Pécsi Györgyi
„Itt van a város,
vagyunk lakói…”*
Szerelmes földrajz
„Proli Pest” – öles graffiti
az egyik nyugat-magyarországi kisváros elhagyott épületén.
Én észre sem veszem, a lehetséges útvonalakat kombinálgatom
a fejemben, hogy erdélyi vendégeinknek, akik először járnak
errefelé, minél többet megmutathassak. Magyarázgatom, hol
maradtak meg középkori városaink, hogy miért oly sok a barokk
– jegyezzék meg, a nagyobb templomokat rendszerint Maulbertsch,
a kisebbeket Stefan Dorfmeister festette, de ettől nem
osztrákosodott el a régió –, és megpróbálom a magam
rajongását bennük is fölkelteni: a perem, ahol a török nem
pusztított, mindenütt roppant gazdag ezeréves emlékekben. Itt
is majd minden faluban Árpád-kori templomocskára bukkanhatunk,
ahogyan Észak-Magyarországon. Barátaink sóvár tisztelettel
ámulnak: a tájnak, a városoknak, falvaknak arcuk van, jómód,
rendezettség, tisztaság, gondosság. Nem hivalkodó gazdagság
ez, hanem a szorgalmas ember tehetőssége, az egymásra épülő
tégláké; a módosság éppúgy nem kirívó pökhendiséggel
párosul, ahogy a szegénység sem elhanyagoltsággal. Gazdagság
a szegény, leszegényített Székelyföldhöz képest
mindenképpen. A Balaton északi partját már bebarangoltuk, ott
értették, miért pompázatos Keszthely, miért a szelíd
lelkületű, nyugatias flanc a part menti üdülősávban, de
hogy az ország nyugati széle, a „perem” is mintha inkább a
sógorokéhoz hasonlítana… Pedig még előttünk a dúsgazdag
Győr meg a kisalföldi régió. Nevetek ámulatukon, „a góbé
azt hiszi, Erdélyben minden szebb”. Valami megmoccan bennük,
ráéreznek a táj mikroklímájára; jóleső elégedettség
csillan meg: a kicsike Magyarország nem teszetosza
tehetetlenség, nem béna test, ha élni hagyják, virágba
szökken, no lám!
Sümegen a Mária-kultuszról beszélek, a
zarándoktemplomot – magyar Sixtus-kápolnának nevezik –
persze Maulbertsch festette. Vizionálom, hogyan újítják meg
fokozatosan, hogyan válik harmonikusan vonzóvá a múlt
rendszerben szerencsére csak lelakott és nem lerombolt barokk
térkompozíció, mert hogy nagyon gondosan fogja birtokba venni
múltját a városka, az a levegőből is érezhető. A tér
sarkán aprócska borház, bekukkantok a döglesztő
kánikulában, a pult mögötti férfi nincs középkorú,
barátságosan invitál; nem veszünk semmit, mondom, nem baj,
nézzenek szét, feleli. Ásványvizet kérünk, észreveszem,
hogy pálinkát is tartanak, erre megindul a férfiból a
beszéd; gönci barackot ajánl, számos díjat nyert,
megkóstoljuk, keveset tölt, meg ne ártson a hőségben.
(Aztán persze vásárolunk is.) Büszke a gönci pálinkára,
mintha maga főzte volna, a borházra, a pincére, mintha
nagyapja ásta, építette volna, mintha a magáé volna. Pedig
hát ő is csak alkalmazott, de aki otthon érzi magát a saját
városában. Erdélyi barátaink szinte elérzékenyülnek, én
csak az ő szavuk után kezdek jobban figyelni: errefelé
az emberek majd annyira nyíltak, készek a szóváltásra, az
élcelődő humorra az idegennel, mint arrafelé, hogy
azonnal beszédbe elegyedik képeslapárus, benzinkutas,
vendéglős. Még velük is, akik Erdélyből jöttek.
„Restellem, Ausztriát ismerem, mint a tenyeremet, Erdélyben
soha nem jártam, de szeretnék eljutni”, mondja a családi
szálloda tulajdonosa Sárváron. Tényleg nem sokat tud a
határon túli magyarokról, de amennyire lehetséges, figyelmes
és előzékeny. Nem a vendéglátós kalmár
előzékenységével, hanem az emberi kapcsolatokra érzékeny
lélekével – isten tudja, milyen sorsuk lehet ott, gondolja.
Elégedetten sütkérezünk Kőszegen a Fő
téri plébániatemplom lépcsőjén, a középkori városmagból
árad az épített örökség büszke megbecsülése, a
gondozottság, a finom igényesség. Mintha félig Ausztria
lenne. Gyümölcsöskosarak az ablakban, a becsületkassza rendszerfüggetlenül
működik. Vasárnap van, bolt nincs nyitva más, csak az
áruházláncoké a városszélen; vevő nincs, az eladók
ásítoznak.
De ne legyen minden derűs, kajánkodik hát a
góbés göcögés: „Proli Pest…?!” Errefelé senkit
nem érdekel Pest, vágom ki bosszúsan. Még a komonizmus
éveiben sem érdekelt senkit, mi történik Pesten, hiába
voltak itt a szögesdrótok, tűzparanccsal szoros rendben a
határőrök, orosz haderők. Pest messze is volt, Ausztria meg
közel, itt mindenki nyugat felé gondolt, azt figyelte, azon
spekulált, a „sógorok” hogyan csinálják; nem a magyar,
hanem a gráci tévét nézte – úgy-ahogy bejött –, ha nem
is értett belőle sokat. „De minden döntést Pesten
hoztak!” – jön a replika. A francba!, persze hogy ott
hozták a döntéseket, most is ott hozzák, mondom. Prolinak meg
azért proli, mert Nyugat-Magyarország masszívan szembeszavaz a
(volt) kommunistákkal, de mindig Pest dönti el az ország
sorsát, amelyik rendre visszahozza a (volt) kommunistákat. Ami
persze hülyeség, cáfolom máris, mert hát vidéken
nyolcmillió ember él, a fővárosban meg csak kettő, lazán le
tudnák szavazni Pestet, ha akarnák. De mégis Pest a
restaurációs, a korlátolt, a proli város. Ahogyan a
Kárpát-medencében, határainkon túl, számos alkalommal
megtapasztalhattam: „Pestről jöttek?” – máris
szűkebbre, vizslatóbbra vonva a szem, fölszikrázik a
gyanakvás. „Annyi mocskot szórtak ránk Pestről – fakadnak
ki keserűen –, annyi gyalázatot, hazugságot… mi a kicsike
Magyarországot mindig szeretni fogjuk, mindenkit szívesen
látunk, nem kérdezzük, hogyan szavazott, de Pestre már nem
kívánkozunk.”
*
„Proli Pest” – legyintenünk
kellene, idétlenség, mondhatnánk, ha nem motoszkálna bennünk
mégis: a graffiti lakmuszpapírként állapít meg valami
lényegeset a „vidéki” Magyarország pillanatnyi
kedélyállapotról. És lehangoló, ha egy ország nem szereti a
fővárosát.
„Proli Pest” – neuralgikus pont,
kétségkívül. Főváros, vidék, város, falu, tanya,
hierarchikus a gondolkodás másutt is, nemcsak a
Kárpát-medencében. Fölötte tartja magát a nagyváros a
kisvárosnak, amaz a falunak, emez meg a tanyának. Valamennyire
– talán – természetes. De az a mérhetetlen
idegenségérzet és ellenérzés, ami Budapest és az ország
többi része között feszül, kóros defektre, krónikus
betegségre vall. „Magyarország két országból áll,
Budapestből meg az összes többiből”; „Magyarország
vízfejű ország”; „Budapest vízfej az ország testén”
– tartja a szólás, és a vízfej ennyi gyalázkodásra föl
sem morrant. Csak övön alul visszavág. Budapesten a
„vidéki” jelző körülbelül a „tahó” jelentésével
azonos. Budapest lenézi a vidéket, elmaradottnak, tohonyának,
lomposnak tartja. Meggyőződése, hogy mint főváros mindig és
minden körülmények között lépéselőnyben van a vidékkel
szemben, s még a tévéhírek is gyorsabban jutnak el még a nyóckerbe
is. A jelenség persze nem új keletű.
*
Hamvas Béla öt magyar géniuszt lát a
magyarság tájaiból kirajzolódni: Dél, Nyugat, Észak, Kelet
és Erdély. Hamvas ezzel a sajátos nemzetkarakterológiával
máshová helyezte a szemléleti koordinátákat, mint ahogy
korábban és azóta is többé-kevésbé szokták. Nyugat és
kelet dilemma helyett (mellett) egy másik ragyogó szemléleti
és gondolati perspektívát ajánlott. Szerinte a történelmi
Magyarország ezer esztendeje alatt olyan régiók alakultak ki
térségünkben, amelyeknek külön identitásuk van, illetve
hogy ezeknek a géniuszoknak van identitásuk, ezek
összessége pedig egyedülálló szellemi gazdagságot
jelenthetne: az Európában föllelhető hét géniuszból a mi
„pannon fateknőnkben” (Sziveri János) ugyanis öt
megtalálható. Esszéjét 1959-ben véglegesítette Hamvas,
hozzávetőleg négy évtizeddel Trianon és jó évtizeddel a
kommunista hatalmi berendezkedés után. Akkor, amikor
eszeveszett módon próbálták a maradék országot
újradefiniálni, Európa keleti felére tolni, s akkor, amikor a
határon túli magyarságot és az ezeréves múltat egyik
pillanatról a másikra megpróbálta kitörölni a nemzet
emlékezetéből a rákosista, kádárista állampárt.
Érdekes, hogy méltán elhíresült
írásában Hamvas feltűnően kevés szót szentel az ország
fővárosának. Amit viszont megállapít róla, az csöppet sem
hízelgő: Budapest két igen különböző városból van
összeakasztva, és ezek úgy lógnak egymáson, mint tehénen a
gatya. Ezt írja, és lényegében mindössze ennyit: Buda
„délnyugat, nyugat és észak. Pest eredetileg és még a
múlt században Kelet és Nyugat feszültségének csaknem
legérzékenyebb pontján feküdt, de a kiegyezés után erősen
eltolódott az ideiglenesség felé, rögtönzött
konjunktúra-város lett, pszeudo-nyugati arculattal, urbanitása
nem áll sokkal magasabb fokon, mint Orosházáé, de
mindenesetre mélyen Pozsony, Sopron, Pécs és főképpen
mélyen Kolozsvár, Brassó és Nagyszeben alatt. Pest
hagyományát eltékozolta, és most Buda múltjából él, mint
Buda a pesti vásárból. A kölcsönösség azonban nem
harmonikus, és a híd, amely a két várost összeköti, még
nem épült fel.” Urbanitása a poros, falusias, alföldi
Orosházáéhoz mérhető? Mélyen Nagyszeben (ki tudja, hol van)
meg a Kárpát-könyökben fekvő Brassó alatt? A
székesfőváros ilyen fokú leminősítése már-már sértő,
különösen, ha végigböngésszük Hamvas leírását az öt
géniuszról. Azt látjuk, Hamvas mindegyik géniuszleírása
fölér egy rajongó „szerelmes földrajzzal” (utóbbi
fogalom Szabó Zoltán esszéjéből köznyelvesült): bámulatos
érzékenységgel világítja át a tájakat, városokat,
kultúrákat, néplelket, ráadásul külön-külön mindegyikben
roppant termékeny erőt lát. Csak Budapestben nem lát semmit.
Bővebb nyomozgatás helyett annyi elfogultság nélkül is
megkockáztatható, hogy Hamvas tartózkodóan tekintett
Budapestre, a fővárossal nem igazán tudott mit kezdeni. Persze
megtehette volna, hogy fejedelmi nagylelkűséggel, kicsit
hízelegve a pesti ember hiúságának, röviden mégis ír
annyit: „bizony, ebben a városban, az ország szívében az
öt teremtő géniusz, ha nem is a legnemesebb módon, de
valamennyire azért szintézist teremt”. Nem tette.
A provincializmussal aligha vádolható Cs.
Szabó László kíméletesebb, ahogy egy européer keresztény
humanistához illik. A főváros karakterét megrajzoló írása
végén (Budapest idegen szemmel) szinte bocsánatot kér,
amiért túl szigorúan húzta meg a város kontúrjait: nem,
semmiképpen sem bántani akarta érzékenységét.
Cs. Szabó írásait talán ismerte Hamvas,
talán nem. Mindenesetre szerelmes földrajzuk tipológiája
rokon képet mutat. Cs. Szabó is elragadtatással ír mindegyik
tájunkról, mindenütt megtalálja azt a lélekrezdülést, azt
a picinyke kaput, amin keresztüllépve otthon érezheti magát.
A legnehezebben az Alföldet írja le – nem csoda, abszolúte
urbánus és intellektuális, itt nemigen talál se gótikát, se
barokkot, se kifinomult civilizációt, csak vad természetet. Az
Alföldnek, ahogy Hamvas is írja, külön lelke van. Rómáról,
az örök városról mondják, nem hetek, hónapok, de évek sem
elegendők ahhoz, hogy megismerje valaki. Az Alföldön is
évekig kellene élnünk, hogy érezzük a tájnak a
látszólagos sivárság mögött rejtőző finom lüktetését,
millió pompázatos arcát. Metafizikáját, azt, hogy ég és
föld itt ér legteljesebben egymásba, hogy az Alföld a
bennünk élő Kelet emléke (Hamvas), és ma is a puszta
jeleníti meg leghívebben sorsunkat, a „magyar sorsot”
(Móricz). A „nagy sömmit” Cs. Szabó is inkább csak az
eszével érti, de idegenkedése ellenére is ráérez
valamennyire metafizikájára. Ezzel zárja egy másik írását (A
földesi autóbuszon): „Egyszer Jászai Mari egy
parasztszekéren áthajtatott a Kunságon. Kényes lábon
gyülekeztek a gólyák, a lovak s az ökrök az őszi ég felé
nyújtották a nyakukat. Jászai a faluk közt harsogva
Petőfi-verseket szavalt. Először nagyon megütköztem a
képen; szörnyű kulisszahasogatásnak tartottam. Azóta
rájöttem, hogy olyan érzésünket fejezi ki, amire talán
nincs is más kifejezés. Különösen, ha magunk nem
születtünk odalenn az Alföldön. Bocsássák meg nekünk ezt a
pátoszt a hallgatag, fekete alföldi emberek: a szeretet
hibázik ilyenkor bennünk.”
Ám mintha kifejezetten feszélyezné Cs.
Szabót, hogy Budapestről is írnia illik. Nehezen lát hozzá,
nem talál fogást. Nem azzal kezdi, hogy ilyen gyönyörű
fekvésű város nincs még egy Európában, de talán a világon
sem (pedig nincs), s hogy a Duna felől nézve roppant arányos
és méltóságos, hanem valahogy kényszeredetten. „Hideg
szívű város”, írja kesernyésen, mindjárt az elején, mert
Trianon után sokallta az elhódított területekről
menekülőket. („Székely tetű”, emlékezik az öreg Bihari
József, a nemzet Tiborca a fővárosi fogadtatásra. A puszta
életét mentette.)
Aztán Cs. Szabó utánagondol, és pontosabban
is meghatározza zavartságának okát. Ez a város még mindig
csak keresi önmagát, Budapest még csak egy hatalmas
település. Írása, a Budapest idegen szemmel az 1937-es
kötetében jelent meg.
*
Budapestnek kevés a műemléke, jegyzi
meg Cs. Szabó, és John Lukacs is ezzel kezdi egyik írását („Vallomások
Budapestről”). Csak a Vár-negyed meg néhány kisebb
rész köti a várost a távolabbi múlthoz. Aztán van egy
rövidebb, neoklasszicista korszaka, de valójában a kiegyezés
után lendül meg, és a századfordulóra teljesedik ki Budapest
építészetének története.
Háromszor, három különböző korban épül
újra a főváros, összegzi Cs. Szabó. Buda helyén a római
korban megépül Aquincum, aztán hiátus következik, s csak a
középkorban jut fontos szerephez: a 13. század közepétől az
ország fővárosa – előbb a franciás Luxemburgi Zsigmond,
majd a latinos-olaszos Mátyás alatt virágzik föl. Mohács
következik, és Mohács után 1541-ben Buda, a főváros is
elesik, a várost birtokba veszi a török, amely „alig
pusztít, de mindent veszni hagy” (Cs. Szabó). A várost
jobbára idegen csapatok szabadítják föl 1686-ban, és ahogy
később is megtörténik majd, maradnak is a fölszabadítók. A
török után szinte a semmiből épül újra a város, de az
újjáépítés nem ott folytatódik, ahol másfél száz évre
kénytelen megszakadt.
Az Atlantiszként alámerült, rangvesztett
főváros lassacskán ébredezik. Az ikerváros nehézkesen
ocsúdik, még fogalma sincs, milyen legyen, ha egyszer mégis
nagy lesz. Szabad királyi városi rangra csak 1703-ban
érdemesül, a pompázatos barokk, amelyik Erdély kivételével
a vidéki Magyarország stíluseleme lesz, Pest-Budát még alig
érinti. A hódoltságban elpusztult részekre idegen telepeseket
hoz a bécsi udvar, Budára főként német anyanyelvű
katolikusokat – a katolikus, németes, Habsburg-párti habitus
még mintegy kétszáz évre domináns marad itt (csak Pest áll
majd a ’48-as szabadságharc mellé; Buda, ha akarna, se
állhatna: ’49 májusáig osztrák kézen van). Pest a
reformkorig elhanyagolható méretű sáros, vidékies porváros,
marhavásárok, lármás-zajos országos és nemzetközi piacok
helye inkább, első manufaktúráját csak 1776-ban létesítik;
itt görögök, zsidók, szlovákok és csak valamelyest élnek
magyarok. Pest a reformkorban lendül meg, bár még ekkor is
inkább nyüzsgő piacozó, vásározó városnak mondható,
semmint urbsnak. Az ikerváros a 18. század elejétől kapja
vissza lassacskán országos hivatalait, rangját: a 19. század
elejére közigazgatási, tanügyi, gazdasági és irodalmi
központ, de Kolozsvár után voltaképpen még mindig csak
második városa az országnak, egészen a kiegyezésig. Addigra
azonban hangsúlyeltolódás következik be, a 19. század
közepétől már nem Buda az ország centruma, hanem Pest: ez a
város lesz a későbbi fejlődés generátora.
A 19. század végére megváltozik a város
etnikai összetétele. John Lukacs Budapest 1900 című
könyvében pontosabban végigköveti a városlakók nyelvi,
nemzetiségi arányának alakulását. Még 1870-ben is
mindössze a népesség 46%-a használja főleg a magyar nyelvet,
de az ezredfordulóra gyakorlatilag teljes lesz a nyelvi
asszimiláció. Köszönhetően a németek és az újonnan
bevándorolt zsidók nagy számának. (Lám, nemzetmentők:
gondolunk-e arra, számolgatva, mennyi határon túli régi
magyar várost vesztettünk, hogy viszont megnyertünk egy újat,
Budapestet – meg lényegében a kis-Magyarország összes
városát –, vagy hogyan is?) 1720-ban a város lakóinak
száma hozzávetőlegesen tizenegyezer, a 19. század harmincas
éveiben százezer, a századvégre közel egymillió, és nem
kell újabb száz esztendő, már kétmillió. Másfél száz év
alatt meghússzorozódik a főváros lakóinak száma. Vagy
másképpen: másfél száz év alatt a majdnem semmiből
hirtelen itt termett egy kétmilliós konglomerátum, amelyik,
mint a kisgömböc, fölfalta a vidéket, beszippantotta a
megélhetésért küszködő nincstelent, a galíciai
bevándorlót, a trianoni menekültet, a szerencselovagot, a
szélhámost, az elűzött parasztot, a menekülő
értelmiséget. Mint a kisgömböc, falánk módon mindent
befalt. És nem tudja, azóta sem tudja megemészteni
szerzeményét.
*
Minden városnak megvan a maga periklészi
korszaka, írja Cs. Szabó, Budapesté a múlt-múlt századvég,
Lukacs szerint a kiegyezéstől pontosan az 1900-as esztendőig.
Ekkor épül meg Budapest szilárd vázrendszere, melyre a
sokféle jövevény lakta, vásáros településekből meg a
nyugalmasabb, polgárosultabb német Budából – Berlin mellett
– Európa legdinamikusabb városa, igazi metropolisza épül.
Robbanásszerű a fejlődés, a polgárosodás, az iparosodás,
világvárosi az ambíció. Bécs húgocskája, alig szegényebb,
de sokkal gyönyörűbb annál, a múlt-múlt századfordulón
és még a két háború közt is Európa gyöngyszeme.
Mintha ezeréves szunnyadását akarná nagy
hirtelen pótolni. Kivált a török meg a visszafogó
Habsburg-uralom után érthető a sietős fölzárkózó láz.
Nagy álmok építik a fővárost. Országháza a londoni
Parlamentnél is nagyobb, a maga korában a világon a
legnagyobb; megépül a kontinensen elsőként, Európában
másodikként a földalatti; fölhúzzák a mai Erzsébet híd
elődjét, hosszú ideig Európa legnagyobb nyílású
lánchídját. A nagy álmok nem föltétlenül megalománok. Szily
püspök akkor építteti a szombathelyi székesegyházat
hatalmasra, amikor a város lakóinak száma nem éri el a
háromezret (persze Hefele Menyhértet meg a legkiválóbb barokk
festőket kéri föl); a veszprémi püspök, Padányi Bíró
Márton akkor építteti Zalaegerszeg nagytemplomát, amikor az
lélekszámban, urbanitásban jócskán elmarad Kanizsától –
még a következő század első felében is.
Ami a magyar irodalomban, tudományosságban
született, az a reformkorig vidéken született: kúriákban,
paplakokban, vert falú portákon. Az egyik legnagyobb nyelvi
teljesítmény, amit valaha letettek a magyar nyelvű
kultúrában és tájhazában, mindössze pár elszánt falusi
prédikátor műve volt a Hernád völgyében – az irodalmi
magyar nyelv bölcsője könnyedén bejárható gyalogosan is. A
századfordulón azonban döbbenetes dolog történik, az anyagi
gyarapodást a szellemi élet robbanása követi. Budapest
nemcsak lélekszámban, gazdaságban és gazdagságban
növekszik, a gyors növekedéssel együtt hirtelen a
szellemiekben is fölnő szerepéhez, méltóvá válik a
fővárosi rangra. John Lukacs 1900-as nemzedéknek nevezi azt az
– 1875 és 1905 között született – nagy nemzedéket, amely
nagyon gyorsan s világszínvonalú minőségben nőtte be és
töltötte meg a várost szellemmel. Csak néhányukat említve
név szerint: Bartók, Molnár Ferenc, Krúdy, Babits, Korda
Sándor, Ormándy Jenő, Neumann János, Kerényi Károly. A hat
magyar Nobel-díjasból öt ekkor született. Budapest ekkor
forrt össze az irodalommal, emlékeztet Lukacs professzor, ekkor
„tematizálódik” a budapestiség az irodalomban, és most
először lesz Budapest nemcsak az ország gazdasági,
közigazgatási és hatalmi centruma, de egyúttal az ország és
a nemzet szellemi központja is, a szellem roppant nagy ívű
kezdeményezője.
A kiegyezéstől a századfordulóig tartó
időszak Budapest periklészi kora. Periklészi kor,
kétségtelen, de furcsa periklészi kor. A reformkori nagy
nemzet- és országépítő vágyak hirtelen teljesülnek – ám
a gyors siker mögött korán jelentkezik valami furcsa
skizofrénia. A hatalmas erő, dinamizmus mögött, a
tudatalattiban, a lélekben valami nincs rendben. Szimbolikus,
hogy kompromisszumos megoldásként egyazon esztendőben,
1892-ben választják Budapest díszpolgárává Kossuth Lajost
és a szabadságharc hóhérát. Az országban ketyegő
időzített bombát kevesen érzékelik, mindenekelőtt Ady. És
talán – nem gyakran hivatkozott név – Jászai Mari, az
asszonyzseni, akinek dühe tán Adyén is túltesz. John Lukacs
az 1900-as budapesti embert nyíltszívűnek nevezte. Jászai
ugyanekkor ilyeténképpen ír naplójában: „nyakig úszik ez
a társadalom a piszokban, és van pofája a nyelvére venni azt
a szót: becsület!… Ostoba, ferde, nagyképű társadalom!…
Hogy megvetem ezt a társadalmat, amelyikben a becsületes és
igaz a nyakát szegi, és a gaz – győzedelmeskedik!
Győzedelmeskedik és dúskál a nemzet adójából, maga és
egész hada, akiket mint talpnyalóit megvesz, ugyancsak az
ország pénzén” – írta a város életének diadalmas
zenitjén tehát, hogy aztán 1918-ban kétségbeesetten
megerősítse kasszandrai látomását: „Ennek az országnak
tönkre kellett mennie.”
A politikusok kezéből kicsúszik a gyeplő, a
liberális, dinamikus korszakot a kapkodás, ötletelés évei
követik – megoldatlan a nemzetiségi kérdés, az ország
szociális gondjait a politikai elit alig-alig érzékeli, vagy
ha igen, képtelen kezelni. Ismét csak szimbolikus: Budapest
után a második legdinamikusabban fejlődő városunk Fiume. Itt
épül Európa hatodik legnagyobb kikötője, ide jár nyaralni a
fővárosi úri népség, meg itt forgolódnak a vérbeli
nyerészkedők – a legjobb üzlet az Amerikába induló
tömegek behajózása: az állam minden kivándorló után tíz
koronát kap. (Ady: „Micsoda földindulás lehet itt, hogy a
szegény magyarok rábízzák magukat az utált tenger nyugtalan
hátára.”)
A belső feszültségek nem várt módon
robbannak. Budapest az idegenből honosodott polgárságnak
köszönhette föllendülését: elsősorban a bevándorló
zsidóknak és németeknek, akik az ezredfordulóra nyelvükben
és jórészt lelkükben is asszimilálódtak (Lukacs). A
budapesti zsidóság számaránya magas, meghaladja a 20%-ot,
arányuk a választásra jogosultak körében még magasabb,
mintegy 40%, ráadásul a pénzintézetek is jobbára zsidó
kézben vannak. Az erősen kapitalizálódó, nyelvében és
jórészt lelkületében is asszimilálódott polgárság
emelkedése idején a szintén Budapestre költözgető magyar
középbirtokosság, a „nemzet képviselője” viszont éppen
ekkortájt deklasszálódik (dzsentrisedik). Budapesten
megjelenik egy repedés, amely rövidesen szakadékká válik,
írja John Lukacs. A századvég liberalizmusa után új eszme
mutatkozik, a liberális hazafiságot fölváltja a defenzív
nacionalizmus, megjelenik a „Budapest kontra vidéki
Magyarország” dilemma (ennek egyik előzménye, hogy a
kormányzás és a hatalom a megyéből átkerült a centrumba),
ami rövid időn belül zsidó–nemzsidó ellentétben
artikulálódik. Az ország belesodródik a háborúba, amelyet
két – John Lukacs szavával – szerencsétlen köztársaság
követ; az ország összeroppan, teljes a belső anarchia.
Budapesten, a Hősök terén román katonák grasszálnak, délen
megalakul a baranyai szerb köztársaság. Az országban egyetlen
akcióképes erő mutatkozik, a konzervatív Horthyé, aki fehér
lovon (jókora anakronizmus) vonul be Budapestre, és akkor,
általa hangzik el a nevezetes kifejezés, mely szerint Budapest
„vörös rongyokba öltözött”.
A háborút, a szerencsétlen
köztársaságokat, a vörös- és fehérterrort és még
Trianont is túléli a főváros; bár ereje meggyöngül, és
már semmi sem a régi, a két háború közt még megcsillantja
erényeit. John Lukacs ezüstkornak nevezi ezt a korszakot –
halványabbak a fényei, mint az öregedés előtti nőké és
férfiaké, a mélyben azonban folytatódik a megroppanás: a
szociális gondok nem enyhülnek, újraéleződik a „zsidó–nemzsidó”
ellentét – ezúttal népi–urbánus köntösben.
Elgondolkodtató, hogy a századforduló progresszív,
öntudatos, két forradalmat túlélt munkássága 1939-ben
jelentős arányban a szélsőjobbra szavaz.
Nem tudhatjuk, mennyire talált volna vissza
legszebb önmagához a főváros, ha nem töri meg drasztikusan
az ezüstkort a vészkorszak meg a háborút követő
centrummániás újabb hatalmi berendezkedés. A vészkorszak
szinte teljesen elpusztítja a vidéki zsidóságot, a
fővárosit is csaknem – utóbbiak aránya a háború óta
körülbelül 5%-ra tehető.
A második világháború után az új rend a
főváros társadalmát is átalakítja. Nemcsak a veszedelembe
futott nacionalista eszméket, a progresszív nemzeti
hagyományokat is megpróbálja kiiktatni. Utópiája szerint a
munkásosztály vezetésével egységbe forr a nép: aki az
országhatáron belül él, az (ateista, szocialista) magyar,
ezenfelül más identitás nem kívánatos. (A kommunista
hatalomátvétel után Budapesten csak a késő Kádár-korban
épülhet néhány templom.) Mindaz, ami az előző másfél
száz évben megépült, vagy fejlődési pályára állt, a
kommunista hatalomátvétellel megtörik. Az új rend hallani sem
akar polgárról, polgári Budapestről mégúgy nem. A városnak
új identitást tervez a rákosista, kádárista éra: a
kommunista-szocialista ipari nagyvárosét, és hozzá új
mítoszt erőszakol: Budapest a munkásosztály fellegvára –
fölerősödik Angyalföld meg a Vörös Csepel mítosza. Az új
hatalommal új megalománia jelentkezik. Budapestet 1950-ben
hirtelen földuzzasztják, a városhoz kapcsolják a közeli
településeket (hét várost, köztük a negyvenezres Újpestet
és tizenhat falut); a főváros területe a kétszeresére nő,
lakóinak száma másfélszeresére (1,05 millióról 1,6
millióra), az erős gazdasági és hatalmi koncentráció
következtében Budapest lélekszáma 1980-ra eléri a bűvös
kétmilliót. Látszólag ismét robbanásszerű a fejlődés,
gyárak épülnek, komfortos lakótelepek, közintézmények, de
ez a fölfutás már nem a szerves, belülről jött energiák
lecsapódása, hanem a pártállam fölülről erőszakolt társadalomátalakító
programjának az eredménye. Ám lesz még a városnak az arany-
és ezüstkor után egy bronzkora is, egy halvány, kései
virágzása, valamikor a nyolcvanas években.
*
A nyolcvanas években, a
rendszerváltásig jó volt Budapesten élni. A város nyitott
volt, toleráns, fürge szellemű. De ennél is több volt:
menedék. A megelőző évtizedekben részben kényszer,
részben, bár kényszerű, de választott menedék is volt
Budapest. Menedék a besavanyodott, besült agyú megyei,
városi, falusi káderbasák kicsinyes bosszúja, pöffeszkedő
ostobasága elől. A nyolcvanas években, azt hiszem, már főleg
az értelmiségnek nyújtott menedéket a város, amely úgy
érezte, megfullad a vidék poshadtságában,
levegőtlenségében. Budapesten el lehetett tűnni, a
menekülőt fölszívta a nagyváros, Pesten a vidéki
üldözött valamennyi önérzetet is kaphatott: itt, lám, nem
rúghatnak belé annyira. Pest szabadabb, sokkal szabadabb volt,
mint a vidék, kedélye pedig rokonszenves. A fővárosi
emberből ömlött a pesti vicc, jobban volt munka, jobb volt az
ellátás.
Elvitatkozhatunk azon, mikortól számítsuk a
város bronzkorát. Számomra a nyolcvanas évek bizonyosan azok
voltak, de már a hatvanas évek második felében érezhető
volt, hogy jelentős, világszínvonalú műteremtő szellemi
muníció halmozódik itt föl. Nagysága, ereje nem vethető
össze az 1900-as évek nemzedékével, tán az ezüstkoréval
sem, de még mindig impozáns. (Annak ellenére, hogy
Magyarország a vészkorszaki, aztán a ’45-ös, majd az
’56-os szellemi veszteséget azóta sem heverte ki. Néha
körülnézek: miért ilyen kevesek az én nemzedéktársaim?
Hát persze, nemzedékem szülei ’56-ban elmenekültek az
országból, isten tudja, hová született, hol él az én
nemzedékem jelentős része.) Huszárik Zoltán és Jancsó
Miklós, Pilinszky János, Nagy László és Juhász Ferenc,
Kondor Béla pályája ekkortájt bontakozik ki. S mellettük
még ott vannak a pályán a „nagy nemzedék” olyan alakjai,
mint Németh László, Illyés Gyula, Bibó István, Hamvas Béla
(bárha ez utóbbi kettő tiltólistán is). A nyolcvanas évek
szellemi pezsgése azonban eltér a korábbi évtizedek
műteremtő kreativitásától; az ellenzéki elit ekkor egyre
inkább az országról, a társadalomról, a nemzetről, a
jövőről, az utáni állapotról gondolkodik.
Elég hamar, már a hatvanas évek végére
kiderül, hogy a szocializmus nem életképes, az életszínvonal
csak jelentős nyugati kölcsönökből tartható. A nyolcvanas
évekre a város és az ország átlépi a pangási küszöböt:
mindössze az elért szintet akarja fönntartani. Az országot
beléptetik a Nemzetközi Valutaalapba, kezdődik a cifra
nyomorúság; jóllehet a relatív jólét fölöttébb ingatag,
valódi veszélyérzet az országvezetőkben nincs; Magyarország
Kelet-Európa legvidámabb barakkja hírében tetszeleg. (A
kölcsönből vett rongyrázás modellje egyebek mellett
Mikszáth Különös házasságából ismerős – a
dzsentri úrhatnámság most lightos Kreml-vörösben
parádézik.) A szellem azonban éppen ekkor, a nyolcvanas
években a leginkább kezdeményező. A rendszerváltozás
szellemiségét Budapest forrta ki, bárha Lakitelek, Monor volt
is némely rendezvény színhelye. Az a „zsidó–nemzsidó”
feszültség, amely a századelőn hirtelen megformálódott,
kizárólag a budapesti vezető értelmiség körében
érzékelhető volt ugyan ekkor is, de nem volt számottevő.
Vagy pontosabban: a rendszerváltásig nem volt megosztó. Sőt,
a határon túli magyarság fölfedezése, megismerése és
befogadása is ezekben az években történt meg; úgy tűnt,
megvalósulhat a magyarországi társadalmi és az összmagyar
nemzeti egység. Úgy sejtem, a nyolcvanas években visszafogott
csöndességben, de jelen volt az előző századvég szellemi
dinamizmusa, optimizmusa, konszenzusa. 1989–90-ben még talán
elképzelhető volt közös társadalmi és nemzeti
minimumprogram, ám utána hirtelen ugyanúgy megképződött egy
méretes szakadék a magyarországi társadalomban, mint száz
esztendővel korábban. Ezúttal valamilyen más törés(ek)
mentén, amit szabatosan megnevezni nem tudok. Érzékelhetően
előbb a szellemi elitben, aztán a pártokban, s majd ez a
megosztottság végiggyűrűzött az országon. Ezúttal is
forduljunk szimbolikus jelenségekhez: 1989-ben, Nagy Imre
temetésén úgy látszott, a magyarországi társadalom végre
összeforr, ám az ország hajszálra egyforma gyásszal
búcsúztatta kis idővel később Kádár Jánost (Kádár
apánkat, Jani bátyánkat), az ’56-os forradalom és
szabadságharc árulóját és hóhérját, majd Antall
Józsefet, az első szabadon választott kormány
miniszterelnökét, ahogy előtte egyazon hévvel ünnepelte a
díszpolgár Kossuthot meg Ferencjóskát. A paranormális
reflexeket mint szellemi géneket, úgy látszik, átörökli a
magyarországi társadalom. De a hasadtság több fronton
mutatkozott, nem szűkíthetjük le kizárólag pártpolitikai
megosztottságra.
A rendszerváltással a lassú (lelassított?),
álmos (mellékvágányra tolt?) vidék, igen különböző
ritmusban, de megrázta magát, életjeleket adott, és
föltápászkodott. Észrevette, hogy már nem mindenben
parancsolnak odaföntről, maga intézheti ügyeit, hazát
teremthet szülőföldjén. Az ásatag, tohonya megye (a
megye), minden áporodottság szimbóluma, váratlanul
éledezni kezdett. Megalakultak a pártok, zajlottak a csaták
vidéken is, de a város, a falu közös érdeke valahogy a
torzsalkodások fölé emelkedett. A rendszerváltás
pillanatában, amikor a helyi önkormányzatok megalakultak, a
vidék meghatározó részének első dolga az volt, hogy
csinosítani kezdte a maga települését. Kicsinosította a
falu, a város főterét, fölújította régi épületeit.
Életre keltette hagyományait. A korábbi szórványos
előfordulás után ekkortól vált dominánssá a népi és
regionális építészeti hagyományokból merítő építkezés;
a Balaton-felvidéken a paraszt barokk, másutt más.
A vidék ösztönösen a lokálpatriotizmus, a
régiótudat és a hagyományok életre keltése és folytatása
mellett döntött, ennek felismerése és vállalása egyik
pillanatról a másikra szárba szökkenthetett településeket.
Ahol korábban elhanyagolták a várost (általában az ország
peremét meg a „klerikális reakció” fészkeit, Patakot,
Esztergomot, Tatát, Kalocsát, Sümeget), ott a célzott
leszegényítés ellenére is könnyebb volt a hagyomány
szálait újrakötni. Ahol – a mindenható fejlődés nevében
– földúlták és szétverték a régi központot (a
legbrutálisabban talán a Gizella királyné alapította város,
Veszprém központját), ott még hosszú évekig eltarthat a
rehabilitáció. De az igyekezet mindenütt tapintható. Még az
oly monstre szocialista városban is, mint Miskolc, ahol
legalább a Széchenyi utcát rendbe hozták.
„Budapest olyan, mint Bécs, csak
szegényebb, elhanyagoltabb”, mondja egy bécsi ötvenhatos.
„Egy időben sokat jártunk haza, főleg az operába, de
Bécsben jobb az opera, gazdagabb a zenei élet, és
tulajdonképpen alig-alig drágább.” Barátnőm húsz éve él
Bécsben, nagyon nehezen ment el, szüntelen honvágya van. „De
amikor Pestre jövök, iszonyú érzés fog el: örülök, hogy a
gyerekeim nem ebben a városban nőnek föl; Pest minden évben
érzékelhetően elhanyagoltabb, koszosabb, gazdátlanabb, az
emberek egyre durvábbak” – mondja.
Budapestről azt gondoltuk, hogy mint a
sprinter, a rendszerváltozás előtt föltorlódott rengeteg
szellemi energiát dugattyúként veti ki, és eszeveszett
lendülettel tör előre. Talán csakugyan olyan főváros lesz,
amilyennek hinni, látni szerettük volna. Mosolygós, jómódú,
nyugodt, kulturált, européer főváros, vonzó világváros,
Európa gyöngyszeme, keleti felének centruma, a
Kárpát-medencei magyarság büszkesége.
A mindenkori hatalom legszembetűnőbben a
középületekben mutatja meg magát. A város rendezésében,
koncepciójában. Amilyennek építi magát a várost, olyanná
válik a városlakó. „Először te alakítod a házadat,
aztán a ház alakít téged” (Winston Churchill). John Lukacs
a nyolcvanas évek végi Budapestet kettős karakterűnek vélte,
ahol a nyugati arculat éppúgy jelen volt, mint a keleti, az
amerikai hatás éppúgy tetten érhető volt, mint a szovjet.
Bár a Duna-parti szállodasort látva határozottan Budapest
amerikanizálódásáról beszélt, ám azzal a bizodalommal
fejezte be leltárát, hogy: „Bizonyos jelekből arra lehet
következtetni, hogy Budapesten, ugyanúgy, mint Európa-szerte,
valószínűleg múlóban van az amerikanizálódás hosszú,
virágzó szakasza. Budapesten és Magyarországon általában
újból erősödik a németek jelenléte és hatása… A
budapestiek gondolatvilágába lassanként beszivárgott
valamiféle történelmi tudat, és ez több is meg kevesebb is,
mint a hagyomány. A budapestiek 1900-ban még azzal
büszkélkedtek, hogy városuk a legújabb nagyváros
Európában. Mostanában megtanulták becsülni és óvni benne a
régit.”
De a rendszerváltott Budapest nem a
hagyományhoz vagy a saját hagyományához fordult, hanem
előrefutott: először amerikai stílusú gigantikus
áruházakat meg bankokat épített, hatalmas monstrumokat
fémből, üvegből, betonból. Ezek egy része beilleszthető az
épített környezetbe (a Felvonulás téri, átépített régi
szakszervezeti központ vagy a Váci úti West End például
igen), más része (Mamut, Lehel téri piac) nem. Aztán a
boltóriásokon, pénzintézeteken kívül egyéb jóformán nem
is igen épült a fővárosban. Minden más csak lomposodott.
*
Moháccsal nemcsak az ország szakadt
három részre, Buda elestével maga a centrum szűnt meg, mely
amúgy centrumnak nem volt túlságosan erős. A három részre
szakadással viszont megnövekedett a vidéki városok szerepe.
Az erdélyi fejedelemségben Kolozsvár a centrum,
Felső-Magyarország szellemi központja Kassa, a koronázó
város meg az országgyűlés helye a zömmel német nyelvű
Pozsony. Az északi és nyugati félkörívben valóságos és
afféle végvárak: Patak, Sopron, Győr, Kőszeg, Pápa.
Középpont nélküli ország voltunk Mohács óta, valójában
jó másfél száz esztendővel ezelőttig. Megszoktuk volna a
centrum hiányát, ezért az idegenkedés a hirtelen tolakodóan
nagyra nőtt fővárossal szemben? Lehetséges, hogy efféle
tudatalatti is közrejátszik abban, hogy a vidék vonakodik az
erős centrumtól? Mert a hosszú ideig tartó centrum nélküli
hagyomány után nem volna szabad másmilyennek lennie a
fővárosnak, mint elsőnek az egyenlők között? Alig
nagyobbnak egy megyei jogú városnál?
„Állapítsuk meg, hogy Nietzsche népszerű
Budapesten, és már nemcsak a Lipótvárosban, hanem a Ferenc-,
sőt a Józsefvárosban is… Ma azonban, hogy Fényes Samu
magyarra fordította a Zarathustrát, még mindig nem
tudjuk, komoly szükséglet-e nálunk Nietzsche, mert Budapest
– sajnos – nem Magyarország, aminthogy Párizs egész
Franciaország” – jegyezte meg Kosztolányi 1907-ben. A
múlt-múlt századforduló Magyarországán széjjelebb nyílott
az olló Budapest és a vidék között, mint az kívánatos vagy
viselhető lett volna. Dinamikusan, hirtelen lendült meg a
főváros, de nem lett egyúttal a vidék húzóereje is. Ámbár
nem szokatlan, ha a főváros és az ország elfejlődik. Mintha
a mai, erősen amerikanizálódó Berlin és a régi
hagyományait kínos gonddal őrző Wittenberg sem ugyanazon
ország része lenne. Budapestet nemegyszer megvádolták, hogy
lélekben nem magyar. Persze a török után Buda német, Pest
mindenféle, aztán a századfordulón és a múlt század első
felében meghatározó a zsidós karakter. De az sem szokatlan,
ha nemzetidegenséggel vádolnak egy fővárost.
Leningrád-Szentpétervár a birodalom nyugatias, sznob arca, az
igazi, az orosz lélek Moszkvában lakozik, állították az
„igazi” oroszok. De azért büszkék voltak Pétervárra, a
nyugati kapura, amely éppen idegensége miatt válhatott Szent
Oroszország motorjává. Némely merészebb vagy egyszerűen
csak hablatyosabb elme szerint Debrecent kellene Magyarország
fővárosának megtenni, merthogy Debrecen a magyar lélek
spirituális központja. Miért is ne, Lengyelországnak is két
centruma van, a modern Varsóval szemben Krakkó a hagyomány, a
folytonosság, a lengyel lélek városa. De a dunántúli ember
(pláne ha katolikus) egész biztosan nem úgy gondol Debrecenre,
mint ahol az ország, a nemzet szíve dobogna. Életszerűbbnek
tűnhet Hamvas Béla öt géniusz teóriáját meghosszabbítani.
A megyei jogú városok például alkalmasak lehetnének a
régió(géniusz)centrum szerep betöltésére – elméletileg,
de hát a gond éppen az, hogy sem a régiók, sem a
régiócentrumok nem elég önállóak. A múlt-múlt
századvégen nemcsak annyi történt, hogy hirtelen a semmiből
itt termett egy dinamikus, erős világváros; Bécs érdeke úgy
kívánta, hogy a főváros egyúttal erős kormányzati és
hatalmi központ is legyen – a megye, a többé-kevésbé
önigazgató megye kárára.
Föntebb a nyolcvanas éveket neveztem Budapest
bronzkorának – ám a múlt században volt a városnak még
egy aranykori pillanata. Valóban csak pillanata, nem tartott
tovább tizenkét napnál. Az ’56-os forradalomra gondolok. A
forradalmat a főváros indította el, és jórészt a főváros
vívta. De akkor, rövid időre, tizenkét napra a főváros és
az ország szíve egy ütemre dobbant. Egy pillanatra
tökéletesen megszűnt a főváros–vidék (népi–urbánus, zsidó–nemzsidó)
ellentét, megszűnt az idegenkedés, a kölcsönös
bizalmatlanság. ’56-tal Budapest száz százalékig
megváltotta az erkölcsi jogot arra, hogy egy ország és egy
nemzet fővárosa legyen. De ez a pillanat nem vált
folytonossá, megszakította a Kádár-éra, és megszakították
a rendszerváltás utáni évek.
Hová szivárgott el a főváros ’56-os
mítosza? A pesti srácé? Hányszor hallottam a vidéki
Magyarországon a Kádár-rezsimben: „Magyarországgal ezt nem
lehet megtenni, Kádárnak muszáj engedni, mert Pest nem
engedné; ’56-ban is mi volt?”; helyi basák packázta,
megalázott, meglett korú emberektől: „ezt egy pesti emberrel
nem mernék megtenni, az visszapofázna, rendesen elküldené,
ahová kell, de mi itt, vidéken, ugye, kevesen vagyunk, azt
csinálnak velünk, amit akarnak.”
Meddig ér az emlékezet? Egy városé, egy
falué? Lehetséges, hogy minél távolabbi korokig nyúlik egy
település emlékezete, annál könnyebben azonosul az ott élő
a nemzettel, az ország társadalmával? Ják, Lébény az
Árpád-korig emlékezik, Feldebrő a 10. századig. Fehérvár,
Esztergom az államalapításig. Budapest emlékezete a
reformkorig ér. Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Lánchíd, Pilvax,
„Budára, Budára!”. A város legdinamikusabb korszaka
azonban, a kiegyezéstől a millenniumig tartó időszak, amikor voltaképpen
megépült és metropolisznak épült meg Budapest, s amellyel
naponta találkozik a pesti ember, alig él az emlékezetben. A
város aranykora a kommunista hatalom számára nem volt
vállalható, igazából a reformkor sem (épp elég terhet
jelentett, hogy akkor is az oroszok jöttek be), fél
évszázados regnálása alatt a létezett szocializmus amennyire
tudta, kimosta a „nacionalista”, „klerikális”
millenáris érát. És ez a viszonyulási mód nem szakadt meg a
fővárosban a rendszerváltozás után sem. Úgy múlt el az
államalapítás ezerszáz éves ünnepe, hogy alig-alig
érzékeltük Budapesten. ’56 mítosza meg, amelyben
egybeforrhatott volna az, ami a huszadik században többször is
fájdalmasan szétvált, a rendszerváltozás után az ország
és a város legvadabb demarkációs vonala lett.
Proli Pest – hirdeti az öles graffiti,
2007-ben.
*
A rendszerváltozás óta nem születnek
pesti viccek – vicceket csak székelyföldiektől hallok,
inkább az „öreg fiúktól”, azok jó vaskosak – a pesti
vicc, ez a sajátságos, finoman intellektuális és fanyar
teremtmény-tünemény elpárolgott. Megszűnt a pesti kabaré
is; a kádárista érában udvaronccá lomposodott, a
rendszerváltozás után politikai propagandává züllött,
durva lett és közönséges. A város, amelynek szelleme,
humora, kultúrája, egyáltalán, szabadságeszméje a
kávéházban született, kávéházait a múlt rendszerben
fölszámolta (mutatóba egy-kettő).
„A pesti ember sokféle… Élénk, de nem
latinos. Inkább izgatott, fegyelmezetlen, ingerült. Élénk
emberek nyájasak egymáshoz, a pesti barátságtalan. Utcán,
villamoson, hivatalban elárulja, hogy civilizálatlanabb, mint a
heves déli. Jövevény, összesodort nép, nincs polgári
önfegyelme, lokálpatrióta méltósága, jó szava a másikhoz.
A bevándorlók hagyományt, szokást, előítéletet hoztak
magukkal, sokféle rokonérzésük s ellenszenvük ötven-hatvan
év alatt sem simult közös hagyománnyá. Pestinek,
bennfentesnek kell lenni, hogy az ember tudja: milyen gyanakvók,
irigyek, kárörvendők. Ingerlik egymást. Az idegen azt hiszi,
élénkek. Miután nincs lokálpatrióta önérzetük,
hiányoznak a polgári erényeik. A pesti sokat dolgozik, már
csak a roppant szegénység miatt is. De a nehezen jött pénz
könnyen elszalad. Erején felül öltözik, erején felül
szórakozik… Fejenkénti átlagkeresete ijesztően kicsi, a
jólöltözött úrhatnám pestiek nyolctizede nyugat-európai
mértékkel mérve proletár…. A nomád ösztön még mindig
harapja a zablát, a magyar még mindig újdonsült városlakó.
Évszázadokkal marad el a nyugati urbanizmustól” – írja Cs.
Szabó László, aki ha nem is a legjobb, de a jobb éveiben
láthatta Budapestet.
Mi változott? A főváros lakói
változatlanul erejükön fölül költekeznek ma is. Legtöbbet plázákban
(„a pénz nem boldogít, de a plaza igen” – így a
metróbeli reklám), általában mindig, de vasárnap délelőtt
meg sátoros ünnepek előtt legkivált. A karácsony előtti
hetekben a média egyenesen vásárlási lázról, vásárlói
rohamról beszél – ilyentájt olyan készleteket gyűjt be a
fővárosi, mintha tartós ostromzárra készülne; Bécsben
advent idején a szakralitás uralja a közterületeket, a módos
bécsiek csecsebecsékre költenek, a komolyabb vásárló szinte
biztos, hogy multikulti (főleg magyarországi). Pesti ember
számára a minőség változatlanul megfizethetetlen, a second handből
(kifejezőbb a „turkáló”) öltözik. A budai néhány
lépéssel jár csak előbbre ízlésben, módban,
kulturáltságban. A legtöbb vidéki város belvárosképe,
hangulata összességében polgáribb, mint a fővárosé, és
nagyobb jólétről tanúskodó. Ott a módosabbak is megjelennek
gyalogosan a belvárosban, a sétálóutcában. Budapesten isten
tudja, hová járnak a gazdagok, járnak-e egyáltalán
valahová.
Szépek a pesti nők? – kérdem fiatal,
Romániából áttelepült pályatársamat; húzza a száját.
Zötyörgünk a hármas metrón, az utasok – „nyugat-európai
mértékkel mérve proletárok” – kihívóan mutogatják rosszulöltözöttségüket.
Ezek itt mind magyarok – súgom; társam a padlóhoz hajol:
„ha belegondolok… nem akarok belegondolni, kiábrándító,
szörnyű.” „De ezt csak Pesten érzem – teszi hozzá –,
a vidék más, éltem kisvárosokban a Dunántúlon, tudom, mit
beszélek.”
Budapest idegen szemmel – írta Cs.
Szabó. Az idegen a belvárosi utcával találkozik legelébb,
Pesten ma zömmel szegény emberekkel, az aluljárókban maguknak
megágyazó homlessekkel, az útkereszteződésekben erőszakosan
követelőző isten-tudja-kiféle-miféle koldusokkal. A metróutas
tíz centire néz maga elé, azon túl nem lát, a menedzser ezer
méteren túlra tekint, ami közelében van, azt nem észleli.
Cs. Szabó hidegszívű városnak nevezte
Budapestet, amiért sokallta a trianoni menekülteket. De hát
kik sokallták? Azok a neofita fővárosiak, akik maguk is
bevándorlók voltak, vagy akiknek alig egy-két generációval
korábban telepedtek csak ide felmenőik? Ez az „összesodort
nép”, amelyik hozhatta volna magával a vidék energiáját,
természetes ösztönét, itt magába fordul, eredete
megsemmisül.
*
Honismeretben verhetetlenek az erdélyiek,
lokálpatrióta öntudatban a kolozsváriak. A Nyergestetőn
járunk, itt zajlott a szabadságharc utolsó csatája; magyar Thermopüle,
írja Kányádi, mind egy szálig odavesztek a székely
határvédők, de megállították a cári sereget. A nyeregben
múlt-múlt századfordulós emlékoszlop, szemben, az út
túloldalán mai zarándokok fehér nyárból összetákolt kis
keresztecskéi, kopjafái, aprócska nemzeti szalagon írás,
honnan jöttek. Iskolák, falvak, odaátról és ideátról.
Kérdezem kis barátnőmet, mit tud ezekről; felcsillanva
meséli, amikor iskolai kiránduláson ott jártak, ők is
összeeszkábáltak egy kis keresztet, és leszúrták a többi
közé. A tanár ötlete volt? Megütközve néz vissza,
„dehogy, senki nem mondta, mi, magunktól, láttuk, hogy vannak
ott ilyenek, és gyorsan csináltunk egyet”.
Az egyik esztelen kánikulai napon családilag
fölkerekedtünk, cél a Tungsram strand. Olcsóbb, mint a
Dagály vagy a Római; kis csinosítás ugyan ráférne, de a
belépő ára vigasztal. Nehezen találjuk meg a bejáratot,
gazosodás mindenütt. Valami bódéban találunk egy embert, aki
végre közli, hogy bezárták, nem tudja, mikor és miért.
Szeptemberben lányom összeszedi magát, elindul az újpesti
uszodába (helyi fogalommal: fürdőbe), kiderül, az is zárva.
Telefonon megtudjuk, tényleg be van zárva, nem tudják, miért
és meddig tart a bezárás. Megkérdeztem néhány helyben
lakót, mit tudnak a fürdők bezárásáról. Senki még csak
nem is hallott róla. Elképzelhető az országban bárhol, hogy
egy megyeszékhelynyi városban bezárnak két jelentős
kommunális intézményt, és arról nem tudnak az ott élők,
és ha tudnak, szó nélkül elmennek mellette?
A szerkesztőségben számlát próbálok
kitölteni. Nagytarcsa, mondja a hivatalnok küllemű, jó
negyvenes férfi. Aztán lassan, betűzve, és próbálja
betájolni. Tudom, hol van, bólintok, evangélikus falu,
régebben főleg szlovákok lakták, meg most is arrafelé főzik
a legjobb sztrapacskát. A férfi egészen elérzékenyül:
„Még nem találkoztam pesti emberrel, aki tudta volna, hol van
Nagytarcsa!” Fölvágom a fejemet: ugrat, vagy hülyének néz?
Nem, őszintén beszél.
Ismerek többedik generációs fővárosiakat,
akik életükben nem hagyták el Budapestet. Kérdeztem,
látták-e már a csillagos eget. Volt, aki soha nem látta
(„mit nézzek rajta, jobb a tévé!”).
„Ha Pesten vagyok, úgy érzem, Pesten
vagyok. Bárhol máshol Budapesten kívül meg azt, hogy
Magyarországon” – ösztönösen, de halálpontosan
fogalmazza meg Budapest elidegenedő pozícióját egy
tizenéves. A főváros befelé fordul, nem érdekli a vidék.
*
A város teremti a civilizációt, de a
város előnyeit bizonyos méreten fölül nemigen élvezi az ott
élő. Mostanában Budapest módosabb lakói igyekeznek elhagyni
a fővárost. Nincs miért maradni. 2000 óta mintegy
kétszázezren hagyták el Budapestet, kiözönlöttek az
agglomerációba. Az összlakosság tíz százaléka –
jelentős arány, de Budapest nem lett élhetőbb, kevésbé
zsúfolt, a város környéki települések viszont, hirtelen
megduzzadva, elvesztették otthonosságukat és karakterüket.
Most ott is zsúfoltság van, meg tömeg. Persze nemcsak
Budapestet hagyták el a gazdagabbak, a nyugati világban is
hasonlóan fulladoznak a nagyvárosokban az emberek, és
Magyarországon is elhagynak kisebb városokat is. Ami nem jelent
egyebet, mint hogy bizonyos összezsúfolt embermennyiség
fölött az embernél jelentkezik a klausztrofóbia, a
tömegiszony, a tér hiánya.
Hamvas Béla szerint a tízezer lakosú város
az optimális, az már kultúrát teremt, és organikusan képes
működni. Ha elfogadom ezt, néhány lakótelepi szalagház
autentikus kultúrát teremthetne akár – de nem teremt semmit,
mert a város nem embermennyiség, hanem szerveződés. Minél
nagyobb embermennyiség gyűlik össze, annál nagyobb az esély,
hogy az elit progresszív erővé rendeződik, és annál
nagyobb, hogy rendeződés híján szétessen az emberhalmaz. Cs.
Szabó szerint Kőszeg az optimális méretű város, mert a
vártoronyból egyúttal a városból is kilátni. Még a gyerek
is, aki ösztöneiben érzi az arányokat, Kőszeget épít
játékkockáiból, nem Chicagót – írja Cs., a Róma-rajongó
kolozsvári lokálpatrióta. Nem tudom, mekkora az optimális
városlétszám, bizonyos, hogy a kisebb könynyebben belakható.
Kőszeg számomra is a városok városa. Mert itt a német meg a
magyar, a katolikus meg a protestáns, mit sem sejtve
toleranciáról, multikultiról, egyebekről, példás módon
civakodott-veszekedett örökké. Példás módon, mert a
civakodáson mindig a város nyert. (Direkt egymás mellé
építette templomát a két ellenség, a faluk szinte összeér;
ember legyen a talpán, aki elsőre megérti, miért e két
templom egymáson.) A harmincas években Pécsnek negyvenhétezer
lakója volt mindössze, de elképesztő szellemi pezsgése: a
városnak volt egyeteme, színháza, hat kávéháza, az idő
tájt a mítoszkutatás fellegvára, a Sorsunk folyóirat
működtetője.
A rendszerváltozás után a vidéki
Magyarország a lokálpatriotizmus és a helyi hagyományok
folytatása mellett döntött. Az épített örökség
megőrzése mellett szellemi hagyományait is próbálta és
próbálja életre kelteni. Csöpp falvakban, kisvárosokban
megindul a kulturális önszerveződés. Fesztiválok, falunapok,
bornapok, hagyományőrző ünnepek. Persze számítás is van a
dologban (turizmus), de alapvetően a közösségi létezés
elemi igénye mozdul meg. Az egyik pilisi falu fiatalsága
például összeállt, és előadta az István, a király
című rockoperát. Százhalombattán, ebben az ízig-vérig
szocialista képződményben a városnapon meghirdették a
„szeretet asztala” programot. A lényege, hogy a város
vendégeit a helyiek megvendégelik: étellel, süteménnyel,
apró ajándékokkal – az adományokat a templom előtt, a
vasárnapi nagymise után várták a rendezők, akik biztosak
voltak a szégyenteljes kudarcban. De olyan sikere lett, hogy
azóta is meghirdetik a „projektet”.
Budapest a kultúra terén az alulról
építkezés helyett a fölülről építést választotta –
szinte kizárólagosan az amerikai utat. Világszínvonalú
rendezvények szerveződnek a szűk elitnek, tömegparádé a
tömegnek – augusztus huszadika, Sziget-fesztivál,
Budapest-fesztivál. Fiatalok ténferegnek a városban: edzésre
pénz kell, közösségi ház alig-alig, buli van csak,
rendszerint este tízkor kezdődik; tengenek-lengenek a McDonald’sban
meg az óriásboltban. Azokat a helyeket, amelyek ha nem
is a közösségszerveződést, de a minimális emberi
együttlét lehetőségét megengednék, elhalásra ítéli a
főváros. Budapesten két kiváló közösségszervező,
hagyományt folytató művelődési ház működik régtől
fogva. Budán az FMH, Pesten az Almássy. A hírek szerint ez
utóbbit fölszámolják, mert lerobbant az épület,
fölújítani nem lehet. A helyén szálloda fog épülni. Nem
művelődési ház, mert a kerület kulturálódási rátája
kielégítő.
*
Erdélyi barátaimat egy kicsit
megvezettem a nyáron. Csak egyik arcát mutattam a vidéki
Magyarországnak, a szebbiket. Most sem misztifikálni akarom a
vidéki Magyarországot, pontosan tudom, vannak nagyon szegény,
nagyon elhagyatott régiók, enyészetnek indult falvak,
életfogytiglan reménytelenségre ítélt lakókkal.
Kisvárosok, ahol ha nem látszódnék, hogy minden mállik és
pusztul, azt gondolnánk, megdermedt az idő.
Döcörgünk a gótikus úton a varázslatos
zempléni, csereháti dombok közt, patakocska, völgyecske; a
zalai tájrégió hasonlít legjobban Toscanára, mondják, de
itt is ugyanazt a mikroklímát érzem. Apró Árpád-kori
templomocska a szlovák határ közelében, a szívemnek
legkedvesebb változat, pár négyzetméterecske; vacakolok,
aztán mégis intek, nem állunk meg, nem szállunk ki két
tizenéves lánnyal, noha az eszemmel tudom, annak, hogy nagyobb
baj történjen, matematikailag sem számolható a
valószínűsége. A lepusztultság, a sivárság, a
kilátástalanság átüt a levegőn. És mégis, esélyt a
föltápászkodásra ezekben a málladozó, enyészetnek indult
falvakban előbb látok, mint a paneltömbök meddőhányóján.
Mert lehet-e szerelmes szülőföldvallomást írni egy monstre
lakótelepről? Lehet-e szülői háznak tekinteni egy
tízemeletes panelt, ahol a lakók vastag rácsokkal
torlaszolják el magukat embertársaiktól?
És hát a Dunántúl, a nyugati határszél
csábító jómódja… Az aprófalvak régiója, a pár száz
lelkes, halálra ítélt kis faluké. A fölgyülemlett
keserűségek régiója. A fillérekből tengődő
kisnyugdíjasok, a téesznyugdíjasok, az öregségi
járulékból élők régiója. A nyugdíj fele vagy több eddig
is elment orvosságra, mert a multinacionális
gyógyszergyárakat tömni kell, mint a Titanic kazánját, hogy
teljesítsék az előirányzott profitelvárást; aztán léket
kap a nagy hajó, és a jégtáblák közé dönti az utasokat. A
nyugdíjasok régiója, azoké, akik, jaj, élni akarnak, még
mindig élni akarnak, pedig hát nem is interneteznek. Munka
nincs, miből élnek, isten tudja. Mennyi az átlagéletkor?
Hatvan fölött, hetven körül? „Váltani, váltani kell,
foglalkozzanak faluturizmussal, fektessenek idegenforgalomba”,
mondja haladó gondolkodású rokonom tökéletes
meggyőződöttséggel; mindig tudja, mibe fektessen, mit egyen,
miről mit gondoljon, nekem is hirdeti az igét, nem volna más
dolgom, mint követni. Fogalma sincs arról a pusztításról,
amit az elmúlt hatvan évben a magyarországi vidék, falu
elszenvedett. A gubbasztó lélekmagányról. Rokonom este
kinyitja az agyát, beengedi a helyes gondolkodást, reggel
emésztetlenül kilöki a száján.
Fél évszázada pusztítják, irtják
módszeresen és tökéletes lélektelenséggel ezeket az apró,
emberszabású falvakat. A jelenséget semmi mással nem tudom
magyarázni, csak a pusztítás dühének örömével. Egy
számottevő politikai közszereplő azt nyilatkozta nemrég,
nincs szükség falvakra, Nyugat-Európában sincsenek falvak,
és lám! A régi, az úri Magyarország egyszerűen csak nem
törődött a vidék szegényeivel, hagyta, kínlódjanak,
lábaljanak ki, ha tudnak, vagy menjenek a francba (Amerikába)!
Csak veszni hagyta, de nem pusztította. Az új rend, a
kommunista berendezkedés viszont elszántan vidék- és
elsősorban parasztellenes volt. Utópiában gondolkodott,
mindenkiben ellenséget látott, aki egzisztenciálisan nem volt
kiszolgáltatva a párthatalomnak; a parasztban legfőképpen.
(Tolerancia ide, tolerancia oda, ma is a paraszt! a
legdurvább, legmélyebben sértő, megalázó szitokszó. A
fővárosban legkivált.)
A vidék rombolása, szívós fölszámolása
ma ismét konok elszántsággal zajlik, éppoly brutális és
könyörtelen a falurombolás nálunk, mint volt a nyolcvanas
években Romániában. Az oktatás, az egészségügyi, a
szociális, kommunális szolgáltatások egyetlen gőgös
tollvonással szűnnek meg. Budapest, a büszke város (a Proli
Pest) nem szólal meg; némán, betonközönnyel, rendelt
sorsként szignálja, hogy emberek ezreinek életterét
számolják föl lélektelenül.
Hamvas és Cs. Szabó szerint amikor a centrum
elerőtlenedett, az Alföldnek és a peremnek mindig volt ereje
meglendíteni az egészet. De ha a perem, a vidéki Magyarország
szétverve, és a fölszámolás eléri, mint ahogy mára
elérte, Budapestet is, a magára maradt fővárosnak pedig nincs
ereje védekezni – akkor a legrosszabb is megtörténhet.
*
Reggel, munkába menet, ahogy kilök a
Kálvin téri aluljáró, szemközt találom magam egy
szörnyeteggel. A tér arányos, de beleterpeszkedett egy
fémből, üvegből rakott monstre építmény. Mindjárt a
Nemzeti Múzeum szomszédságába, szembe a Kecskeméti utca
boltívével, a középkori városkapuval. Mindennap arra
gondolok, le kell ezt bontanunk, nem maradhat így ez a tér.
Aztán befordulok a Ráday utcába, ideköltözött a Váci utca,
előnyére, nem oly flancos, de ez is drága, és prágai,
krakkói szemmel nézve személytelen és jellegtelen. Az Erkel
utca a végállomásom; korosabb íróvendégeim nem mulasztják
el megjegyezni, hogy Arany János is lakott errefelé, éppen a
szomszédban, Madách ide hozta el Az ember tragédiáját.
Bólogatok. Minden reggel, amikor munkába megyek, átfut rajtam:
itt sétált Arany János, ide bátorkodott Madách. Arany
emléktáblája az Üllői út sarkán. Ferencváros kivételesen
progresszív, rendezettségre törő kerület, az utca, a járda
minden reggel frissen takarítva – és minden reggel frissen
összehugyozva. A pesti embernek lokálpatrióta méltósága
nincs, visszhangzik bennem Cs. Szabó. Bár lokálpatrióta
méltóság nélkül sem hugyozik-szarik oda az ember, ahol
mások is járnak, gondolom én, még egy kozmopolita
világvárosban sem.
Munka után újra benyel a földalatti. Az
aluljáró lépcsőjének tetejéről még egyszer rápillantok a
csupa fém-üveg épületszörnyetegre – ezt le kell majd
bontanunk, nyugtázom naponta. Egyszer nyáron Lázár Ervin
botorkálódott itt föl a lépcsőn; valahányszor a metró
felé elindulok, Ervint látom, ahogy virágcsokrokkal
botorkálódik; egyet a kezembe nyom. „Képzelje, teveli!”
– ragyogja. Ki teveli? „Hát az asszony, akitől a virágot
vettem; tanárnő volt valamikor, de elszegényedett, a
nyugdíjából nem tud megélni, itt, az aluljáróban virágot
árul. De tényleg teveli, beszéltem vele, ismeri a dűlőket,
még az apám családjára is emlékezik.” Ezekből a
lélekpillanatokból épül, ha épül, a megapolisz is,
gondolom, ahogy átvergődök a hajléktalanok meg a koldusok
között, hogy a bérletellenőrzésen is túljutva végre
elnyeljen az épített mélység. Közben arra gondolok, amíg
fölháborít a Kálvin téri monstrum, amíg egyvalaki is
virágcsokrot nyom a kezembe, addig még nem hiszem el, hogy ennek
a városnak, ennek az országnak tönkre kell mennie.
* Bereményi Géza – Cseh
Tamás Levél nővéremnek című lemezének Budapest
című dalából.