Kortárs

 

Vilcsek Béla

Exogám vs. endogám

Elek Tibor: Árnyékban és fényben; Papp Endre: Szemléletünk próbája

 

A kritikának nálunk nincsen becsülete. Még a létjogosultságát is rendre megkérdőjelezik. Közben meg ismétlődnek, minden különösebb eredmény nélkül, az úgynevezett kritikaviták. A legutóbbi éppen az elmúlt hónapokban zajlott le, immáron nemcsak a sajtó hasábjain, hanem különféle internetes portálokon is. A vitát ezúttal Dunajcsik Mátyásnak a Magyar Narancs 2007. augusztus 16-i számában megjelent, Az olvasó lázadása, avagy túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását? című írása indította el, és a Könyvesblog nevű, az újonnan megjelent könyvekről minden szerkesztést vagy szakmai felkészültséget nélkülöző olvasói vélemények sokaságát közreadó internetes fórumnak a népszerűvé válása tette megkerülhetetlenné. Ennek nyomán a Litera irodalmi portál két héttel később, az érintettek bevonásával Kinek a…? minek a kritikája? Kritikus olvasók címmel online kerekasztal-beszélgetést szervezett a kortárs irodalom és kritika helyzetéről. Ezek után nem csoda, hogy a fiatal írók József Attila Köre által a Petőfi Irodalmi Múzeumban október elején, Az ítélőerő kritikája – A kortárs magyar kritika helyzete címmel rendezett szeminárium is a kritika és a „blogoszféra” dilemmáját jelölte meg fő vitatémájának.

„Ha valami – írja az Élet és Irodalom október 26-i számában, a tanácskozás tapasztalatait összegezve Virágh Szabolcs –, a kritikának éppen az lehetne a célja, hogy (nyilvánvalóan többféle) mintát mutasson a(z irodalomról való, irodalommal kapcsolatos, annak ürügyén folyó) beszélgetésre, és ezáltal közösségformáló szerepre tegyen szert. Ennél kevesebbel már csak azért sem szabad beérnünk, mert ellenkező esetben jönnek a gazdaságosság bűvkörében élő technokraták, és már nyelv(ünk) sem lesz arra, hogy legitimálja létünket.” (Párhuzamos nyelvek, avagy irodalomkritika és blogalizáció)

A kritikavita általános tanulsága tehát ezúttal is az, mint a korábbiakban oly sok esetben, hogy a kritikának máig sem a fogalmát, sem a szerepét, sem a hatását nem sikerült maradéktalanul tisztázni. Nem vált világossá, hogy a kritika elsődlegesen a szerzőnek szóló visszaigazolás, a műelemzés vagy műértelmezés, netán az olvasói orientálás szándékával készül-e. A kritikusnak az-e a legfőbb feladata, hogy műnek és szerzőjének társadalmi-történelmi „beágyazottságát” (referenciális vagy valóságtükröző funkcióját) vizsgálja, a szerző személyére, élménykifejeződésére, a mű keletkezésének körülményeire koncentráljon, vagy az írói és olvasói élménytől függetlenedve, kizárólagosan magára a művészi szöveg formálódására (a szövegmozgásra, a poétikai eljárásmódokra) szűkítse vizsgálódási körét, esetleg csak a saját vagy a feltételezett olvasói élmény (hatásmechanizmus) érzékletes visszaadására törekedjék? Módszertanát tekintve a kritika legyen mindenekelőtt vállaltan szubjektív-esszéisztikus vagy mindenekfelett objektív-tudományos jellegű? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések vég nélkül sorakoztathatók. A viták pedig azért ismétlődnek, mert ezen kérdések végérvényes megválaszolása lehetetlen. A helyzet úgy fest (több mint két évtizednyi oktatási és kritikusi tapasztalat birtokában meggyőződéssel állíthatom), hogy nem valamely előre megválasztott szemléletmód, kritikai műfaj vagy módszer határozza meg egy kritika milyenségét vagy minőségét (bele kell nyugodnunk, nincs egyetlen univerzális irodalomtudományi vagy kritikusi iskola vagy irányzat), hanem éppen ellenkezőleg, az adott mű (szerzőjével, szövegszerveződésével és értelmezői közösségével) szabja meg a megközelítéséhez és a megítéléséhez legadekvátabb szemléletmódot, kritikai műfajt vagy módszert. A XXI. század irodalomtörténészének vagy kritikusának – tetszik, nem tetszik – egyszerre kell(ene) irodalomelméleti tudással vértezettnek, az irodalomtörténeti folyamatokban jártasnak, a filológiai módszerekből felkészültnek és a napi irodalmi és kritikai gyakorlatban tájékozottnak lennie, s a leírás, az értelmezés és az értékelés során mindezen ismeretekből és készségekből mindig az adott mű megkívánta legalkalmasabbat kell(ene) tudni kiválasztania és alkalmaznia. Azért fontos mindezeket a tényeket és tanulságokat jó előre tisztázni, mert Elek Tibor és Papp Endre most szinte egy időben megjelent esszé-, tanulmány- és interjúkötete – a szerzők szándékától mintegy függetlenül és nyilván számukra is váratlanul – egy újabb kritikavitától terhelt irodalmi közegben látott napvilágot. A köteteikben megfogalmazódó és megmutatkozó, egymással nagyon is rokonítható irodalmi és kritikai szemlélet így akaratlanul és különösen hangsúlyossá válik. Könyveik megjelenése, külön-külön és együttesen is, azért fontos eseménye az irodalmi közéletnek, mert a szerzők napjaink kritikaírásának alapkérdését vetik fel, s erre az alapkérdésre egyfajta határozott és egyértelmű válasszal is szolgálnak. A különféle elemzések vagy beszélgetések részletezése helyett ezért ez esetben fontosabbnak látszik az általánosabb, az egyes írásokon túlmutató következtetések levonása.

Az 1999. október 1-jén, a XIII. Berzsenyi Helikon Napok keretében Van-e magyar irodalomkritika? témakörben rendezett  konferencián Papp Endre Az irodalomkritika feladata címmel tartott előadást. Referátumában maga is arra a következtetésre jutott, hogy a mai magyar irodalomkritika több (gazdasági, intézményi, kultúrairányítási) oknál fogva és egységes normarendszer híján nem képes az irodalom irányzatos sokféleségének teljes feldolgozására, s így szándéka ellenére is az egyes irányzatok közötti harc kiéleződéséhez s az értékteremtés és értékőrzés háttérbe szorulásához járul hozzá. Helyzetét külön nehezíti az az irodalomtudományi-irodalomelméleti gondolkodásban mifelénk a nyolcvanas években bekövetkezett és gyorsan divatossá és szinte kizárólagossá vált paradigmaváltás, amelynek „gondolatisága radikális kétellyel fordul a közösségi integráció, az emberi együttműködés, a kommunikatív tudásmegosztás, a literatúra társadalmiságának kérdéseihez”. Papp Endre szerint többek között ezek az alapvető okok vezettek oda, hogy a kritika ma nem tudja eredendő feladatát ellátni, „működésével a meg nem értés falait magasítja, és nem az értékgazdagsággal, sokszínűséggel, szellemi életet teremtő véleménycserékkel jellemezhető magyar művelődést szolgálja. Mert a lehetséges konszenzus elve – hangzik az előadó végső következtetése – meggyőződésem szerint mindenekelőtt a nemzeti lehet. A konszenzus célja egy olyan önszabályozó ízlés- és intézményrendszer létrehozása, melyben a nyelv általi cselekvés a lehető legnagyobb teljességgel törekszik az anyanyelvi művelődés gazdagítására és átörökítésére. Az irodalomnak ebben kiemelkedő szerepe van, hiszen a nemzet mibenléte aligha határozható meg másként, mint a kulturális és anyanyelvi közösségtudat által. Hangsúlyozom: a nemzeti jelző itt a konszenzus elveként jelenik meg, tehát minden kisajátító ideológiai, esetleg politikai szemponttól mentes. Nem követel semmiféle tartalmi vagy poétikai meghatározottságot. Erkölcsi elkötelezettséget azonban igen. Az irodalmiság társadalmi jellegéből kiindulva szükségképpen jutunk el annak elismeréséhez, hogy az irodalmi és az irodalomról szóló beszéd morális állásfoglalás is, ahogyan minden kommunikációs aktus az. Az emberi szabadság problémája elválaszthatatlan az erkölcsiségtől. Az ember morális lény, értékítélete is az. Az esztétikai állásfoglalás nem nélkülözheti az etikai aspektust, tulajdonképpen eredendően része annak.” Ez a gondolatmenet mintha egyenes folytatása vagy kiegészítése lenne Elek Tibor Helyzettudat és önismeret (Magyarság és európaiság napjaink esszéirodalmában) című, 1997-ben megjelent kötete azon megállapításának, mely szerint „olvasatomban egész jelenkori esszéirodalmunk központi problémája, függetlenül az írói magatartástól és alapállástól, a korszerű nemzeti azonosságtudat hiánya”. A maga álláspontját és kritikusi pozícióját egyébként Elek is az uralkodó tudományos elméletekkel szemben vagy legalábbis azok mellett jelöli ki egy Máthé Évával folytatott beszélgetés során, mely beszélgetés szövege mostani kötetében is hangsúlyos helyet kap. Így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedekben divatosabbá vált szűkítő feltevésekkel szemben az irodalmiság fogalmát én ráadásul viszonylag tágan értelmezem, beletartozónak, illetve abban összetartozónak vélem például a referencialitás és a morál kérdéseit a nyelvi-poétikai megalkotottsággal. A posztstrukturalista elméletek többségével szemben pedig, a korábban mondottakkal viszont összefüggésben, fontosnak tartom, hogy a szakszerűségre törekvő elemzés-értelmezés a jelentéskeresés és az értékelés mozzanatait is hordozza magában.” (Bonyolult irodalmi képletek) Az Árnyékban és fényben szerzőjének ezek a megállapításai pontosan egybecsengenek a Merre tart a kritika? címmel a Magyar Írószövetség kritikai szakosztálya és a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola által Szombathelyen, 2003. szeptember 26-án és 27-én rendezett konferencián elhangzott előadásában (írott változata a Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza című 2004-es kötetében olvasható) megfogalmazott szerkesztői és kritikusi ars poeticájával, amely így hangzik: „Ha az irodalom a születéstől a halálig mindenről beszélhet, akkor miért éppen az emberi egzisztenciát körülölelő közösség kérdéseiről ne beszélhetne? Ha egy írót hajlamai, felelősségtudata a nemzeti közössége önismeretével, sorsával összefüggő élmények és gondolatok megfogalmazására késztetnek, ám tegye, de jól tegye, éppúgy, mint amikor a halálfélelemről vagy az orgazmusélményről ír. A posztstrukturalista elméletek fényében ezek ugyan ma már nem túl divatos előfeltevések, de a magam részéről nem kívánok lemondani róluk, mint ahogy a jelentéskeresésről, sőt a jelentésadásról sem. A mű elemzése, értelmezése, megértése során ugyanis szükségszerű, hogy annak valamiféle jelentése is megfogalmazódjon bennem. Természetesen nem afféle szerzői jelentésre, a műbe rögzített jelentésre, az író által az olvasónak kódolt üzenetre, végső értelemre, igazságra gondolok, hanem a művel folytatott dialógus során, a saját meghatározottságaim és előfeltevéseim és a mű világának találkozása nyomán bennem körvonalazódó, az értékeléssel is összefüggő jelentésre, jelentésekre (lehet ez akár a jelentésszóródás felismerése is éppen), amit mint lehetséges jelentést, jelentéseket az olvasó elé tárok, amivel a benne megfogalmazódót összevetheti. A legmodernebb elméleti meggondolások ugyan éppen az értékelés és a jelentésadás lehetőségét kérdőjelezik meg, de számomra nélkülük olvasóként és kritikusként is értelmét vesztené a művel való találkozás.” (Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből. Ars critica[?])

Napjaink két mértékadó kritikusának ezekkel az egybehangzó állásfoglalásaival a lényeghez érkeztünk. Összefoglalóan megállapítható, hogy a vágyott és megfogalmazott kritikusi magatartással és kritikai minőséggel szemben a mai magyar kritika(írás) jelenleg mind szemléletében, mind módszertanában akarva-akaratlanul leképezi azt a kétosztatúságot (kettéosztottságot), ami az irodalomban, az irodalomtörténetben, egyáltalán, az irodalomról való gondolkodásban (s tegyük hozzá, a politikában) is megfigyelhető. A legfrissebb, háromkötetes irodalomtörténet (A magyar irodalom történetei, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, 2007) megjelenése kapcsán írt elemzésében Poszler György kétfajta, úgynevezett exogám és endogám irodalomtörténeti szemlélet- és alakításmódot különböztet meg. Meghatározása szerint „az exogám irodalomtörténetek válaszolhatnak a történelmi kihívásra. A világrendek változására. A történetiséget középpontba állító, historicista alapon. Pozitivista, szellemtörténeti, marxista irodalomtörténetekben. De nem válaszolhatnak a tudománytörténeti kihívásra. Az irodalomelmélet évszázados forradalmára. Az endogám irodalomtörténetek nem válaszolhatnak a történelmi kihívásra. A világrendek változására. De válaszolhatnak a tudománytörténeti kihívásra. Az irodalomelmélet évszázados forradalmára. De ezek az irodalomtörténetek nem születtek meg.” (A többes szám irodalomelmélete, Élet és Irodalom, 2007. szeptember 21.) A Poszler György által bevezetett két esztétikai kategória eredményesen alkalmazható az elmúlt időszak korábban kétosztatúnak nevezett kritikaírási gyakorlatának jellemzésére is. Csak éppen ellentétes módon. A magyar kritika utóbbi, körülbelül negyedszázados alakulástörténetében ugyanis kétségtelenül és elsősorban az újonnan importált irodalomelméleti irányzatok egyértelmű térnyerésének köszönhetően az „endogám” irodalomszemlélet és módszertani gyakorlat (irodalmon „belüli” szempontok követése, a nyelvi-poétikai funkció előtérbe helyezése stb.) vált általánossá, s ennek következtében az e szemlélet és módszertan alkalmazására megfelelő művek kanonizációjára való törekvés hangsúlyossá. Eközben a tradicionális „exogám” irodalomszemlélet és módszertani gyakorlat (irodalmon „kívüli” szempontok követése, a morális és historikus funkció előtérbe helyezése stb.) óhatatlanul háttérbe szorult, ami szükségszerűen együtt járt azzal, hogy az e szemlélet és módszertan alkalmazására megfelelő művek számára kevesebb esély mutatkozott a kanonizációra.

Elek Tibor és Papp Endre mégis – vagy éppen ezért – eltökélten és elkötelezetten ez utóbbi, az exogám kritikaírási szemlélet érvényesítésére vállalkozik, a magyar kritika vagy esszé legjobb hagyományait követve, s szándékosan és elhivatottan túlnyomórészt olyan (élet)művek értelmezését végzi el, amelyek sokak szemében és az endogám kritikaírás szemszögéből másod- vagy harmadvonalbelinek minősülnek, vagy figyelemre is alig méltattatnak. Irodalomeszményét Papp Endre egyenesen (és nyilván tüntetően) „nemzeti paradigmának” nevezi, ami értelmezésében nem mást jelent, mint „az irodalomértés olyan jellegzetes válfaját, amely a kommunikációs gyakorlatban megvalósuló egyéni és a tőle elválaszthatatlan közösségi önazonosság-képződés (és -képzés) nyelvművészeti változatait vizsgálja, illetve az értelem- és ítéletalkotás történeti folyamatában a nemzeti modellt bizonyos, a létmódjából természetesen adódó, identifikáló jegyek alapján autonóm kulturális alakzatként fogadja el. Nem más ez valójában, mint közösségalakító vonatkozási rendszer.” Az elméletileg tisztázott eszményt a napi gyakorlatra lefordítva mindez Papp Endre felfogásában azt jelenti, hogy „a nemzeti paradigma kitüntetett, de természetesen nem kizárólagos hordozója a kritika lehet! Nemcsak azért, mert a kritika inkább tartozik a művelődési gyakorlathoz, mint az absztraháló teóriákhoz, s ezáltal az identitás életbeli megtapasztalását segítheti elő, hanem azért is, mert kettős nyelvi fenomén. Beszédaktusa egyszerre használ szakterminológiát és köznyelvi elemeket. Éppúgy kapcsolható tudományos rendszerekhez, mint a mindennapi cselekvéshez. Éppúgy megértés, mint megítélés is egyben. Az irodalomról megfogalmazott állásfoglalása mindig etikai ítélet is, hiszen a kommunikációs folyamatban való részvétele kézzelfogható gyakorlati következményekkel jár. Az írás és értelmezése szemléletünk mindenkori próbája.” (Identitáskeresés irodalomértésünkben) Elek Tibor a már idézett beszélgetés során, ezzel szoros összefüggésben, a kritikának hármas funkcióját jelöli meg. Ezek közül az első az, hogy a kritikára mindinkább szükség van akkor, amikor „nő az igényes szépirodalom és a szélesebb olvasórétegek közötti távolság, amikor az a szélesebb körű kulturális közvetítőrendszer, aminek részben a feladata lenne ennek a távolságnak a csökkentése, elégtelenül működik. Ma van csak igazán szükség ennek a távolságnak az áthidalására, arra a bizonyos közvetítői szerepre, ami mindig is hangsúlyos volt a kritika funkciói között, azaz arra, hogy az író, illetve a mű és az olvasó közötti kapcsolat létrejöttében közreműködjön.” A kritika második számú funkciója az olvasó után most már az író szempontjából értendő, vagyis hogy „az írónak ma is éppúgy szüksége van az olvasói visszajelzésekre, mint korábban, és a kritikus is egy olvasó, aki a maga személyes olvasói élményét, véleményét megpróbálja szakszerűen megfogalmazni”. Végezetül a harmadik számú funkció már csak egy jámbor óhaj megfogalmazódása lehet, melynek keretében egy „majdan létrejövő, a jelen irodalmát is magába foglaló magyar nemzeti irodalmi kánon norma- és értékrendszerének megalapozását, előkészítését is az aktuális kritika végzi el, még ha az igazi értékkiválasztás az irodalmi hatástörténet során, utólag valósul is meg”.

Elek Tibor és Papp Endre tevékenységét nemcsak a szemléletbeli rokonság kapcsolja össze. Pályájuk szinte párhuzamosan formálódik. Elek Tibor 1962-ben Nyíregyházán született, de 1986 óta a Békés megyei fürdővárosban, Gyulán él. Papp Endre fél évtizeddel később Szeghalmon született, s gimnáziumi tanulmányait is ebben a viharsarki térségben, Békéscsabán folytatta. (Viharsarok és Békés megye, Békéscsaba, micsoda ellentét ez már a megnevezésben! S mégis mennyire hű kifejezője ez az ellentét a két szerző léthelyzetének és munkásságának!) Mindketten a debreceni egyetemen szereztek felsőfokú végzettséget. Elek 1999-től a megyei könyvtár irodalmi osztályvezetője és a békéscsabai Bárka című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője (emellett az Erdélyben és Magyarországon is megjelenő Irodalmi Jelen kritikarovatának vezetője), Papp ugyanekkortól néhány évig a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője, s mind a mai napig a Hitel szerkesztője. Gyakorló kritikusok és szerkesztők tehát mind a ketten; munkájukat az elméleti felkészültség és a napi irodalmi folyamatokban való aktív részvétel egyaránt jellemzi. Egyszerre alkotói és alakítói az irodalmi folyamatoknak. Elek már a címválasztással is utal arra, hogy mostani kötete a 2004-es Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza című, ugyancsak kritikákat, tanulmányokat és beszélgetéseket tartalmazó könyvének szerves folytatása, de Papp gyűjteményes kötete is tekinthető 2001-es Megállni a megértésnél? című könyve folytatásának. A két kötetnek még a kompozíciója is hasonló. Mindkettő négy – Elek Tibor találó meghatározásával – „tételből” áll. Nála az első nagy fejezetbe a különböző (prózai, lírai és esszéisztikus) műfajú könyvekről írott kritikák, a másodikba a kortárs magyar írókkal és irodalomtörténészekkel (Ferenczes Istvánnal, Görömbei Andrással, Háy Jánossal, Jónás Tamással, Lászlóffy Aladárral, Kalász Mártonnal, Méhes Károllyal, Orbán János Dénessel, Podmaniczky Szilárddal, Tőzsér Árpáddal) készített interjúk kerülnek, a harmadik rész a Nagy Lászlót és költészetét megidéző, Buda Ferenccel, Nagy Andrással és Gáborral, valamint Zalán Tiborral folytatott beszélgetés anyaga, végül a negyedik tétel magával a szerzővel, Máthé Éva és Ménesi Gábor által készített két interjú szövege. Papp Endrénél az első rész a kortárs elméletírókról és kritikusokról (Alföldy Jenőről, Bertha Zoltánról, Görömbei Andrásról, Kulcsár Szabó Ernőről, Márkus Béláról, Olasz Sándorról, N. Pál Józsefről és S. Varga Pálról) születetett kritikákat és portrékat tartalmazza, de a második és a harmadik, szépírói munkákat elemző részek is főként az értelmezői, monográfusi teljesítményre koncentrálnak. Gyűjteményes kötetük élére mindketten afféle vezértanulmányt illesztenek. Eleknél ez a könyv alcímének is választott, de itt már zárójeles kérdőjellel ellátott Darabokra szaggatott magyar irodalom (?), Papp esetében pedig az Identitáskeresés irodalomértésünkben című, korábban már idézett és egy részlet erejéig a fülszövegbe is kiemelt tanulmány. A vezértanulmányok tartalma, a recenzeálásra megválasztott könyvek vagy a beszélgetésekre és interjúkra meghívottak köre s a beszélgetések vagy interjúk témája újfent biztos elméleti megalapozottságról és a napi irodalmi praxis történései iránti fogékonyságról tanúskodik. A kötetkompozíció megtervezése ugyanakkor árulkodik arról is, ami egyébként az egyes írásokban külön-külön is megfigyelhető, hogy Papp Endrénél talán erőteljesebb a teória, az irodalomelméleti kérdések iránti fogékonyság, Elek Tibort pedig mintha jobban izgatnák a napi irodalmi események, eszmecserék s különösen a határon túli magyar irodalom kellő megbecsülésének kérdése. A két kritikus, szerkesztő és könyveik ebből a szempontból is jó kiegészítői egymásnak.

Nagyon hasznos és tanulságos ezeket az írásokat így, önálló kötetbe rendezve, együttesen olvasni. Elek Tibor és Papp Endre kötetei alapján kirajzolódni látszik, hogy nemcsak a mai magyar irodalmat jellemzi a sokféleség és (szemléleti, műfaji, modalitásbeli) gazdagság, hanem annak reflexióját és interpretációját, elméleti és kritikaírási gyakorlatát is. A kötetek elolvasása után világossá válik, hogy az esetleg éppen divatos vagy erőteljesebben megszólaltatott eszmény és kritika mellett honi irodalmi viszonyaink közepette igenis létezik egy legalább olyan markáns és koherens eszmény és kritika, amely azonban eleddig jobbára egy-egy folyóiratbeli közlésre vagy rendezvényre korlátozódott. Most viszont kötetbe rendeződve, szerkesztett formában és az egyidejű megjelenéssel egymást (fel)erősítve ez a kritikai irányzat is érdemének megfelelően képes artikulálni önmagát. Lehet vele egyetérteni, s lehet vele vitatkozni. Egyet nem lehet (nem szabad): tudomást sem venni róla. (Kalligram, 2007; Felsőmagyarország, 2007)

 

 

 



Nyitólap