Tarbay Ede
Egy népmese írott
változatai
Arany
János: Rózsa és Ibolya; Arany László: Ráadó és Anyicska;
Lakatos Menyhért: Angárka és Busladarfi
A népmese Illyés Gyula Hetvenhét
magyar népmese kötetében található, címe azonos Arany
János meséjével: Rózsa és Ibolya.1 Ha a
múlt századi mesegyűjtésekre figyelünk,
elbizonytalanodhatunk. Valóban népmese-e az Illyés Gyula-féle
változat, vagy Arany verses meséje az eredeti mű, melynek fő
erőssége a történet egyszerű áttekinthetősége mellett
Arany nyelve, tökéletes formaérzéke, a népmesei
vándormotívumok pontos elhelyezése? Nem megtévesztő-e Arany
műfaj-megjelölése – népmese –, mert 19. századi
költőóriásunk kontaminációt végzett? Nem Arany után
vált-e népmesévé ez az eredeti népmesei elemekre épülő
mese, vagyis az utóbbi miatt gyorsan visszatulajdonította a
paraszti világ azt az építményt (mesei szerkezetet), melyből
építőkockái vétettek? Úgy, ahogy a népi mesélők forrása
volt a 17. századi História egy Árgírus nevű
királyfiról és tündérszép kedveséről? Arany tudatos
költői munkáját a szabályos strófaszerkezet, rímképlet
mellett a fejezetekre bontással is jelezte, melyek címet nem,
csak számot kaptak. A mese utóéletéhez tartozik, hogy a 20.
század második felében Lakatos Menyhért is újjáfogalmazta,
leleményes gazdagsággal, ízes nyelvi fordulatokkal
megszerkesztett mondataival. Annak, hogy az Angárka és
Busladarfi című kötetében található Busladarfi-mesének2
(mely egyszerre több népmesénk és Arany meséjének
erőteljes tükre) van-e roma előzménye, nincs támpontunk. A
válasz lehet igen is, nem is, ugyanúgy, mint Arany vagy a
népmese elsődlegességének firtatásakor. A Rózsa és
Ibolya cím csak nevet adhatott a 19. századi óriás
meséjének. Ebben az esetben is tartsuk magunkat ahhoz a
hallgatólagos megállapodáshoz, mely szerint a népi mesemondó
azt, amit olvasott vagy hallott, ha továbbmondta, már
sajátjának tekintette. Minden bizonytalanság ellenére tehát
most az Illyés-féle változatot tekintjük eredeti
népmesének, bárki legyen is az alapmese megalkotója, mert ez
a közlés névtelen (nem tudni, ez a változat kié, és ki adta
Illyés keze alá), tehát magán viseli a népi mesemondók
sajátosságait.
Ami elsősorban Arannyal szemben feltűnő, nem
is annyira a próza a vers ellenében, hanem a népmese szinte
vázlatos szövege. Illyés más meseátiratának is gyakori
jellemzője ez, de ebben az esetben még a megszokottnál is
erőteljesebben tör a lényegre. A mese kezdetétől puritán:
„Volt egyszer egy király, volt annak egy nagyon szép lánya,
Ibolya, meg egy második felesége. A mostoha boszorkány
(kiemelés – T. E.) volt, és nem szerette a lányt sohasem.”
A Rózsa és Ibolya-téma néhány variációja más
gyűjtésben is megtalálható, így Arany Lászlóéban a Ráadó
és Anyicska3, de egyik sem ilyen direkt
indítású. A népmese mesélője két mondatban majdnem minden
feszültségkeltő információt elmondott, értve ezen Ibolya
néven nevezését (mintha az ő nézőpontjából kezdődne a
történet), leválasztását az anyáról (mostoha és
boszorkány), az utóbbival azt is elérve: már a második
mondattól felkelti az olvasó/hallgató részvétét, egyben azt
is exponálja: Ibolya megváltásáról fog szólni a
mese, hiszen helyzete a boszorkány mostoha kénye-kedvétől
függ.
Lakatos Menyhért meséjével azért érdemes
foglalkozni, mert írói erényei mellett már a kezdet kezdetén
jellegzetes roma elemekkel gazdagította a történetet. Nála
„Busladarfi szomorúan üldögélt a palota kopott kanapéján,
szeretett volna valakivel beszélgetni vagy játszani, de
egy árva lélek sem nyitotta rá az ajtót. – Hajaj! –
sóhajtott nagyot. – Minek a királyság, ha nincs hozzá
ország?” A kiemelt szavak lényeges meghatározói a
Lakatos-mesének: a kanapé, különösen, ha kopott,
olyan, mintha egy lomtalanításkor szerzett vagy volt
kávéházi bútordarab lenne, ugyanakkor a kávéházi, muzsikus
cigányok anyagi felemelkedésének szimbóluma is a 20. század
első felében. A játszani szóhasználat egyszerre teszi
(roma szokás szerint már házasodó korba lépő) gyerekké és
a hétköznapokkal nem sokat törődő legénnyé Busladarfit. Az
ország nélküli királyságról egy eredeti cigány népmese
juthat eszünkbe, a Sosemvolt Cigányország. Néhány
mondattal később a kiemelt szóhasználat miatt fontos és
általánosítható közlést találunk: „Inkább beállok
valahová szolgának – mondogatta magában –, legalább nem
veti senki a szememre, hogy ingyenélő vagyok.”
És most nézzük meg Arany János meséjét.
Arany feltűnő határozottsággal jelöli meg a műfajt:
népmese. Az évszám: 1847. Ez az esztendő az, amikor Laci fia,
a későbbi népmesekutató, a népmesék első, nagyon érthető
nyelven író elméleti szakembere ötéves. Ebben az
esztendőben született Petőfi Arany Lacinak című
verse, és költője már élvezi a János vitéz
sikerét. Lehet, hogy kettős indíttatásnak köszönhető a Rózsa
és Ibolya? Az ötéves gyerek meseigényének és a
rivalizálásnak? Az utóbbiban Arany lemaradt Petőfi gazdag,
sokféleséget ötvöző költői világa mögött, és ezért
kezdett „javítani” verses meséjén 1852–54 között?
Szerencsére gyorsan észrevette, hogy ez a stilisztikai
csiszolás („Hajdanában, hol volt, hol nem, / Vagy valahol,
vagy sehol sem, / Volt egy szép királyfi, Rózsa, / Gyenge,
mint a nyílott rózsa. / Szem nem látott nála szebbet, / Olyat
is vagy – vagy se többet…”4) ront a történet
naiv, népmesei, epikus lejtésű hangján: „Egyszer hol volt,
hol nem – régecskén lehetett, / S az Óperenciás tengeren
túl esett. – / Volt egy öreg király a tündér világba’,
/ S egy vén felesége, a vasorrú bába. // Házoknál temérdek
kincs hevert rakáson, / Csűrben, kamarában, pincében,
padláson. (…) De ami legdrágább gyémánt vala nálok, / Az
nem volt egyéb, mint szép eladó lányok: / Apjának édes, de
anyjának mostoha / Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.”
Aranynál, Illyés köznyelvi szókimondásával (boszorkány)
szemben nem a királyné, a mostohaanya boszorkánysága meseibb
(vasorrú bába).
Bár Aranynál Ibolya visszahúzódva él,
„Úgy futott szép híre tündér Ibolyának: / Kezére
királyok, hercegek vágyának”. A történet első
fordulatához jutottunk el, mely hasonlatos Hófehérke és a
mostoha rivalizálásához: „Megirígylé tőle álnok
mostohája…” A népmesei változatban ezt találjuk:
„Egyszer azt mondja az urának: – Ezt a lányt férjhez
kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a
három próbát.” Arany lélektanilag indokol a
„megirígylé” és „álnok” szóval. Mindkettővel
egyszerre jellemzi a banya és Ibolya között a függőségi
kapcsolatot, s ezzel feszültséget is teremt. A prózai
változatban így summáz a mesélő: „Mentek sokan nézni
Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki nem állta ki a
három próbát.” Arany ismét árnyaltan fogalmaz, mert a
király – a mű stilisztikai meghatározójának megfelelően
– párbeszédben válaszol: „Dümmögött, s fejével vágott
a vén ember: / »Hej biz’ – úgymond – felnő a leány,
mint kender! / Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek: / Tudj’
a szösz, melyiket is fogadjam vőnek?« // Erre szólt az
asszony: »Hátha, lelkem, hátha / Még ma minden kérőt
szépen elbocsátna.«”
Arany tovább árnyalja, most már a
dialógusban érzékelteti a királyné jellemét, álnokságát,
még szókincsével, szóhasználatával is. A tartalom azonos a
népmesei változattal, mégis más: a túlságosan lendületes
próza nem szól arról, hogy eddig mi lett a kérők
sorsa. Arany érinti ezt: „szűkében nincsen a kérőknek”,
és azt villantja fel: ha meghirdetik a leánykérés
lehetőségét, sokan jöhetnek, de nem lesz könnyű dolguk:
„Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok; / De fogukat mind
ott hagyá ő nagyságok.” Arany a szöveget úgy formálja,
hogy tudjuk: a leánykérők a király „ráhagyása” után
érkeztek, és tömören, két sorban azt is leírja, mi lett a
sorsuk. Ezzel exponálja a leánykérés veszélyességét. Most
már jöhet az igazi kérő. A különös mégis az: Rózsa
királyfi látszólag „csak látogatóba” érkezik; majdnem
úgy, mint Hófehérkéhez a királyfi. „Végre egy királyfi,
kinek neve Rózsa, / Eltekinte arra, csak látogatóba; /
Ismerős volt apja az öreg királlyal, / Mert egy arany erdőn
makkoltak a nyájjal. // Hm! ha tudta volna a vasorru bába, / Mi
forog Rózsának az esze ágába’… / De jó hogy most egyszer
rövidebb az esze, / Nem lett volna máskép belőle szép
mese.” Arany lélektani realizmusa egyszerre emberivé teszi a
banyát, hiszen nem lát bele Rózsa királyfi fejébe,
ugyanakkor a költő kiszól a meséből, mint a népi mesemondó
a hallgatóságához, mintegy összekacsintva az olvasóval, a
felolvasást hallgató gyerekkel: mese ez, fiam! S ezzel a
kiszólással véget ér az első fejezet.
Lakatos Menyhért Busladarfi és az öreg
király (apóka) találkozását kalandhoz köti: Apóka egy
cifra gályára hívja fel a vándort, kártyán –
feltehetőleg cinkelt lapokkal – furfangosan elnyeri a fiatal
legény koronáját, majd az életét is. Azt, hogy ez az apóka
valójában ki, kicsit később tudjuk meg: ő az ördögök
királya. Lakatos Menyhért mind Aranyhoz, mind a
népmeséhez viszonyítva színezi, gazdagítja a cselekményt a
romák egyik kedvenc figurájával, az ördöggel.
Arany pontosan tudja: ha bemutatta a szereplők
egyik táborát, Ibolyát, a királyt és a „második
feleséget”, most már többet kell tudnunk – az arányoknak
megfelelően – Rózsa királyfiról: „Rózsa nem úgy kezde
hozzá, mint a többi. / »Minek ezt, gondolta, az orrukra
kötni? / Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem, / Nem kívánja
őket semminémü részem.«” Ezután Arany humora mellett
realizmusa diadalmaskodik, egyetlen képbe tömörítve: a
király – mint írja – „jót öblinte torkán”, amíg a
felesége a boszorkányok gyülekezőhelyén jár. Amit a
királyfiról megtudunk, árnyalt: A Gonosz emberére akadhat
ravaszságban! „Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül!
/ Leold egy nagy létrát a ház tetejérül, / A lány
ablakához oda támasztotta, / Ablak-karikáját halkan
kopogtatta. // Hej, megrettent volna most a kis Ibolya, / De a
tündérek nem ijednek meg soha: / Oda ment, kinyitá ablaka
fiókját, / S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.” Itt
tudjuk meg, hogy Ibolya tündér! Sejthetjük: tündér
áll majd boszorkánnyal (mostoha) szemben. (Azt, hogy
királyapja is varázslóképességű, csak később látjuk!)
Illyés Gyulánál mindez tömör: „Meghallotta ezt a szomszéd
király, azt mondta a fiának, Rózsának: – Eredj, nézd meg
azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó
ember.” Igaz, a népmesei változatban sem – paraszti szokás
szerint – a királyi pár elé állít be elsőnek:
„Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is
a királylánnyal beszélt: – Hozzám jössz-e, szívem
szerelme?” Mint a népmesékben általában, itt is
„meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve”, tehát
ismerkedés, udvarlás, hódítás nélkül nyomban a lényegre
tér Rózsa. A felelet féltő elutasítás: „Jaj, ne kérj meg
– válaszolta Ibolya –, mert a gonosz mostohám három
kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni,
véged.”
Aranynál a helyzet színpadi vagy inkább
teátrális. Ez a teatralitás fokozódik a következőkben:
„Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott, / Attól félt,
kiugrik, noha csak múlatott, / Táncolt, örömében verte a
bordáit, / Mint betyár a csárda folyó gerendáit. //
Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna / Szóhoz jutni!
– Végre megszólamlott Rózsa: / »Ibolyám, gyer hozzánk;
bizony meg nem bánod: / Szedek a kertünkben neked szép
virágot.«” A szituáció mintha a Romeo és Júlia
erkélyjelenetére emlékeztetne, s még inkább a folytatás:
„Mond Ibolya: »Minek olyan messze menni? / Van a mi
kertünkben: ott is lehet szedni.« / Akkor hallgatott, még ezt
a szót is bánta; / Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.”
Arany mintha fellázadna puritánsága ellen a pajzán, erotikus
képpel (Rózsa virágja, gondoljunk Bernáth Béla virággal
kapcsolatos jelképmagyarázatára5). Lehet, hogy erre
is azt mondaná: „Gondolta a fene!” Ám nézzük Arany
versét, a magyar paraszt Romeo és Júlia-jelenetet.
„Felelt neki Rózsa: »No, megnyugszom ebben: / Van egy szép
virágszál a ti kertetekben«, (…) Azzal kis kacsóját bal
kezébe fogta, / Sokszor a jobbikkal végig símitotta, (…)
Rózsa faggatódzott: »Ugye, haragszol rám?« / Ibolya susogta:
»Miért haragunnám!«”
Lakatos Menyhértnél az ördögök, királyuk
parancsára, Busladarfit a kutyaólba zárják. A megaláztatás
hangsúlyos, sok évszázad sűrűsödik benne. Mégis így,
ennek ellenére szeret bele az ördögkirály és a vasorrú
bába lánya, Judinca. Csontot visz a kutyaólhoz, „ám ahogy
meglátta Busladarfit, kiszórta a kötényéből az
ételmaradékot. Valami olyan érzés fúródott a szívébe,
amilyenre nagyon régen vágyódott. – Ki vagy te, szépséges
ifjú? – kérdezte meglepődve.” A kiemelt
szóhasználat az olvasót is meglepheti. Ez meglehetősen idegen
a magyar mesei hagyománytól. Ha emlékeinket visszafelé
pergetjük a népmesekincsben, különösen a roma népmesékben
tapasztalhatjuk: a legújabb tárgyi világ majdnem nyomban
helyet követel magának az azt megnevező szavakban, de
kételkedhetünk határozóink ilyen térhódításában. Mégis
el kell fogadnunk, mert az író következetes az ilyen és ehhez
hasonló meghökkentésünkkel: a köznapi élet szavait keveri a
roma szókinccsel, és egységbe gyúrja az archaikus nyelvvel,
mondatfűzéssel, burjánzó képalkotással.
Rózsa királyfi Aranynál – ismét:
Romeóként – teszi a szépet. Mivel látja: Ibolya nem
tiltakozik, az elmélet után gyakorlatra vált: „»No adj hát
egy csókot, kérlek barátsággal.« / »Igen – mond a lyány
–, de csak üvegen által…«” Itt egy pillanatra
megtörjük az idézetet, mert az „üvegen által” helyzet
mintha a Szentivánéji álomból – megint Shakespeare,
de most már bizonyossággal!6 – csúszna át a Rózsa
és Ibolyába. Nézzük csak Arany Shakespeare-fordítását:
„Ez komédiának úgy kivánja rendi, / Hogy én legyek a fal,
bizonyos Orrondi; / Mégpedig e falat úgy képzelni tessék, /
Hogy azon egy nyílás, vagy repedés essék, / Melyen is
keresztül Pyramus meg Thisbe, / A két hív szerető susogának
ki s be.”7 Aranyhoz visszatérve, marad az imént
idézett hang a mesteremberek játékából: „Úgy ám!
egyet-kettőt ablakon keresztül, / De majd száz- meg százat
amúgy mindenestül.” Később Pyramus így szól: „Ó, hát
adj egy csókot ezen a rossz falon!” Mire Thisbe válasza:
„De nem éri ajkad, csak a meszet nyalom.”8 A Rózsa
és Ibolyában a shakespeare-i, amúgy is színpadias
helyzetbe humort vegyít Arany, mint aki tudja: enélkül nem
élet az élet. Már tiszta a kép: Rózsa és Ibolya
megismerték egymást, egymásba szerettek, de ez kevés; tovább
lehet bonyolítani a szerelmi kettőst az új fejezetben:
„Telt az éj azonban, és feljött a kis
hold, / Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt: / »Ibolyám,
szerelmem, szívem legelője! / Egyet mondanék én, kettő lesz
belőle. // Embertől soha én még meg nem ijedtem; / De
tátossal víni nincs egy szikra kedvem. (…) Tudom, ha
megkérlek, oly nehéz dolgot ád / Az a sütni való boszorkány
mostohád!«” A humor változatlan a harmadik fejezet kezdetén
– szójáték: legelője/legelsője –, fordítani lehet a
hangvételen. Rózsa nagyon emberi módon viselkedik: megriad,
nem akar a korábbi kérők sorsára jutni, mert tudja,
hogy Ibolya mostohája boszorkány! A prózai változatban, az
eredetinek tekinthető népmesében nincsenek árnyalatok,
sőt… „De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz,
megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt
mondta…” De ahhoz, amit mondott, később jó visszatérni.
Most inkább Arany szövegét folytassuk: „»Jöszte hát,
virágom, ibolya, tulipán! / Arany zabot eszik Szellő, jó
paripám, / De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek, / Apád
birodalmán reggelig túlteszlek.« // Válaszolt Ibolya:
»Szívem szép szerelme! / Szöknöm éjnek éjén válna
szégyenemre. / Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni? /
Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!«” Ibolya nyílt
leánykérésre szólítja fel Rózsát, Aranynál kicsit
biedermeier mondattal.
Lakatos Menyhért szárazabb, célratörőbb,
ugyanakkor nagyon őszinte szavakkal beszélteti a lányt:
„Judinca vagyok – mondta –, az ördöngös király és a
böjti boszorkány egyetlen leánya. De az istenke bűnnek ne
vegye mondásom, szívesebben lennék a kölescsőszé.” Most
már a királyfi is oldódik, egy korábbi „szép leányzó”
után bővebben fogalmaz: „Az vagy, aki vagy – dugta ki
fejét Busladarfi a rácson –, meg kell adni, hogy nagyon szép
vagy. Veled egy igazi király is megérthetné magát.” Judinca
elámul. „Te nem vagy igazi király?” A válasz nem késik:
„Az lennék én – sóhajtott Busladarfi –, csak éppen nem
volt, aki felett uralkodjam.” A lány szinte tapsikol
örömében, mint egy gyerek, s valójában félig-meddig az
(tizenkét évesen férjhez adható korban van!): „Akkor te
nagyszerű király vagy! (…) Én mindig olyan király felesége
kívántam lenni, aki nem tékozolja idejét országos gondokkal,
hanem minden percét a mátkájának szenteli.” Judinca
kioktatja Busladarfit: bármit kérjen tőle az apja, ne
ellenkezzék. A helyzet ezután feltűnően hétköznapi, a mese
szövege is: mintha az életet látnánk, hallanánk:
„Megmondtam ennek a semmirekellő vén apádnak –
kárpálódott a banya –, hogy ne hordjon ide mindenféle
kenyérpusztítót, mert csak a bajunkat szaporítja vele.”
Családi háborúságként folytatódik a mese az ördöngös
király és a vasorrú bába között, mígnem a
„varjúkárogó erdő” kivágatására nem kerül sor.
És most térjünk vissza Arany Jánoshoz, a
negyedik fejezet kezdetére: „A király megértvén, mibe’
fárad Rózsa, / Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla: /
»Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le; / Ugy jársz mint
a többi; mit érsz aztán véle!«” Arany elérkezettnek
látta az időt arra, hogy fokozza a feszültséget a király
lebeszélő szavaival. Ám „Rózsa nem felelt rá, csak
megrázta fejét, / Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd. /
Kapott a vasorru ezen, a rossz pára, / S kiszabá a munkát
jövő éjszakára.” Itt az ideje annak, hogy a népmese
Illyés Gyula-féle szövegére figyeljünk. Mit is mond nála a
banya? „Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted
Ibolyát, másképp nem. Az első próba: látod azt a nagy
hegyet ott? Azt elhordod onnan, a helyét szőlővel beülteted,
leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.”
Itt kell hogy fellapozzuk az Arany László gyűjtésében
található Ráadó és Anyicska című mesét, mert a
szituáció – más előzmények után – így folytatódik:
„No azt nekem holnap reggelre – mikorra fölkelek –
tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd…”, és így
tovább. Ez a kitérő azért érdekes, mert nem perdöntő,
mégis meghatározó: Aranynál Rózsa és Ibolya
történetében más a próbák sorrendje. Az első: „»Látod
azt az erdőt? fáját mind levágod, / Eke-taligának,
szekérnek csinálod, / Felszántod, beveted földjét
gabonával: / S tisztelkedel holnap búza-kalácsával.«” A
feladat ezután mind nagyobb, hiszen másodikra már hegyet kell
elhordania, a rátelepített szőlő borát vinni reggel a
vasorrúnak, s harmadikra palotát építeni, nem is
akármilyent. Ez a sorrend a népmesékben esetleges. Azt
érezni: nem a logika az építőerő, hanem a sorrendet szabadon
kezelő emlékezet.
Arra, hogy Lakatos Menyhért története
népmesei (esetleg roma?) eredetű, legyen az akár a Ráadó
és Anyicska is, az első próbából következtethetünk.
Nála a banya tanácsára így parancsol a király a legényre:
„Ide hallgass, te kutya! (…) Látod azt a varjúkárogót? Ma
este vacsoráig kivágod a fáját, elégeted, a hamuját
szélnek ereszted, és az erdő helyét felszántod, majd beveted
szemenszedett tiszta búzával! De ha mindezeket estig el nem
végzed, karóra tűzetem a fejed.” Busladarfi
meséjében ugyanaz történik, ami a Ráadó és Anyicskában:
„Bement Ráadó, az estét alig várta; Anyicska elővett egy
sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága
volt, hogy ha Anyicska belefújt, az egész Tündérország
meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem.
Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy
majd kiverték a ház oldalát.” Ráadó és Anyicska
és Busladarfi meséjében belső látásunkkal
követhetjük, hogyan történt az a varázslat, amiről sem
Illyés népmeséje, sem Arany János nem beszél.
Lakatos Menyhért másnap reggel tovább
játszik a családi perpatvarral: „Az ördöngös király csak
akkor látta, hogy a varjasnak se híre, se hamva. Sokáig
vakargatta a fejét, nem tudta, hogy örömhírt vigyen-e a
banyának, vagy bánkódjon. Érezte, hogy mindenképpen ő
húzza a rövidebbet. – Na, mit mondtam neked? – rontott neki
a vasorrú bába. – Számtalanszor a füledbe rágtam, hogy ne
hozz a házamhoz mindenféle jöttment csavargót, mert soha nem
tudhatod, kivel fogsz össze. Most aztán megnézhetjük
magunkat, oda a legkedvesebb erdőnk!” Hogy miért a
„legkedvesebb” ez az erdő, azt az újabb próba elvégzése
után tudjuk meg: „Nem elég, hogy szélnek eresztette a
varjast, ahonnan már egy seprűnek való vesszőt sem tudok
szedni, most olyan palotát csinált, amit lépten-nyomon
összetévesztünk a sajátunkkal.” A második,
palotaépítési feladatkor érdekesség, hogy a
kőművesmesterség, mint roma foglalkozás, természetesen olvad
a mesébe, amint a kiemelt (T. E.) szavak mutatják: „Nem kell
semmilyen szerszám, felséges király atyám, a kőmíves
munkát mindig kézzel szoktam végezni.”
Meseíró, mesemondó és mesehallgató tökéletes egysége a
mese helyzetében, a szereplőben, a szövegében!
A népmesében „Lefeküdt Rózsa, másnap
reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet
sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya
szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort.”
Aranynál az első feladatnak megfelelően folytatódik a mese:
„Azonképpen történt. Rózsa, mihelyt látott, / Vitte
cintányéron a fejér kalácsot. / Kinéz a vasorru, nem hisz a
szemének: / Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.” Arany
tehát ott sűrít, ahol a népmese bőbeszédűbb, tagoltabb.
Előbb Rózsa, majd a Vasorrú szemszögéből láttatja a
helyzetet. A népmesében a második próba azonos a Ráadóban
és Aranynál található feladattal, míg az utóbbiban, a
királyné szavaival: „Parancsolá mostan: »Azt a nagy hegyet,
ni! / Sziklástul, kövestül el kell egyengetni, / Szőlővel
berakni, sőt borából reggel / Kóstolót is hozni, egy vagy
két üveggel.«” Arany a feladat elvégzésekor nem
részletez, csupán egyetlen fogalommal (tündérképesség)
jelzi Ibolya tudását. A feladatok egyébként jellegzetesen
népmesei vándormotívumok. Az elsőknél talán elég A két
bors ökröcskére9 utalni. Az utolsó próba
témánk minden meséjében azonos. Aranyra figyelve, mert ez a
változat tömörségében a leggazdagabb, stilisztikailag,
lélektanilag legárnyaltabb: „Három vad paripa lángot fú,
tüzet hány: / Ha megüli Rózsa, úgy övé lesz a lyány; / De
ha meg nem bírja ülni és nyargalni, / Kegyetlen halállal kell
neki meghalni!” A próba nehézségét Arany így fokozza:
„Most Ibolya sem tud segítségül lenni. / Elment hozzá
mégis, mintegy búcsu-venni. // Biztatá a kedves: »Ne légy
olyan gyarló, / Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló; /
Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra, / S pattanj rájok
úgy, mint önnön paripádra. // Édesapám lészen az első
paripa: / Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba; / De a
mostohámat, ki középső lészen, / Sarkantyúzd, zabolázd,
ugrasd meg keményen. // Harmadik paripát könnyü eltalálnod:
/ Jó lelkedre bízom, hogy’ kell vele bánnod.«” A
népmesében – de csak egy kissé – részletezőbb a
megfogalmazás: „Az első paripa az apám lesz – a
Boszorkány átvarázsolja paripává –, az apámat egy kicsit
kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz
mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt; hogy a harmadik
ló ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom!”
Ráadó és Anyicska meséjében, és
Lakatos Menyhértében is, ez a próba már a negyedik: „Haj,
szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a
legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a
három tüzes ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a
másik!… Egyetlenegy módja van csak, amivel bírni lehetne
velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal
körülkarcolnád körülöttünk a földet, már akkor nem
tudnánk semmit tenni, megállana mindegyik, mint a
bárány…” Lakatos Menyhért úgy kezdi ezt az epizódot,
mint a székely népmese, utána – feltehetőleg – roma
közmondásra vált: „Hej, hej, szívemnek szép szerelme! –
sóhajtozott Judinca. – Neked is csak annyi jutott az
életből, amit a teremtő kívülről rád kent, ha a magad
lábán kellene megállnod, a csók is elfonnyadna az ajkadon.”
A feladat tehát bonyolultabb, de Anyicska
sikerrel szerzi meg a sarkantyút, s minden úgy történik,
ahogy mondta, vagyis az ördögi erőt megtöri a bűvös kör, a
hiedelemvilágból származó mágikus jel. A hármas szám
Aranynál is jelen van, és a kör is, de más módon: „Vagy
hármat került az első paripával…” Azt hihetnénk
(mindegyik meseváltozatra érvényes ez), hogy végre nincs
akadálya a fiatalok boldogságának, ám a mesékben a Banya
még haragosabb, ami érthető, hiszen jól megkínozták. Ez a
harag Aranynál az ötödik fejezet kezdete: „Reggel a
banyának feldagadt a képe / S mindenütt meglátszott a
lovaglás kéke. (…) Rózsa eljött kérni a
menyasszony-ágyat; / »Nos, tiéd Ibolya, ennyi volt a vágyad
– / Szólt a vén boszorkány – de egy fél tapot se’ /
Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!«” A népmesében
– annak ellenére, hogy sok a párbeszéd – Ibolyától tudja
meg Rózsa királyfi a döntést: „Letelt a három próba, de
azért mégsem adnak neked! – Akkor megszöktetlek! – mondja
Rózsa…” Ibolya félelmére – kicsit meglepően – így
válaszol a királyfi: „Kerítünk egy tűt, megszúrjuk
kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra,
míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha,
felelnek neki.” Ez a motívum a népmesében olyan, mintha
Rózsa királyfinak mágikus tudása lenne, csak éppen azt nem
tudni, miért nem élt ezzel eddig, a próbák során. Vagy az
Illyés-féle mese egykori mondójának emlékezete zavart össze
valamit?
Arany következetes, ahogy következetes a Ráadó
és Anyicska mesélője is: változatlanul Ibolya a varázsos
képességű szereplő. „Rózsa fejét falba így sem igen
verte, / De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe: / »Jaj,
szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól: / Sohasem maradsz
meg álnok mostohámtól!« // Felelt a legény: »De
hogy-miképp szökhessünk: / Ha kiált nevünkről, ki felel
helyettünk? (…) Aztán meg ha én most paripámér’ mennék,
/ Nappal a cselédek könnyen észrevennék« / »Kell is az —
mond a lyány – itt ez a szűr, vedd rád: / Ha apám, anyám
nem – benne más meg nem lát.«” A népmese itt
szűkszavúbb Aranynál: „Ahogy mondták, úgy cselekedtek,
avval elszöktek.” Arany, hogy a következő eseményeket,
fordulatokat előkészítse, fokozza az izgalmat, bőbeszédűbb,
amikor leírja, mit tesz Ibolya: „Mondta, és tűt vont ki
piros kendőjéből, / Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből,
/ Három csöppet ejtett asztal szögletére; / Rózsa is;
sötétebb volt a Rózsa vére. // Akkor elillantak. Benn meg a
mostoha / Csak kiált: »Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?« /
És a három-három csepp vér az asztalon: / »Itt vagyunk!«
felelte vékonyan, vastagon.” Arany realista leleménye Rózsa
„sötétebb” vére, mely férfiasságát jelképezi, és még
hitelesebbé teszi a „vékonyan-vastagon” hangokat.
A Ráadó és Anyicska mesében nem vér
marad helyettük a királyi házban. „…Hogy pedig hamarjában
észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd
szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.”
Ezt a motívumot használja Lakatos Menyhért is: „Amikor
Judinca elhagyta a szobáját, a küszöbről visszaköpött a
hálószoba közepére, majd a konyhában és a tornácon
ugyanezt tette.” Maga a szökés is kalandosabb, bonyolultabb,
melynek mintha Arany egyik félreértett sora lenne az alapja
(vagy a roma változat félreértése: „Hozza, föld alól is,
a szökevényeket”), ugyanis Busladarfi és Judinca föld
alatti úton menekülnek. Arany nem részletez: „Ezalatt jól
elment Rózsa Ibolyával, / Nem sokat törődtek már a vén
banyával, / Egyszer mond Ibolya: »Nézz hátra, ugy tartom, /
Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom.« // Rózsa
hátra tekint, de nem lát egyebet, / Csak egy sárkányforma
fekete fölleget. / »Jaj, apám, apám az – a leányka mondá
–, / Majd elér; megállj csak: hogy’ tegyük bolonddá? //
Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok, / Belőled meg egy
vén aratót csinálok. / Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem
sejtetted? / Igen, még mikor ezt a vetést vetetted.«” Ismét
Arany, a realista, ugyanakkor a színpadi beszéd ösztönös jó
ismerője. A „bolonddá?” kérdés és az „Igen” válasz
között szünet van. Ezzel a strófazáró és az új strófát
kezdő szó között azt is érzékelteti: azon gondolkodik
Ibolya, mit is lehetne tenni. Arany többet láttat, mint a
népmese mesélője. A „hát az Öreg ment utánuk, szél
alakjában” nála „sárkányforma” felleggé alakul.
Ugyanakkor a népmese egyszerre több is, kevesebb is. Több,
mert Ibolyának varázsos eszköze van: fésűje, mely
erdővé válik, s ezen az erdőn kell keresztülvergődnie az
Öregnek, de kevesebb, mert Aranynál Ibolya képessége
olyan, hogy azzá tud változni, amivé akar, és ugyanezt meg
tudja tenni Rózsával is.
Aranynál természetes, hogy egyszerűbben
folytatódik a mese: „Elsült a hazugság, a király elhitte. /
Asszonyának a hírt azonképpen vitte. / Felcsattan a sátán:
»Jaj, világ bolondja! / Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az«,
mondja.” Aranyban ismét a realista költő kerekedett felül,
ahogy a házi perpatvart megfogalmazta, és még inkább a
következők leírásában, mely a Toldi legotthonosabb
sorait idézi: „És mint szénahordó a szénás szekérre, /
Felhasalt egy felleg puha tetejére; / Nézett jobbra-balra: de
vetést nem látott, / Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.
// Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála, / Őszöreg
molnárja a zsilípen álla, / Sohajtott a vízre, hogy elhagyta
árkát, / S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát. // Kérdi
a molnártól: »Hallja-e kend, földi: / Egy legényt s leányt
nem látott erre jőni?« / »Ühüm! mikor ezt a rossz malmot
csináltam, / – Felel a vén molnár – azóta se’
láttam.« // A király e hírrel megint visszatére. / Most
szállt még az áldás csőstül a fejére!”
Arany tudatos mesemondó, így nem ismétel
fölöslegesen, hiszen a mese olvasójának nem kell
túlmagyarázni a helyzetet. Amit egyszer már leírt, az
ismétlődik. A király tehetetlenségét, a mostoha
elszántságát mutatja, hogy most már a banyának kell útra
kelnie (ugyanúgy, mint a népmesében): „Akkor maga úti
készülethez látott, / Szénvonót kerese, pemetét, lapátot;
/ Farkat és két szárnyat kötözött belőle: / Még a vén
király is visszaborzad tőle.” Ismét, elsősorban az
olvasóra építve, nagyobb szünetet tarthat, új fejezetet
kezd: „Már nem messze volt a Tündérföld határa, /
Látszott hol fehérlik egy kopasz határfa; / Hát megint
elkezdi a lyány lassu hanggal: / »Jaj! most vén anyám jő:
ég a fülem, a bal. // Most nekem itt legjobb kerek
tóvá lennem, / Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem; /
Majd lerakja szárnyát és begázol érted: / Akkor csald a
mélyre, s bukjál vizbe, érted?…«” A népmesében egyetlen
szó sem esik arról, hogy mi lesz, hanem a történést
látjuk. „De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb
úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya
kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé
változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak
Rózsa birodalmáig.” Arany jobban részletezi a cselekményt,
mert tudja, az olvasó minden szóra figyel: „Alig
mondhatá el, ott terem a sátán, / A kacsát meglátja szép
kerek tó hátán. / »Ismerlek – motyogta – jó madár! de
várj csak! / Beh ragyog a tollad! mingyárt megcibállak.« //
Azzal övig gázolt érte a kis tóba. / Lebukott fenékre, s
partra úszott Rózsa, / S míg napa motozkál, kézzel úgy,
mint lábbal, / Már el is repült a pemete- s lapáttal.” A
népmesével ellentétben ismét a költői kép az uralkodó:
„Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig / Arany
karimájú felhő kerekedik, / S eltűn kedveséhez játszi
szellőn uszván: / Utána vén anyja átka zúg a pusztán: //
»Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom / Felejtsen
el Rózsád! ez a kivánságom; / Ha elválik tőled bármi
kis távolra, / Felejtsen el, mintha sohse’ látott volna!«”
Költői kép a banya pusztulása is: „S amint átkozódva
szágulda előre, / Hát csak egy jég felhő gombolyul belőle!
/ Elpaskolta kilenc helységnek határát: / A szegény paraszt
nép sirathatta kárát. // Akkor a szélvészek összevesztek
rajta, / Egy foszlányt belőle mindenik szakajta, / Hogy
megosztozkodtak, szerteszét futának: / Így lett csúnya vége
a gaz mostohának.”
Arany tehát megadta a népmesei
igazságszolgáltatást a megszemélyesített természet
harcával, belevonva a „szegény parasztnép kárát” is,
emberközelbe hozva a mesét, ugyanakkor fontos a költő egyik
szóhasználata: „vétek volna könyvbe leírni
azokat” (az átkokat, T. E.), tehát nem akarja becsapni a hallgatót
sem: nem orális irodalom, amit hall, hanem írott, könyvben
található! Az átok vezeti tovább a történetet a hetedik
fejezetbe. A helyzet (Ibolya hátramarad, hogy ködpalotával
várja vissza Rózsát) a mese olvasójának/hallgatójának
világos, de nem az a szereplőknek (nem ismerik az átkot). Ez
az utolsó, itt átokból született próba is vándormotívum.
Lakatos Menyhértnél ez árnyaltabb: a banya utolsó
mesterkedése előtt gyűrűt cserél a fiatal pár.
Győzelmük után lepihennek. „Késő délután volt, amikor
Judinca felébredt. Megtapogatta a kis csomagját, karjára
akasztotta, aztán útra kelt, vissza sem nézett.” Lakatosnál
Judinca nem tud az átokról, Arany Rózsájához hasonlóan,
így tudatlanul indul útnak, de van egy alapvető különbség:
Lakatosnál nem érnek el Busladarfi királyfi országhatárára!
Hosszú vándorutak következnek, míg végre az utolsó
pillanatban, Judinca és egy királyfi lakodalmán a gyűrűk
segítségével egymásra nem ismernek. A magyar
népmeseváltozatban és Aranynál, hazaérkezvén, Rózsa
„Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta, / Hogy majd
visszanéz, de nem tekinte hátra, / Hanem elment, és mint a
tavalyi hórul, / Úgy elfeledkezett szegény
leányzórul.” Ez az aranyi elválás olyan, mintha örök
érvényű lenne: évezredek óta ismétlődik, és fog
ismétlődni, amíg az ember ember, és nem mer szembenézni
tegnapi önmagával.
Következhet tehát a nyolcadik fejezet, nagyon
reális, falusi életképpel, melyet a népmese csak szárazon
közöl: „Az apja éppen a kapuban ült.” Aranynál: „Kapu
előtt űle az apja Rózsának, / Mellette a lócán urak is
valának: / Törvényt tettek ottan, mert a város népe /
Szabadon járt ki s be a király elébe. // Hogy meglátta
Rózsát, monda: »Holnap jertek / Már ti, fiaim, kik a juhon
pereltek«; (…) Mikor eloszlottak a bajos emberek, / Kérdi a
fiától: »Hol jártál te, gyerek?« / »Hol jártam?…
hát… « De most elpirult a képe, / Mert, hol járt, igazán
nem jutott eszébe.” A mese olvasóját/hallgatóját – noha
tudja, mi történt – Arany megdöbbenti Rózsa zavarával,
pirulásával, mert azt érzékelteti: valami hiányérzete
van a királyfinak. Ám továbblendül a sokat sejtető
történés: „Mond az apja: »No, majd ha meghallod, amit /
Mondani akarok, nem csavarogsz annyit: / Elvettük neked a
cseh király leányát, / Hét falut kapsz vele, s három arany
bányát.«” A történelmi példa nagyon valóságos, bár
inkább a fordítottja a hiteles, ha Ottokár lánykérésére
és Szent Margit visszautasító válaszára gondolunk. A
királyfi zavara tovább fokozódik: „Rózsa egyet rántott a
vállán, s mosolyga: / »Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga«,
/ S a Maros kutyával játszott, mely azalatt / Nyíva,
farkcsóválva elébe kiszaladt.” A képben egyszerre van jelen
Arany hétköznapi élménye, de az irodalmi is: Odüsszeusz
kutyájáé. A népmesében mindez tényszerű közlésre
szűkül: „No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap
lesz a lakodalom!…” A királyfinál semmi zavar, semmi
pirulás: „Jól van, édesapám, itt is az ideje!”
Arany realizmusa a mesében ez a kutyaepizód,
mely az igazi népmesétől nagyon távol áll, de hiteles, mert
következetes. A történet tovább pereg, de bonyolódik is a
következőkben, már a későbbi balladaköltőt előlegezve:
„Sír-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya, / Hajtja
halvány képét az anyja vállára: / Sürgetik erősen; csak
zokog, hogy: »Nem még! / Oh, bár nyugodalmas koporsómba
mennék!« // Igy sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért /
Elszakaszták tőle régi szeretőjét. / Most az öreg vőfély
monda: »Húgom asszony! / Nincs halott a háznál, a kit úgy
sirasson.« // Megfogá a karját, s kivezette csínján. / Künt
pajkos legények tréfáltak a kínján; / Ujjongatva vitték,
víg magyar tánc pergett, / Minden örült, csak a menyasszony
kesergett.” A balladás Arany képi világa mellett ezekben a
sorokban jelen van – mint korábban utaltunk rá – a Toldi
hangja, helyzetmása is, hiszen olyan ez a mulatás, mint majd
Toldi Lőrinc embereié, melynek vége a gyilkos malomkő.
Ismét feszültség, pauza, új fejezet, a
kilencedik következhet, de a pauzát átkötő
szóhasználattal: „Másfelől Ibolya kesereg búvában, / Maga
lett az árnyék a fényes szobában… // Tudta, hogy mi
történt: híre futott annak; / Tudta, hogy elmentek,
menyasszonyért vannak; / Tudta, hogy a szíve megreped ha
látja, / Rózsa új hitvesét mégis látni vágya.” Ismét a
balladaköltő előképe: „Már jőnek. Kicsődűlt egész
város népe, / Apraja-örege, a násznép elébe. / Ibolya egy
koldúst ablakához intett: / »Öreg, én boldoggá teszem,
úgymond, kendet; // Kendet és a többit, csak majd
kiáltozzák, / Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák: / ,Ne
felejtkezzenek, urak, a szegényről, / Mint elfeledkezett Rózsa
kedveséről!’« / A vén magyar koldús még jobban levonta /
Süvegét fülére, s félre nézve, monda: / »Nincs nálam
szokásban kérni, kiabálni, / Csak bemenni s bent az
ajtófélre állni.«” Arany népismerete tökéletes, mint az
is: „magyar” koldusnak nevezi a megszólítottat, és ahogy
és amit mondat vele. Mindezzel jó kontrasztot teremt a
következő sorokhoz: „Hallá e beszédet három cigány
gyermek: / »Majd ordítozunk mi, bizza ránk kigyelmed, / Hogy a
szó se’ hallik: hanem aztán mit ád?« / Felelt Ibolya: »No,
ezt a szép palotát.« // Mint bukfencező nyúl hentereg
futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában: (…)
Szintugy a nép előtt visszakarikáztak, / S a kastélyhoz érve
szörnyen kiabáltak: / »Ne felejtkezzenek a szegény
Lázárról, / Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!« // Rózsa
feltekintett, és vissza eszméle / Tündér Ibolyának szép
virág nevére…”
Az Illyés-féle népmesei változatban az apa
kiszemelte menyasszonyról csak utólag kapunk információt:
„Ekkor jutott eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van.
Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a
menyasszony pedig a vőlegényéhez, mert annak is volt másik
vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart
férjhez menni, mert gazdag volt.” Tehát szó sincs
királyságokról, mindössze a valóságról: vagyon a vagyonhoz
házasodik. Arany az utolsó pillanatokat ismét derűssé teszi,
romantikából fogant vidám balladai fordulattal: „Elbámult a
násznép: »Hogy lesz már, a kőbe! / Kettő a menyasszony: mi
lesz már belőle?« / Hát csak elővágtat egyik lovas legény.
/ »No hisz’ az egyiknek gazdája leszek én!« // S felkapá
nyeregbe a cseh király lányát, / Aki megösmerte benne hű
mátkáját: / Elvivé a pej ló a leányt s királyfit, / Meg
sem állott vele nagy Lengyelországig. // Rózsa meg elvitte
szép Ibolyát haza. / A kastély a három rajkónak marada: /
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak, / Szegény purdék, mert
a puszta gyepen háltak.” Aranynál a purdék sorsában kedves
szánalom van, a népmesében a záró mondatok nyersebbek,
valóságosabbak, s a legvége a tréfás mesékből
kölcsönzött: „No, még így sose csaptak be bennünket! –
mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha
három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek,
azért nincs most háromlábú cigány.”
Összehasonlító meseelemzésünk végén egy
új kérdés: Ibolya „varázsereje”. Ha erre figyelünk, úgy
tűnik: „ellesett” tudása van, nem öröklött. Már apja is
csökött varázsló, talán ezért is vette feleségül ezt az
elviselhetetlen banyát. A banya boszorkánysága nyilvánvalóan
„szerzett-öröklött” tudomány, igazán gonosznak nem is
mondható, mert a népmese mondója megkönyörült rajta:
dolgavégezetlen hazafüstölög. Lakatos Menyhért életben
hagyja (talán a roma tapasztalat miatt?), de tragikomikus
helyzetben: „A kacsa lassan felé úszott, már majdnem a keze
ügyébe került, amikor hirtelen alábújt a víznek, csőrével
megoldotta a pendelymadzagját, mire a vénség elveszítette
minden boszorkánytudományát. A tó hirtelen eltűnt,
mindhárman ott álltak a szárazon, de a banyának már annyi
ereje is alig volt, hogy megtartsa magán a szoknyát.” A
mesének bármelyik változatát nézzük, csak azt mondhatjuk:
Ibolyának nincs olyan sugárzása, ami emberen túli, belső
erőktől vagy a halott anyától származna. Még egy
állatősre utaló nyomot se tudunk találni benne, s még
kevésbé beavatottságot, tehát varázsos tudása – nem
találunk rá jobb szót, csak ismételni tudjuk – ellesett,
tündérsége inkább orális-írott, ráaggatott hagyomány, ami
azt is jelenti: nem tartozik ősi mesehagyományaink közé.
1 Illyés
Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Móra Könyvkiadó,
1993, 289–294.
2 Lakatos
Menyhért: Angárka és Busladarfi. Móra Könyvkiadó,
1978, 61–99.
3 Arany
László: Fehérlófia. Unikornis Kiadó, 1996, 40–55.
4 Arany
János összes költői műve. Franklin Társulat, é.
n., 1399.
5 Erósz a
folklórban. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987, 75.
6 „A Szentivánéji
álom fordítását Arany János két változatban is
elkészítette. Először az 1840-es évek elején Wieland és
Ortlepp német fordítását használta, s munkáját Szalontán
műkedvelő előadásban színre is vitte.” Shakespeare
összes drámái II. Európa Könyvkiadó, 1988. A 922.
jegyzetéből.
7 Shakespeare
összes drámái III. 459.
8 Uo. 461.
9 Benedek Elek: Magyar
mese és mondavilág I. Móra Könyvkiadó, 1987,
224–227.