Sturm László
Láng Gusztáv: Látványok
és szövegek
Felsőmagyarország Kiadó, 2006
Túl általános igazság, de
valamiképpen biztos érvényes, hogy aki tisztába jön
életgondjaival, az tud mélyebb rendet látni az irodalom
dolgaiban. Láng Gusztávnak adva volt a gond: miután családja
1943-ban Budapestről Szatmárnémetibe költözött, nemsokára
szembe találhatta magát a kisebbségi lét
megpróbáltatásaival (míg a nyolcvanas évek közepén
visszatelepedett Magyarországra, és nyugdíjazásáig
Szombathelyen tanított). A körülmények kényszere tehette
sürgetőbbé, tolhatta előtérbe az önazonosság, a
személyiség problémáit – ugyanis ezek a kérdések állnak
Láng írásainak (a kötetbeli kritikáknak és néhány
esszének) középpontjában. Színvonalas végiggondolásukhoz
aztán megfelelő keretet nyújtott – nyilván: egyebek mellett
– a kolozsvári egyetem, ahol az évfolyamtársai közül is
olyan barátai kerültek ki, mint Páskándi Géza és Bálint
Tibor. Így saját helyzetének átgondolása rávilágított a
tágabb közösség bajaira (a „robbanásszerű átmenetek”
miatt „az érték- és identitásválság a magyar kollektív
tudat állandó állapota”), a nemzeti-térségi
jellegzetességek pedig ablakot nyitottak az
európaira-világméretűre: „erkölcsi és esztétikai
tekintetben a kelet-európai »megvalósulatlanságok« a
nyugat-európai fejlődésvonalaknak a megvalósulással eltakart
ellentmondásait képesek – egyedülálló módon – kifejezni
és értelmezni.”
Az identitás Láng számára értékrendet
feltételez, az értékrend pedig közösséget. Egységük a
szabadságban valósulhat meg („Az embert a közösségi
értékek szabad birtoklása emeli puszta individualitása
fölé”); a szabadság, a lehetőségek örömteli gazdagsága
végső soron az abszolútumra mutat. A szerző egy korábbi
könyvében (Kivándorló irodalom) az utóbbi létét
összefűzi az irodalom helyzet- és rangkijelölésével: „mi
más az irodalom feladata, mint az, hogy az abszolútum tükrét
tartsa az élet folyamatos relativitása elé? Mert relatív
érték is csak az, ami valamivel, akár csak hajszálnyival is,
de közelebb visz az abszolútumhoz.”
Láng sem az egyes írásokban, sem a kötet
egészében nem kíván egy problémátlan értékrend
makulátlan megszemélyesítőjeként tetszelegni. Az értékben
való hit neki elsősorban az értékért folytatott állandó
és bizonytalan kimenetelű küzdelem. Páskándi versei kapcsán
írja (némi fiatalos pátosszal): „A tiszta, derűs,
harmonikus érzés- és lélekállapot korlátolt képmutatás,
ha a lélek örvényesebb mélyeinek a takargatását,
letagadását jelenti. Jogot csak az formálhat hozzá, akiben
van bátorság szembenézni és megküzdeni saját, harmóniát
fenyegető belső veszélyeivel. Ez a küzdelmes ellentmondás
embervoltunk záloga.” Ennek jegyében fogadja el a groteszk,
abszurd látásmódot, ám megvilágító erejű, hogy Páskándi
jeleneteit többre becsüli Ionesco és Beckett műveinek
többségénél, mert a világhírességek mozdulatlan
képletszerűségével szemben Páskándi kilép a
reménytelenségből – az emberi minőség mint ismeretlen
tényező megőrzése által. (Hisz az eleve borítékolt kudarc
éppolyan egyoldalúság, mint a szakadékot „az illúzió
pallójával” áthidaló optimizmus.) Az így felfogott rend
gyakran nem nyújt szilárd fogódzót, de „ha az értékek nem
érvényesülnek is a közösségi gyakorlat normájaként,
mindig érvényesülnek mint a gyakorlat kritikája”. Azt
azonban nyomatékosan hangsúlyozza (többször egy
Nietzsche-idézet kapcsán: „Ne nézz sokáig az örvénybe,
mert az örvény visszanéz rád!”), hogy a hamis ideológia,
illetve az üresség nem a puszta negativitás (az anarchia, a
tagadás) eszközeivel győzhető le, hanem egy igazi értékrend
szembeszegezésével. Az újavantgárd bizonyos tendenciáival
vitázva fogalmazza meg: „Az ideológiai
»távirányításban« érdekelt intézmények ugyanis mindig
könnyebben elviselik a közlés tagadását, a »semmi
mondását«, mint a tételes cáfolatot, a »valami más
mondását«, sőt e toleranciából saját (…)
szabadelvűségük mellett kovácsolnak végső fokon ugyancsak
manipulatív érveket” (Látvány és szöveg. Vita az
avantgárdról). „A hatalom szempontjából egy pozitív
eszményrendszer következetes vállalása számítana igazi
ellenzékiségnek” – folytatja a gondolatot Deák Tamás Don
Juanjáról elmélkedve.
Az „abszolútum” hite eleve adott
értékekkel számol (ez viszont, mint láttuk, semmi esetre sem
merevíti meg a világérzékelést), a modern
fejlődéselvűség azonban az értékek ember általi folyamatos
létrehozását tételezi. Láng Kor és szerep című
(Szász László Székely Jánosról szóló doktori értekezése
kapcsán papírra vetett) rövid, ám annál fontosabb téziseket
tartalmazó elmélkedése szerint a választás folyamatosan el
is véthető: „Vannak korok, melyek többet rombolnak, mint
építenek (a kultúrában legalábbis), és gyanakszom, hogy a
mienk is ilyen volt” – ez a felismerés vezeti el ahhoz a
belátáshoz, hogy a („polgári”) konzervativizmus több
értéket közvetít, mint az („avantgárd”) újítási láz.
Végtére is: „nem az értékek kerültek válságba, hanem az
emberek, a közösségek, az európai társadalmak értéktudata.”
Az önazonosság kérdései jelen vannak a
szerző majd minden írásában, viszont legföljebb csak egy-egy
villanásnyira kerülnek előtérbe. Ebből is látszik, hogy
Láng számára mindez nem föloldhatatlan görcs, hanem a
felszabadító eszmélkedés vezérfonala. Nem eltorlaszolja,
épp ellenkezőleg, megnyitja az utat a sajátosan irodalmi
megközelítés előtt. A különböző irodalmi művek és
irodalmi folyamatok a szerző szemében mintái és
megnyilvánulásai a különböző személyiséglehetőségeknek.
Innen nézve már nem tűnik elavult naivitásnak, hogy Láng
szoros egymásrautaltságot tételez valóság és irodalom,
erkölcs és esztétikum között. Deák Tamás regénye kapcsán
példaszerűen mutatja ki, hogyan következik a főhős erkölcsi
alacsonyrendűségéből és a szerző ezt patetikusan
felmagasztaló megtévelyedéséből a mű esztétikumának
félresiklása. Nemcsak az erkölcsileg kifogásolható, hanem az
– akár hibátlanul megformált – semmitmondás is kihullik
ezen a rostán: „a valóságreferenciák kiterjedése,
minősége, megismerő értéke legalább oly mértékben
meghatározza a befogadás hatásfokát, mint a tiszta
szövegminőség.” (A figyelemnek ez az – összefüggéseket
nem elveszítő – tágassága teszi Láng írásait élvezetes
olvasmánnyá. Például tanítani lehetne, vagy talán épp ezt
nem lehet tanítani, ahogy opuszonként a legváltozatosabb
módon, de mindig már az első mondatokkal képes az olvasót
probléma- és ezáltal műközelbe hozni.) Az irodalmi folyamat
értelmezésének pedig az a gondolat kínál alkalmas keretet,
miszerint a dinamizmus alapja a konvencionalizálódó formakincs
hozzáigazítása a valóság alakulásához. Mikszáthról
írja, annak a Noszty-regényben kifejtett
riportelméletéhez kapcsolódva: „kivezeti a történetet az
epika mindig önkényes teleológiájából az élet mindig
talányos többértelműsége felé.” A korábbi eredmények
puszta „ismétlésével” szembeállítódik a
„folytatás”, Cseres Tibor Foksányi szorosa itt
például a Jókai-hagyomány megújító továbbviteleként
értelmeződik, amely „úgy imitál egy korábbi, »elavult«
regénymodort, hogy felszínre hozza lappangó, a korabeli
olvasók »elváráshorizontja« által elfojtott
lehetőségeit”.
A kiérlelt megállapítások (hosszú)
sorából az iróniáról (és a pátoszról) mondottakat azért
érdemes kiemelni, mert még manapság is sokan azt hiszik, hogy
a mindenre rávetített irónia a szellemi föléemelkedés
állandó ismérve: „a romantikus pátosz lázadó
hanghordozásból előbb-utóbb mindenütt a hatalom
retorikájává alakult (…) a múlt században, s ettől kezdve
a pátoszt megkérdőjelező irónia vált lázadóvá (s ezzel
együtt újító stílusminőséggé). Miután azonban a hatalom
a pátoszt már csak az alattvalók számára tartotta fönn,
hasznos nevelési eszközként, önmagát azonban pátoszmentes
cinizmussal szemlélte, az irónia is elvesztette élét.”
Az írások vissza-visszatérő témája a
szintézis – külsőnek és belsőnek, hangulatnak és
gondolatiságnak, jelennek és múltnak, érzékinek és
intellektuálisnak, konkrétnak és egyetemesnek, a
költészetnek és a költészet tárgyának „egymásban
léte”. Ahogy a személyiség, úgy a mű is ezeken a
kapcsolódási pontokon képződik meg. Ahogy a személyiség nem
választható el a közösségtől, az egyes mű sem képzelhető
el az irodalmi folytonosságból kiszakítva. Tehát az
identitás tulajdonképpen az embert és a valóságot, a művet
és a valóságot összekötő tengely. Számtalan módon
teremthető meg az összeköttetés, aztán a tengelyek forgási
sebessége és útja is más-más lehet. Az ember és az irodalmi
mű érettségét az jelzi, hogy képes a lehetőségek
végtelenségéből kiválasztott útjait úgy járni, hogy a
szükségszerű korlátozottságon valamiképpen átderengjen a
teljesség. (Az erkölcsi bűn és az esztétikai vétség
ellenben olyan beszűkülés, amelynek nincsen távlata.) Hiszen
ami a lét szemszögéből csak egy(néhány) lehetőség, az egy
adott identitás (személyiség) számára maga a teljes élet.
Már amennyiben a megélés intenzitása értelmes egésszé
ötvözi a személyiség számára adott, szükségszerűen
korlátozott életszeletet: „Mert a szabadság szabadossággá
silányul, ha nem igazolja a szenvedély komolysága.” Láng
ezt a szenvedélyt esztétikailag mint „a metaforaalkotás
készségét meghaladó metaforaszintetizáló erőt”
ragadja meg.
A műalkotás „a lét lehetőségeinek a
modelljeit állítja fel”, és egy-egy ilyen modell igazságát
képes kifejezni. Igazsága tehát csak viszonylagos, de a
viszonylagos igazság is sugallja az abszolút igazság létét,
és talán közelíti mibenlétét. (Az egyes irányzatok
valóságosságát szintén a közös valóságmodell
hitelesíti. A „magyar irodalom népi vonulata” például a
jelent a „történelmi nemzetlét” szemszögéből
vizsgálja, ezen át engedi be a maga közvetlenségében
valószínűleg befoghatatlan egyetemes távlatot.) A művészet
így eredendően a harmónia és a remény jegyében áll,
örömet sugároz (a szerző elszórt megjegyzései szerint a
líra az identitástalálás örömét mint egyéni ráismerést,
az epika mint közösségszervező erőt állítja elénk). Az
érzékelés és értékelés válsága miatt – ami látszat
és lényeg különválásában, illetve a lényeg
elvesztésében ragadható meg – sokszor váltja föl az
örömet a hiányérzet, az igazságkeresést a tehetetlen
sóvárgás. Az örömről és a keresésről véglegesen és
egyetemlegesen lemondó irodalmat azonban Láng nem tekinti
teljes értékűnek.
Az általam nagy vonalaiban rekonstruálni
próbált gondolati rendszer megvilágító erejű
megállapításai jelzik a szerves és mély elméleti hátteret,
a szerző mindebből azonban csak annyit enged be az írásaiba,
amennyi valóban nélkülözhetetlen. Hogy sok a már ismerős
nézet? Ez is mutatja, hogy Láng célja nem a
feltűnéskeresés, hanem a kipróbált értékek továbbvitele.