Tischler Csilla–Tischler János

Magyarok és lengyelek a XX. század történelmi fordulópontjain, 1918–1981 – egy barátság szemszögéből

Előszó helyett

Lengyel–magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. (Polak–Wegier dwa bratanki i do szabli i do szklanki.)

A valamikor réges-rég született és a mai napig élő mondás mindkét nyelvben ugyanazt jelenti: él Közép-Európában két nép, a lengyel és a magyar, amelyet sok-sok évszázadra visszanyúló, mondhatni, ezeréves barátság köt össze.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a homlokegyenest különböző nyelveket beszélő két nemzet ekkora rokonszenvvel volt és van a másik iránt? Illetve igaz-e a fenti mondás, vagy csupán jórészt kiürült sztereotípia van benne? S ha igaz is, tudjuk-e, mire alapozódik ez a barátság, s ez mennyiben változott a XX. század folyamán?

Előzmények

Először Anonymus Gallus krónikájában található meg a két nemzet kapcsolatára utalva az „örök testvériség és barátság” fogadalma, amely konkrétan az 1105/6-ban Könyves Kálmán és III. Ferdeszájú Boleszláv által kötött szerződésben fordul elő – megerősítésként. A két nép közötti barátság persze nem alakul ki rögtön, s akkor sem feltétlenül hivatalos deklaráció útján. A magyar–lengyel is az egyszerű kereskedelmi-gazdasági érintkezésekkel kezdődött, ez volt az első közös érdek. Innen ágazott szét a kapcsolatok szövevénye, főként a politika, a kultúra és a művelődéstörténet terén. Ami a politikát illeti, a középkorban általános jelenség volt, hogy királyok, fejedelmek, de még jelentősebb főurak is igyekeztek a politikai szövetségeket házasságkötéssel megszilárdítani – ezt nevezik dinasztikus alapon létrejött együttműködésnek. Nem véletlen, hogy a magyar–lengyel történelmi múlt is számos példát ad erre.

A magyar–lengyel kapcsolatok egésze azonban jóval több és sokkalta gazdagabb ennél, hiszen ez a viszony egészen odáig vezetett, hogy közös szentjeink (Árpád-házi Szent Kinga, Szent Hedvig) és közös uralkodóink (például Nagy Lajos, I. Ulászló, Báthory István erdélyi fejedelem) vannak, valamint a legmagyarabb nem magyar város – Bécs mellett – Krakkó, tele magyar emlékekkel. Hunyadi Mátyás magyar király címerét találjuk a wroclawi városháza egyik zárókövén, Krakkóban és Debnóban Balassi Bálint, a magyar reneszánsz legkiemelkedőbb költőjének emlékével találkozunk. Varsóban ott az emléktábla azon a helyen, ahol 1701-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelem, az 1703–1711-es Habsburg-ellenes felkelés vezetője lakott, s ugyancsak Varsóban állítottak nekünk emléket az 1830–31-es lengyel felkelés magyar résztvevői iránti tiszteletből. Zwierzyniecben pedig kopjafa őrzi Nyáry Edvárd őrnagy emlékét, aki ötszáz huszára élén vett részt az 1863-as lengyel felkelésben, és hősi halált halt szeptember 3-án a panasówkai csatában. A varsói Óváros falán a lengyelek nagy barátja és segítője, id. Antall József emléktábláját olvashatjuk, valamivel arrébb a második világháborúban szintén számos lengyel életét megmentő Domszky Pálét.¹ 

És akkor még mindig nem szóltunk az olyan szimbolikus helyekről, mint a wieliczkai sóbánya, az ószandeci (Stary S¨cz) klarisszakolostor és az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok kolostora Czestochowában.

Ami a lengyeleket illeti, Magyarországon mindenki tudja, hogy az 1848–49-es magyar forradalomban és szabadságharcban az európai nemzetek fiai közül a lengyelek vették ki leginkább a részüket a magyar függetlenségért folytatott küzdelmekből. Szép számmal találunk közöttük tiszteket, főtiszteket, sőt tábornokokat is, szerepük sok esetben meghatározó volt. „A mi és a ti szabadságotokért” gondolat jegyében harcoló lengyelek álma az volt, hogy a katonai sikerek révén lehetőség nyílik a harcok lengyel területre való kiterjesztésére s ezáltal a hőn áhított cél, az önálló lengyel állam megteremtésére. 1848 őszétől szerveződött a Lengyel Légió, amelynek parancsnoka Józef Wysocki tábornok lett. A légió hozzávetőleg négyezer katonát számlált, a szabadságharc számos csatájában vívták ki a magyarok elismerését. Ez a légió a végsőkig kitartott, ők védték és fedezték a Magyarországot a Török Birodalom felé elhagyó honvédcsapatokat és a politikai vezetőket, köztük Kossuth Lajos kormányzót is. Tevékenységükről, szerepükről, sorsuk alakulásáról, vitáikról a szakirodalomban bőven található feldolgozás, emlékük már akkoriban mélyen rögzült a magyar társadalomban.

A szabadságharc legismertebb lengyel alakja Bem József tábornok, akit Kossuth 1848 decemberében nevezett ki az Erdélyből gyakorlatilag kiszorult és részben szétvert magyar haderő főparancsnokának. Bem már kora tavaszra teljes egészében kiverte Erdélyből a létszámában jóval nagyobb osztrák és orosz erőket. Bem szárnysegédje Petőfi Sándor, az egyik legnagyobb magyar költő volt, aki több versében is megörökítette a kiváló és katonáival rendkívüli módon bánni tudó lengyel tábornok alakját (például Az erdélyi hadsereg). Bem az 1849 júniusától az osztrák császár kérésére hatalmas katonai segítséget nyújtó orosz cár Erdélybe beözönlő csapataival szemben kilátástalan küzdelmet folytatott, s a július 31-i segesvári csatában döntő vereséget szenvedett.² 

Az első világháború és ami utána következett

Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es létrejötte után a magyarság „egy fedél alatt” élt a lengyelség egy részével – Lengyelország XVIII. század végi felosztásakor az osztrákok által megszerzett lengyel területek (Galícia, Krakkó) révén. 1914-ben a Monarchia magabiztosan lépett be az első világháborúba, amiből vesztesen került ki. A háborút lezáró versailles-i békerendszer nemcsak Budapest és Varsó kölcsönös kapcsolatait alakította át erőteljesen, hanem a magyarok és a lengyelek egymáshoz való viszonyulását is. A legyőzött Magyarország megalázott helyzetbe került, elvesztette területének mintegy kétharmadát, lakosságának több mint a felét, ami egyenértékű volt azzal is, hogy mintegy hárommillió magyar a frissen létrejött szomszédos utódállamokhoz került. Egyúttal megszűnt az évszázadok óta fennálló magyar–lengyel közös határ is, ami egy időre valóságosan is eltávolította egymástól a két nemzetet. (Csak 1956 mutatta meg, hogy a barátság és a szolidaritás deklarálásához, a másiknak való segítségnyújtáshoz nem szükséges a közös határ megléte.)

A háború és a területi elcsatolás gazdaságilag tönkretette és nemzetközileg elszigetelte Magyarországot. Lengyelország ellenben visszanyerte a már régen áhított állami szuverenitását. Természetes tehát, hogy 1918 után a két állam érdekei ellentétesek lettek: a magyarok a meghúzott határok megváltoztatására, a békeszerződések revíziójára, míg a lengyelek azok fenntartására, az újonnan kialakított feltételek megerősítésére törekedtek.³ Mindezek következtében, az eltérő érdekek örvényében az ún. évezredes barátság háttérbe szorult. Ez még akkor is igaz, ha az 1920-as lengyel–szovjet háború idején a megcsonkított magyar állam katonai segítséget ajánlott Varsónak, ami végül is jelképes maradt: főként lőszer- és fegyverszállítmányokat foglalt magában.

Az 1920-as években, sőt, az 1930-as évek közepéig alig akad nyoma a magyar–lengyel társadalmi és kulturális kapcsolatoknak. Budapest – elsősorban politikai célokból, hogy a szomszédai által létrehozott elszigeteltséget oldja – tudatosan közeledni igyekezett Varsóhoz, ott azonban ezt meglehetősen hűvösen fogadták. Olyannyira, hogy ebben az időszakban például magyar vagy Magyarországról szóló lengyel műveket csak elvétve adtak ki a Visztula mentén, és a történelemkönyvek is meglehetősen lakonikusan írtak a korábbi magyar–lengyel kapcsolatokról. Hűen tükrözi a kapcsolatok hőfokát, hogy a két világháború között Lengyelországban mindössze egyetlen válogatás látott napvilágot a már említett Petőfi Sándor verseiből. A vékony kis kötetet 1930-ban adták ki, s csupán tizennyolc lírai költeményt tartalmazott.⁴ 

Kivételszámba megy Marian Zdziechowski, a vilnai Báthory István Egyetem professzorának tevékenysége. Az intézmény rektori tisztségét is betöltő (1925–27) Zdziechowski mélyrehatóan ismerte a magyarok mentalitását, kultúráját, történelmét, politika- és vallástörténetét. Gyakran tartózkodott Magyarországon, számos értékes ismeretséget kötött, például Horthy Miklóssal is kapcsolatba került. A szegedi egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Ő a szerzője többek között a Tragedia Wegier a polityka polska (Magyarország tragédiája és a lengyel politika, 1920), a Wegry i dookola Wegier (Keresztül-kasul Magyarországon, 1933) vagy a Wegry i Polska na przelomie historii (Magyarország és Lengyelország a történelem fordulópontján, 1937) című műveknek. Ezen munkái alapján a két háború közötti Lengyelország legkövetkezetesebb magyarbarát közéleti személyiségének számított. Írásaiban a lengyel–magyar barátság szükségességét hirdette, ami nemcsak a politikai érdekeken (a nácizmus és a kommunizmus fenyegetése), hanem az ezeknél sokkal szilárdabb kulturális és vallási alapokon is nyugszik.

Ugyanekkor Magyarországon sorra jelentek meg a magyar–lengyel barátságot, a két nemzet dicső múltját méltató munkák, amelyek kimondva-kimondatlanul a közös határ visszaállítására is tettek utalásokat. De még ennél is fontosabb cél volt, hogy a „régi szép idők” bemutatásával igyekezzenek felrázni a területvesztések miatt letargiába süllyedt magyar társadalmat, hogy a „fényes történelmi lapok” ábrázolásával erőt adjanak, és azt sugallják, hogy vissza lehet szerezni az elcsatolt területeket. Jó néhány kiadvány a már említett „A mi és a ti szabadságotokért” eszméjét állította előtérbe. Idesorolható Józef Pilsudski 1920 című dolgozatának magyar nyelvű kiadása, amely a lengyel marsall válasza Mihail Tuhacsevszkij szovjet marsall a Visztulai hadjárat című tanulmányára. Az 1934-es magyar változatnak az az érdekessége, hogy azt Lipcsei-Steiner Mihály, a lengyel hadsereg magyar származású századosa fordította a lengyel eredetiből. Ez a tény már önmagában azt üzente a magyar olvasóközönségnek, hogy a lengyelek a legválságosabb helyzetben (s az 1920-as esztendő kétségtelenül ilyen volt) is számíthatnak a magyar nemzet tevőleges segítségére – legalább egyvalaki mindig akad, aki odaáll a testvérnemzet mellé, ha szükséges. A másik üzenet ennél is egyértelműbb volt: a cári Oroszország (aktuálisan a Szovjetunió) a magyar és a lengyel függetlenség évszázados eltiprója, ellene a két nemzetnek közösen kell felvennie a harcot, ahogyan azt a múltban és a közelmúltban is nemegyszer megtette. Sőt, Lipcsei-Steiner ennél is továbbment a könyv bevezetőjének szánt történelmi visszatekintésében: „A lengyel nemzet világtörténelmi hivatása, a testvér magyar nemzetéhez hasonlóan, az volt, hogy Kelet és Nyugat határán, világhatalmi állásra törekvő fajok és világáramlatok ütközőpontjában, a nyugati műveltséget és a keresztény kultúrvilágot védje a Kelet támadásaival szemben. A lengyel nemzet ezt a világtörténelmi hivatását a történelem viharos századain át hűséggel és állhatatossággal, vére hullásával és gyakran a nemzet földrajzi és politikai egységének megcsonkítása és darabokra szakítása árán is teljesítette. A népvándorlás késői hullámai, a mongol-tatár áradat és a török veszedelem a lengyel és a magyar nemzet hősi ellenállásának bástyafalán törtek meg, és a lengyel nemzet utasította vissza magyar segítséggel Rettenetes Iván cárnak a keleti bizantinizmussal és ázsiai despotizmussal fenyegető támadásait is.”⁵ A leírtakból következett, hogy „a világháború kataklizmájából új államiságra ébredt Lengyelország” 1920-ban ismét megmentette Európát; ezúttal a bolsevik veszedelemtől, amikor „önfeláldozó hősi küzdelemben Varsó alól véres fejjel kényszerítette visszafordulásra a szovjet hadseregét”.⁶ 

Hitler 1933-as hatalomra jutását követően változás következett be az addigi lengyel távolságtartásban. Magyarország felértékelődött Varsó szemében mint olyan állam, amely egyfajta szövetségese Németországnak, de rokonszenvvel fordul Lengyelország irányába, ennélfogva érdemes baráti viszonyt ápolni vele, mert az politikailag kifizetődő lehet. Ezeknek az elképzeléseknek a hozadéka lett a kulturális kapcsolatok megélénkülése: az 1934-ben aláírt kétoldalú kulturális egyezmény alapján 1935 novemberében megkezdte működését a Magyar Intézet a lengyel fővárosban, amelynek első igazgatója Divéky Adorján professzor, a neves polonista lett, majd 1939 tavaszán a budapesti Lengyel Intézet is megnyitotta kapuit.

A két nemzet történelmi tudatát és a másikról alkotott képét formálni hivatott legjelentősebb mű 1936-ban látott napvilágot Magyarország és Lengyelország. Magyar–lengyel kapcsolatok a történelemben, kultúrában és gazdasági téren (Polska i Wegry. Stosunki polsko-wegierskie w historji, kulturze i gospodarstwie) címmel. A magyarul és lengyelül egy időben megjelentetett, gazdagon illusztrált tanulmánykötetet Huszár Károly volt magyar miniszterelnök szerkesztette, Horthy Miklós kormányzó és Ignacy Moşcicki köztársasági elnök, valamint Gömbös Gyula magyar és Marian Koşcialkowski lengyel miniszterelnök, illetve Kánya Kálmán és Józef Beck külügyminiszterek ajánlották egy-egy írásukkal az olvasók figyelmébe. Huszár a reprezentatív kiadvány előszavában a következőket írta: „Ez a mű magas erkölcsi szempontból, abszolút értékű tudományos megállapításokkal akarja szolgálni a lengyel és magyar barátságot. Egybegyűjtöttünk és összeállítottunk mindent, amit az eredményes együttműködés érdekében tudnunk kell egymásról. Iskolakönyveinkben, a sajtóban, a tudós társaságokban, a társadalmi szervezetekben köztudattá, általános közvéleménnyé kell tennünk, hogy a magyarság és a lengyelség egymás nélkül meg nem állhat a sok ellenség között, de egymást támogatva nélkülözhetetlen tényezőjévé lesz a világbékének, a keresztény civilizáció védelmének és az emberi haladásnak. […] Közös uralkodóink mártíromsága, közös szentjeink ragyogó életpéldája és közös szabadsághőseink heroizmusa táplálják eszményi összeköttetésünk realitását és örök vitalitását. […] Hisszük, hogy sikerült a magyarbarát lengyelek és lengyelbarát magyarok kezébe olyan vezérkönyvet adni, melynek hasábjain megtalálják mindazt, ami az eddiginél is közelebb hozhatja egymáshoz ezt a két mártír nemzetet. […] A feltámadott Lengyelhon és a most szerencsétlen Magyarország ifjúságának ajánlom e művet, hogy ennek szellemében keressék szent idealizmussal és rettenthetetlen hősiességgel a szebb jövőbe vezető utakat.”⁷ 

A második világháború idején

A második világháború ideje a barátság és szolidaritás tekintetében a két nemzet kapcsolatának legszebb fejezetei közé tartozik. Ebben bizonyosan nagy szerepet játszott a Magyarországon 1918 után a lengyelekről sugallt rendkívül pozitív kép is, a mély barátság eszméjének hivatalos és társadalmi szintű ápolása, valamint az a sorsközösség, ami korábban is nemegyszer összekapcsolta a két népet (különösen az 1848–49-es „magyar tavaszban”).

A Lengyelországra nehezedő s egyre fokozódó hitleri fenyegetés árnyékában hamarosan kitüntetett jelentősége lett annak, hogy 1939 tavaszán egy viszonylag rövid szakaszon helyreállt a magyar–lengyel határ. Itt érkeztek ugyanis a lengyel menekültek Magyarországra, miután hazájukat Hitler és Sztálin egyszerre lerohanta 1939 őszén, megállapodásuknak, a Molotov–Ribbentrop-paktumnak megfelelően. A magyar politikai vezetésnek az volt az álláspontja, hogy az ország semmiképp sem hajlandó fegyvert fogni a lengyelekkel szemben, még ha ezt szövetségese, Németország kérné is tőle. Sőt, amikor Berlin indítványozta, hogy német katonai egységek vonulhassanak át magyar területen Lengyelország irányába, ezt Teleki Pál miniszterelnök határozottan elutasította.

Teleki utasítására szeptember 18-án teljes hosszában megnyitották a magyar–lengyel határt, amin keresztül hetven-nyolcvanezer lengyel jött át Magyarországra. A katonák elsősorban a fogságba esést megelőzendő indultak ebbe az irányba, tudták, hogy az országukat bekebelező hatalmaktól semmi jót sem várhatnak. A Katy¬ban és más hadifogolytáborokban történtek később őket igazolták. A magyar kormány országszerte katonai és polgári táborokat állított fel a menekültek számára, akik között nagyon sok volt a nő és a gyermek. Őket s velük a polgári menekültek nagy részét magánházaknál szállásolták el. A nemzetközi (hágai és genfi) egyezmények értelmében hivatalosan internálták őket, azaz korlátozták szabad mozgásukat. Valójában a civilek esetében maga a tábor elnevezés sem feltétlenül helyes, hiszen nem elkülönített helyekről volt szó, hanem különféle épületekben, üresen álló raktárakban, gyárakban, volt pénzügyőr- és határőr-laktanyákban, szállodákban, bérelt kastélyokban, üdülőkben helyezték el őket. Összesen 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapesten kívül még 114 olyan település akadt, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak. (Csak Somogy megyében: Zamárdi, Földvár, Kőröshegy, Szárszó, Szemes, Lelle, Boglár, Tab, Nágocs, Tóti, Kaposvár, Mosdós, Csurgó.) Amint erre lehetőség adódott, a menekültek többsége – a magyar hatóságok hathatós segítségével – francia és angol területek felé vette útját. Az ily módon evakuált katonák csatlakoztak a londoni emigráns lengyel kormányhoz s annak égisze alatt a németellenes harchoz. Míg a katonai menekültek a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartoztak, addig a civil személyek a Belügyminisztérium felügyelete alá. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter szociális ügyekkel foglalkozó főosztályvezetőjét, Antall Józsefet (a későbbi miniszterelnök, ifj. Antall József édesapját) bízta meg – később már menekültügyi kormánybiztosként – az országban tartózkodó lengyelek elhelyezésével, ellátásával. Munkatársaival együtt mintegy ötvenezer lengyel és más nemzetiségű menekültről gondoskodott, szorosan együttműködött a lengyel és a magyar ellenállási mozgalommal, számos menekültet hamis papírokkal látott el, ezzel később emberek ezreinek életét mentette meg.⁸ 

A magyar hatóságok a menekültek szociális ellátásán túl (a magyar államkincstár zsoldot, illetve segélyt folyósított nekik) a megfelelő egészségügyi és orvosi ellátásról is gondoskodtak, valamint biztosították a művelődési-oktatási feltételeket. Zamárdiban, a Balaton mellett már 1939 novemberétől megindították az alsó és középszintű oktatást. Ezt az intézményt a következő tanév elejétől Boglárra helyezték át – a világháború idején Európában egyedül itt működött lengyel anyanyelvű gimnázium. Varga Béla plébánosnak (egyben kisgazdapárti országgyűlési képviselő) elévülhetetlen érdemei vannak az itteni menekültek mindennapjainak megszervezésében. Alsófokú oktatási intézmény hozzávetőleg tizenöt településen működött, többek közt Keszthelyen, Nagykanizsán (1940 őszéig), Dunamocson, Csízfürdőn, Jolsván, Egerben, Kiskunlacházán, Esztergomban, Tatán, Zalaszentgróton, Vámosmikolán. A magyar egyetemeken mintegy ötszáz fiatal lengyel menekült tanult ezekben az években. Budapesten egészen 1944 tavaszáig működött a Lengyel Intézet, igazgatója Zbigniew Zaleski volt.

A magyar katolikus egyház is tevőlegesen kivette részét a menekültügyből. Serédi Jusztinián esztergomi érsek eme feladat koordinálásával saját személyi titkárát, Beresztóczy Miklós prelátust bízta meg, aki ezzel párhuzamosan állami hivatalnok is volt, hiszen az akkori Vallás- és Közoktatási Minisztérium katolikus ügyosztályát vezette. A menekültek elszállásolása és ellátása mellett az iskoláskorúak oktatásának biztosításában is közreműködtek.

Az állami hivatalok munkáját segítette még a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság, illetve a Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetsége, olyan arisztokrata hölgyek közreműködésével, mint gróf Szapáry Erzsébet és Odescalchi-Andrássy Klára hercegnő; velük együtt természetesen igen aktív szerepet játszott Salamon-Rácz Tamás, a társaság főtitkára is. A magyarok részéről a menekültek iránti szívélyesség mértékét talán Leon Orlowski, akkori lengyel követ szavai tükrözik a legjobban: „A magyar társadalomnak a lengyelekhez való viszonya tüntetően barátságos volt.”⁹ 

A világégés szörnyűségei közepette a magyar–lengyel barátság szálait egyszerű emberek, magyarok és lengyelek szőtték újra sűrű szövetté. Ezek az emberek sokan voltak, olyanok, akiket gyakran nem is ismerünk név szerint. Nemcsak azok a magyarok tartoznak ide, akik lengyel menekülteket fogadtak be házaikba, vagy szükség esetén mentették őket, hanem például azok a lengyelek, akik magukat Boglarczyknak nevezik. Ők részben vagy egészében a boglári – innen az elnevezés – lengyel gimnázium tanárai-tanulói voltak. A mai napig is több egyesületük van odahaza, rendszeresen összejárnak, kiállításokat és más rendezvényeket szerveznek, ápolják-gondozzák a jóhírünket.

Döntően megváltozott a lengyel menekültek sorsa Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után. Az új magyar kormány behódolt a hitleri elvárásoknak, eltávolították, vagy egyes esetekben le is tartóztatták a lengyelekkel szimpatizáló tisztviselőket. Üldözni kezdték a még itt élő menekülteket is, elsősorban azokat az emigrációs vezetőket, akik közvetítő szerepet játszottak a londoni lengyel kormány és a földalatti lengyel állam között. Így tartóztatták le Henryk Slawikot, Edmund Fietowiczot és a katonai vezetők többségét. Előbbieket a németek 1944 nyarán Mauthausenba hurcolták, majd kivégezték. A Gestapo minden alkalmat megragadott, hogy lengyel menekülteket tartóztasson le, valóságos hadjáratot szerveztek ellenük, az elfogottakat koncentrációs táborokba szállították. A lengyelek java része bujkált, s ebben bizalommal számíthattak a magyar lakosság pártfogására.¹⁰ 

Kevesen tudják, hogy az 1944-es varsói felkelésben magyar katonák is részt vettek, és egyértelműen pozitív szerepet játszottak. A felkelés kitörésekor a „szövetséges” németek kívánságára Horthy mintegy húszezer magyar katonát vezényelt a főváros térségébe Lengyel Béla ezredes parancsnoksága alatt, aki 1939-ig a varsói magyar katonai attasé tisztét töltötte be. A magyar egységek Varsó déli, majd északi részén állomásoztak, nem voltak hajlandóak fegyvert fogni a lengyelek ellen, és az általuk felügyelt területen keresztül akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, sőt a lengyel partizánok fegyvert, ruhát és élelmiszert is „beszerezhettek” tőlük.

A varsói Hadtörténeti Intézetben őrzött fénykép tanúsága szerint a magyar katonák olyannyira „jóindulatúan pártatlannak” tekintették magukat, hogy harcállásaikra a következő háromnyelvű – magyar, német és lengyel – feliratot helyezték el: „Semleges Terület”. Felmerült az is (bár ennek realitása vajmi csekély volt), hogy a magyar csapatok ténylegesen átállnak a felkelők oldalára, ehhez azt az egyetlen feltételt szabták, miszerint a Honi Hadsereg vezetői érjék el a szovjet katonai vezetésnél, hogy az ne ellenségként, hanem egyfajta szövetségesként kezelje őket. Ezt azonban a lengyelek még a maguk számára sem tudták biztosítani, ezáltal maradt az „aktív” semlegesség.

A magyarok által „megszállt” Varsó környéki települések templomaiban a lengyelek esetenként a saját himnuszukat is elénekelhették, miközben ezt a németek halállal büntették. Előfordult, hogy maguk a nácik lőttek agyon magyar katonákat azért, mert segítséget nyújtottak a felkelőknek. Szintén megtörtént, hogy a katonák az SS-egységekkel szemben igyekeztek az életük árán is megvédeni a civil lakosságot. A „magyar sírok” közül néhány a mai napig is fennmaradt (például Konstancinban, Podkowa Leşnában), ezeket a lengyelek gondosan ápolják, mindig van rajtuk virág, és halottak napján ott ég a gyertya.¹¹ 

A varsói felkelés iránti „baráti” hozzáállásunkat a lengyel irodalom és filmművészet is megörökítette. A külföldön is jól ismert rendező, Andrzej Munk 1958-ban készítette el Eroica című, immár klasszikusnak számító alkotását Jerzy Stefan Stawi¬ski két elbeszélése nyomán, amelyek közül az egyik a Wegrzy (Magyarok) címet viseli, és a történet pontosan arról szól, hogyan kívántak a magyar alakulatok átállni a lengyel felkelők oldalára 1944-ben.

A szovjet birodalom árnyékában

Legutóbb bő ötven esztendővel ezelőtt történt meg, hogy a magyarok és a lengyelek sorsa ismét szorosan összekapcsolódott: az 1956-os magyar forradalom egyben a lengyeleké is. Ekkor érkezett el az ideje annak, hogy a lengyelek viszonozzák mindazt a szolidaritást, amit a második világháború idején a magyarok tanúsítottak irántuk. A lengyelek ismét bebizonyították – csakúgy, mint 1848–49-ben –, hogy fontos dolog számukra a barátság, és azt is tudták, hogy a saját szabadságukhoz ezúttal is egy másik nemzet szabadságán keresztül vezethet az út – ha épp úgy adódik. A magyarok Bem tábornok szobránál tüntettek 1956. október 23-án Budapesten, s azt kiáltották: „Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat!” Néhány órával később pedig kezdetét vette a forradalom és szabadságharc a hazai kommunista rezsimmel és az általa behívott szovjet csapatokkal szemben.

A lengyel társadalom magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista felkelést láttak, amely a „saját októberükhöz” hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi kommunista vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. Ehhez járult még a lengyelek körében élő erős szovjetellenesség, s az az érzés, hogy Lengyelország elkerülte azt a tragédiát, ami Magyarországot érte. A véradók kevés kivétellel életükben először – s meglehet, utoljára – adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell.

A magyarok megsegítésére indított nagyszabású segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép kötelező internacionalista barátságáról, visszatérjenek a történelmi magyar–lengyel barátsághoz, ismét valóságosan éljék meg azt. („Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek” – adta hírül a Lengyel Rádió korabeli tudósítása.¹²) A Kurier Szczeci¬ski című napilap hasábjain az egykori Honi Hadsereg egy katonája elmondta, hogy annak idején partizánként gyakran találkozott magyar katonákkal és tisztekkel, akik fegyvert adtak nekik a németek ellen, valamint védték őket a Gestapo megtorlásaitól. „Meghatottan emlékszem dr. Hegedűsre – idézte fel emlékeit –, a magyar hadsereg hadnagyára, aki a lengyelek igaz barátja volt. Amennyire erejéből telt, mindig segített a lengyeleken. Ilyen magyar sok volt. Nagyon sok.”¹³ Volt, akinek az életét magyar katonák mentették meg, mint például Józef Siegelét, aki annak köszönheti életben maradását, hogy 1944-ben magyar honvédek védtek meg egy lengyelekkel zsúfolt vonatot, amelyet a németek megállítottak, hogy a lengyel utasokat elhurcolják.¹⁴ Volt olyan is, aki kijelentette: „Mivel átéltem Varsóban a gettófelkelést 1943-ban, majd a felkelést 1944-ben, jól tudom, mit jelent a háború egy városban, és tudom, mit jelent a szabadság.”¹⁵ 

Összességében tíz-tizenkét ezer lengyel ember adott vért, az így összegyűlt mennyiség közel felét, 795 litert sikerült elküldeni Budapestre. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be minderről, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját. A véradással párhuzamosan bontakozott ki a már említett pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott. A lengyel kommunista hatalom nem akadályozta – nem is tudta volna – a társadalom eme spontán kezdeményezését. A lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban.

Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat kínáltak fel, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a „szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak”. Különböző gyárak és üzemek saját termékeiket – fa- és építési anyagok, cement, liszt, dzsem stb. – ajánlották fel a magyaroknak. A szakszervezetek, az üzemi kollektívák a magyar felkelőkkel szolidaritásukat kifejező nyilatkozatokat fogadtak el.

Bevált módja lett a segítségnyújtásnak olyan komolyzenei koncertek, színházi és opera-előadások rendezése, amelyek bevételeit ugyancsak a Lengyel Vöröskereszt számlájára utalták át. Az ilyen rendezvények megtartásában Varsó, Krakkó, Şódż, Szczecin és Bytom járt az élen.

Október végétől kezdve lengyel gyárak, különféle szövetségek és intézmények közzétették, hogy szívesen átengedik üdülőiket a sebesült magyar gyermekek számára, és ideiglenes befogadásukra Wroclaw és más lengyel városok lakosai is vállalkoztak. A magyar gyermekek első, százfős csoportja december közepén érkezett Zakopane és Krynica üdülőhelyekre, majd 1957 első felében további szervezett magyar gyermekcsoportok tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig Lengyelországban.¹⁶ 

Az első lengyel repülőgép 1956. október 26-án érkezett Budapestre, s november 3-ig összesen tizenöt lengyel repülőgép landolt a magyar fővárosban, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16,5 ezer kg vérhelyettesítő szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötszerrel, valamint háromezer kilogramm élelmiszerrel. 1957 januárjának végéig az önkéntes pénzadományokból harmincegymillió zloty gyűlt össze, és tizenegymillió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke – az átlagfizetés akkoriban kilencszáz zloty körül mozgott. Így a lengyel emberek segítségeként a Lengyel Vöröskereszt ugyanezen időpontig 25,5 tonna vérhelyettesítő szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, 331 tonna élelmiszert, harminckét tonna ruhaneműt és tíz tonna szappant, valamint építési anyagokat – például üveget – juttatott el Magyarországra.¹⁷ A számadatok nagyon elgondolkodtatóak, ha figyelembe vesszük, hogy mindez tizenegy évvel a második világháború befejezése után történt, amelynek során Lengyelország óriási veszteségeket szenvedett emberi életekben és anyagi javakban egyaránt.

Lengyelországban mindenütt tartottak a magyar forradalommal rokonszenvező gyűléseket vagy – néhány esetben – utcai tüntetéseket. A „harcoló magyar testvérek” melletti legnagyobb méretű megmozdulásra Olsztyn városában került sor 1956. október 30-án, közel tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között „Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!”, „Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország”, valamint „Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon” feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át.¹⁸ 

Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központjai Wroclaw és Krakkó voltak. Wroclawban a főtéren álló városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a „dolgozók letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották”. Krakkóban november 5-én délelőtt néma tüntetést rendeztek, sok ezer ember részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.

Az 1848–49-es időket idéző „A mi és a ti szabadságotokért” hagyományos eszményét 1956-ban azok a lengyelek ültették át a gyakorlatba, akiket Magyarországon ért a forradalom kitörése. Elsősorban lengyel egyetemistákról van szó (többségük Budapesten tanult ekkor), akik önzetlenül és az esetleges következményekkel nem törődve tevékeny részt vettek a forradalomban, például a Nemzetőrség tagjaként fegyverrel a kézben védték annak vívmányait. Közülük is kiemelkedik Edward Liszewski, aki többek között a november 4-i szovjet támadás után önfeláldozóan mentette a szovjet lövedékektől felgyulladt Magyar Országos Levéltárban található levéltári iratokat – a magyar kultúra és történelem értékes kincseit, pótolhatatlan dokumentumait.¹⁹ 

1956 után

A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom emléke – jó volt „magyarnak lenni” lengyel földön –, és ezt megkönnyítette a hivatalos magatartás is, vagyis még a kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ellenforradalomról beszélni. A magyar társadalomban is mélyen rögzült, hogy éppen a lengyelek siettek elsőként a forradalom segítségére, a kirobbanáshoz adott, lassan közmondásos lengyel szikráról, illetve Pozna¬ hatásáról nem is beszélve. A barátság ápolását segítette az 1956-os lengyel október kétségtelen hozadéka, a szovjet világ normáinál jóval nagyobb kulturális szabadság a Visztula mentén. Lengyel földön kedvezőbb feltételek alakultak ki a független gondolkodás, a kultúra és a tudomány fejlődése számára, jóllehet a hatalom igyekezett fékezni az intellektuális mozgalmakat, és a „megfelelő” keretek közé szorítani őket. Lényeges volt a lengyel egyetemek viszonylagos szellemi szabadsága is, ez sok magyar fiatalt ösztönzött a Lengyelországban folytatandó tanulmányokra. Az 1960-as évek elején mindkét államban megnyíltak a kapuk a csoportos, majd később az egyéni turizmus előtt. Az „autóstopos nemzedéknek” nevezett magyar fiatalok lengyelországi utazásai kiváló lehetőséget teremtettek egyéni barátságok kötésére (nem mellékesen közülük kerül ki a mai polonisták meghatározó része). Az ideológiai béklyóitól részben megszabadult lengyel kultúra csaknem másfél évtizedig a „világra nyíló ablakot”, az európai és a nyugati kultúrával való kapcsolatteremtést is jelentette a magyar értelmiség és ifjúság számára. Sokan – a lengyelek iránti rokonszenv mellett – éppen ezekért a szellemi élményekért keresték fel Lengyelországot. Az 1970-es években kezdődött el a kiegyenlítődés, amikor Magyarország is egyre nyitottabb lett a világ számára. Ennek eredményeként a korábbi, viszonylag egyoldalú intellektuális kapcsolat a független szellemi értékek olyan kétoldalú áramlásává alakult, ami nem volt jellemző a szocialista tábor bármely másik két országa között.

Lengyelország 1980–1981

1980 nyarán hatalmas sztrájkmozgalom indult el Lengyelországban. A munkások a rohamosan csökkenő életszínvonal és az országot saját hitbizományaként kezelő Lengyel Egyesült Munkáspárt politikája ellen tiltakoztak. Augusztus végén a LEMP vezetése meghátrált, a sztrájkolók legfőbb követelése teljesült, a hatalom beleegyezett egy független, szabad szakszervezet megalakításába. Hamarosan hivatalosan is bejegyezték a Szolidaritás szakszervezetet, amelynek vezetője Lech Walesa, a nyári sztrájkok hőse lett. A szakszervezet taglétszáma viharos gyorsasággal gyarapodott, egy év múlva megközelítette a tízmilliót (!). 1980 őszétől állandósultak a konfliktusok a hatalom és a Szolidaritás között, s az időközben kialakult patthelyzetnek végül Wojciech Jaruzelski tábornok vetett véget azzal, hogy 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot. Ezzel „megmentette a szocializmust hazájában”, és – állítása szerint – megelőzte a szovjet katonai beavatkozást.²⁰ 

Magyarország a lengyel események idején

Az 1980–81-es lengyel válság akkor érte el Magyarországot, amikor a Kádár-rendszer éppen túljutott hatalmának csúcspontján. Az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtásával Moszkva által hatalomra juttatott Kádár János úgy igyekezett megőrizni a társadalmi nyugalmat és valamiféle politikai legitimációt teremteni magának, hogy – a forradalmat követő véres megtorlás után – nem avatkozott bele az emberek magánéletébe, valamint a rendszer keretein belül nagyobb mozgási szabadságot teremtett a számukra, s ami a legfontosabb: garantálta az életszínvonal egyenletes és biztonságot nyújtó emelését. A Kádár-féle vezetés 1979 után már ez utóbbinak rendelte alá valamennyi korábbi prioritását, így kívánták fenntartani az úgynevezett „nemzeti közmegegyezést”.

Kádár – annak nyilvános hangsúlyozása mellett, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt természetesen szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag lehetőségeihez képest teljes mértékben támogatja őket – a lengyel válság kapcsán kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy azt a LEMP vezetésének kell, mégpedig lehetőség szerint politikai eszközökkel, „szocialista módon” megoldania. Ez utóbbi azt jelentette, hogy Lengyelország továbbra is szocialista ország, a szovjet tömb, a Varsói Szerződés és a KGST tagja marad. „Adminisztratív eszközök” alkalmazását, vagyis a katonai megoldást Kádár abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha kimerülne a békés megoldás lehetősége, vagy ha maga a kommunista rendszer kerülne végveszélybe. Ebben az esetben ugyanis ez a kihívás az egész szocialista tábort érné, s így az ő hatalmát is végzetesen megingathatná. Viszont a válság erőszakos úton való felszámolását belső erőkkel – állambiztonsági szervek, hadsereg, rendőrség – javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozást csak a legvégső esetben tudta elképzelni, de még ezután is maguknak a lengyel kommunistáknak kellene a „konszolidációt” végrehajtani, vagyis az „összes politikai és társadalmi kérdést megoldani”, mégpedig úgy, ahogyan azt ő és elvtársai tették 1956 után. Saját tapasztalataiból tudta, mennyire nehéz – vagy mennyivel nehezebb – a dolga annak, aki szovjet szuronyok segítségével kerül hatalomra, saját népével szemben.

Az MSZMP azzal is igyekezett lengyel testvérpártját támogatni, hogy – más szocialista országoktól eltérően, amelyek folyamatosan támadták a LEMP-et és annak vezetőit „opportunizmusuk” és örökös cselekvésképtelenségük miatt – sem nyilvánosan, sem a „pártközi csatornákon” keresztül nem bírálta a lengyel vezetés egyetlen lépését sem. Kádár a lengyel válságot végső soron „családi ügynek” tartotta, amely egyes-egyedül a Szovjetunió vezette országok táborára tartozik, s ezt következetesen képviselte a különböző nyugati tárgyalópartnerekkel való tanácskozásokon is.

A lengyelországi események belpolitikai szempontból egyszerre hozták kellemes és kényelmetlen helyzetbe a magyar vezetést. Nyíltan lehetett beszélni arról, mennyivel jobb Magyarországon, mint például Lengyelországban, hiszen itt nyugalom van, és viszonylag jó az ellátás. Büszkén lehetett igazolni a kádári politika helyességét, amit meg is tettek önmaguk előtt az MSZMP vezetői, valamint nyilvánosan a tömegtájékoztató eszközök is. Kádárnak az 1956-os „ellenforradalom” közelgő huszonötödik évfordulója mellett éppen a „lengyel ügy” kínált megfelelő alkalmat arra, hogy pozitívan összegezze az MSZMP negyedszázados tevékenységét. Elmondhatta, hogy azokat a hibákat, amelyeket a lengyel vezetők sorozatosan követtek el éveken át, ő és elvtársai elkerülték.

Kádár János és a lengyel válság

„Az a legrosszabb, hogy munkások csinálják, és még a vezérük is munkás” – fakadt ki Kádár 1980 nyarán szűkebb körben.²¹ Nem értette, s nem is érthette, hogyan lehetséges az, hogy a vezető pozícióban lévő, magát munkáshatalomnak nevező diktatúrával szemben egy alulról szerveződő, a munkások által kezdeményezett, sokmillió embert egybefogó szakszervezeti mozgalom éledjen fel, olyan, amelyet a kommunista rendszernek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megvalósítania. Kádár szerint ez csak úgy volt lehetséges, ha a jogosan elégedetlenkedő munkások soraiba, akik sztrájkba léptek, hogy felhívják problémáikra a figyelmet, beférkőztek a szocializmusellenes erők, és átvették tőlük az események irányítását. Így a Szolidaritás tulajdonképpen a külső és belső reakciós erők műve, amelyek a szakszervezeti mozgalom eszméje mögé bújva valójában a kommunista rendszer felszámolására törekednek, miközben manipulálják a becsületes, de megtévesztett munkástömegeket. Bizonyára még a Szolidaritás elnevezés sem tetszett a hatalmon levőknek, mivel a névben megfogalmazott értéket is maguknak akarták kisajátítani. Kádárék örökösen a „munkásosztályra” hivatkoztak, már ahogy ők azt maguknak elképzelték, ezért sem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a lengyel „munkáshatalom” ellen maga a munkásság lépett fel, még ha békés eszközökkel is. Vagy ha ez mégis megtörtént, az csak úgy lehetséges – vélték –, hogy egy jól szervezett belső ellenforradalmi központ irányítja a megmozdulásokat, s az is nyilvánvaló, hogy mindezt külföldi háttérrel teszi. Csak így tudták – úgy-ahogy – megmagyarázni, hogy miért a munkásokkal szemben kell a „munkáshatalmat” megvédeni.

Kádár a többi kommunista pártvezetőhöz hasonlóan képtelen volt annak felismerésére, hogy az időről időre bekövetkező válságok, amelyek különböző formákban jelentek meg, a kommunizmus egész rendszerének válsága, annak lényegéből ered. Ha ezt elismerik, az egyenértékű lett volna annak megállapításával, hogy maga a rendszer életképtelen. Ezért csak a megszokott sablonokat hangoztatták az ilyen helyzetek megítélését illetően, miként tették azt az 1956-os magyar forradalom vagy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás alkalmával.

Kádár és társai a világot csak „1956-os pozícióból” voltak képesek szemlélni, onnan voltak büszkék a megtett útra és az 1956 előtti hibák későbbi elkerülésére. Ugyanott keresték az 1980-as lengyel krízis kirobbanásának okait, osztották fel annak szakaszait, hirdették, hogy Magyarországon ilyen már nem következhet be, és példálóztak saját sikereikkel. Az eltiport forradalom emléke kettős magatartásra vezette őket 1980–81-ben: mint említettük, egyrészt Moszkva esetleges rosszallását is vállalva mindvégig a külső be nem avatkozás politikáját képviselték (természetesen azzal, hogy Lengyelország a táborból semmiképp sem szakadhat ki). Ezt világosan fogalmazta meg Kádár a lengyel pártvezetőkkel való 1981. márciusi találkozóján: „Mi 1956-ban azért fordultunk a szovjet hadsereghez, mert nem voltak egyéb kipróbált módszereink. Ezzel egyidejűleg saját egységeket kezdtünk létrehozni, rendőrtisztekből álló rendfenntartó századokat, az 1917-es októberi forradalom idején felállított alakulatok mintájára. Abból indultunk ki, hogy jobb, ha valakit a saját honfitársa ütlegel, mint ha ezt szovjet katonák tennék. Segítséget kértünk, meg is kaptuk, de minden politikai kérdést magunknak kellett megoldanunk. Így hát az önök problémáit a lengyelek helyett senki nem fogja megoldani.”²² 

A lengyel krízis időszakában a kádári vezetésnek már látnia kellett, hogy a világ megváltozott körülöttük. Az 1979-től nyilvánvaló gazdasági válságjelenségek a gazdaság megreformálásának, a lengyel Szolidaritás létrejötte pedig az elkerülhetetlen magyarországi politikai átalakulásnak a szükségességét jelezte. Lassan válaszút elé kerültek, s bár még messze volt a rendszerváltás, de fel kellett merüljön bennük, hogy vagy visszatérnek az 1956–63 közötti nyílt elnyomás politikájához, vagy „kísérletekbe” kezdenek. Ezek következményeitől azonban ösztönösen tartottak. Ebből a felismerésből eredeztethető, hogy az 1980–81-es lengyel események időszakában egyrészt nyílt deklarációk hangzottak el a kádári politika változatlanságáról, másrészt pedig időről időre figyelmeztették a rendszer ellenfeleit, majd amikor azok szolidaritási akciót szerveztek (lengyel gyermekek üdültetése a Balatonnál), a megfelelő megtorló reakció nem is maradt el.²³ 

A lengyel események visszhangja; lengyelellenes propaganda Magyarországon

A magyar társadalom az 1980–81-es lengyel válság idején, a Szolidaritás időszakában összességében másképpen reagált a lengyel eseményekre, mint tették azt az ellenkező irányban a lengyelek negyedszázaddal korábban. A forradalom vérbe fojtása és az azt követő könyörtelen bosszúállás nagyon mélyen meghatározta a magyar társadalmi tudatot. Az 1956-os trauma mellett éppen csúcspontja közelében – bár már leszálló ágban – volt a Kádár által kínált „békén hagyási politika”, a magyarok többségének ekkortájt már volt veszítenivalója, egyáltalán nem óhajtotta a meglévő állapotok bármilyen formában való megzavarását, a Szolidaritás „felforgatótevékenységének” magyarországi importját. A társadalom ilyen mértékű közömbössége, sőt elutasítása nagymértékben a magyar pártvezetés propagandájának is „köszönhető”.

A kádári vezetés belpolitikailag – a lengyel események magyar társadalmi visszhangjának súlyát jelentősen túlreagálva – még a lehetőségét is ki akarta zárni bármiféle lengyelek iránti „össznemzeti” szolidaritásnak. Mindent megtettek azért, hogy a magyar lakosság ne viszonozhassa a lengyelek 1956-os önkéntes és alulról – értsd: a hatalomtól függetlenül szervezett – segítségnyújtását, nehogy ennek még a gondolata is megforduljon az emberek fejében, mert attól tartottak, hogy ez óhatatlanul elvezet a két esemény tudati összekapcsolásához, az azonos célok felismeréséhez. Éppen emiatt kezdettől fogva erőteljes magyarországi propaganda folyt a Szolidaritás szakszervezet és az általa vezetett sztrájkok ellen, amely azt sulykolta, hogy ezek a sztrájkok az addig elért életszínvonalat és a szocialista vívmányokat veszélyeztetik.

A hatalom magatartása időnként groteszk cselekvésbe hajlott, jó példa erre a Tiszatáj című irodalmi folyóirat ügye. 1980 őszén Kiss Gy. Csaba és Kovács István elhatározta, hogy egy lengyel számot készít a Tiszatáj számára – a folyóirat időről időre amúgy is közölt összeállításokat a kelet-közép-európai irodalmakról, lengyel szám pedig utoljára 1976-ban jelent meg. El is készült a tematikus összeállítás 1981 elejére, mivel azonban az idő tájt komoly konfliktusok törtek ki a lengyel vezetés és a Szolidaritás között, a főszerkesztő azt kérte, hogy ne Lengyel összeállítás legyen a cím, hanem a jóval semlegesebben hangzó Krakkói összeállítás. Így is történt, a szám megjelent, és gyorsan elkelt. Ellenben a teljes szerkesztőség fegyelmit kapott, s amikor Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes kiosztotta azt, nem tudott konkrét indokot mondani, csupán annyit, hogy a folyóirat „közléspolitikai hibát” követett el: „Túl sok a lengyel anyag, elvtársak” – ismételgette.²⁴ 

Leginkább 1981 nyarán teljesedett ki idehaza az a hazug és hamis lengyelellenes propaganda, amely egyrészt az emberek előítéleteire, másrészt pedig azok önzésére igyekezett apellálni. Két dolgot üzentek meg a magyar társadalomnak: Lengyelországban azért van annyi sztrájk, mert a lengyelek – a magyarokkal ellentétben – nem szeretnek dolgozni, valamint ennek az árát Magyarország fogja megfizetni, hiszen a Visztula mentén a sztrájkok miatt gazdasági csőd lesz, ekkor majd „testvéri segítséget kell nyújtani”, ami azzal jár, hogy a magyar életszínvonal lesüllyed a lengyel szintjére. S miközben általában a magyar lakosság nem hitt a kommunista propagandának, ez esetben a többség azt gondolta, hogy ez így van, ezért lehetett átmenetileg sikeres a lengyelek és békés szabadságmozgalmuk lejáratása.

A magyar hírközlő szervek sikeresen meglovagolták azt a tényt, hogy miközben előbb stagnált, majd lassan süllyedésnek indult a magyar életszínvonal, folyamatosan érkeztek a hírek a lengyelországi sztrájkokról. A magyar társadalom egy része megrémült a jelenségtől, és a két esemény között ok-okozati összefüggést vélt felfedezni. Az ebben az időben már meglehetősen gyakorivá váló fogyasztói áremeléseket, valamint a még ennél is gyakoribb ilyen jellegű szóbeszédeket az emberek szinte automatikusan összekapcsolták azzal, hogy Magyarországnak nagymértékű és ingyenes gazdasági segítséget „kell nyújtania” Lengyelországnak, és emiatt kell belföldön folyamatosan emelni az árakat. A legkisebb ellátási zavarokat is sokan azonnal a lengyel eseményekkel magyarázták. Az ilyen jellegű híreszteléseket hivatalosan soha, egyetlenegyszer sem cáfolták, pedig teljesen megalapozatlanok voltak. A tényleges gazdasági segítségről szóló tájékoztatás hiánya és ezzel párhuzamosan a „suttogó híresztelések” jelentősen hozzájárultak az olyan vélemények terjedéséhez, mint: „mibe kerül nekünk, magyaroknak a lengyelországi helyzet”; „a lengyelek azt várják, hogy a többi szocialista ország tartsa el őket”; „nem sztrájkokkal, hanem jobb munkával lehet az élet- és munkakörülményeket javítani”; „képtelenség nem dolgozni és többet elosztani, vagy sztrájkolgatni, miközben a többi szocialista ország népe dolgozik”.²⁵ 

Az ilyen nézetek kialakulásában döntő szerepe volt a magyar médiumoknak is, amelyek következetesen félretájékoztatták a magyar társadalmat a lengyel válság tényleges okairól, azt sugallván, hogy nem az előző esztendők katasztrofális (gazdaság)politikája miatt került sor a sztrájkokra 1980 nyarán, hanem éppen fordítva: a Szolidaritás miatt rossz az ellátás, mert a szakszervezet önös céljaitól vezéreltetve és az „imperialista felforgató erők parancsait követve” egyik sztrájkot a másik után szervezi. A tömegtájékoztatás arra akarta ráébreszteni a magyar lakosságot, hogy elégedjen meg azzal, amije van, mert a szabadságvágy káoszhoz, a gazdasági helyzet és az életkörülmények drasztikus romlásához vezet. A magyar vezetés sugallatára a médiumok azt is ösztönözték – egyáltalán nem sikertelenül –, hogy a katasztrofális lengyel gazdasági helyzet fényében Magyarországon az emberek jobban, „pozitívabban” értékeljék a relatív biztonságot nyújtó Kádár-rendszert, ne annak hibáit nézzék, hanem inkább örüljenek, hogy a lengyelekkel ellentétben Magyarország nem került olyan helyzetbe, mint ők.

A szégyenteljes kádári propaganda 1981 nyarától minden alkalmat megragadott arra, hogy befeketítse a lengyeleket, igaztalan sztereotípiákat alakítson ki róluk, lásd például a Kossuth Rádióban sugárzott hétfő esti – akkoriban hétfőnként még nem volt televíziós adás! – rádiókabarék „tréfáit”.²⁶  A lengyelellenes kép kialakulásához kétségtelenül hozzájárultak az ebben az időszakban felbukkanó lengyel „utcai árusok”, akik addig Magyarországon szokatlan módon, közterületeken kínáltak eladásra az iparcikkektől kezdve a pulóverekig mindent. Létrejöttek az úgynevezett „lengyel piacok”, ahol az emberek tömegesen vásárolták az olcsó árucikkeket a lengyelektől, miközben többnyire mélyen lenézték őket, és büszkék voltak saját forintjukra. Ezt kísérte még ugyanezen „lengyel kereskedők” bevásárlóturizmusa, amely méreteihez képest hatalmas visszhangot kapott. A hivatalból támogatott félrevezetés éppen ezen a ponton volt a leghatékonyabb és a legmeggyőzőbb.

Jaruzelski és Kádár

A két ország közötti hivatalos kapcsolatok tekintetében Wojciech Jaruzelski tábornok fordított vonatkozásban ugyanazt akarta elérni, mint Kádár az 1956-os forradalom leverése után Gomulkánál: az 1980-as évek elején a magyar pártvezetőt Lengyelországban övező tekintélyt akarták kihasználni. A lengyel vezetés az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavatkozás eleven emlékét is igyekezett a maga javára fordítani, ezért 1981. október 23-án – az eredetileg tervezett műsort megváltoztatva – a Lengyel Televízió első csatornáján, főműsoridőben bemutatták azt a stúdióbeszélgetést, amelyet a Magyar Televízió sugárzott három nappal korábban az „1956-os ellenforradalomról”, valamint ehhez kapcsolódóan levetítették az Így történt című kádárista dokumentumfilmet, hogy a „magyar forgatókönyv” felidézésével elrettentsék a lengyeleket. Mindezt Jaruzelski kérésére két nap múlva megismételték a második csatornán, majd a központi lengyel pártlap, a Trybuna Ludu hasábjain dicsérő kritika jelent meg a 23-i műsorról, amelynek szerzője azon örvendezett, milyen nagyon jó, hogy a stúdióbeszélgetést és az Így történt című filmet bemutatták, hiszen ez lehetőséget adott arra, hogy a lengyelek részletesen megismerjék, mi vezetett a „magyar ellenforradalomhoz”, s az milyen pusztítást okozott. A szerző az ismertetést azzal fejezte be, hogy az adás olyan történelmi leckét adott, amelyből nem csak a magyarok okulhatnak.²⁷ 

Noha Kádár az 1980–81-es válságidőszakban nem látogatott el Varsóba – csakúgy, mint Gomulka sem jött el annak idején Budapestre –, a megfelelő politikai támogatást megadta, és szívesen fogadta a lengyel vezetőket (Gomulka 1956–58-as magatartásával ellentétben). Sőt, amikor szükség volt rá, Jaruzelski kérésének eleget téve, a hadiállapot bevezetését követően szintén azonnal tanácsadó küldöttséget menesztett a lengyel fővárosba. Gomulka annak idején tényleges belpolitikai szempontok miatt tanúsított távolságtartó magatartást Kádárral szemben, aki 1980–81-ben inkább csak magának „képzelt el” belpolitikai szempontokat, hiszen pozíciója még erős volt, és semmiféle tömegnyomás nem nehezedett rá. Talán a Kremlt nem akarta feleslegesen ingerelni?

Az 1981 decemberét követő években sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet a lengyel vezetés tanúsított Magyarország iránt. Jaruzelski és társai önámító igyekezetét jellemzi, hogy a kádári politika sikereit – teljesen más kül- és belpolitikai körülmények között – egy az egyben át akarták ültetni Lengyelországba, mert elismerést váltottak ki belőlük az 1956 után elért „eredmények”, és főként az, hogy mindezt egy, még talán a lengyelországinál is mélyebb krízist követő konszolidáció nyomán érték el. Azonban legkésőbb az 1980-as évtized közepére kiderült, mennyire idejétmúltak az „1956-os magyarországi tapasztalatok”. A lengyel tábornok ezt végül maga is belátta, és amikor 1988 táján választania kellett az ismételt erőszak vagy az ellenzékkel való párbeszéd között, ez utóbbit tette, mégpedig elsőként mutatva utat ezzel egy lehetséges politikai átalakulás irányába. Maga Kádár erre sohasem lett volna képes, mert miközben az általa létrehozott kompromisszum már nem volt tartható, ő továbbra is csak ezt tudta ajánlani, változtatásokat semmiképp sem. Így az a tény, hogy az 1989–90-es magyarországi rendszerváltás a lengyelországihoz hasonlóan – és eleinte azt mintának véve – vértelenül ment végbe, ennek részérdeme már nem az övé, hanem azé a fiatalabb garnitúráé, amely a Magyar Szocialista Munkáspárton belül őt háttérbe szorította, és az átmenet feltételeit megszabva engedett a kényszerű felismerésnek.

Ellenzéki kapcsolatok

A két országban élő ellenzékiek figyelemmel kísérték egymás tevékenységét. A magyar demokratikus ellenzék kiformálódásában a Szolidaritás időszaka fontos szerepet játszott, a Beszélő éppen a hadiállapot után megjelenő első száma nagy teret szentelt a lengyel eseményeknek. A későbbiekben is rendszeresen lehetett a lengyel helyzetet elemző írásokat olvasni benne, s ezenkívül a Hírmondóban és más magyar szamizdat folyóiratokban is. Ugyanekkor Lengyelországban főként a Krytyka, az Arka és az Obóz földalatti kiadványok közöltek rendszeresen „magyar” írásokat, és adtak teret a magyar emigrációs irodalomnak. Mindenképp figyelemre méltó, hogy a lengyel ellenzékkel való együttműködés érintkezési pontot jelentett, és közös cselekvési lehetőséget adott a különböző politikai beállítottságú magyar ellenzékiek számára.

1980 májusában az 1956-os forradalommal kapcsolatos tevékenységéért tizenegy évet börtönben töltött Pákh Tibor értesült arról, hogy a Varsó melletti Podkowa Leşnában, a helyi Szent Kristóf-templomban lengyel disszidensek egy népesebb csoportja éhségsztrájkot folytat az illegális NOWA Kiadó vezetőjének, Miroslaw Chojeckinek és letartóztatott társainak a szabadon bocsátásáért. Pákh elutazott Podkowába, jelentkezett Tadeusz Kantorski plébánosnál, s nyilatkozatot tett arról, hogy „Szent Adalbert szellemében” csatlakozik a tíznapos szolidaritási-tiltakozó akcióhoz. Ő volt az egyetlen külföldi a huszonhat éhségsztrájkoló lengyel között. Pákh 1981. október elején újfent Lengyelországba indult, a magyar–csehszlovák határon azonban a magyar hatóságok leszállították a varsói vonatról, és elvették az útlevelét. Pákh panaszt tett az eljárás miatt a Legfőbb Ügyészségnél, s tiltakozásképpen azonmód éhségsztrájkba kezdett. Három nappal később a rendőrség erőszakkal beszállította őt az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, ahol állítólagos elmebetegségére hivatkozva kényszergyógykezelésnek és mesterséges táplálásnak vetették alá (ne feledjük, a Szovjetunióban ez bevált gyakorlat volt a rendszert bírálókkal szemben). Pákh fogva tartása és pszichiátriai kezelése ellen ötvenhét magyar és külföldi értelmiségi nyilatkozatban emelte fel szavát – amit a Szabad Európa Rádió is beolvasott –, ennek hatására két és fél héttel később szabadon engedték.²⁸ 

A lengyel–magyar sorsközösség ösztönös megérzését híven jellemzi a következő eset. 1981 júniusában Csoóri Sándor és Kovács István elutazott Krakkóba, ahol épp ott-tartózkodásuk idején tartott közel százezres nagygyűlést a Szolidaritás. A rendezvény fő szónoka Lech Walesa volt, akihez beszéde után kérdéseket lehetett intézni. A színpad két oldalán egy-egy ember állt, ők fogadták a beérkező cédulákat, s amelyek lényegi kérdést tartalmaztak, továbbították Walesának, ő pedig válaszolt. Csoóri úgy gondolta, tudatni kell a tömeggel, hogy vannak itt magyarok is. Megfogalmazott egy kérdést, hogy mi Walesa véleménye a magyarokról, mit gondol a két nemzet történelmi kapcsolatairól. Ezt Kovács lefordította lengyelre, majd felküldték a cédulát. Amikor az egyik segítő felolvasta a kérdést, hatalmas taps tört ki: a tömeg ugyanis így értesült arról, hogy velük szolidáris magyarok vannak közöttük. Walesa néhány mondatban válaszolt, s amikor megemlítette 1956-ot, még nagyobb taps tört ki, a lengyelek ezzel fejezték ki különleges rokonszenvüket.²⁹ (Csoóri ekkortájt született megkapó verse, a Senkid, barátod többek között ezeket az élményeket sűríti magába.)

Az 1980–81-es lengyelországi események egybeestek azzal az időszakkal, amikor a magyar ellenzék „fiatal generációja” felfedezte 1956-ot a maga számára, és a szamizdat kiadványokban egymás után jelentek meg a dokumentumok, visszaemlékezések, tanulmányok. Az idősebb nemzedékben pedig mindörökre megmaradt a forradalom utáni megtorlások kegyetlen volta, s éppen ez váltotta ki a magyar–lengyel ellenzéki szolidaritás egyik legszebb példáját, Konrád György írását a New York Review of Books 1982. decemberi számában: „Nagy a veszélye, hogy a lengyel kormányzat kész helyzet elé készül állítani a világot a KOR, a Munkásvédő Bizottság szóvivői ügyében. Jacek Kuront, Adam Michniket, Jan Litynskit, Jan Józef Lipskit és Henryk Wujecet előbb internálták, majd letartóztatták, és újabban hazaárulással és összeesküvéssel vádolják őket. Ha a bíróság bűnösnek találja a vádlottakat – a pártsajtó máris így beszél róluk –, a törvény módot ad a legsúlyosabb ítéletre: a halálbüntetésre. […] Felemelem a szavamat e nagy tehetségű és töretlen jellemű lengyel értelmiségiek érdekében, akik jelentős szerepet játszottak annak a kelet-európai demokratikus mozgalomnak a történetében, melynek célja: önkorlátozó demokrácia keretében törvényileg szabályozott társadalmi szerződést kötni a pártállam és a társadalom között. […] Tudom az ellenvetést: az efféle jóslás nem szerencsés dolog. Tudom: sok tájékozott és felvilágosult ember elutasítja majd figyelmeztetésemet, mert felesleges rémisztgetésnek tartja. De én nem tudom elfelejteni azt a szégyenletes döbbenetet, amit mi, magyarok éreztünk 1956-os nemzeti demokratikus forradalmunk leverése után, amikor 1958 júniusában bejelentették Nagy Imre és bajtársai, Gimes Miklós, Maléter Pál és Szilágyi József kivégzését. A zárt tárgyaláson hozott ítéleteket azonnal végrehajtották. A nyilvánossággal csak a befejezett tényt közölték. […] A világ demokratikus közvéleménye segítheti a szovjet, lengyel és más kelet-európai vezető körök azon erőit, melyek a mérsékeltebb megoldást részesítenék előnyben, s szeretnék elkerülni a visszafordíthatatlan tények politikáját. Kérem e sorok olvasóit, emeljék fel szavukat a legnagyobb kelet-európai nemzet autonómiájának egyre erőszakosabb szétrombolása ellen. Ne gondolják, hogy a rosszat nem követheti valami még rosszabb.”³⁰ A létszámában a lengyelhez képest jóval gyengébb és szervezetlenebb magyar ellenzék azonban a tömegekhez nem volt képes eljutni és azokat megmozgatni semmilyen, így a lengyel kérdésben sem.

*

Magyarországon a Kádár-rendszer tényleges végét Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes újratemetése jelentette 1989. június 16-án. A Hősök terén több százezer ember gyűlt össze, a meghívott vendégek között pedig ott voltak a lengyel ellenzék képviselői is, Adam Michnikkel az élen. 1956 után egy újabb pillanatra jelképesen és valóságosan is megint összekapcsolódott Magyarország és Lengyelország sorsa. De az már egy következő történet.

Utószó

A tanulmány elején felvetett kérdés – mi lehet a magyarázata annak, hogy a homlokegyenest különböző nyelveket beszélő két nemzet ekkora rokonszenvvel viseltetett és viseltet a másik iránt? – nem válaszolható meg egyetlen indokolással. Az évszázadok során szép számmal előforduló történelmi példák azt vetítik elénk, hogy a magyar és a lengyel nemzet között a barátság láthatatlan, de érezhető szövedéke fejlődött ki. Voltak időszakok, amikor erős szakítópróbának tették ki a magyar–lengyel barátság szövetét, de az kiállta a kísérleteket, sőt még erősödött is általuk.

Manapság azonban úgy tűnik, hogy az 1989–90-es rendszerváltás után némileg eltávolodtunk egymástól. Talán túlságosan lefoglaltak bennünket mindennapos saját problémáink, tovább hatott a megdőlt kommunista rendszer káros öröksége, s nem maradt időnk odafigyelni a másikra.

Mi valljuk azt, hogy létezik a lengyel–magyar barátság, hogy ennek van létjogosultsága és perspektivikus jövője. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy nem ismerjük vagy egyre kevésbé ismerjük egymást, a másik történelmét, de a közös történelmünket is. Emiatt egy félrevezetően idealizált kép kezd kialakulni, tele különféle sztereotípiákkal. Épp ezért lényeges, hogy a sztereotípiákat valós ismeretek támasszák alá vagy váltsák fel, ugyanis a történelmi tények a legbeszédesebben igazolják, hogy létezik a közismert és kevésbé közismert közös történeti események által újból és újból megerősített magyar–lengyel barátság eszménye, csak az idő múlásával manapság ez valahogy fokozatosan leülepedett. A „lengyel–magyar két jó barát” mondást nemzedékenként meg kellene tölteni újabb és újabb tartalommal. Ez azonban nem lehet egyenlő a kritikátlan dicsérettel, mert ez csak a következő sztereotípiákat szülné, és/vagy a régieket prolongálná. Szerencsére az alapok erősek, van tehát mire építkezni, és az új tartalommal való feltöltés is könnyebb lesz, ha odafigyelünk egymásra. Közös, bár természetesen többnyire más-más módon megélt múltunk van, ami mégis összeköt bennünket…

Jegyzetek

¹Legutóbb, 2002 tavaszán a budapesti Lengyel Nagykövetség állított emléktáblát Domszky Pálnak – aki magáról mindig azt mondta: Lengyelországban magyar vagyok, Magyarországon pedig lengyel – Kemence községben, ahol hosszú éveket töltött egyszerű könyvtárosként, miután a Rákosi-diktatúra oda száműzte.

²Bem sírhelye szülővárosában, Tarnówban található, egy kis mesterséges szigeten a városi parkban, a koporsó négy oszlopon nyugszik, mintegy a föld és az ég között.

³A két ország érdekei abban is eltértek, hogy míg Budapest igyekezett az utódállamokhoz csatolt területeken élő magyar nemzeti kisebbségek ügyét s az őket ért sérelmeket állandóan napirenden tartani a nemzetközi fórumokon, addig Varsó éppenséggel abban volt érdekelt, hogy minél kevésbé kerüljön reflektorfénybe bármiféle nemzeti kisebbségi kérdés. A mindenkori lengyel kormányzat ugyanis igazából nem tudott mit kezdeni az ország lakosságának összesen harmadát kitevő németekkel, zsidókkal, ukránokkal, beloruszokkal.

⁴A Petőfi-verseket Andrzej Gawro¬ski, a lembergi egyetem nyelvészprofesszora, a kiváló orientalista fordította lengyelre.

⁵Pilsudski, József: 1920. Válasz M. Tuchaczewski: A visztulai hadjárat című hadtörténelmi tanulmányára. Budapest, 1934, 3.

⁶Uo.

⁷Magyarország és Lengyelország. Magyar–lengyel kapcsolatok a történelemben, kultúrában és gazdasági téren. Szerkesztette Huszár Károly. Budapest–Warszawa, 1936, 4–5.

⁸Id. Antall József nevét 1981-től utca is viseli Varsóban, csakúgy, mint néhány esztendő óta Teleki Pálét és Keresztes-Fischer Ferencét.

⁹Leon Orlowski: Wspomnienia z Budapesztu (Emlékeim Budapestről). Kultura (ParyŻ), 1952, nr. 10, s. 67.

¹⁰Az utóbbi időben több, magyarul is kiadott lengyel munka foglalkozik a menekültüggyel vagy annak egy-egy vonatkozásának történetével. Ezek közé tartozik: Menekült-rapszódia. Lengyelek Magyarországon, 1939–1945. Emlékiratok a bujdosás éveiből. Szerkesztette Jan Stolarski. Budapest, 2000, Széphalom Könyvműhely; Lubczyk, Grzegorz: A lengyel Wallenberg. Henryk Slawik és idősebb Antall József története. Budapest, 2004, Széphalom Könyvműhely; Isakiewicz, Elzbieta: Vörös ceruza. Budapest, 2004, Múlt és Jövő.

¹¹Az ezt tanúsító fényképek a szerzők birtokában.

¹²Tischler János: „Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek”. A Lengyel Rádió korabeli adásai az 1956-os magyar forradalomról (továbbiakban: Varsó hódolatát…). Beszélő, 2005. január, 61.

¹³Kurier Szczeci¬ski, 1956. november 2.

¹⁴Uo.

¹⁵Varsó hódolatát…, 60.

¹⁶Ehhez lásd Varsányi Gyula: A szeretetre kell emlékezni. Lengyel szolidaritás ’56 után: magyar gyerekek a Tátrában. Népszabadság, 2006. szeptember 9.

¹⁷Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”. Lengyel–magyar közelmúlt (továbbiakban: „Hogy megcsendüljön…”). Budapest, 2003, Jelenkor Kiadó – 1956-os Intézet, 81.

¹⁸Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai. Összeállította Tischler János. Budapest, 1996, 1956-os Intézet – Windsor Kiadó, 205–207. Közel egy év elteltével kompromisszum született a hatóságokkal Olsztynban, a teret Bem József tábornokról nevezték el, s ez a mai napig is így van. Wroclawban 1956 őszén a helyi Sztálin utcát keresztelték át egy időre Magyar Hősök utcájává.

¹⁹Tischler János: Lengyelek a forradalomban. Népszabadság, 2003. október 22.

²⁰Az 1980–81-es lengyelországi válság egyik legjobb összefoglaló leírását magyar nyelven lásd Paczkowski, Andrzej: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939–1989. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 300–343.

²¹Tischler János: Az 1980–1981-es lengyel válság és Magyarország a szemtanúk és résztvevők visszaemlékezései alapján (továbbiakban: Az 1980–1981-es lengyel válság…). In Évkönyv X. (2002), Budapest, 2002, 1956-os Intézet, 364–365.

²²Tischler János: Kommunisták egymás közt. 1981-es történelmi visszatekintés 1956-ra. Élet és Irodalom, 1998. április 24., 9.

²³A Szegényeket Támogató Alap 1981 júliusában két hétig üdültetett a Balatonnál egy huszonnégy fős lengyel „Szolidaritás-gyermekcsoportot”. „Az üdültetés lebonyolításában a SZETA-sokon kívül mintegy negyven, ellenséges-ellenzéki tevékenységéről ismert személy vett aktívan részt”. A kékkúti üdülés alatt a tábort külföldiek is felkeresték, akik közül „egy lengyel, francia, svájci állampolgárt provokatív magatartásuk miatt a magyar hatóságok kiutasítottak”, illetve „Demszky Gábor újságírót, a Világosság című lap munkatársát, aki májusban Varsóban előkészítette az üdültetési akciót, elbocsátották állásából”. Mindezzel együtt, valamint a rendőrség és a KÖJÁL állandó zaklatása ellenére az üdültetés sikeresen zárult. („Hogy megcsendüljön…”, 221–222.)

²⁴Az 1980–1981-es lengyel válság…, 369–370.

²⁵„Hogy megcsendüljön…”, 197.

²⁶Ilyen és ehhez hasonló „viccek” hangzottak el az idő tájt a Rádiókabaré adásaiban: „Hogyan éheztetik a lengyel egeret? Bezárják a spájzba.”; vagy: „Milyen a lengyel szendvics? Két kenyérjegy között egy húsjegy.”; vagy: „Hogyan tudnak a keletnémetek vásárolni, amikor áruházaikat szinte ellepték a lengyel bevásárlóturisták? Úgy, hogy időnként eljátsszák a lengyel himnuszt, s amíg a lengyelek vigyázban állnak, addig a németek odaférnek a pultokhoz.”

²⁷„Hogy megcsendüljön…”, 208–209.

²⁸Az 1980–1981-es lengyel válság…, 371–372.

²⁹Uo. 368–369.

³⁰Beszélő. Összkiadás, I. kötet, 1981–1984. Sajtó alá rendezte Havas Fanny. Budapest, 1992, AB–Beszélő Kiadó, 320–321.

Nyitólap