|
Nagyatádi Horváth Tamás
Nigredó
Mérgezett, fekete rögöket szór
távoli, nyitott szívébe, mintha
virágot dobna temetetlen
halottjára; illatos szirmokat,
világa legjavát. Nyeljen el
csak mindent ez a sose
feltelő sírgödör, embert
és angyalát, hogy később
megszülethessenek újra,
az idők végezetén – erre
gondol, és arra, hogy ki
is az, aki gondol valamire.
Ki az a tébolyult, aki hiszi,
hogy vezet valahova
a minden dolgok összetörése.
Talán ha elhagyna néhány
bekezdést a szövegből,
megtarthatna néhány rózsát,
hogy valaki később síremléke
vázájába tegye megbocsájtón,
vagy visszatérve az eredeti
recepthez, kihagyhatná a fényt
mindebből. Túl régóta
hibáz el minden lehetőséget.
Katabolé
Mintha meg se hallotta volna még
senki a teremtett dolgok és lények
neveinek messzehangzó
himnuszát zengő angyali kart.
Mintha, mint néma kísértetek
a fekete ágakon, még a madarak
sem tanulták volna meg
a világot ébresztő énekeiket.
Mintha az áradó vizek sem
lettek volna még szétválasztva,
a jóslatok alatt fuldokló égen
meleg szürkeség boltozódott.
Egyre-másra akadtak el a siető
gondolatok, és észrevétlenül
változni kezdett lassan,
lényegtelenné válva minden.
Aztán ahogy az a jelekből már
kiolvasható volt, hullni kezdett
a hó, és a táj idővel űzött
emberpárhoz vált hasonlatossá.
