|
Pék Pál
Az idő fenyvesében
Nincs más, csak a
vonulás az
idő fenyvesében,
át a napok pitvarán a
csapdába csalt fénybe,
testvértelen tavaszok és
a díszletek mögött
ölni tudók eggyé gyúrtan,
s ki alázottan nyög
ébrenlétünk másik partján,
ahol mocsokba csalt
hazug szó, s egy levitézlett
had, mi jóllakat
magával, és árny-ivókhoz
költöztet, mert áll a bál:
eleven az izzó tömlöc –
Kilökött és visszazár.
Elúszik minden dél
Elúszik minden dél az éjbe,
a hajnal üdve s volt idő,
az, mi egyre lenni készül
örök jelenben: múlt, jövő.
Megszámlált órák más órákban,
ami volt és ami lett –
Ahogy a van metszéspontján
az idő él, mint örök egy.
Az elöl járó hátrabotlik.
Lépte visszhang a köveken –
Elhaladt, már el nem juthat
ahova árnyát képzelem.
Nyomát az emlék úgysem őrzi,
magányát kettőnk éjjele –
Itt él, és tudom, nem lesz többé
jelenvalóvá élete.
