Főhajtás VII.
Muráti, Murcsi, Murati
Volt egy évtized, 1934 és 1944 között,
amikor Magyarországon mindenki tudta, kicsoda Muráti Lili,
„a” Muráti, később a Murcsi. Aztán majd fél évszázadig
a nevét sem illett, nem is volt szabad leírni. Filmjei
eltűntek a mozikból, és nemzedékek nőttek fel úgy (és tanultak
magyar filmtörténetet), hogy nem láttak egyetlenegy olyan
régi filmet sem, amelyben Muráti Lili játszott.
Többnyire bájos bárgyúságokat, kacagtató
torzképeket, szórakoztató édességeket gyártottak
Magyarországon a mozisok a hangosfilm első évtizedében, és a
„filmszínésznők” majd mind szövegfelmondó, illedelmes,
szőke szépkislányok voltak. A kivételek közül is kitűnik
Muráti Lili. Több mint fél évszázad telt el filmjei
elkészülte óta, s ezekben a hatvan-hetven éves, régi
mozidarabokban elbűvölő nőiességével, fanyar humorával,
kiszámíthatatlan mozdulataival, tekintetében rejlő
titokzatosságával ma is feledtetni tudja a történetek
avíttasságát, a forgatókönyvek hebehurgya
logikátlanságait, a filmek butácska közhelyeket sugalló
„mondanivalóját”.
Muráti Lili, a színésznő a harmincas
években jelenség. Nem csupán a kor, de az utókor számára is
nehezen megfejthető, alig-alig értelmezhető. Színpadi
fellépéseiről gyatra fotók, lelkendező kritikák és
megszépítő emlékek maradtak ránk, de filmjeit ma is meg
lehet nézni: a színésznő ma is izgalmas „jelenség”.
Érdemes elgondolkodni azon: mitől lett
filmsztár Muráti Lili a múlt század harmincas éveiben, mit
jelentett sztárnak lenni a háború felé sodródó
Magyarországon, s vajon miképpen lehetséges az, hogy a
páratlan színészi tehetség képes volt magába sűríteni a
kor minden ellentmondását úgy, hogy aztán fél évszázad
múltán játéka és személyisége pontos tükre, élvezetes
tükörképe lehet egy korszak minden értékének és
értéktelenségének?
Muráti Lili 1944 karácsonyán tűnt el
Magyarország életéből. Amikor egy ország hullik a
szakadékba, a rosszal együtt a jó is megsemmisül.
(Hamlet halálán merengve Goethe így
fogalmazott: „A gonosz elesik a jóval együtt. Egy nemzedéket
lekaszálnak, a másik kisarjad.”)
Muráti Lili és férje, Vaszary János 1944
karácsonyán indult el Nyugatra. Menekültek a háború, az
orosz megszállás, az ostrom borzalmai elől. Autójuk
tönkremegy, gyalog bandukolnak visszafelé, újra és újra
letartóztatják őket az oroszok. Napokig üldögélnek sötét
pincékben, hideg kamrákban, alkalmi börtönökben; egy
kommunista magyar rendőr szabályosan „kilopja” az oroszok
fogságából, és egy elhagyott villa kertjében akarja főbe
lőni őket, de Muráti Lili – színésznő: átéli a drámai
helyzetet – sikoltozni kezd, az emberek odacsődülnek, koszos
kabátjában, kócosan, mosdatlanul, a sárban toporogva is
felismerik a népszerű színésznőt: megmenekülnek.
GPU-tisztek vallatják a házaspárt, valójában nem tudják,
mivel vádolható a színésznő és az író. De a kommunista
újságok már másról sem írnak, mint a nyilas Murátiról, a
fasiszta Vaszaryról.
Egy kommunista számára mindenki fasiszta, aki
nem kommunista – Vaszary János ezt a saját bőrén
tapasztalja meg 1945 januárjában-februárjában.
„A kapitány kezet rázott velem, és hellyel
kínált meg.
Elsősorban az érdekelte, hogy mint író
melyik politikai párt érdekeit szolgáltam. Megmagyaráztam
neki, hogy nálunk az írók nem szoktak politikai érdekeket
szolgálni. Ezen nagyon csodálkozott és nem hitte el.
– Az irodalom politika. Minden író
politikus. Maga is.
– Nem.
– Úgy? Szolgálta maga a kommunista párt
érdekeit mint író?
– Nem.
– Tehát mégis politizált azzal, hogy nem
szolgálta a kommunista érdekeket. Tehát fasiszta.
Ez ellen az okoskodás ellen nem lehet
érvelni.”
(Tíz évvel későbbi történet a szovjetek
által megszállt magyar Parlamentben, 1956. november 4-én: „A
tábornok átment a miniszterek másik csoportjához. Majlát
Jolán is ott volt, és ott megkérdezte, hogy ki az a Bibó
miniszter. Mondták, hogy ő a Nagy Imre-kormány egyik tagja.
Kérdezte, hogy tehát fasiszta. Majlát Jolán mondta, hogy nem
fasiszta. Akkor kommunista? Majlát Jolán megismételte, hogy
nem kommunista. Akkor fasiszta, mondta a tábornok.”)
Ha fasisztának bélyegez valakit egy
kommunista, az ellen nincs apelláta. S ha egy gyilkos indulatú
kommunista nevez valakit fasisztának, akkor jobb menekülni,
mint megijedni – ezt 1945 első napjaiban értette meg Muráti
Lili és Vaszary János.
Menekültek. Mindenüket elveszítve,
rongyosan, néha mezítláb a hóban, de mindenütt barátok,
rajongók, ismerősök és ismeretlenek segítették őket.
Menekültek a pokolból: nem voltak fasiszták, nem voltak
kommunisták – emberek akartak maradni.
Megmenekültek.
Kettétört az életük. Átmenetileg.
Mondják: a színész csak anyanyelvén
színész. A hazájából menekülő aktor a világ másik felén
lehet remek telekügynök, ügyes fogorvos asszisztens vagy
bájos kalapárus, de színész aligha. Maradnak a baráti
összejöveteleken s a menekült sorstársak előtti
fellépések, ünnepi szavalások, jótékony célú
színielőadások.
A kivétel erősíti a szabályt. Muráti Lili
négy év hányattatás után Spanyolországban újra színpadra
lép. Kezdetben még töri a spanyol nyelvet, szerepei szerint is
ezt kell tennie, de egy-két év, s a hajdani magyar
filmsztárból ízig-végig spanyol színésznő lesz: Lili
Murati. Napi két előadás, este kilenckor és tizenegykor, s ha
a darabnak sikere van, az előadással akár évekig
turnézhatnak Spanyolország-szerte.
Muráti Lili új hazára talált. Tizenkét
évig volt magyar, több mint negyven évig spanyol színésznő.
Volt egy különleges tulajdonsága: tudott
felejteni.
Az nem meglepő, ha egy színésznő nem
emlékszik pontosan arra, mikor született. Muráti Lili sem
emlékezett. Aztán már az emlékezők sem akartak emlékezni.
1999-ben megünnepelték 85. születésnapját (mert az egyik
lexikon szerint 1914-ben született), aztán három év múlva,
2002-ben tisztelői körében tűzijátékos ünnepléssel
köszöntöttük az Uránia Filmszínházban 90. születésnapja
alkalmából. (A másik színházi lexikon szerint viszont
1911-ben született.) Biztos, hogy Bárdos Artúr
felfedezettjeként, 1932-ben lépett először színpadra: a Tűzmadár
című Zilahy Lajos-darabban roppant sikere volt. Az 1914-es
születési dátum ehhez illeszkedik: tizennyolc éves korában
aratta első színpadi sikerét. Hogy érettségi után mikor
járt Rákosi Szidi Színiiskolájába, s mikor dolgozott, az
rejtély. Ha viszont valóban 1911-ben (netán 1912-ben)
született, akkor igaza van az 1909-ben született Mezei
Máriának, aki azt állítja: Muráti Lili a szegedi Szent
Erzsébet gimnáziumban kettővel alatta járt. Mezei Mária
1928-ban érettségizett, Muráti Lili ezek szerint 1930-ban.
Muráti Lili hatvanévesen tizenöt évet tagadott le
életkorából, nyolcvanöt éves korában hármat,
kilencvenéves korában már csak egyet. De ha élne, idén
biztos azzal dicsekedne: Édesem, mindjárt százéves leszek!
Színésznő volt: ragaszkodott a
személyiségét körülölelő szivárványtarka legendákhoz.
Spanyol állampolgárként a hetvenes években
jött először haza – úgy mondta: Magyarországra –, s
boldog volt, amikor egy öreg taxisofőr felismerte. Muráti Lili
nem ismerte föl a Vígszínházat, a legfontosabb utcaneveket is
elfelejtette, s néha bajban volt, ha magyarul kellett
megszólalnia, de minden pillanatban rendkívül tehetséges
színésznő volt: negyvenévi távollét után is tudta, hogyan
kell hülyét csinálni a hatalombitorló kommunista
mitugrászokból.
A nyolcvanas évek derekán a szabadság-hegyi
Jókai Klubban szerveztek fellépést számára. Újsághír is
megjelent, a barátok is terjesztették: zsúfolásig megtelt a
terem.
Kezdés előtt néhány perccel telefonon
hívják az üzletvezetőt a pártközpontból. Utasítás,
parancs: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi
Bizottságának illetékese nem engedélyezi, hogy Muráti Lili
színpadra lépjen. Ezt valaki a néma csendben ülő
közönségnek bejelenti. Muráti Lili megáll a terem végében
lévő magas dobogó, a színpad előtt, és mint
szófogadó jó kislány, mindenkit megnyugtat: ha a kommunisták
nem engedélyezik, hogy színpadra lépjen, ő tudomásul veszi,
és nem lép színpadra.
Nem lépett színpadra. A színpad előtt,
a közönség között, másfél óráig állva mesélt,
beszélt, énekelt.
Arról nem szól a fáma: másnap kit ütött
meg a guta a pártközpontban.
Muráti Lilit személyesen egy szállodai
szobában ismertem meg 2002 szeptemberében. Író, színházi
ember – mutatott be atyai barátom, Lelbach János, Mezei
Mária férje. Muráti Lili először aznap vásárolt bundáját
mutatta meg (szomorú tény: olcsó műszőr bunda volt!), aztán
a róla készült friss fényképeket. Kettőt kiválasztott,
dedikálta.
– Melyik filmemet látta?
Soroltam. Összehúzott szemmel hallgatta.
Boldog volt.
Roppantul élvezte a születésnapi
ünneplést. 2002. szeptember 26-án baráti társaságban – a
meghívottak zsúfolásig megtöltötték a hangulatos
vendéglőt – jókedvűen káposztás cvekedlit falatoztunk.
„Számomra kéthetes magyarországi látogatásom legfontosabb
eseménye ez lesz, hiszen itt üdvözölhetem mindazokat, akik
emlékeznek rám. Muráti Lili.”
– Megöregedtem… – kezdtem el egy
mondatot, de Muráti Lili félbeszakított: Hogy mondhat ilyen
marhaságot, maga taknyos. Még hogy öregség, olyan nincs is!
Ebben maradtunk, végtére is csak két napja
ismert. És annyit tudott rólam: emlékszem rá, és szeretem a
filmjeit.
Egy évvel később, már Muráti Lili halála
után kaptam meg Lelbach Jánostól Muráti Lili Mezei Máriának
írott néhány levelét.
Az 1978. november 26-án született,
töredezett helyesírású vallomás számomra bepillantást
engedett egy különleges, nehezen megfejthető, ellentmondásos,
vonzó és taszító, elbűvölő és idegesítő, őszinte és
hazudozó színésznő egyéniségének titkaiba.
Harminc évig fiók mélyén pihent e levél
– üzenet az utókornak.
„Gyönyörűen írsz. Olyan szépen, hogy el
kell hinni mindent, amit mondasz. Nekem ez mind távoli, mert én
nem élek belső életet. Soha nem gondolkozom a jövőm felett.
Soha nem gondolkozom a jövőmön, az életemen, amit tettem és
amit nem tettem, nem kínoznak az emlékek. Soha nem szerettem
annyira, hogy egy hétnél tovább tudtam volna szenvedni. Elment
mellettem az élet, és énnekem nincsenek emlékeim. Nehezen
emlékszem dolgokra, amik történtek. Nem emlékszem semmire.
Most régi Színházi Életeket vettem elő, és abban is
láttam, hogy Te és én együtt játszottunk, se a darabra, sem
az előadásra nem emlékeztem. Megesküdtem volna akárkinek,
hogy sohasem játszottunk együtt. Azt sem tudtam, hogy hol és
mikor és kivel szerepeltem. Lassan kezdek visszaemlékezni
dolgokra, de csak egész homályosan. Veled kapcsolatos emlékeim
inkább szegedi iskolai emlékek. De azokra is csak felületesen.
Lehet, hogy ez egy ajándék a jó Istentől, de lehet, hogy egy
büntetés. Emlékek nélkül élni talán szinte hihetetlen, de
hidd el, hogy nem túlzok. Itten sokszor jön hozzám egy
színész, és azt mondja, hogy játszott a társulatomban két
évig, és én nem emlékszem rá egyáltalában, mintha sohasem
láttam volna. Így vagyok mindennel. Ne hidd, hogy csak a pesti
lakásaimra nem emlékszem, de az itteniekre sem. Sem
szerelmeimre, sem régi barátaimra sem. Nem értem magam.
Irigykedve gondolok Rád, hogy te tudsz élni velük. Talán
velem az van, hogy én menekülök minden elől, ami elmúlt.”
Muráti Lili színésznő volt: a pillanat
bűvöletében élt.
Milyen volt? Elbűvölően idegesítő,
riasztóan vonzó, lebilincselően hazudozó, meghatóan elesett,
édesen erőszakos, önzően őszinte, karmolva hízelgő tigris,
mosolyogva karmoló cica – nő, színésznő.
Titka: a tehetsége.
A magánéletét körüllengő becsmérlő és
istenítő hamis legendák lassan megfakulnak.
A nőt, a színésznőt őrzik számunkra a
filmek.
Feketén. Fehéren.
Szigethy Gábor