Varga Mária
Szántó F. István: A
hüperioni hang
Kortárs Kiadó, 2007
2007-ben ünnepeltük (volna) Hamvas Béla
születésének századik évfordulóját. Az ünneplés elmaradt
ugyan (amit Hamvas valószínűleg nem is bánna, hiszen mindig
is tiltakozott a „maszkok”, a „szoborrá merevítés”
ellen, meg aztán, ha belegondolunk, túl sokat nem veszít
azzal, ha a mai Magyarország nem ünnepli őt), megjelent
viszont egy tanulmány Szántó F. István tollából –
véletlen vagy nem, éppen ebben az évben –, amely többet
jelent a formális megemlékezéseknél.
Az esztéta Szántó F. István elsősorban nem
eszme- vagy irodalomtörténeti munkának tekinti a könyvet,
„hanem az idővel való talán különös, ám távolról sem
öncélú vagy tét nélküli játéknak. Azt igyekeztem
megmutatni, hogy az idő egy rendkívül szűk szeletébe, a
Sziget folyóirat három-négy évébe hogyan férhet mégis
bele, kis túlzással, az egész európai hagyomány.
Hérakleitosztól Hölderlinen és Nietzschén át egészen
Heideggerig és tovább…” A kérdésre – „hogyan férhet
bele?” – az első válasz nyilván az lehet, hogy olyan,
szellemileg rendkívül nyitott és nagy műveltségű
gondolkodók munkálkodtak a lapban és a lap környékén, mint
Kerényi Károly mitológiakutató, klaszszikafilológus, Szerb
Antal irodalomtörténész, Németh László író, esszéista,
Prohászka Lajos szellemtörténész filozófus – hogy csak a
legnevesebbeket említsem –, valamint Hamvas Béla, aki a
magyar művelődéstörténetben a legbehatóbban foglalkozott a
„hagyomány” kérdéskörével.
A „Sziget-filológiából” világossá
válik, hogy az említett gondolkodók nem pusztán valamilyen
közös cél érdekében, hanem valami – az intézményesült
tudományosság, a „bezápult katedrafilozófia” – ellen is
felléptek. „Ami a »szigetgondolatot«, a kivonulás, az új
utak és beszédmódok keresésének igényét kiérlelte tehát
– írja Szántó –, az bizonyos értelemben éppen a szemben-
vagy a kívülállás tudatának felismerése és megerősödése
az érintettekben. Németh, Hamvas és Kerényi fejében – más
és más megfontolásból ugyan, és nemcsak az övékben –
így bukkan fel egy olyan orgánum megteremtésének az igénye,
amelyet nagyszerűbbnél nagyszerűbb metaforákkal írnak
körül, »a jobbak kivonulása«, »az új, nemes szekta«, »az
érvényesülés szolgálatába nem állított szellemiség
tere«, »egy nagy organikus összefogás tudata« stb. stb.”
Kerényi visszaemlékezése szerint ő és Hamvas „dalmát
szigeti magányukból” hazatérve olyan embereket találtak
itthon, akiknek fejében már szintén megfogant ez az idea.
Kezdetben volt tehát a „szigetgondolat”,
amely nem sokkal később (1934 és 1939 között jelent meg a
lap három száma) elindult a megvalósulás rögös útján. Az
első buktatók, kanyarok – az eltérő gondolkodásból eredő
összetűzések, félreértések, az egyéni hiúság, a
kívülről érkező nem túl hízelgő vélemények, kritikák
stb. – a kezdeti szándékoktól eltérítették az „eleven
szellemi élet” orgánumát. Az újságot a „nagy nevek”,
Kerényi és Németh jelenítették meg a publikum előtt, az
összterjedelem egyharmadát viszont Hamvas Béla egyedül jegyzi
(pedig ő a második szám után „kiszállt”), akinek szerepe
méltatlanul háttérbe szorult mind a korabeli köztudatban,
mind a Szigetről utóbb megjelent filológiai írásokban.
Szántó F. István (akinek nevéhez több figyelemre méltó
Hamvas-tanulmány köthető) azzal a kinyilvánított céllal
fordult a témához, hogy Hamvas szerepe felől megközelítve,
az ő írásaira fókuszálva írja újra a Sziget történetét.
Annak az írónak és gondolkodónak a szemszögéből, aki egy
újfajta beszédmódot honosított meg a magyar kultúrában.
Olyan sajátos hangot, tematikát, amelyre sokan felfigyeltek
ugyan, de valódi újszerűségét, korszerűségét, értékeit
kevéssé tárták fel, és szinte egyáltalán nem épült még
be a magyar esztétika-, eszme- és irodalomtörténetbe.
A kötetben képet kapunk Kerényi Károly
működéséről is, akinek tevékenysége, szellemisége a
Hamvaséval azonos mértékben határozta meg az újság
arculatát. Közel azonos terjedelemben publikálnak, s ők azok,
akik életművük szóban forgó szakaszának egészét képesek
megjeleníteni a Sziget-írásokban. (A többiek, Szerb, Németh,
Prohászka inkább csak a nevüket adják a vállalkozáshoz,
illetve kiállnak mellette különböző fórumokon.) Szántó
nem „versenyezteti” a két szerzőt, egyikük elsőbbségét
sem állítja: „A Szigetet valójában mindketten a
kísérletezés terepének tartották, ám »kísérleten«
mindketten mást és mást értve: míg a szaktudós Kerényi
számára ez a lap volt az egyetlen publikációs fórum, ahol
»írói« ambícióit kiélhette, addig Hamvas írói
pályájának alakulásában a tágan értelmezett Sziget a
»görög tárgyú« esszék megszületésében játszott
meghatározó szerepet.”
Kerényi „egzisztencialista”
tudományfelfogása és Hamvas „magánmitológia”-teremtése
azonban nem csupán megfér egymás mellett, hanem fel is
erősíti egymást, mert a „hagyományhoz” való viszonyulás
új módozatait teremti meg. „…az a következetesség,
amellyel a »hagyomány« és az »identitás«
összefüggéseire figyelnek, és az a kísérletük, amely a
»mű« és a »világ« közti határok felszámolását
célozta, valamint az a felismerésük, hogy a »hagyomány«, a
»tudás« továbbra is hat, ám ki van szolgáltatva a
különféle s gyakran egymásnak ellentmondó értelmezéseknek
– megítélésem szerint mind olyan elemek, amelyek a mából
nézve valóban új fényt vetnek a korszak egy nagyon szűk
szeletére” – szögezi le Szántó F. István.
A „görög lényeg” feltárását,
megmutatását Hamvas és Kerényi eltérő filozófiatörténeti
paradigma jegyében képzeli el. Míg Kerényi a
wilamowitzi–wolfi hagyományból, addig Hamvas a
hölderlini-nietzschei-heideggeri viszonyrendszer felől véli
megragadhatónak. Az előbbi inkább a tudósi, „ókorász”
hozzáállást, utóbbi az esztétikai-esszéisztikus
megközelítést példázza. A Kerényi–Hamvas-szakítás
ténye külön jelentőséget ad e párhuzamnak: egykor
Willamovitz kritikusi megszólalása meghatározó szerepet
játszott A tragédia születését író fiatal
filológus, Nietzse ellehetetlenítésében. Hamvasnak az
újságból való kivonulását azonban nem annyira szakmai, mint
inkább emberi-mentalitásbeli különbözőségek
eredményezték. Szántó F. István jelentős teret szán e
szomorú és szövevényes ügy bemutatásának, terjedelmesen
idézi a szereplők és szerzőtársak véleményét, igyekezvén
elkerülni az elfogultság gyanúját. Itt „szólal meg”
először hangsúlyosan a címben is jelzett „hüperioni
hang” mint téma. Hamvas A magyar Hüperion című
esszéjében ugyanis éppen e szakítás körülményeit,
emberi-gondolati tartalmait járja körül, Szántó F. István
pedig a művelődéstörténeti párhuzamokat, összefüggéseket
próbálja feltárni az esszé kapcsán. A Hölderlin által
bevezetett „hüperioni” (titáni) beszédmód és
magatartásminta középpontba állításával jól
összekapcsolja a hamvasi és a korábban említett
hölderlini–nietzschei–heideggeri világlátást és
írásmódot.
Hamvas a Sziget-körre mintegy tíz év eltelte
után így emlékszik vissza: „Leírtam A magyar Hüperionban,
amelynek tárgya a heroikus görög-pogány kísérlet az új
magyar közösség megteremtésére. Hőse Kerényi Károly és
én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra
a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel
megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a
romlás útján megállítani. Történt 1934–35-ben. Kerényit
egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről
szóló könyvvel és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel
abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát
elértette, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége,
amint ő nevezte, »minden határok áttörése«) jelzi. A
tanulmány címe: Álarc és koszorú – gondolata a
koszorú-kép kifejtése a maszkból: az egyetemes összenövés.
A középpontban a »Kreis« gondolata állt. Alapgondolatom:
egyénileg a megoldás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus
volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén
lehetetlen, mert az intézmény nem »univerzálisan«
intézkedik, nem »törvényt« hoz, hanem szükségképpen a
korban kell állnia és egyoldalú, és csak »rendelkezik«.
Egzisztenciális megoldásra van szükség, ennek a megoldásnak
a tűzhelye pedig a »kör« (Kreis), illetve a »Koszorú«.
Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely
koszorút jelent. Kerényi azonban önmagát a kör közepébe
helyezte, és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak
vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A
helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi
történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát,
amikor ő (társadalmi helyzetéből következően és
hatványozottan aktív hiúságból kifolyóan) magát
középponttá tette, a koszorú felbomlott és a kör megszűnt.
Ez a kísérletem azonban nem volt egészen
tudatos – de elszánt és önfeláldozó. A valódi
közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya
ösztönzött.” Hamvas visszaemlékezését azért is tartottam
fontosnak idézni, mivel írásából egyfajta „ars poetica”
is kiolvasható: felfogása szerint az autonóm személyiségek
(hogy mit ért személyiségen, talán legpontosabban a Regényelméleti
Fragmentumban határozza meg) szellemi közössége hozhat
megoldást az ország – az emberiség – egzisztenciális
természetű válságára.
Szántó F. kinyilvánított célja a hamvasi
világszemlélet és írásmód bemutatása. Ezt úgy hajtja
végre, hogy a nagy szellemi elődök, rokonok – Hérakleitosz,
Hölderlin, Nietzsche és Heidegger – műveinek fényében
mutat rá a magyar gondolkodó hangjának, beszédmódjának
sajátosságaira, világirodalmi szinten is újszerű voltára.
Több oldalról járja körül e beszédmód specifikumait,
nekünk most – hely hiányában – meg kell elégednünk
egyfajta aspektus felvillantásával: „Annak okát tehát, hogy
a Hamvas-írásokban használt fogalmak jelentéstartománya még
az adott írásokon belül sem végérvényesen rögzített, nem
annyira a szerző »mágikus«-»analógiás«-»metaforikus«
gondolkodásában kell keresnünk, mint inkább abban a
stíluseszményben, pontosabban az írásoknak abban, az írások
stíluseszközeit is magában foglaló, mélyszerkezeti
meghatározottságában, amely épp a rögzített
fogalomhasználat elutasítása mellett válhat egy talán
radikálisan újszerű és felforgató gondolatrendszer
autentikus megszólaltatására képes kifejezésformává. Más
szóval: az olvasó elbizonytalanításának (s mi más volna
Hamvas célja) egyik legfontosabb eszköze az, ha a bejáratott
gondolkodói sémák és közhelyek mellett a hozzájuk vezető
utakat is eltorlaszolja, hogy ezzel mintegy előhívja, sőt
kikényszerítse az olvasó aktivitását, aktív részvételét
a fogalmak és még inkább a fogalmak jelölte valóság(ok)
újragondolásában.”
A kötet hibái (vagy amiket annak vélünk)
és erényei, mint mindig, azonos tőről fakadnak. Szántó F.
nagyon körültekintően veszi számba e bonyolult és
szerteágazó téma körülményeit, ezért gyakorta
körülményeskedik. Időnként jó néven vennénk egy kissé
lendületesebb és célratörőbb előadásmódot, kevésbé
óvatos témakezelést s a fejezetek végén némi
(szükségszerűen) leegyszerűsített összefoglalást. A
kifogásolható momentumok azonban sokat nem vonnak le a kötet
értékéből. Nagyon örülünk annak, hogy kezünkbe vehettünk
egy olyan könyvet, amely a magyarországi bölcselet egy fontos
szegmensének bemutatását célozza meg, s ezzel igyedejűleg
egy olyan szerző beszédmódját járja körül, aki (miként
más helyeken Nietzsche, Kierkegaard, Dosztojevszkij) a magyar
kultúrában a „nagy átértékelő” szerepét tölthette
volna – tölthetné be.