Vilcsek Béla
Exogám vs. endogám
Elek
Tibor: Árnyékban és fényben; Papp Endre: Szemléletünk
próbája
A kritikának nálunk nincsen becsülete.
Még a létjogosultságát is rendre megkérdőjelezik. Közben
meg ismétlődnek, minden különösebb eredmény nélkül, az
úgynevezett kritikaviták. A legutóbbi éppen az elmúlt
hónapokban zajlott le, immáron nemcsak a sajtó hasábjain,
hanem különféle internetes portálokon is. A vitát ezúttal
Dunajcsik Mátyásnak a Magyar Narancs 2007. augusztus 16-i
számában megjelent, Az olvasó lázadása, avagy túléli-e
a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online
nyilvánosság robbanását? című írása indította el,
és a Könyvesblog nevű, az újonnan megjelent könyvekről
minden szerkesztést vagy szakmai felkészültséget
nélkülöző olvasói vélemények sokaságát közreadó
internetes fórumnak a népszerűvé válása tette
megkerülhetetlenné. Ennek nyomán a Litera irodalmi portál
két héttel később, az érintettek bevonásával Kinek
a…? minek a kritikája? Kritikus olvasók címmel online
kerekasztal-beszélgetést szervezett a kortárs irodalom és
kritika helyzetéről. Ezek után nem csoda, hogy a fiatal írók
József Attila Köre által a Petőfi Irodalmi Múzeumban
október elején, Az ítélőerő kritikája – A kortárs
magyar kritika helyzete címmel rendezett szeminárium is a
kritika és a „blogoszféra” dilemmáját jelölte meg fő
vitatémájának.
„Ha valami – írja az Élet és Irodalom
október 26-i számában, a tanácskozás tapasztalatait
összegezve Virágh Szabolcs –, a kritikának éppen az lehetne
a célja, hogy (nyilvánvalóan többféle) mintát mutasson a(z
irodalomról való, irodalommal kapcsolatos, annak ürügyén
folyó) beszélgetésre, és ezáltal közösségformáló
szerepre tegyen szert. Ennél kevesebbel már csak azért sem
szabad beérnünk, mert ellenkező esetben jönnek a
gazdaságosság bűvkörében élő technokraták, és már
nyelv(ünk) sem lesz arra, hogy legitimálja létünket.” (Párhuzamos
nyelvek, avagy irodalomkritika és blogalizáció)
A kritikavita általános tanulsága tehát
ezúttal is az, mint a korábbiakban oly sok esetben, hogy a
kritikának máig sem a fogalmát, sem a szerepét, sem a
hatását nem sikerült maradéktalanul tisztázni. Nem vált
világossá, hogy a kritika elsődlegesen a szerzőnek szóló
visszaigazolás, a műelemzés vagy műértelmezés, netán az
olvasói orientálás szándékával készül-e. A kritikusnak
az-e a legfőbb feladata, hogy műnek és szerzőjének
társadalmi-történelmi „beágyazottságát” (referenciális
vagy valóságtükröző funkcióját) vizsgálja, a szerző
személyére, élménykifejeződésére, a mű keletkezésének
körülményeire koncentráljon, vagy az írói és olvasói
élménytől függetlenedve, kizárólagosan magára a művészi
szöveg formálódására (a szövegmozgásra, a poétikai
eljárásmódokra) szűkítse vizsgálódási körét, esetleg
csak a saját vagy a feltételezett olvasói élmény
(hatásmechanizmus) érzékletes visszaadására törekedjék?
Módszertanát tekintve a kritika legyen mindenekelőtt
vállaltan szubjektív-esszéisztikus vagy mindenekfelett
objektív-tudományos jellegű? Az ilyen és ehhez hasonló
kérdések vég nélkül sorakoztathatók. A viták pedig azért
ismétlődnek, mert ezen kérdések végérvényes
megválaszolása lehetetlen. A helyzet úgy fest (több mint két
évtizednyi oktatási és kritikusi tapasztalat birtokában
meggyőződéssel állíthatom), hogy nem valamely előre
megválasztott szemléletmód, kritikai műfaj vagy módszer
határozza meg egy kritika milyenségét vagy minőségét (bele
kell nyugodnunk, nincs egyetlen univerzális irodalomtudományi
vagy kritikusi iskola vagy irányzat), hanem éppen
ellenkezőleg, az adott mű (szerzőjével,
szövegszerveződésével és értelmezői közösségével)
szabja meg a megközelítéséhez és a megítéléséhez
legadekvátabb szemléletmódot, kritikai műfajt vagy módszert.
A XXI. század irodalomtörténészének vagy kritikusának –
tetszik, nem tetszik – egyszerre kell(ene) irodalomelméleti
tudással vértezettnek, az irodalomtörténeti folyamatokban
jártasnak, a filológiai módszerekből felkészültnek és a
napi irodalmi és kritikai gyakorlatban tájékozottnak lennie, s
a leírás, az értelmezés és az értékelés során mindezen
ismeretekből és készségekből mindig az adott mű
megkívánta legalkalmasabbat kell(ene) tudni kiválasztania és
alkalmaznia. Azért fontos mindezeket a tényeket és
tanulságokat jó előre tisztázni, mert Elek Tibor és Papp
Endre most szinte egy időben megjelent esszé-, tanulmány- és
interjúkötete – a szerzők szándékától mintegy
függetlenül és nyilván számukra is váratlanul – egy
újabb kritikavitától terhelt irodalmi közegben látott
napvilágot. A köteteikben megfogalmazódó és megmutatkozó,
egymással nagyon is rokonítható irodalmi és kritikai
szemlélet így akaratlanul és különösen hangsúlyossá
válik. Könyveik megjelenése, külön-külön és együttesen
is, azért fontos eseménye az irodalmi közéletnek, mert a
szerzők napjaink kritikaírásának alapkérdését vetik fel, s
erre az alapkérdésre egyfajta határozott és egyértelmű
válasszal is szolgálnak. A különféle elemzések vagy
beszélgetések részletezése helyett ezért ez esetben
fontosabbnak látszik az általánosabb, az egyes írásokon
túlmutató következtetések levonása.
Az 1999. október 1-jén, a XIII. Berzsenyi
Helikon Napok keretében Van-e magyar irodalomkritika? témakörben
rendezett konferencián Papp Endre Az irodalomkritika
feladata címmel tartott előadást. Referátumában maga is
arra a következtetésre jutott, hogy a mai magyar
irodalomkritika több (gazdasági, intézményi,
kultúrairányítási) oknál fogva és egységes normarendszer
híján nem képes az irodalom irányzatos sokféleségének
teljes feldolgozására, s így szándéka ellenére is az egyes
irányzatok közötti harc kiéleződéséhez s az
értékteremtés és értékőrzés háttérbe szorulásához
járul hozzá. Helyzetét külön nehezíti az az
irodalomtudományi-irodalomelméleti gondolkodásban mifelénk a
nyolcvanas években bekövetkezett és gyorsan divatossá és
szinte kizárólagossá vált paradigmaváltás, amelynek
„gondolatisága radikális kétellyel fordul a közösségi
integráció, az emberi együttműködés, a kommunikatív
tudásmegosztás, a literatúra társadalmiságának
kérdéseihez”. Papp Endre szerint többek között ezek az
alapvető okok vezettek oda, hogy a kritika ma nem tudja
eredendő feladatát ellátni, „működésével a meg nem
értés falait magasítja, és nem az értékgazdagsággal,
sokszínűséggel, szellemi életet teremtő véleménycserékkel
jellemezhető magyar művelődést szolgálja. Mert a lehetséges
konszenzus elve – hangzik az előadó végső következtetése
– meggyőződésem szerint mindenekelőtt a nemzeti
lehet. A konszenzus célja egy olyan önszabályozó ízlés- és
intézményrendszer létrehozása, melyben a nyelv általi
cselekvés a lehető legnagyobb teljességgel törekszik az
anyanyelvi művelődés gazdagítására és átörökítésére.
Az irodalomnak ebben kiemelkedő szerepe van, hiszen a nemzet
mibenléte aligha határozható meg másként, mint a kulturális
és anyanyelvi közösségtudat által. Hangsúlyozom: a nemzeti
jelző itt a konszenzus elveként jelenik meg, tehát minden
kisajátító ideológiai, esetleg politikai szemponttól mentes.
Nem követel semmiféle tartalmi vagy poétikai
meghatározottságot. Erkölcsi elkötelezettséget azonban igen.
Az irodalmiság társadalmi jellegéből kiindulva
szükségképpen jutunk el annak elismeréséhez, hogy az
irodalmi és az irodalomról szóló beszéd morális
állásfoglalás is, ahogyan minden kommunikációs aktus az. Az
emberi szabadság problémája elválaszthatatlan az
erkölcsiségtől. Az ember morális lény, értékítélete is
az. Az esztétikai állásfoglalás nem nélkülözheti az etikai
aspektust, tulajdonképpen eredendően része annak.” Ez a
gondolatmenet mintha egyenes folytatása vagy kiegészítése
lenne Elek Tibor Helyzettudat és önismeret (Magyarság és
európaiság napjaink esszéirodalmában) című, 1997-ben
megjelent kötete azon megállapításának, mely szerint
„olvasatomban egész jelenkori esszéirodalmunk központi
problémája, függetlenül az írói magatartástól és
alapállástól, a korszerű nemzeti azonosságtudat hiánya”.
A maga álláspontját és kritikusi pozícióját egyébként
Elek is az uralkodó tudományos elméletekkel szemben vagy
legalábbis azok mellett jelöli ki egy Máthé Évával
folytatott beszélgetés során, mely beszélgetés szövege
mostani kötetében is hangsúlyos helyet kap. Így fogalmaz:
„Az elmúlt évtizedekben divatosabbá vált szűkítő
feltevésekkel szemben az irodalmiság fogalmát én ráadásul
viszonylag tágan értelmezem, beletartozónak, illetve abban
összetartozónak vélem például a referencialitás és a
morál kérdéseit a nyelvi-poétikai megalkotottsággal. A
posztstrukturalista elméletek többségével szemben pedig, a
korábban mondottakkal viszont összefüggésben, fontosnak
tartom, hogy a szakszerűségre törekvő elemzés-értelmezés a
jelentéskeresés és az értékelés mozzanatait is hordozza
magában.” (Bonyolult irodalmi képletek) Az Árnyékban
és fényben szerzőjének ezek a megállapításai pontosan
egybecsengenek a Merre tart a kritika? címmel a Magyar
Írószövetség kritikai szakosztálya és a Berzsenyi Dániel
Tanárképző Főiskola által Szombathelyen, 2003. szeptember
26-án és 27-én rendezett konferencián elhangzott
előadásában (írott változata a Fényben és árnyékban.
Az irodalmi siker természetrajza című 2004-es kötetében
olvasható) megfogalmazott szerkesztői és kritikusi ars
poeticájával, amely így hangzik: „Ha az irodalom a
születéstől a halálig mindenről beszélhet, akkor miért
éppen az emberi egzisztenciát körülölelő közösség
kérdéseiről ne beszélhetne? Ha egy írót hajlamai,
felelősségtudata a nemzeti közössége önismeretével,
sorsával összefüggő élmények és gondolatok
megfogalmazására késztetnek, ám tegye, de jól tegye,
éppúgy, mint amikor a halálfélelemről vagy az
orgazmusélményről ír. A posztstrukturalista elméletek
fényében ezek ugyan ma már nem túl divatos előfeltevések,
de a magam részéről nem kívánok lemondani róluk, mint ahogy
a jelentéskeresésről, sőt a jelentésadásról sem. A mű
elemzése, értelmezése, megértése során ugyanis
szükségszerű, hogy annak valamiféle jelentése is
megfogalmazódjon bennem. Természetesen nem afféle szerzői
jelentésre, a műbe rögzített jelentésre, az író által az
olvasónak kódolt üzenetre, végső értelemre, igazságra
gondolok, hanem a művel folytatott dialógus során, a saját
meghatározottságaim és előfeltevéseim és a mű világának
találkozása nyomán bennem körvonalazódó, az értékeléssel
is összefüggő jelentésre, jelentésekre (lehet ez akár a
jelentésszóródás felismerése is éppen), amit mint
lehetséges jelentést, jelentéseket az olvasó elé tárok,
amivel a benne megfogalmazódót összevetheti. A legmodernebb
elméleti meggondolások ugyan éppen az értékelés és a
jelentésadás lehetőségét kérdőjelezik meg, de számomra
nélkülük olvasóként és kritikusként is értelmét
vesztené a művel való találkozás.” (Egy kritikus
olvasó feljegyzéseiből. Ars critica[?])
Napjaink két mértékadó kritikusának
ezekkel az egybehangzó állásfoglalásaival a lényeghez
érkeztünk. Összefoglalóan megállapítható, hogy a vágyott
és megfogalmazott kritikusi magatartással és kritikai
minőséggel szemben a mai magyar kritika(írás) jelenleg mind
szemléletében, mind módszertanában akarva-akaratlanul
leképezi azt a kétosztatúságot (kettéosztottságot), ami az
irodalomban, az irodalomtörténetben, egyáltalán, az
irodalomról való gondolkodásban (s tegyük hozzá, a
politikában) is megfigyelhető. A legfrissebb, háromkötetes
irodalomtörténet (A magyar irodalom történetei, főszerk.
Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, 2007) megjelenése kapcsán
írt elemzésében Poszler György kétfajta, úgynevezett
exogám és endogám irodalomtörténeti szemlélet- és
alakításmódot különböztet meg. Meghatározása szerint
„az exogám irodalomtörténetek válaszolhatnak a történelmi
kihívásra. A világrendek változására. A történetiséget
középpontba állító, historicista alapon. Pozitivista,
szellemtörténeti, marxista irodalomtörténetekben. De nem
válaszolhatnak a tudománytörténeti kihívásra. Az
irodalomelmélet évszázados forradalmára. Az endogám
irodalomtörténetek nem válaszolhatnak a történelmi
kihívásra. A világrendek változására. De válaszolhatnak a
tudománytörténeti kihívásra. Az irodalomelmélet
évszázados forradalmára. De ezek az irodalomtörténetek nem
születtek meg.” (A többes szám irodalomelmélete, Élet
és Irodalom, 2007. szeptember 21.) A Poszler György által
bevezetett két esztétikai kategória eredményesen
alkalmazható az elmúlt időszak korábban kétosztatúnak
nevezett kritikaírási gyakorlatának jellemzésére is. Csak
éppen ellentétes módon. A magyar kritika utóbbi,
körülbelül negyedszázados alakulástörténetében ugyanis
kétségtelenül és elsősorban az újonnan importált
irodalomelméleti irányzatok egyértelmű térnyerésének
köszönhetően az „endogám” irodalomszemlélet és
módszertani gyakorlat (irodalmon „belüli” szempontok
követése, a nyelvi-poétikai funkció előtérbe helyezése
stb.) vált általánossá, s ennek következtében az e
szemlélet és módszertan alkalmazására megfelelő művek
kanonizációjára való törekvés hangsúlyossá. Eközben a
tradicionális „exogám” irodalomszemlélet és módszertani
gyakorlat (irodalmon „kívüli” szempontok követése, a
morális és historikus funkció előtérbe helyezése stb.)
óhatatlanul háttérbe szorult, ami szükségszerűen együtt
járt azzal, hogy az e szemlélet és módszertan alkalmazására
megfelelő művek számára kevesebb esély mutatkozott a
kanonizációra.
Elek Tibor és Papp Endre mégis – vagy
éppen ezért – eltökélten és elkötelezetten ez utóbbi, az
exogám kritikaírási szemlélet érvényesítésére
vállalkozik, a magyar kritika vagy esszé legjobb hagyományait
követve, s szándékosan és elhivatottan túlnyomórészt olyan
(élet)művek értelmezését végzi el, amelyek sokak szemében
és az endogám kritikaírás szemszögéből másod- vagy
harmadvonalbelinek minősülnek, vagy figyelemre is alig
méltattatnak. Irodalomeszményét Papp Endre egyenesen (és
nyilván tüntetően) „nemzeti paradigmának” nevezi, ami
értelmezésében nem mást jelent, mint „az irodalomértés
olyan jellegzetes válfaját, amely a kommunikációs
gyakorlatban megvalósuló egyéni és a tőle elválaszthatatlan
közösségi önazonosság-képződés (és -képzés)
nyelvművészeti változatait vizsgálja, illetve az értelem-
és ítéletalkotás történeti folyamatában a nemzeti modellt
bizonyos, a létmódjából természetesen adódó,
identifikáló jegyek alapján autonóm kulturális alakzatként
fogadja el. Nem más ez valójában, mint közösségalakító
vonatkozási rendszer.” Az elméletileg tisztázott eszményt a
napi gyakorlatra lefordítva mindez Papp Endre felfogásában azt
jelenti, hogy „a nemzeti paradigma kitüntetett, de
természetesen nem kizárólagos hordozója a kritika lehet!
Nemcsak azért, mert a kritika inkább tartozik a művelődési
gyakorlathoz, mint az absztraháló teóriákhoz, s ezáltal az
identitás életbeli megtapasztalását segítheti elő, hanem
azért is, mert kettős nyelvi fenomén. Beszédaktusa egyszerre
használ szakterminológiát és köznyelvi elemeket. Éppúgy
kapcsolható tudományos rendszerekhez, mint a mindennapi
cselekvéshez. Éppúgy megértés, mint megítélés is egyben.
Az irodalomról megfogalmazott állásfoglalása mindig etikai
ítélet is, hiszen a kommunikációs folyamatban való
részvétele kézzelfogható gyakorlati következményekkel jár.
Az írás és értelmezése szemléletünk mindenkori
próbája.” (Identitáskeresés irodalomértésünkben) Elek
Tibor a már idézett beszélgetés során, ezzel szoros
összefüggésben, a kritikának hármas funkcióját jelöli
meg. Ezek közül az első az, hogy a kritikára mindinkább
szükség van akkor, amikor „nő az igényes szépirodalom és
a szélesebb olvasórétegek közötti távolság, amikor az a
szélesebb körű kulturális közvetítőrendszer, aminek
részben a feladata lenne ennek a távolságnak a csökkentése,
elégtelenül működik. Ma van csak igazán szükség ennek a
távolságnak az áthidalására, arra a bizonyos közvetítői
szerepre, ami mindig is hangsúlyos volt a kritika funkciói
között, azaz arra, hogy az író, illetve a mű és az olvasó
közötti kapcsolat létrejöttében közreműködjön.” A
kritika második számú funkciója az olvasó után most már az
író szempontjából értendő, vagyis hogy „az írónak ma is
éppúgy szüksége van az olvasói visszajelzésekre, mint
korábban, és a kritikus is egy olvasó, aki a maga személyes
olvasói élményét, véleményét megpróbálja szakszerűen
megfogalmazni”. Végezetül a harmadik számú funkció már
csak egy jámbor óhaj megfogalmazódása lehet, melynek
keretében egy „majdan létrejövő, a jelen irodalmát is
magába foglaló magyar nemzeti irodalmi kánon norma- és
értékrendszerének megalapozását, előkészítését is az
aktuális kritika végzi el, még ha az igazi
értékkiválasztás az irodalmi hatástörténet során, utólag
valósul is meg”.
Elek Tibor és Papp Endre tevékenységét
nemcsak a szemléletbeli rokonság kapcsolja össze. Pályájuk
szinte párhuzamosan formálódik. Elek Tibor 1962-ben
Nyíregyházán született, de 1986 óta a Békés megyei
fürdővárosban, Gyulán él. Papp Endre fél évtizeddel
később Szeghalmon született, s gimnáziumi tanulmányait is
ebben a viharsarki térségben, Békéscsabán folytatta. (Viharsarok
és Békés megye, Békéscsaba, micsoda ellentét
ez már a megnevezésben! S mégis mennyire hű kifejezője ez az
ellentét a két szerző léthelyzetének és munkásságának!)
Mindketten a debreceni egyetemen szereztek felsőfokú
végzettséget. Elek 1999-től a megyei könyvtár irodalmi
osztályvezetője és a békéscsabai Bárka című irodalmi
folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője
(emellett az Erdélyben és Magyarországon is megjelenő
Irodalmi Jelen kritikarovatának vezetője), Papp ugyanekkortól
néhány évig a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője, s mind
a mai napig a Hitel szerkesztője. Gyakorló kritikusok és
szerkesztők tehát mind a ketten; munkájukat az elméleti
felkészültség és a napi irodalmi folyamatokban való aktív
részvétel egyaránt jellemzi. Egyszerre alkotói és alakítói
az irodalmi folyamatoknak. Elek már a címválasztással is utal
arra, hogy mostani kötete a 2004-es Fényben és árnyékban.
Az irodalmi siker természetrajza című, ugyancsak
kritikákat, tanulmányokat és beszélgetéseket tartalmazó
könyvének szerves folytatása, de Papp gyűjteményes kötete
is tekinthető 2001-es Megállni a megértésnél? című
könyve folytatásának. A két kötetnek még a kompozíciója
is hasonló. Mindkettő négy – Elek Tibor találó
meghatározásával – „tételből” áll. Nála az első
nagy fejezetbe a különböző (prózai, lírai és
esszéisztikus) műfajú könyvekről írott kritikák, a
másodikba a kortárs magyar írókkal és
irodalomtörténészekkel (Ferenczes Istvánnal, Görömbei
Andrással, Háy Jánossal, Jónás Tamással, Lászlóffy
Aladárral, Kalász Mártonnal, Méhes Károllyal, Orbán János
Dénessel, Podmaniczky Szilárddal, Tőzsér Árpáddal)
készített interjúk kerülnek, a harmadik rész a Nagy
Lászlót és költészetét megidéző, Buda Ferenccel, Nagy
Andrással és Gáborral, valamint Zalán Tiborral folytatott
beszélgetés anyaga, végül a negyedik tétel magával a
szerzővel, Máthé Éva és Ménesi Gábor által készített
két interjú szövege. Papp Endrénél az első rész a kortárs
elméletírókról és kritikusokról (Alföldy Jenőről, Bertha
Zoltánról, Görömbei Andrásról, Kulcsár Szabó Ernőről,
Márkus Béláról, Olasz Sándorról, N. Pál Józsefről és S.
Varga Pálról) születetett kritikákat és portrékat
tartalmazza, de a második és a harmadik, szépírói munkákat
elemző részek is főként az értelmezői, monográfusi
teljesítményre koncentrálnak. Gyűjteményes kötetük élére
mindketten afféle vezértanulmányt illesztenek. Eleknél ez a
könyv alcímének is választott, de itt már zárójeles
kérdőjellel ellátott Darabokra szaggatott magyar irodalom
(?), Papp esetében pedig az Identitáskeresés
irodalomértésünkben című, korábban már idézett és
egy részlet erejéig a fülszövegbe is kiemelt tanulmány. A
vezértanulmányok tartalma, a recenzeálásra megválasztott
könyvek vagy a beszélgetésekre és interjúkra meghívottak
köre s a beszélgetések vagy interjúk témája újfent biztos
elméleti megalapozottságról és a napi irodalmi praxis
történései iránti fogékonyságról tanúskodik. A
kötetkompozíció megtervezése ugyanakkor árulkodik arról is,
ami egyébként az egyes írásokban külön-külön is
megfigyelhető, hogy Papp Endrénél talán erőteljesebb a
teória, az irodalomelméleti kérdések iránti fogékonyság,
Elek Tibort pedig mintha jobban izgatnák a napi irodalmi
események, eszmecserék s különösen a határon túli magyar
irodalom kellő megbecsülésének kérdése. A két kritikus,
szerkesztő és könyveik ebből a szempontból is jó
kiegészítői egymásnak.
Nagyon hasznos és tanulságos ezeket az
írásokat így, önálló kötetbe rendezve, együttesen
olvasni. Elek Tibor és Papp Endre kötetei alapján
kirajzolódni látszik, hogy nemcsak a mai magyar irodalmat
jellemzi a sokféleség és (szemléleti, műfaji,
modalitásbeli) gazdagság, hanem annak reflexióját és
interpretációját, elméleti és kritikaírási gyakorlatát
is. A kötetek elolvasása után világossá válik, hogy az
esetleg éppen divatos vagy erőteljesebben megszólaltatott
eszmény és kritika mellett honi irodalmi viszonyaink közepette
igenis létezik egy legalább olyan markáns és koherens
eszmény és kritika, amely azonban eleddig jobbára egy-egy
folyóiratbeli közlésre vagy rendezvényre korlátozódott.
Most viszont kötetbe rendeződve, szerkesztett formában és az
egyidejű megjelenéssel egymást (fel)erősítve ez a kritikai
irányzat is érdemének megfelelően képes artikulálni
önmagát. Lehet vele egyetérteni, s lehet vele vitatkozni.
Egyet nem lehet (nem szabad): tudomást sem venni róla. (Kalligram,
2007; Felsőmagyarország, 2007)