Kortárs-díj,
2007
Hogyan kell meghalni?
VATHY ZSUZSÁRÓL
Nehéz a szív, a szű,
mondanám, csak hogy tompíthassam a szó komolyságát, a szív
segédigéinek komorságát – viszont ha jó irodalommal
találkozunk, fölösleges minden posztmodern táncjáték. Nem
kell ide nyelvtekerés, az anyag körmönfont körülírása: az
élet – élet, a halál – halál. S hogy mitől nehéz a
szív? Annak oka éppen az, amiért a jó irodalmat, a személyes
életet és a személyes halált együtt látjuk/láthatjuk egy
műben. Több példára utalhatnék, de legszívesebben a
klasszikus Tolsztoj-darabot mondom, az Ivan Iljics
halálát. Amelyet kétszer olvastam szívszorongva az
elmúlt másfél évben: feleségem halálakor és most, amikor Vathy
Zsuzsa Életünk, halálunk című elbeszélését
olvastam.
Megrázó, egyszerűségében és a maga
természetességével együtt ható munka mind a kettő.
Világos, áttekinthető írások a lélekről, amely megőrzi
emlékét annak, ami a földön történt vele. És itt álljunk
meg: oly kevés irodalmi eszközt használ Vathy Zsuzsa is, oly
keresetlen őszinteséggel beszél E. utolsó hónapjairól, a legdrámaibbról,
ami történhet velünk (hisz a halál elveszi tőlünk azt, akit
szerettünk, és aki szeretett bennünket) – szóval oly
természetes feszültséget képes teremteni írásában, hogy
ettől válik erőssé. Nem stilizál, nem fordul idegen
forrásokhoz – végzi a dolgát saját szövegében is.
Naplóíró és feleség egy személyben, aki azt mondja, „a
feljegyzések mindenekelőtt az életről szólnak. Az élet van,
természetes, hogy van. Ami van, arról lehet beszélni. Ami
nincs, arról is.” És ezzel végzi a dolgát, merthogy író.
Az eredmény az a szívszorító traktátus,
amely a Kortárs idei 7–8. lapszámának élén szerepel:
tudom, hogy nem a teljes mű, csupán mutatvány, előzetes; de
így is egészként olvasható és érthető. Valójában kettős
napló – az író E.-é életidőben addig a pontig, amikor
jön az a „bizonyos műtét”, és az utolsó, tragikus
kérdő mondat leírásáig: „Mikor látsz újra,
Kisszékely?” És Zs. feljegyzései innét, ettől a ponttól a
boncterem erkélyén trillázó feketerigó énekéig. Mindaz itt
van, ami szinte Ivan Iljics óta érhet bennünket: a betegség
sötétsége, a ráeszmélés drámája, fájdalom,
megaláztatás, méltánytalanság. Kiszolgáltatottság, a
kórház botránya, az ápolók nemtörődömsége, az orvosok
felületessége és hajszoltsága. A reménykedés és a
túlvilág víziója. A vigasztalás, az átmeneti örömök
túláradó boldogsága. A halál és az élet értelme. E.
testének elmúlása és a lélek halhatatlansága.
Én most már így, innét nézve szemlélem
őt, akitől nem is olyan régen közönség előtt még azt
kértem: E., mondd el, légy szíves, mindenkinek, mi az a „cuca”,
amely a Csillagmajor lapjain többször szerepel,
mégpedig oly természetességgel, ahogy a madár énekel. E.
elmondta. És most látom a naplóból, hogy E. külön címszót
adott neki, készült rá (kukoricafosztó fadarab), és nem
mindennapos szójárása volt, ahogy gondoltam. Így látom őt,
íróként, gondolkodóként, emberként, olyanként, aki a
túlvilágra készül. Tudta-e vagy sem, jó volt-e neki vagy
sem: azt mondják a régi írók (Borges például), hogy
halhatatlanok leszünk; testi halálunk után megmarad
emlékezetünk, és emlékezetünk után megmaradnak a tetteink,
mindaz, ami velünk történt ezen a csodálatos és szörnyű
Föld bolygón.
Az Életünk, halálunk természetes
beszéd arról, milyennek kell lennünk az élet nagy
fordulópontjain. És ez eszünkbe juttathatja akár
Szókratészt is, aki a bürökpohár kiürítése előtti
estéjén, miközben barátaival vitatkozott, nem akart
érzelmesen elbúcsúzni. Elküldte a feleségét és gyermekeit,
kidobta egy síró barátját, derűsen akart társalogni. A
személyes halál ténye nem hatott rá. Miként arra a sztoikus
és ismeretlen magyar elődünkre sem, akinek életsummázatát
idézem – a szöveget egy elfelejtett író, Hoitsy Pál régi
magyar alakokról írt könyvében találtam (Valami a
nagyapámról):
„…Anyai nagyapám, Szekovits Pál, azoknak
a turóci kisnemeseknek egyike volt, akiket főként buzgó
vallásosság, nagy kötelességtudás és mély hazaszeretet
jellemez. Kemény és szigorú volt önmagához, és ebből jogot
merített arra, hogy szigorúan ítéljen meg másokat is.
Öltözködés közben mindennap elénekelt egy templomi
zsoltárt, este, reggel elmondta imádságát, kötelességét
teljesítette híven, s nyugodtan bízta magát a Mindenhatóra.
A jobbágyokat erősen büntette, kalodába tétette őket, nem
nagy hibákért is – és mégis szerették, mert igazságos
volt. Széchenyi István nyilvánosan is feldicsérte őt mint
kiváló gazdát.
Öregkorára nálunk lakott. Apámnak nagy
segítségére volt a gazdaságban tapasztalataival, s amellett
– amit ő ugyan magamagának sem vallott volna be – anyámat
szerette gyermekei közül a legjobban. S én úgy éreztem, hogy
unokái között a kedvence vagyok, mert irántam a
legszigorúbb. Áldom ezért a szigoráért még az emlékezetét
is, s még ma is azzal a kanállal eszem levesemet, mellyel
valaha ő étkezett már százhárom esztendővel ezelőtt.
1866 augusztusában nagyapám ágynak dőlt.
Sérve volt, mint Turgenyev molnárjának, de aggkori gyöngeség
is erőt vett rajta. Egy forró napon behívatott a szobájába,
s meghagyta, hogy a faluból (mert pusztán laktunk) hozassak
marhasót, s délben, mikor kifognak a szekerekből, sózassam
meg az ökröket és az akolbeli rideg jószágot is. A parancsot
azért adta nekem, mert ámbár csak tizenöt éves siheder
voltam még, a külső gazdasági munkákat nyaranta az ő és
apám parancsai szerint én intéztem. Apám, aki a legnagyobb
élvezetét jó könyvek olvasásában találta, örömmel bízta
rám ezt a feladatot.
Ebéd után, melyet jóízűen költött el
ágyában nagyapám, újra magához hívatott. Megkérdezte, hogy
a marhákat megsózattam-e.
– Ne tessék haragudni, nagyapa – volt a
válaszom –, hogy eddig nem tettem meg. De nagy okom volt reá.
Tetszik tudni, hogy ma hordunk, a munka nagyon sürgős, eső
talál jönni, s beázik az asztag. Beállítottam a hordáshoz
minden embert, még a kocsist és mindenest is. Ha elveszek a
dologtól egy lelket, nemcsak az ő munkája hiányzik, hanem
hiányos egy egész iga. Azt gondoltam hát, hogy este, mikor
kifogunk, lóra ültetek egy embert, s beküldök sóért.
Hajnalban aztán, befogás előtt, megsózatom az ökröket, a
gulyát is.
Teljesen a megszokott hangján, melyen nem
vettem észre bágyadtságot, így felelt:
– Ez volt részedre az utolsó parancsom.
Holnap reggel én már meghalok. Okosan cselekedtél, de azért
nem dicsérlek, mert nem a parancs szerint jártál el.
Jelentened kellett volna előbb, hogy miért nem helyes a
parancs, te pedig saját fejed szerint intézkedtél. Az
intézkedés lehetett volna helytelen is. Utolsó tanácsom, amit
most az életre adok, az, hogy teljesítsd azonnal a parancsot,
ha olyantól jön, akinek joga van rendelkezni veled.
Aztán hozzátette:
– Most pedig mondd meg édesanyádnak,
küldjön egy cselédasszonyt gombát szedni a vacsi tölgyeserdőbe.
Ilyenkor szokott nőni a tinórugomba. Én már nem eszem
belőle, de talán annyit is szedhet az illető, hogy eleget
száríthatnak belőle egész télire.
Néhány órával később azt mondta az
ápolásával megbízott cselédasszonynak (másoknak nem
engedte, hogy vele fáradjanak), hozzon neki egy tányér
aludttejet. Mikor azt jóízűen megette, azt mondotta:
– Ez volt az utolsó ételem. Holnap reggel
meg fogok halni. Most pedig küldjél valakit Imréért, hogy
azonnal jöjjön ide.
Az Imre egy zsellérember volt, aki a
szomszédos tanyán lakott. Afféle paraszt ezermester. Értett a
kertészkedéshez, tudott ruhát, cipőt varrni, messze földön
ő csinálta a legszebb aratási koszorúkat, s borotválni is
tudott. Nagyapám megborotváltatta magát, s ezt mondta neki:
– Eddig engem más soha az életben nem
borotvált. De most már reszket a kezem, megvágnám magamat.
Holnap reggel meg fogok halni, nem akarom, hogy halálom után
borotváljatok meg, s ezzel is dolgotok legyen velem. Azért
hívattalak.
Anyám is, apám is mellette akarták tölteni
az éjszakát; nem engedte. Csak abba egyezett bele, hogy apám a
szomszédos szobában vetessen magának ágyat, hívatni fogja,
ha szüksége lesz rá. Csöndesen átaludta az éjszakát, de
kora hajnalban felébredt. A mellette virrasztó
cselédasszonnyal friss vizet hozatott a kútról, felült
ágyában, megmosdott, megtörülközött.
– Ezt is elvégeztem – mondotta –,
halálom után nem kell hogy megmosdassatok. Most már itt van a
vég.
Visszahanyatlott az ágyba, néhány perc
múlva behunyta szemeit – s nem is nyitotta fel többé.”
Ambrus
Lajos
Eddigi
Kortárs-díjasaink: Ágh István, Alexa Károly, András
Sándor, BeneyZsuzsa, Bertók László, Bodor Ádám, Bogdán
László, Bor Ambrus, Czakó Gábor, CzigányLóránt, Cseres
Tibor, Csiki László, CsoóriSándor, Domokos Mátyás, Egyed
Péter, Gergely Ágnes, Gion Nándor, Kolozsvári PappLászló,
Kovács András Ferenc, Kovács István, Kulcsár Szabó Ernő, LászlóffyAladár,
Lator László, Marno János, Marsall László, Mészöly
Miklós, Monostori Imre, Nagy Gáspár, N. Pál József, Orbán
Ottó (különdíj), Papp Tibor, Páskándi Géza, Rákos
Sándor, Szabó Gyula, Szepesi Attila, Sziveri János, Tatay
Sándor, Tolnai Ottó, Tornai József, Tóth Judit, Tőkéczki
László, VasadiPéter, Veress Miklós és Zalán Tibor.