Vincze Ferenc
Grendel Lajos: Mátyás
király New Hontban
Kalligram, 2005
A képzelet szülte tájak, vidékek,
városok hagyománya elég jelentős a magyar irodalomban, s itt
nem kell messzire visszanyúlnunk, elég, ha Bodor Ádám Sinistra-körzetére
gondolunk. Egy vidék, mely ott fekszik valahol a
Kárpát-medence északkeleti csücskében, a hegyek és a
síkvidékek találkozásánál. Legalábbis számomra, az én
képzeletemben. Ilyen semmitmondó – mégis jelentős –
vidék, azaz város Grendel Lajos New Hontja. Egy város, melynek
nincs igazán múltja, voltaképp jelene sem, hogy a
jövőjéről aztán ne is beszéljünk. Mégis jelenség, mégis
egy olyan pont, melyhez viszonyítani tudunk. „New Hont maga a
nagy üresség volt, a nagy semmi, egy rettenetesen nagy sivatag.
Ilyennek látta már gyerekkorában, s ahogy nőtt, serdült,
úgy nőtt benne ez az üresség is. A városnak volt
becsületes, történelmi neve is, amikor még város volt,
amikor még volt történelme is, és erre a történelemre még
emlékeztek a városiak. (…) Egyszer csak valaki elkezdte New
Hontnak nevezni a várost, s ez megtetszett másoknak is, s nem
telt bele, csak néhány röpke esztendő, s már mindenki csak
New Hontnak hívta a várost, egy kicsit lefitymálóan, valami
mélabús, ironikus lesajnálással, hogy hát nekünk ez jutott,
ez a New Hont, valahol a világ hátsó felében.” Ez tehát
New Hont, mely már két regény óta (Tömegsír; Nálunk,
New Hontban) fontos szereplője Grendel prózájának. Egy
város, mely voltaképp nincs, de mégis útba esik, megáll itt
a busz, azonban csak valahol a képzelet tartományában
leledzik. Olyannak képzelem, mint Andrzej Stasiuk Babadagját,
azt a kis romániai falut, mely – ha nem ír róla két sort a
lengyel író – holnapra eltűnik a semmi bűzös mocsarában:
„Babadag a fáradtság és a magány volt. Az emberek
kiszálltak a buszból, és egymástól elkülönülve
álldogáltak kis árnyékfolttal a lábuk mellett. (…)
Babadag: életemben kétszer jártam itt, kétszer tíz percre.
Ilyen forgácsokból áll a világ, lázálommorzsákból,
agyrémekből, buszozás alatti vizionálásból.” Stasiuk Útban
Babadagba című esszéregénye ezekről a tájakról,
városokról szól. Nem egyről, hanem mindről. S az
utazásról, melynek révén összeköti és összehasonlítja
őket: Lengyelországból kiindulva Csehországon és
Szlovákián át egészen Magyarországig, Szlovéniáig vagy
Romániáig. Mindenhol ugyanaz az üresség, ugyanaz a por,
ugyanaz a semmi. És mégis: Stasiuk meglátja a történelmet az
üresség mögött, meglátja és láttatja az üresség előtti
múltat, melyet elrejt az út mentén kártyázók
közönyössége vagy a rezzenéstelen arccal kolduló gyerekek
némasága. Grendel New Hontjában, ebben az üresnek tekintett
városban nincs valódi történelmi múlt, csupán a közeli
félmúlt, amit mindenki szeretne elfelejteni, megszüntetni,
vagy olyanok is akadnak, akik szeretnék mindezt visszahozni. New
Hontra ez az üresség jellemző, a város a semmi felemelő
pillanatában lakozik. Történelme eltűnt, lakói mindent
elfelejtettek, ami volt, amire érdemes lenne emlékezni, s most
éppen nincs semmi. Ami, valljuk meg, akár jó is lehetne,
hiszen mindez az újrakezdés „kánoni” pillanatává
válhatna. Grendel hőseiben (?) azonban nincs meg a kellő
tetterő, akarat, hogy építsenek, hogy újat, jobbat
alkossanak. Inkább ragaszkodnak ahhoz a félmúlthoz, mely az
ürességet előidézte. Nem tudják felszámolni
előítéleteiket, rögzült szokásaikat, félelmeiket. Ilyen
emberek lakják New Hontot. Lehetne elmélkedni, hogy mire
vezessük vissza magát a nevet, hogy valahol a hajdani Hont
vármegye területén fekszik, s hogy nevében ott rejlik a hon,
azaz a haza szavunk, de azt hiszem, minderre nincs
szükség.
Ezen a vidéken nincsenek már hősök, Grendel
New Hont-regényeinek nincsenek főhősei. Nincsenek kiemelkedő
alakok, akik magatartásukkal, viselkedésükkel, példamutató
életükkel a jövő számára tanulságul szolgálhatnának.
Sokkal inkább antihősök vannak, akik úgy válnak egy-egy
történet központi figurájává, hogy sodródnak az árral.
Nem önmaguk alakítják a történetet, hanem a történet, a
külső tényezők alakítják életüket. Pedig a regénybeli
idő változásokat sejtet, melyek esetleg teljesen
átalakíthatják antihőseink hétköznapjait. Az olvasó érzi,
fordulóponthoz érkezett a történelem, az eddigi rendszer
végóráit éli, az új éppen kialakulóban van. Mindezt pedig
formálni kellene, alakítani. De Grendel percemberkéi nem
akarnak, nem tudnak részt venni a formálásban.
Schiller Mihály, az egyik fő(anti)hős
kuplerájt működtet, egyetlen lánnyal, Macával. A férfi
megszűri a klienseket, nem mindenkit enged be a kéjlakba,
csupán azokat, akik minden szempontból megfelelnek a
kívánalmaknak. Schillernek teljesen véletlenül alakult így
az élete, nem előre eltervezetten kezdett bele a
kuplerájbizniszbe, csak így alakult. Nem tett se ellene, se
mellette semmit. Eközben pedig már érezhetővé vált, hogy
New Honton kívül változások készülnek, s lassan összeomlik
a kommunizmus jól felépített rendszere. Király Mátyás, azaz
Király elvtárs, a porfészek egyik ura és parancsolója,
észlelve a változásokat, kiutat keres. Megkísérli átmenteni
hatalmát, s ehhez még névváltoztatásra is képes: Mátyás
királynak szólíttatja magát, hátha a történelmi múlt
köntösébe bújva átvészelheti a viharos időket. Mert
eljöttek a viharos idők, igaz, New Hontban csak amolyan
félgőzzel: „Azt, hogy forradalom van, New Hontban csupán
abból lehetett tudni, hogy mindenki ezt az egy szót szajkózta,
s minél tovább szajkózta, annál mámorosabb lett tőle…”
Azaz a városkában nem történt semmi. Nem volt senki, aki a
kezébe vegye az események irányítását. Király elvtársat
elcsapták, de csak ideiglenesen. Rövid időn belül ismét ott
ült a helyi kocsmában, s osztotta az igazat, ahogyan az egy
(Mátyás) királytól elvárható. A kupleráj felszámolódott,
Maca eltűnt, és Schiller Mihályt felkereste az orosz maffia.
Munkát ajánlottak neki, amit (anti)hősünk elfogadott.
Valami történt Kelet-Közép-Európában.
Valami megváltozott. Valami véget ért, és valami
elkezdődött. De mindez csak amolyan kelet-európai módon:
kicsit megtörtént, kicsit nem. Kicsit megváltozott a világ,
kicsit a régi maradt. Pedig Király elvtárs is megmondta:
„mert amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell.” A
szerző megfordítja Wittgenstein elhíresült mondatát, s ezzel
egy talán örök érvényű megállapítást tesz. Egy olyan
megállapítást, amit még nem tett magáévá Európa ezen
szeglete. Mert ezen a vidéken az emberek szeretnek hallgatni.
Elhallgatni mindazt, amiről beszélni kellene, amit el kellene
mondani, hogy végre valóban megtörténjenek a változások.
Grendel Lajos Mátyás király New Hontban című regénye
a ’89 körüli változások mélyére vezeti az olvasót, oda,
ahol kiderül, nem történt szinte semmi. Ironikus, néhol
gúnyos történelmi regény ez, mely felmutatja a változások
mételyét: a változatlanságot.