Serfőző Simon
A
finánc
Volt nekem eddig is elég munkám, hol
erre szaladtam a portán, hol másfelé, de sohase abba az
irányba, amerre kedvemre tölthettem volna az időt. S ez nem
volt elég, újabban a vödörrel mindennap ki kellett
hurcolkodnom a kertbe, a szilvafákról lehullott termést
összeszedni, ami ekkorra – szeptember közepére – kezdett
megérni. A szilvát bele kellett öntenem egy másik vödörbe.
Ha az megtelt, akkor megint egy másikba. Hadd erjedjen! A tele
lábasok, fazekak a kerítés mellett sorakoztak. Böffentettek
néha.
Azt mondta anyám, pálinkát főz majd a
cefréből, jó sok szilvát szedjek.
Amennyi van. Többet nem szedhetek,
rándítottam meg a vállam.
Ha nem kellett volna hajolnom, talán még
szívesen is kapkodtam volna a szilvát, minél hamarabb
végezzek. Csakhogy hajolgatni nem nagyon szerettem. Főleg abban
a tudatban, hogy a pálinkát majd apám issza meg. Anyám is
megkóstolja majd, ha nagyon elfárad a munkában. Megnedvesíti
vele a nyelvét, ahogy mondta, ami ellen nem is volt semmi
kifogásom. Azon akadtam fel csupán, hogy én hol maradok.
Rám senki nem gondol?
Az rendben van, hogy nem adnak pálinkát. Ne
is adjanak. Olyan szaga van annak, mint a trágyadombnak. Az
ajtófélfa elszédül tőle. De akkor kínálnának meg
bambival, szörppel, mindjárt nagyobb kedvvel látogatnám a
szilvafákat. De arra ritkán került sor. Sokba kerül, volt a
magyarázat.
Osszam be, oktatott anyám. Akkor tovább tart.
Osszam. De ha szomjas voltam!
Igyak vizet, mondta erre.
De annak nem olyan íze van ám, mint a
szörpnek! Amit csak finomabbnak találtam. Itatta magát.
Szomjasabb lettem tőle, mint voltam. Persze hogy elfogyott
mindjárt.
Csak nehogy így járjanak a szüleim is a
pálinkával! Ne tudják abbahagyni az ivást! Szaladoznom
kelljen cigányért: hozza gyorsan a hegedűjét, mert ők
danolni akarnak. S ott legyen a szemem, hogy hozza a vonóját
is, nehogy otthon felejtse, vissza kelljen mennie érte.
De én akkor kiülök a kanálispartra, nem
hallgatom őket, az is biztos.
Mikor már olyan büdös cefreszag szállt a
vödrökből, fazekakból, hogy a dűlőre is kiérződött, s a
határból zúdultak befelé a legyek, csíptek engem, a
teheneket, tele volt velük az udvar, zúgtak a muslicák, kiadta
az újabb parancsot anyám: rézdrótot keressek.
Hogy ne unatkozzak, toldotta meg apám.
Én meg az unatkozás! Azt se tudom, mi az, s
igencsak ferde szemmel néztem rá.
– Minek kell az a drót? – igyekeztem
kifürkészni a szándékukat.
– Majd megtudod – titokzatoskodtak.
A kíváncsiság először a házpadlásra
ugrasztott fel, mielőbb megtudjam, mire kell nekik az a drót.
Egy szakadt cipőfűzővel kerültem elő, mást nem találtam.
Ami nem teljesen igaz, mert volt ott lyukas bögrétől, lyukas
cipőtől, elszakadt fülű szatyortól kezdve az égvilágon
minden, de egyik se az volt, amit kerestem. Igaz, a cipőfűző
sem, de úgy gondoltam, jó lesz a bocskoromat megkötni vele, ne
madzagot használjak erre a célra. A varjak is lenézzenek. Ami
könnyű nekik a fáról.
Az ólpadláson viszont találtam drótot. Csak
az alumíniumból volt. Egész tekerccsel lógott a gerendáról.
Csak le kellett volna hajítanom.
– Attól mellékíze lenne a pálinkának –
derült ki, miért kell a másfajta drót. Csak az nem fért a
fejembe, bögre, kisfazék mért nem felel meg. De erről nem
esett szó. Úgy voltam vele, anyám a mester, nem avatkozom a
dolgába.
Miután se a fészerben, se máshol nem leltem
rézdrótot, a szomszédba, Béla bátyámékhoz kellett
átlépkednem, tőlük elkérni azt a tekercset, aminek
segítségével ott már két alkalommal is főzőcskéztek a
héten. Ezt anyámtól tudtam. Az ötlet is onnan származott,
hogy főzzünk mi is pálinkát. Ne hagyjuk a szilvát kárba
veszni. Ha már megadta az Isten, a levét ne a föld igya meg.
Apám szerint van annak jobb helye is.
Most már volt szilva is, rézdrót is.
Tűzrevaló is a kosárban. Még olyan is, aki tüzel majd a
sparheltban. S az én voltam. Ez a beosztásom azonban csak addig
tartott, amíg a tűzre anyám fel nem tette a cefrével teli
nagyfazekat, elhelyezve benne a réztekercset, amire egy tálkát
illesztett, s mindezt lefödte egy vájdlinggal, amibe hideg
kútvizet öntött. A cefréből felszálló pára az aljáról
csöpög majd bele a tálkába. Az lesz a pálinka. Ha igaz.
Látni nem lehet. Nem is kedveltem soha az olyan munkát, amit a
szememmel nem követhettem. Gyanús volt mindig, ki tudja, mi
sül ki belőle.
Mire mindez végigszaladt a fejemben, anyám
gondolt egyet.
– Az lesz a legjobb, ha te felmész a
kazalra. Majd én inkább rakom a tüzet.
Én felmehetek, gondoltam. Ennél számomra
kedvezőbbet nem is mondhatott volna. Nem szeretem én
állandóan a sparheltot lesni, mikor kell a tűzre tenni, nehogy
elaludjon.
Csak még azt nem tudtam, mért kell nekem a
kazalra mennem.
– Figyelni, hogy nem jön-e finánc.
Mért, az ki? Azt gondolja, tudom én azt?
Olyan okos vagyok? Ha az vagyok is, mert például már azt is
tudom, bottal hogy kell a kolbászt leakasztani a rúdról, a
falatozáshoz utána hova kell elbújni vele, melyik boglya,
szárízíkúp mögé, nehogy észrevegyen valaki, a lopáson
rajtakapjon, de azért az eszem nem kell túlbecsülni.
Képes lennék elbízni magam.
Holott még a fináncról sem tudom, ki az.
– Akivel nagyon vigyázni kell, nehogy
lecsapjon ránk – figyelmezetett anyám.
Izgatott volt. Nem tudtam az arcáról
leolvasni, a finánctól-e, vagy mert az foglalkoztatta, mi
történik a nagyfazékban. Miféle pálinka fő benne. Iható
lesz-e, vagy ki kell önteni. Kárba megy a napja. Nem beszélve
a sok szilváról. Ha az férges is. A java ugyanis még most
érik. Fönn van a fán.
A válaszából annyit megértettem, hogy ami
most a konyhában történik, titokban kell tartani. Különben
baj lehet belőle.
A szalmakazalnál ott volt a létra, neki volt
dőtve, nekem csak föl kellett rajta lépkednem. Fölérve a
kazal tetejébe olyan magasan voltam, mint háztetőn a kémény.
Ha eddig egyedül nézelődött a kúpcserepek fölött, kit
látni a határban, most már ott voltam én is.
Vonat füstölt a telefonkarók között, egy
lovas kocsi kukoricaszár-rakománynyal dülöngélt a falu
felé, mást nem vettem észre, hogy mozgott volna. Főleg
fináncot nem. Nagy fekete dúvad embernek képzeltem, aki bottal
a kezében fenyegetőzik majd a dűlőn. Az hiányozna, hogy egy
ilyen ember lepjen meg bennünket. Nem is tudom, élve
maradnék-e az ijedségtől.
De nemhogy ilyen dúvad ember nem jött
semerről, most még egy varjú sem szálldosott. El is
szundítottam a mélyedésben, amit a kazal tetején fészkeltem
magamnak. Elhatároztam, nem lopom tovább a napot. Mennyi dolgom
lenne nekem!
Azt nem tudtam, mi lenne az, csak ne a kazal
tetején forgassam a nyakam. Már tisztára belefájdult. S
haszon semmi, hiszen nem vettem észre senkit, hogy a tanyához
közeledne.
Leereszkedtem a létrán, s eltűntem a ház
mögött. Ki se látszottam a megsárgult, levágatlan
kukoricaszárak közül. Nagy sárga tökök hevertek
körülöttem. Neki is estem az egyiknek, hogy ott helyben
kibelezem.
A másik darab földön, ahol már letörték a
kukoricát, a szára össze volt rakva, be lehetett alá bújni.
Ha az egyik szárkúpba bebújtam, utána bebújtam a másikba,
aztán a harmadikba.
Nem tudom, mennyi idő telt el így.
S ekkor elkezdett ugatni a kutya. A hangja mint
a láng csapott föl a fák közül. Leguggoltam gyorsan az
ijedségtől, a nyakam is behúztam. Majd felugrottam gyorsan,
hogy szaladok haza. Csakhogy akkor engem is elkapna a finánc.
Mert biztosan az csapott le a tanyára. Elképzeltem, hogy azóta
anyám már a markában van. Lehet, hogy apám is. Majd ad az
nekem, hogy nem vigyáztam! Miattam került bajba.
De az lenne a legkevesebb. Verjen meg, ahogy
akar, nadrágszíjjal, bottal, nem bánnám, csak a finánc ne
vinné el. Nélküle mi lenne anyámmal, velem? Mennyi minden
van, amihez az ő ereje kell, meg kell markolni, vállra kell
venni. Mi semmik vagyunk hozzá képest. Nézni tudjuk csak,
ahogy viszi a zsák búzát, nagykosár kukoricát.
Közben a kutya elhallgatott. Akkora csend vett
körül, majd megfulladtam. A finánc biztosan benn van a
házban, oda szorította be a szüleimet. Mit csinálhat ott
velük?
Bekukucskáltam az egyik ablakon, de senkit nem
láttam odabent. Az udvarra nem mertem beóvakodni, nehogy
észrevegyen, a nagy csizmájában utánam eredjen. Vagy a
puskájával utánam durrantson, hisz lehet nála az is. Nem
akarok én felbukfencezni, mint a nyúl, amikor meglövik a
szántáson.
Később hangokat hallottam. Meg voltam
győződve róla, hogy a finánc kiabál. Közben a
pálinkafőző edényeket borítgatja fel. A félelemtől
remegtem a nadrágomban. Azt vártam, valami történjen. A
bizonytalanság, hogy nem tudtam, mi zajlik a házban, rosszabb
volt, mintha anyámat, apámat összekötözve látnám, ahogy a
finánc hajtja maga előtt. Akkor legalább odakiálthatnék
nekik, hogy itt vagyok.
– Ne haragudjanak rám!
Bocsánatot kérhetnék tőlük.
De így hol ide szaladtam a ház mögött, hol
amoda, nem tudtam, mit tegyek. Már arra is gondoltam, hogy
drótot feszítek ki a két fa közé, ahol a kijárat van, a
finánc bukna föl benne, s amíg feltápászkodik, a szüleim
kiszabadulnának a kezéből.
És ha meglátja a drótot, nem bukik fel
benne? Keresni kezdené, hogy ki akarta, hogy hasra essen?
Biztosan a nyomomra akadna. Én meg nem szeretnék börtönbe
kerülni!
De azt se, hogy a szüleim kerüljenek oda. S
miattam, mert nem figyeltem, jobb volt nekem nekiesni a töknek,
aztán szárkúpokban bujkálni, mint figyelni a kazal tetején.
Telt az idő, s nem történt semmi. Már azt
hittem, a világ így veszett.
Hanem egyszer csak újra hangos ugatásba
kezdett a kutya. Beleremegtem. A finánc most bújhatott elő a
házból, gondoltam, hajtja maga előtt a szüleimet. Pálinkát
főztek, azt pedig nem szabad. Szigorúan bünteti a törvény.
Előugrottam a kazal mögül. Nem bánom, bilincseljenek meg,
akasszanak fel! Megérdemlem. Vállalom a sorsomat. Megyek
anyámmal és apámmal, ha menni kell, én hozzájuk tartozom,
nem maradok el tőlük.
Csakhogy nem a finánccal, hanem Béla
bátyámmal találtam magam szemközt. Majd fellöktem. Alig
tudott megállni a lábán.
– No te! – szólt rám.
Nekem még ennyi se jött ki a torkomon.
Dőlt rólam a veríték. Béla bátyámból
meg a pálinkaszag. Meg-megtántorodott, ahogy nekiindult
hazafelé. Anyám a kapuból nevette, hogy hol erre lépett, hol
amarra. Sehogy se akart neki kiegyenesedni az út.