Szántó Gábor András

Babits Mihály Petőfi-képe és a mai Petőfi-kutatás néhány problémája

Az 1910-es esztendő egyik nevezetes munkájában, a Petőfiről és Aranyról szóló tanulmányban Babits kissé szokatlan s tán nem kifejezetten „irodalmi” szemszögből veti fel a két magyar költő megítélésének kérdését. Mint írja, „e két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseinek öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s a flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei függetlenségiektől és szocialistáktól.”¹ 

Ha e felsorolás utoljára említett és egykor nem kis viharokat kavart politikai vonatkozásait figyelmen kívül hagyjuk,² marad még egy terrénuma ennek a „kedély- és vérmérsékleti” alapokról kiinduló esztétizálásnak, amely ma is izgalmas problémákat kínálhat a Babits és Petőfi munkássága iránt érdeklődő olvasónak. Az „öregek” és a „fiatalok” fentebb már említett különbségeire gondolunk, amelyekkel lépten-nyomon találkozunk a Petőfiről és Aranyról szóló Babits-írásokban. Emlékezzünk rá, hogy az 1923-as Petőfi-előadást és tanulmányt záró vers, a Petőfi koszorúi szintén a magyar ifjúságot szólította meg annak idején (vö. „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága? […] Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!”), nem beszélve arról, hogy magát a költeményt bevezető előadás, illetve tanulmány is egy ifjúi, pontosabban egy „gyermeki” kedélyben jelölte meg Petőfi legszembetűnőbb emberi és alkotói tulajdonságát.

Engedtessék meg erre néhány példát idéznünk.

„Petőfi […] az egészséges gyermek: néz, bámul; minden érdekli, örül a világnak.”

[Fantáziája] „természetes, realisztikus fantázia, miként a gyermeké”.

„Az ő egyénisége minden században időszerű marad – mint ahogy a gyermek otthon van mindenütt.”

„Egy homéroszi ősiségű forradalmár, a gyermeki igazság egyszerűségével és szókimondásával.”

„Mint egészséges kedély élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; s költészetének tiszta és ősi tükörsége mélyen összefügg őszinteségével: [a bizalmas dolgokat kifecsegő gyermeki nyíltsággal, azaz] az enfant terrible-szerű őszinteséggel.”

„Aki pillanatonkint s a múlttal való komplikáltságuk nélkül látja a világ eseményeit, annak könnyű az enfant terrible semmit számba nem vevő […] s mindent gyökeresen, szűzen újrakezdeni akaró világnézetét formálni és kimondani.”³ 

Sorolhatnánk még az idézeteket, de talán ennyi is elég e Babits-féle „gyermeki” Petőfi kontúrjainak felrajzolásához… Próbáljunk meg inkább annak utánajárni, hogy mi a tartalma ennek a sokszorosan hangsúlyozott „gyermekiségnek”, s vajon miért van szüksége rá a tanulmányírónak. A válaszadásban segítségünkre lehet annak az „örökifjú” Petőfire jellemző szemléletmódnak a megvizsgálása, amely állítólag „pillanatonkint s a múlttal való komplikáltságuk nélkül látja a világ eseményeit”, s amelyet Babits láthatóan a maga kedves Arany Jánosának egy nem Petőfit tárgyaló, pedagógiai értekezéséből igyekszik levezetni. „A tizenöt-tizenhat éves ifjú – fejtegeti Arany ebben az 1910-es Babits-tanulmányban is idézett írásában – […] rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a szempontból ítélkezik. […] lelki alkatánál fogva […] csak a jelent nézi, a múlt […] iránt sem kedve, sem érzéke.”⁴ 

Ennek az Arany János említette ifjúnak az életkori sajátosságait – nevezetesen a jelenhez és a külsőlegeshez való kötődést, illetve a múlt iránti érzéketlenséget – Babits változtatás nélkül átviszi a maga „örök ifjúnak” és „örök gyermeknek” megtett Petőfijére, akit aztán következetesen szembeállít egy hozzá képest éppen ellentétes tulajdonságokat mutató, mondhatnánk, érettebb és felnőttebb Arany Jánossal. Mint a Petőfi és Aranyban is leszögezi: „Petőfi a jelen pillanat költője […] a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül”, míg „Arany […] költészete valóban az egész múlt eredője”.⁵ 

E múlt nélküli, „gyermeki” jelenidejűség Babits szerint Petőfi egész költészetére rányomja a bélyegét: „Az olyan embernek, aki csak a jelenben él, és akinek a múltból nincs tartalék kincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír, s gyakran jelentéktelen verset. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leíróvá. […] A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerű.”⁶ 

„A világ képei jönnek, surrannak, illannak, egy pillanatra a tükörben megvillannak, és aztán eltűnnek.” „Petőfi […] olyan, mint a tükör, amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem.”⁷ 

Barta János a maga 1938-as Babits-tanulmányában szintén egy, a fentiekhez sokban hasonló Petőfit vázol fel előttünk, amikor ő is „a közvetlen emóciót”, „az aktuális érzelmet, a pillanat hangulatát, a konkrét, öncélú kedélyhullámzást” emeli ki munkásságából – természetesen mindezt olyan tulajdonságokként, amelyeket hiába keresnénk Babits költészetében.⁸ Ha a kötetekbe sorolt Babits-versekre gondolunk, kétségtelenül igazat kell adnunk neki, de ha a költő ifjúkori zsengéit is átlapozzuk, bizony nem egy olyan versre akadunk, amely egy külsőleges módon hasznosított Petőfi-hatásról és „a külvilág apró jelenségei iránt fogékony” líraiságról tanúskodik.

Idézzünk fel néhányat közülük.

Sok a város háztetője,
Nem látni az eget tőle,
Hejh, az ég most borus lehet,
Hullat ezer pici pelyhet.

Sok a város háztetője,
Hóval van mind belepődve:
Hejh ha a hó cukor volna,
A világ de édes volna!

Óh édes is lehet annak,
Kinek otthon tüzet raknak –
Én csak járok künn, magamba,
Szakad a hó a nyakamba.

[Sok a város háztetője…; 1901. dec.]⁹ 

Kis hugocskám, ringatgatva
Tartom az ölembe’
S gyermekkorom ezer édes
Álma jut eszembe,
S mintha folyton még fülembe
Csengene a nóta,
Rózsa, rózsa, piros rózsa,
Ispilángi rózsa…

(Jégvirágok; 1902. nov.–dec.)¹⁰

Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Szeretnék villám lenni, gyujtó
Vagy szélvész, szabadon száguldó,
Mely törzsötöket kicsavarja.

(Viharjelek; 1903. márc.)¹¹

Az iménti versrészletek kétségtelenül egy Babits-féle ifjúkori kedély által módosított Petőfi-hatást és -hagyományt közvetítenek, egy olyan Petőfit, aki a későbbi tanulmányírónál olykor már az eredeti versek „kijavítása” és „helyesbítése” révén kapja meg a neki tulajdonított „tükörszerű” és „gyermeki” vonásokat. Jó példa erre a Petőfi és Aranyban idézett A Dunán című költemény, amely eredetileg a folyó sebeinek múlékonyságát, illetve az emberszív sebeinek gyógyíthatatlanságát állította szembe egymással.

A Dunán

 

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.

S az emberszív, ha egyszer megreped
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.¹²

Babits a vershez fűzött magyarázatában egyszerűen érvényteleníti a szív sebeinek gyógyíthatatlanságáról szóló eredeti konklúziót, és a költőnek ellentmondva azt állítja, hogy a fiatal Petőfi sajnos még nem volt képes felismerni az azonnal felejtő és azonnal gyógyuló Dunához való hasonlatosságát: „Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával. […] Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon, s ne sebhődjék agyon e gonosz világban.”¹³

Ha jól belegondolunk, ez a Babits által kívánatosnak tartott „egészség”, amelyet ő a lélek „tiszta és primitív tükrében” felvillanó, majd nyomtalanul eltűnő képekkel, illetve a gyorsan fellángoló, majd azonnal törlődő benyomások „gyermeki érzékenységével” azonosít,¹⁴ a valóságos lelki életben nagyon is egészségtelen, sőt kóros lehet, mivel egy mindenre kiterjedő memóriavesztéssel és a következetes emberi cselekvést megbénító általános amnéziával fenyeget.¹⁵ Ez nemcsak a Petőfi-művekből levonható tanulságoknak látszik ellentmondani, hanem attól az emlékezettől és „erkölcsi emlékezettől” is megfosztja költőnket, amelyet Babits a vele szembeállított Arany legjellemzőbb és legértékesebb tulajdonságának tart.

„Aki múltját mindig magában hordja – olvashatjuk az 1910-es tanulmányban –, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a hírhedt osztrák filozófus Gedächtnis-nek, erkölcsi emlékezetnek nevez, és a zseni legmélyebb sajátságának mond.

Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, »égető, mint Nessus vére«.”¹⁶

A Nessus vérével átitatott Dejaníra-köntösnek ez a képe, amelyet Arany Epilógusából vesz Babits, s amelyet ő csakis a múltjával együtt élő és örökké kételkedő Arannyal és annak „erkölcsi emlékezetével” hajlandó egybekapcsolni, érdekes módon az örök jelenidejűségre kárhoztatott Petőfi költészetében is jelen van, s bizony ott is egy emberről letéphetetlen – s ráadásul „fekete” – múlt és emlékezet megjelölésére szolgál!

Ahogy A borhoz című vers lerészegülni nem tudó hőse is mondja:

A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A múltnak fekete
Emlékezete
 – Mint Dejaníra-köntös – rajta van
Letéphetetlenűl, minduntalan. ¹⁷

 A kérdés most már csakis az lehet, hogy ez a „Nessus vérével” jelölt emlékezet és babitsi–aranyi „erkölcsi emlékezet” valóban hiányzik-e Petőfi munkásságából!

Rába György ez utóbbiból nem annyira a szorosan vett erkölcsi vonatkozásokat hangsúlyozza – inkább a személyiségbe mélyen beágyazódó emléknyomok magatartást meghatározó szerepét emeli ki (amelyek természetesen „nem erkölcsös” reakciót vagy cselekvést is eredményezhetnek…). Mint írja, Babits a Gedächtnist „lényegében az emlékezet érzékeny helyeinek összefoglaló fogalmaként tartja számon […] mint »az ember legmélyét« méltatja, ami »végtelen variánsokat tud adni az emberben«, és az »önmagunkhoz való hűség«-ben látja jellemző sajátosságát. […] Mai gondolkodásunkkal személyiségalkotó, tudatalatti emlékezetnek fogjuk fel az ő Gedächtnis-fogalmát, melyet kedvessé vált, feledhetetlenül fontos és nem kevésbé fájó élmények határoznak meg. Önmaga nem végok, de emberi magatartásoknak és költői kifejezésüknek végoka lehet.”¹⁸

Az „önmagunkhoz való hűség” és a „személyiségalkotó” szerep itt kétségkívül bizonyos állandóságot és „a személyiség egy megrögzött élményét” feltételezi, s ez mind az emberi magatartásban, mind annak költői kifejezésében fontos strukturáló szerepet tölt be. A lírai költés ezen alapuló típusában az alkotó „az esetleges hangulat, a pillanat impresszionista hatásától szabadon tárja föl a költői én léthelyzetének lelki tükörképét, s a töredék helyett a belső élet törvényszerűségét” nyújtja.¹⁹

E fontos megkülönböztetés alapján joggal kérdezhetjük: vajon milyen verseket írt valójában Petőfi? Csakugyan a „pillanat impresszionista hatásából” születő „töredékeket”, amelyek tükörszerűen „nyers” és „feldolgozatlan” benyomásokat rögzítenek, vagy netán „a költői én léthelyzetét” és „a belső élet törvényszerűségét” is megfogalmazó alkotásokat? A Babits által gyaníthatóan félreértett A Dunán című vers mellett használjuk fel ennek kiderítéséhez egy másik, szintén folyónevet viselő költemény, mondjuk, A Tisza tanulságait, s a nagyobb biztonság kedvéért térjünk ki még néhány, ezekkel összefüggő Petőfi-műre, illetve mai megítélésükre is.

A meglehetősen gyakori – s némely kézikönyvbe is bekerült – vélekedéssel ellentétben Petőfi A Tiszát nem a „nyári napnak alkonyúlatánál” és nem „a kis Túr” torkolatánál írta. Még csak nem is ama fa tövében, amelyet évtizedekig a mű keletkezési helyeként mutogattak. A vers születési helye és ideje: „Pest, 1847. [február]”,²⁰ ami igencsak kétségessé teszi a Babits által hangoztatott – azonnal reagáló és törlő, „tükörszerű” – írásmódot. A Petőfi-tájvers „nem szemlélet, nem egy helyről való széttekintés, hanem elképzelés, emlékkép, […] lyrai szükségletet kielégítő életszemlélet” – írta már Horváth János is. – A költő ezekben „voltakép lelke tájképeit festi”.²¹ Vagy ahogy Nemes Nagy Ágnes is mondta: „A Tisza egy lelkiállapot, sőt egy lelkialkat rajza. Én valósággal Petőfi önarcképének tekintem.”²²

A fenti értékelésekkel mélységesen egyetértve tegyük nyomban hozzá, hogy az önarcképi jelleget itt Petőfi jellegzetes motívumhasználata is alátámasztja, aki igen gyakran jelenítette meg magát műveiben valamilyen víz – például folyó, patak vagy tenger – képében. Gondoljunk csak a Lennék én folyóvíz verscímre²³ vagy akár a pajkos gyerkőcékhez hasonlított hegyi patakokra az Úti levelekben.²⁴ Érdemes felfigyelnünk rá, hogy ezt a Petőfi műveiben szereplő „vizet” igen gyakran éri valamilyen fájdalmas, testi sérüléssel járó támadás vagy inzultus: az Úti levelekből imént idézett patakgyerkőcék üstökét, a habokat „egy komor, mogorva férfi, a fergeteg” cibálja meg,²⁵ aki a János vitézben már a „tenger” hullámait korbácsolja:

Zokogott a tenger hánykodó hulláma
A zugó fergeteg korbácsolására.²⁶

De vehetnénk a Babits említette Dunát: vajon nem efféle bántalom éri ezt a „folyamot” is?…

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Vagy a Forrás és folyamban emlegetett „vizet”?

Akkor kedélyem a forrás vala […]
De a kis forrás most már nagy folyam […]
S belé a mennynek nézni hasztalan. […]
Mert az csatáitól a fergetegnek
Mind fenekiglen fölforgatva van.²⁷

Ennyi egybehangzó példa láttán vajon nem lehetne ezeket a sorra megjelenő „fergeteges” bántalmakat Petőfi emlékezetének „érzékeny helyei” és „fájó élményei” közé sorolnunk?… Lehetni természetesen lehetne, de semmiképp sem ajánlatos, mert a mi szigorú erkölcsű Petőfi-kutatóink – tisztelet a kivételnek! – a maguk erkölcseihez képest meglepő könnyedséggel minősítik az effajta eseteket egy „magát még nem ismerő, éretlen Petőfi tartalmatlan költői közhelyeinek”, „szerepjátszásnak”, „idegen minta átvételének” vagy – az újabb divat szerint – „vizionárius, mitikus asszociációnak”. Sajnos, a kitűnő Horváth János is megtette már ezt néhány szörnyű múltbeli sérelmet panaszló Petőfi-vers, például a Ne bántson az meg… esetében: „E titokzatos lelki állapot P.[etőfi] lyrájában kivételes tárgy; oly tiszta lelkű embernél, mint P.[etőfi], indokolatlan, s csakis lyrai fictio lehet, Byroni mintára.”²⁸

Kétes „fictiókat” természetesen a világ minden kincséért sem szabad „az ember legmélyébe” tartozó, „személyiségalkotó” elemeknek elfogadnunk. De mit tegyünk akkor, ha e súlyos bántalmazásokat nemcsak a művek állítólagos „idegen átvételei” és „közhelyei”, hanem a Petőfi életéről szóló visszaemlékezések is alátámasztják? Például Revesz Zsófiának, a költő unokatestvérének tanúvallomása, aki szerint „Petőfi félt az ő atyjától. Atyja nagy haragja elől mindig kitért, […] mikor ez botot vagy kést fogott rá magával nem bíró perceiben .[…] nem mert dacolni atyjával; még akkor sem, mikor ez megtagadta tőle még a kenyeret is. […] tűrte atyja szigorúságát, éhezett miatta, – de azért folyvást szerette […] Sokszor az apai ház szénapadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy atyja közelében, annak haragját kikerülje.”²⁹

A „sokszor” és „mindig” szó itt arra utal, hogy az ilyen esetek nagyon is gyakoriak lehettek Petrovicsék otthonában. A Petőfi-szakirodalom mindmáig kihasználatlanul hagyja az ehhez hasonló tanúvallomásokat, amivel sajnos éppen Petőfi valódi „gyermekségének” problémáit söpri a szőnyeg alá. Pedig itt rejlik ennek az elsikkasztott vagy idillikusnak hazudott gyermekkornak az a fájó problémája, az a „Dejaníra-köntösként” égető, „megrögzött élménye”, amely Petőfi személyiségének „legmélyét” érintve nemcsak az emberi magatartásban és annak költői áttételeiben volt képes „végtelenül fájdalmas variánsokat” létrehozni, hanem az ilyen élményeket rögzítő, „személyiségalkotó, tudatalatti emlékezet” révén végül „a költői én léthelyzetének lelki tükörképét, a belső élet törvényszerűségét” is megjelenítette a költő alkotásaiban!…

Petőfi gyermekkorának legfájóbb problémája egy sorozatos kegyetlenkedésekig fajuló apai szeretetlenség volt, amelynek megnyilvánulásaiként a feleségére „gyanakvó” és a maga Sándor fiát „fattyúnak” nyilvánító Petrovics István mind a fiát, mind annak édesanyját rendszeresen gyötörte és bántalmazta. A félegyházi Móczár Lajos szintén „többször” hallotta, „midőn Petrovits mészáros – Petőfi Sándor atyja – valami csíny vagy pajkosság miatt korholta Sándor nevű fiát, s közben őt fattyúnak nevezte, s mondotta, hogy vesztél volna a hóban, mikor Kiskőrösre vittek keresztelni. Az édesapja bosszús volt s kidobni akarta, mert – úgymond – az nem az ő fia, hanem a segédjeé; a feleségével is goromba volt s egyáltalán nem akarta a háznál megtűrni az újszülöttet. […] Mindig azt kiabálta az öreg Petrovits, miért nem dobták az úton a hóba, vagy legalább miért nem fürösztötték meg a hóban, hogy így elveszett volna.”³⁰ Az iménti vallomástól függetlenül a szabadszállási Szöllősi Éva, Petrovicsék szolgálólánya szintén megerősíti Petőfi apjának szélsőségesen gyermekellenes indulatait: „Petrovics nagyon gyűlölte a Sándor fiát. Egyszer oly erősen kifakadt, hogy jobb lett volna kivetettelek volna a hóra a Kiskőrösi útban, had ettek volna meg a varjuk.”³¹

Ennyi izgalmas adat után joggal kérdezhetnénk: vajon van valami „hozadéka” mindennek a Petőfi-kutatások mai eredményeiben? Őszintén szólva nem sok. Fekete Sándor ugyan kitér az iménti esetre, és ő a „fattyú” szó tényleges értelméből kiindulva cáfolja Petrovics István apasági téveszméit.³² Egy jeles mai Petőfi-kutatónk azonban magát a szót is szemérmesen félremagyarázza, miközben a filológiai pontosságra figyelmeztet. Természetesen másokat: „[…] a »fattyú« értelmezéséhez meg kellett volna nézni a Czuczor–Fogarasi vonatkozó szócikkét, amelyből kiderül, hogy élt a »büdös, rossz kölyök« értelmezés is, ami teljesen fedi az idézetbeli szituációt. [Mármint a »nem az ő fia, hanem a segédjeé« kijelentést?… Sz. G. A.] […] a fenti két rész feltétlenül törlendő, mert nemcsak a Szerzőt és írását, de a közlő lap komolyságát is megkérdőjelezheti a szakmai közvélemény szemében.”³³

Hát erre szokták azt mondani, hogy mindenféle meddő filologizálás helyett jobb lenne talán munkához látni. Mondjuk, feltérképezni azokat a „végtelen számú variánsokat”, amelyek a kétségtelenül hamis fattyúvád és az azt kísérő apai kegyetlenkedések nyomán jöttek létre Petőfi műveiben. Mert természetesen az igaztalan gyanú is gyanú, és az is pokollá teheti mind egy gyermek, mind egy irodalmi hős életét. Gondoljunk csak a János vitéz Kukorica Jancsijára, aki szintén „talált gyermek”, akivel szintén keményen bánik a nevelőapja, s akit szintén halálos fenyegetések és átkozódások után űz el ez az apa magától. Vagy Az apostol Szilveszterére, akit a petrovicsi kívánalmaknak megfelelően egyenesen a hóba rakva találnak meg egy kocsma (!) küszöbén. Vagy a Tigris és hiéna Sauljára, akinek ugyancsak a nevelő apja az igazi apja, s aki bizony meg is öli – le is szúrja! – a saját gyermekét.

Gyulai Pálnak – Petőfi sógorának – mélységesen igaza volt, amikor Petőfit olyan, „egészen alanyi költőnek” nevezte, aki még „elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit öntötte ki, s mindig önmagát rajzolta”.³⁴ Vagy ahogy az Úti levelekben maga a költő is vallotta: „Legyen esze az érdemes közönségnek, s gondolja meg azt: ha már lírikus az ember, hát azért lírikus, hogy magáról beszéljen.”³⁵ Petőfinek, az embernek, illetve a Petőfi-művek hőseinek egyaránt fontos volt a fenti „mostohafiúi állapot” és „árvaság” megszüntetése, az apai szeretet kivívása, amit számos műben az „apa”- és „király”-szimbólumként ismeretes „nap”-motívum³⁶ segítségével fogalmaz meg a költő:

Például:

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?

(A naphoz)³⁷

Vagy:

„Szép és nagy a királyok hivatása. Ők a föld napjai. Kötelességök ragyogni és melegíteni. Sokan elfelejtik a másodikat, és beérik az elsővel.”

(Tigris és hiéna)³⁸

De hát ez a királyokhoz és az apához hasonlóan „jó öreg”-nek titulált égitest³⁹ nem a fiát, hanem az égi kocsmákat kedveli, ahonnan „piros pofával” és „mámorosan” zuhan le esténként:

Ha jön az est,
S a felleg oszlani kezd,
Látjátok őtet, amint mámorosan
Piros pofával az égről lezuhan.

(A nap házasélete)⁴⁰

Ha itt nem csupán egy-egy tükörszerűen felvillanó és kihunyó, egymástól elszigetelt alkotást veszünk figyelembe, hanem a művek egymást kiegészítő kontextusára és „kohéziójára” is ügyelünk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy ilyen estéli, „mámoros” állapotba jutott „nap”-nak A Tisza egymáshoz simuló anya- és gyermek-folyója semmiképp sem óhajthat az útjába kerülni:⁴¹

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába.

A folyó azért viselkedik ilyen halkan és szelíden, hogy a „nap” meg ne botoljék a habjai fodrában – vagyis azokban a hullámokban, amelyeket az Úti levelek fentebb a gyermekek „szőke üstökéhez” hasonlított… Ennek az éterien anyagtalan és csodálatos versszaknak a költői telitalálata és kulcsszava a megbotoljék szó, amely a Petőfi-művek tágabb szövegkörnyezetében már nem egy harmonikusnak látszó idill, hanem egy idill képében megjelenő „horror” iszonyatára döbbenti rá az olvasót. Megbotolni ugyanis csak lábbal lehet, és egy folyó habjaiba botló és azon táncot járó „nap”, illetve egy gyermek üstökébe „botló” és azon „táncoló” apa voltaképpen olyan rettenetes dolgot művel, amit hosszú évek után sem lehet kiheverni, s amit mindig újabb és újabb versekben kell feldolgozni és „szublimálni”.⁴² A szédítő végletek közt egyensúlyozó költő itt a lelkében lefojtott iszonyatból teremt szép, de ingatag harmóniát. Verssoraiban a sima tükrön visszaverődő fénysugarak „csengése” és az ezt kísérő „kemény” (t, r, p) és „lágy” (m, l) alliterációk összeütköztetése utal az egykori testi ütközésre:

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

E „tündértánc” néma iszonyatosságát a következő két versszak fontos pillérszavai, illetve a második versszak végén kicsorduló „vér” is jelzik:

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten, néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Az Úti levelekben a „fergeteg” cibálta meg a habok üstökét, A Tiszában egy „táncoló” és lemenő „nap” vet üszköt az erdő égő és vérző fejére…⁴³ A térben történő távolodás helyszínei egy időben zajló rettenetes eseménysor mozzanatait rögzítik: „álltam – levágott – homály – üszök – vér”…

A Tiszáról készült elemzések szerzői közül tudomásom szerint csak Farkas János László sejtett meg valamit ebből a „vers elején parázsló üszkös megbántottságból”, ebből a „nemcsak szótlan, de megnyilvánulni nem tudó, vérző és sebzett méltóságból”, amely „kezdetben hangsúlytalannak és iránytalannak” látszik, ám a vers lázadó végkifejletét mégis alapvetően befolyásolja.⁴⁴

A Tiszát csupán „természet-magasztaló lyraiságnak” tekintő Horváth János felesleges és „utólagos ragasztéknak” tartotta a verset záró, megvadult Tisza képét, amelyet sehogy sem tudott összeegyeztetni a mű elejének szelíd folyójával.⁴⁵

Margócsy István ugyan elfogadja az idillien szelíd és a vadul áradó Tisza „kétféleségének egymásba átalakuló jellegét”, de úgy véli, hogy a vers végén elhangzó „nagy hiperbolikus kiterjesztés” – vagyis a láncát letépő, „őrült” Tisza képe – „nem antropomorfizáló perszonifikációja miatt lesz érdekes, hanem azért, hogy a kiinduló metaforát a klasszikus retorikák értelmében (is) vett vízió felé tágítja ki, s az értelmezés lehetőségeit ezáltal mitikus asszociációk felé nyitja meg”.⁴⁶

Ha tartjuk magunkat az általa megfogalmazott, nagyon is helyeselhető szabályhoz, miszerint a Petőfi-életműben megnyilatkozó többféleség tárgyalása során „nem egy ellentmondás nélküli egység megteremtésére, hanem az ellentmondások megmagyarázására” kell törekednünk,⁴⁷ aligha érezhetjük meggyőzőnek ezt az általa máshol is túl gyakran emlegetett „vizionárius”, „epifánikus” és „mitikus” „magyarázatot”.⁴⁸ Különösen ha ezeknél pontosabb és „antropomorfabb”, a Petőfi-művek szövegének és a költő életrajzának tényeire támaszkodó értelmezésekkel is rendelkezünk. Ezek ugyanis nem „az isteni lényeg megpillantására és a benne való részesülésre”,⁴⁹ a Margócsy által itt is fölöslegesen emlegetett „epifániára”,⁵⁰ hanem egy olyan atya „lényegével” való találkozásra és az abban való „részesülésre” engednek következtetni, aki a művek szóhasználatában persze gyakran isteni jelleggel ruháztatik fel.

A Tiszával egy időben keletkezett versek – a Keserű élet, édes szerelem, A felhők vagy A szél – sokat segíthetnek a költeményünk vége felé elhangzó és az elemzésekben rendre „elmismásolt” kérdés megválaszolásában – vö. „Szegény Tisza, miért is bántjátok?” –, e művek ugyanis szintén a hősük jámborságát ért bántalmakról, illetve ezek „kezelésének” módjairól beszélnek. Mint a Keserű élet, édes szerelem kezdete is, amelynek negyedik sora A Tiszánál jóval nyíltabban utal a vers hősét ért fejsebekre, miközben A Tisza közismert motívumaival – a félrevert haranggal és a vízözönnel – jellemzi e sebek keltette „harmóniátlanságot”:

Másnak szívem mindig jót kívánt,
S engem mégis minden ember bánt.
Szétszaggatják rajtam takarómat
S tüskékkel tömik meg vánkosom;
Reggelenként aztán kinevetnek
Amiért rémekkel álmodom. […]

Meghasadt lant keblem; húrjain
Vad kezekkel nyargal át a kín,
S olyan a dal, melyet rajta penget,
Mint a szélbe zúgó tűzharang.
Néha téved a harmóniátlan
Hangzavarba egy-két tiszta hang.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet
Összeolvaszthatná némileg;
Ez az egy fa, mit kétségb’esésem
Vízözönje még el nem lepett […]⁵¹

A szintén 1847 februárjára keltezett A szél „szelíd szellője” kezdetben „csendes folyó gyanánt” [!] ússza át a leget, de azután már ő is ugyanazt műveli, mint a jámborságában megalázott s ezért fellázadt Tisza – magyarán a habok üstökét rázó „fergeteg” szerepét átvéve torolja meg az őt ért egykori méltánytalanságot:

Holnap vihar leszek, zúgó-bőgő vihar,
Szilaj paripámon a tengert bejárom,
S mint a tanító a csintalan gyermeknek,
Sötétzöld üstökét haragosan rázom.
Bejárom a tengert, s ha hajót találok:
Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,
S árbocával írom a habokba sorsát,
Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!⁵²

A költő személyiségét is figyelembe vevő, „antropomorf” magyarázatok elmaradása a fentiekhez hasonló esetekben nemcsak az egymást megvilágító Petőfi-szövegek tanulságainak irodalomtörténészi elhanyagolásából vagy fel nem ismeréséből fakad, hanem a költők életrajza iránt tanúsított, manapság divatos érdektelenségből is. Sajnos, Margócsy István is beleesik ebbe a hibába, amikor úgy véli, hogy Petőfi életrajzára nem érdemes sok szót vesztegetni, hisz az „igen széles körben és részletesen ismert”…⁵³ Én nem hiszem, de lelke rajta! Margócsy láthatólag itt is érvényesnek tartja azt a megállapítását, miszerint „a Petőfi-kutatásban különben sem lehet újat mondani […] az elmúlt százötven év interpretációs áradatában minden elhangzott már, s mindennek az ellentéte is”.⁵⁴

Persze ha az általa is használt legújabb életrajzot, Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és kora című könyvét nézem, olykor-olykor én is érzem ezt a bizonyos újdonsághiányt. De nemcsak ezt, hanem az újabb és hitelesebb szemléletnek utat törő régebbi megállapítások semmibevételét is. Kerényi a korábbi kutatásokhoz – így Fekete Sándor, Dienes András, Hatvany Lajos és Mezősi Károly eredményeihez – képest meglehetősen hiányosan és egysíkúan tárgyalja a költő életrajzának nem egy problémáját, így mindenekelőtt Petőfi gyermekkorának és apjához fűződő viszonyának kérdését. Egy rossz értelemben „hagyományos”, idealizált Petőfi-képhez ragaszkodva számos esetben elhallgatja az ennek ellentmondó tényeket – lásd „fattyúügy”, apai kegyetlenkedések, gyermekkori kitaszítottság- és árvaságérzet stb. –, s végül egy olyan „békés-boldog kisgyermekkort” rajzol elénk, amelyben legfeljebb „a gyakori környezetváltozás tette visszahúzódóvá, nehezen barátkozóvá az egyébként eleven gyermeket”…⁵⁵

Nem beszél Petőfinek arról a gyermekkori „helytelenségéről” sem, amelyet Sass István, az orvossá lett egykori iskolatárs jegyzett fel, s amely szakmai-orvosi szempontból is igazolhatná e nagyon is „békétlen és boldogtalan” időszak problémáit. Sass az arcizmok gyakran ismétlődő, ideges rángatózásaként határozta meg ezt a bizonyos rendellenességet, amely „gyakori orrszippantásokban” és „a jobb orrszárny- s szájszöglet sebes felhúzódásában” nyilvánult meg.⁵⁶ A Petőfi-szakirodalomban Hatvany Lajos írta le elsőként, hogy itt a mai orvostudományban „tik”-nek nevezett tünetről van szó, bár ennek okát kissé romantikusan, „a vézna testalkatú fiúcska idegrendszerét megterhelő, még ki nem tört »zsenivel«” magyarázta.⁵⁷

A lélektani szakemberek szerint nem egészen erről van szó. Mint Nemes Lívia írja, „a tik mindig a környezettel való konfliktust jeleníti meg”, és keletkezésében nagy szerepet játszik „az indulatot és akaratnyilvánítást erőszakosan letiltó, állandóan dirigáló felnőtt magatartás”. Az ilyen gyermekeknél „a nevelés tilalmai korlátozzák a mozgást, a szabad tevékenységet”, s ugyanakkor „a büntetéstől és a szeretet elvesztésétől való félelem” is megakadályozza a végletes tiltások nyomán támadt ellenséges indulatok kiélését, illetve ezek szublimálását és alkotó jellegű hasznosítását. A tik a környezetnek szóló, de tévútra sikló mimikai tiltakozás, amelyben a gyermek tudattalan bosszúja fejeződik ki a rajta zsarnokoskodó felnőttel szemben, s ezért lényegét tekintve nem más, mint „a lázadás és az engedelmesség ambivalenciájának” megnyilvánulása.⁵⁸ A körülmények véletlen (?) hasonlósága folytán természetesen azé az engedelmességé és azé a lázadásé, amely A Tisza és a hozzá csatlakozó költemények mellett még számtalan Petőfi-alkotás „poláris” felépítését is meghatározza…

Margócsy István Petőfi-tanulmányainak egyik legnagyobb érdeme, hogy számos esetben igen meggyőzően hangsúlyozza ezt a költő műveiben rejlő kettősséget. Mint írja, „e polaritás teszi, hogy Petőfi költészetének retorikájában is lépten-nyomon olyan szerkezetekkel és olyan kifejezéscsoportokkal találkozunk, melyek egy aktusba foglalják össze a különböző ellentétes jelenségeket: gondoljunk csak arra, hány olyan verse is van, mely már címében is ily kettősséget visel: pl. Palota és kunyhó, Csalogányok és pacsirták, Kard és lánc, A völgy és a hegy, Keserű élet, édes szerelem, Élet vagy halál!, Fekete-piros dal, Menny és föld, Átok és áldás stb. Sőt: ugyanezt a kettősséget találjuk igen sok és sokféle formában a versek alapszövetében is: Petőfi gyakran szinte sportot űz azzal, hogy az ellentéteket nyelvileg is egymás mellé helyezze, egymás ellen kijátssza, egymásba olvassza.”⁵⁹ Ha emlékszünk még, éppen ilyen egymásba olvadó, végletes kettősségre utalt már Illyés Gyula is, amikor „a magyarok istenét” emlegető Nemzeti dal „páratlanul szerencsés refrénjéből” mind az „áhítatot”, mind a „káromkodást” kihallotta…⁶⁰ Idill és horror? Engedelmesség és lázadás? Áhítat és káromkodás?… Vajon mikor jutunk el ennek a magyar költészetben párját ritkító „sztereofóniának” a műértelmezéseket is átható alkalmazásáig, vagy legalább az ezt megalapozó fontos életrajzi tények „nem-monofon” ismertetéséig?…

Kerényi könyvének Először… című fejezete, amely a kamasz Petőfi aszódi iskolaelhagyási próbálkozását ismerteti, egy-egy idézettel is beszél arról, hogy a költő itt kezdett el verseket írni, itt lett először szerelmes, és itt akart először színész lenni. Még a szökési szándékáért kapott kegyetlen apai verést is szóba hozza – csupán arról az Első esküm [!] című versről nem ejt egyetlen szót sem, amely mindezek után a zsarnokság elleni küzdelmet tette meg a költő élete „fő céljának”:

Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt tevék börtönömben,
Hogy életemnek egy fő célja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.⁶¹

Az aszódi incidens és következményei nem egy kamasz tárgytalan „lázadási-kitörési kísérletét” mutatják,⁶² hanem az apai önkénynek való ellenszegülést is. Mint a Dienes András véleményét tolmácsoló Fekete Sándor írta: „a gyerek Petőfi dacossága nyilvánvaló kapcsolatban áll a kamasz lázadásaival, majd a forradalmár indulataival […] Petőfi ellenszegülő hajlama nem annyira »apai örökség«, mint inkább az apai nevelés következménye.”⁶³

A szülői és a politikai önkényt már a Politikai divatoknak az a Pusztafija is párhuzamba állította egymással, akiben a Petőfit jól ismerő Jókai a maga önkényellenes barátjának számos lényeges vonását megörökítette: „Én, ki mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából, s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tyrannizmussá engedik fajulni, én a lázítás és a pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az írás szavai azt mondják: »tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e földön«, én azt mondom: »tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog életed legyen az égben«. Mert rosszul gondoskodott mennybéli üdvéről az apa, ki poklot készített itt lenn gyermekének.”⁶⁴

Petőfinek nem kellett messzire mennie, ha egy zsarnokot akart megmintázni verseiben: a műveiben szereplő kényurak mintaképe a saját apja volt. „Petőfi apja már külsejében is magán hordozta a házi zsarnokság zord jegyét” – írta Hatvany Lajos a „folytonosan mogorva” Petrovics Istvánról. Az ilyen zord atyák – így Hatvany – „megtörik a hatalmukba került asszonyt”, és „a gyermekeikre is igyekszenek kiterjeszteni e zsarnokságot”. Megtörténik azonban, hogy „az apai zsarnokság ellenállást fejt ki a fiakban. Így volt ez Sándor esetében, akiben az a sérelem, melyet rajta a házi zsarnok ütött, a zsarnokság gyűlöletét váltotta ki.”⁶⁵

Az aszódi affér sorsfordító jelentőségét egykor Dienes András is hangsúlyozta: Petrovics István „az aszódi ostorozást valamiféle »megnevelésnek« könyvelhette el, apai győzelemnek. […] Pár hónap múlva, már Aszódon túl, bámulva és elkeseredetten látta, hogy elvesztette fia bizalmát, elhűlve kellett tapasztalnia, hogy elsőszülöttje a szó szoros értelmében inkább világgá megy, hogysem őszinte legyen az apjához, aki az előző válságát karikás ostorral akarta megoldani”.⁶⁶ Napjaink életrajzírója, aki mindenféle atyai „botlást” és felelősséget elutasít, természetszerűleg nem innen, hanem a költő katonaidejétől számítja Petőfi „személyiségóvó”, „alárendeltséget elutasító” törekvéseit, s csupán e későbbi időszaktól említi úgy a szökést, mint az engedelmesség felmondásának eszközét: „Német nyelvű önéletrajza arról tájékoztat, hogy már a szökés gondolatával foglalkozott (»Als er gerade desertiren wollte…«), amikor teste mondta fel az engedelmességet. […] A »balvégzet«-té vált katonáskodás mindazonáltal eredményt is hozott, mindenfajta alávetettség elutasítását, az emberi személyiség megóvásának élményét […].”⁶⁷

Az újabb Petőfi-életrajz szerzője láthatóan kedveli az efféle „magasabb”, „általánosabb” szintre emelt, de az igazságtól könnyen eltávolodó magyarázatokat, és igencsak idegenkedik az emberi személyiséget és annak közvetlen környezetét is figyelemmel kísérő lélektani megokolástól. Jól láthatjuk ezt a költőnek számos kellemetlenséget okozó „nyakravaló-affér” előadásából is. (Mint tudjuk, ez volt az az ügy, amelyben a szabadságharc során tiszti rangot kapott költő makacsul és következetesen elutasította a számára is kötelező tiszti „nyakkendő” – az ún. „nyakravaló” – viselését.) Kerényi indoklása szerint mindez azért történt, mert „Petőfi – akár nemzedéktársai – vonzódott a romantikus, feltűnő, polgárpukkasztó öltözetekhez”.⁶⁸ Ez sajnos nemcsak hiányos, de magának az életrajzírónak is ellentmondó magyarázat, hisz pár oldallal korábban, az Egy biedermeier otthon műhelyében című fejezet lapjain még éppen ő bizonygatja e romantikus egyéniség házasság utáni „megkomolyodását” és „vándormadárból házimadárrá” válását.⁶⁹

A Petőfi-művek szövege és a Petőfi-életrajz Kerényi által elhallgatott tényei arról tanúskodnak, hogy a költő szótárában a „nyakravaló” következetesen „az ember felakasztását” jelentette. Gondoljunk csak a Liliom Peti betyárjára, akinek „nyakravalója lett a / Hóhér kötele”,⁷⁰ vagy a Dicsőséges nagyurak mágnásainak szánt újfajta viseletre: „Uj divatu nyakravaló / Készül most / Számotokra… nem cifra, de / Jó szoros.”⁷¹ A nyakravalóhordás szabályára figyelmeztető Vetter Antal helyettes hadügyminiszternek szintén efféle „ruhaneműt” ígért Petőfi: „Majd kötök én neked nyakravalót kötélből!”⁷²

Fekete Sándor kiváló tanulmánya, A vívódó költő, avagy: Petőfi és a hóhér kötele⁷³ számos példáját sorolja fel Petőfi „bitófa- és kötélkomplexusának”, a műveit mélyen átjáró fulladásos szorongásnak. „Ha statisztikát készítenénk arról, hogy hányféleképpen látta és várta Petőfi a maga halálát – írja Fekete –, kiderülne, hogy a hősi csaták perspektívájában elképzelt pusztulásnál sokkal többször festette maga elé a vérpad, a bitó és a börtön fenyegetéseit. […] Kora ifjúságától kezdve egyre növekvő mértékben, egyre intenzívebben foglalkoztatták a hatalmi megtorlás történelmi és korabeli eseményei, példái, eszközei, s e hol nyíltan, hol áttételesen jelentkező gyötrődés végül is az egész gondolatvilágára, sőt idegrendszerére kiható szorongássá vált. […] Az általunk felismerni vélt komplexus elemzése nélkül igazában sem életét, sem verseit nem érthetjük meg. Aki e komplexust nem érzékeli, nem értheti a verseket, mert például a francia romantika hatását fedezi fel ott is, ahol egy túlzottnak látszó hasonlatban a lélek legbenső titkai tárulnak fel.”⁷⁴

Magam mélységesen egyetértek Fekete Sándor megállapításaival, de a gyermek Petőfi által nem sokszor láthatott államhatalmi megtorlások helyett inkább az apától származó, fentebb már többször említett halálos fenyegetésekből vezetném le ezt a bizonyos bitófa- és kötélkomplexust.

Utalhatnék itt a Fölszedtem sátorfám című versben megjelenített apa fenyegetőzésére, aki az ő Sándor fiára vonatkozó „jó szomszédi” jóslatokra – ti. „Fölakasztják, amit adjon is az isten” – még rá is dupláz kegyetlen haragjában:

Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!⁷⁵

Vagy említhetném „az elbeszélő költeményeiben is mindig önmagát rajzoló” költő „mostohaapjának” kifakadását, aki a János vitézben is hasonló jókat kíván a maga „talált gyermekének”:

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
Ezért tartottalak, ezért etettelek?
Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.⁷⁶

Az édesanyját is féltő, „zsivánnyá” lett fiú lelki önarcképe a Fürdik a holdvilág… zárósoraiban szintén akasztófával végződik:

Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám, de most már nem lehet:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.⁷⁷

A Ki vagyok én? Nem mondom meg… című „betyárversnek” a kezdete szól a hős „felkötéséről”:

Ki vagyok én? Nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének…⁷⁸ stb.

Az akasztással való atyai fenyegetéseknek minden bizonnyal fontos szerepük lehetett a gyermek Petőfi „tik”-jének kialakulásában, hiszen az ezt kísérő gyakori orrszippantgatás – azaz a gyakori levegővétel – a fulladásos halál elleni védekezés módjaként is értelmezhető. Miként a „nyakravaló-ügy” során szabadon hagyni kívánt nyak és a kihajtott inggallér is, amelyhez oly erősen ragaszkodott a költő, hogy kérésének megtagadása után még a hadseregből is kilépett.

A kortárs Vajda János ezt a ragaszkodást „a szabadszelleműség, természetesség és egyszerűség kifejezéseként” fogta fel, és úgy vélte, hogy Petőfinél „minden ilyes eredetiségnek megvolt a maga erkölcsi vagy politikai okszerűsége”.⁷⁹ A kizárólag eszmei vagy politikai okokat kereső kutatók számára ez bizonyára örvendetes megállapításként hangzik, de csak azért, mert valószínűleg se Vajda, se ők nem tudnak arról, hogy a költő már tizenkét éves aszódi diák korában is ilyen „öltözködési politikát” folytatott, azaz télen-nyáron „kihajtott inggallért viselt”.⁸⁰

A felnőttkori és a gyermeki „politikának” ez az egyezése kénytelen-kelletlen arra szoríthat bennünket, hogy mi is komolyan vegyük a mindenféle zsarnokságot elvető Első esküm fogadalmát, azaz hogy Pusztafi-Petőfi nyomán mi is elfogadjuk a szülői és a politikai zsarnokság együttes vizsgálatát. Az ilyen együttes vizsgálat persze nem kis mértékben módosíthatja a politikus Petőfiről kialakított „kultikus” képet, de azt is könnyebben megértetheti velünk, hogy egy gyermekét „mészáros módon” nevelő s hol késsel, hol ostorral, hol akasztással fenyegető apa után miért válthatott ki olyan végletes reakciókat a költőből egy Mészáros nevű hadügyminiszter, amikor egy bizonyos „nyakravaló” viselésére szólította fel őt…

Petőfi forradalmi szerepvállalása szorosan egybefonódott ezzel a mélyen beléivódott apai zsarnokság elleni küzdelemmel, amely mind az életében, mind a műveiben hasonló áttételeket – mondhatnánk: ugyanazt a „nyelvet” – használta. Nemcsak az imént említett „nyakravaló-ügyben”, hanem a személyes sorsában és műveiben egyaránt fontos apa-motívumoknak – így a „nap”-nak vagy a „király”-nak – az alkalmazása során is.

Orlay Petrics Soma beszámolójából tudjuk, hogy az 1842-es napfogyatkozás idején Petőfi végig a fogyó napra függesztette tekintetét, és így kísérte figyelemmel ennek a számára apát és apai hatalmat szimbolizáló égitestnek az eltűnését. „Amint a nap fényes tányérja fogyni kezdett – írja Orlay –, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni. S csakugyan intésem dacára sem vette le arról tekintetét. […] Csak napok múltán szűnt káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval soh’sem látott többé tisztán…”⁸²

Ez a vakító nappal szembenéző – és eltűnését váró! – gesztus egy tizenkilenc éves fiú elképesztően konok igazságkereséséről és visszafojtott indulatáról tanúskodik… Gondoljuk meg: az égre emelt tekintet már Ovidius óta a teremtés díszeként létrehozott ember megkülönböztető jegyének számít,⁸³ és Az apostolban is a szabad emberhez egyedül méltó életvitelnek a jelképe!

Naponta kisebbnek tetszett előtte,
Mélyebben sűllyedettnek
Az ember, akit isten
Saját képére alkotott,
Az ember, akinek szemével
A napba kéne néznie,
És ehelyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tőlök a csuszást tanulja.⁸⁴

A „föld napjaként” és „a hon atyjaként” emlegetett királyok közül Petőfi 1844-ben egy olyan V. Ferdinánddal kíván szembenézni – „Ugy nézz a szemembe / Jó öreg királyom” –, aki mind a megszólítását, mind a tetteit tekintve az ő „jó öreg” apjára hasonlít. (Például abban is, hogy mind a ketten a maguk gonosz tanácsadóitól félrevezetve hoznak hibás döntéseket. Lásd a Fölszedtem sátorfám… apjának a „jó szomszédok” sugalmazására kimondott halálos ítéletét: „Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!”)

Az „engedelmesség” és a „lázadás” ambivalenciájának átrendeződése a költő utolsó éveiben jelentősen megváltoztatja ennek a „nap”- és „király”-motívumnak az értelmét. A korábbi versek földet kergető és mámorosan lezuhanó égitestje⁸⁵ az 1848 januárjában írt A puszta, télen soraiban már öreg, kiűzött királyként és véres koronáját hátrahagyva ér el a föld pereméig, ahonnan ő is „visszanéz még egyszer”:

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.⁸⁶

A nappal való szembenézésnek ez a jelenete mintha az 1842-es napfogyatkozás apa–fiú „párbaját” ismételné meg, de most egy fokkal világosabb végkifejlettel. Az országából kiűzött, fáradt, rövidlátó nap, valamint a fejéről leesett véres korona mintha egyértelműbben utalna e „nap-király” trón- és csatavesztésére.

De mitől vált a koronája véressé? És mitől eshetett le?… A legkínálkozóbb, mindkét kérdésre megfelelő válasz bizonyára az lehet, hogy valamilyen, fejére mért ütéstől, vagyis megint egy olyan fejsebtől, amilyet ez a „nap” ejtett valamikor A Tisza ártatlan főhősén, s amilyet most neki magának kell elszenvednie…

E képletes síkra terelt bosszúállás és trónfosztás következtében a kései Petőfi-versek többségében már egy egészen másfajta, kicserélt „nap”-pal találkozunk:

Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Uj dicső szentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak
S oltárlámpa lészen benne a nap.

(1848, 1848. okt.–nov.)⁸⁷

Ebben az új és dicső szentegyházban már nem az Isten vagy az atya, hanem maga a költő lesz az „oltárlámpa” és a „nap”. Nemcsak azért, mert „a kunyhók mécsvilága” is ő volt (Lehel, 1848. febr.–márc.), meg a nép előtt haladó „lángoszlop” is (A XIX. század költői, 1847. jan.), hanem azért, mert az ekkori műveiben szereplő „nap” is őt magát szokta jelölni. Lásd a tömeg tétlenségén háborgó égitestet és költőt A király esküjében (1848. máj.), a „forradalmár” Kont válláról napként lehulló fejet a Kont és társaiban (1848. dec.), valamint a „zsarnok, jégszívű télre” tűznyilakkal lövöldöző napot A tél halálában (1848. febr.), akinek a helyére már nyíltan a költő lép az Itt a nyilam! mibe lőjjem? című, 1848 decemberében keletkezett költeményben.

Ez a szabadság szentegyházába kerülő újfajta „nap” és költő tehát nem egy vizionárius-mitikus asszociációkért lelkesedő poéta oktalan önkénye folytán kerül a versbe, hanem egy korábbi elnyomottságától és engedelmességétől szabadulni akaró fiatalember lázadása következtében, aki az egykor apai hatáskörbe tartozó tennivalókat – így a „nap”, a „király”, sőt olykor az „isten” feladatait is – saját magának akarja meghódítani, illetve kisajátítani. A puszta, télen kiűzött „nap-királya”, farkasa vagy hollója természetesen szintén nem valamilyen „referenciákat nélkülöző”, „önkényes és motiválatlan magánbeszéd víziójaként” jelenik meg ebben a költeményben.⁸⁸ Margócsy szerint az itt említett tárgyak és személyek leírásai „csak a beszélő reflexiós indulatainak illusztrációjaként lesznek bevetítve”, egy „teljesen kihűlt és elidegenített világ rettenetét [?] lereagáló magános elbeszélő nem ábrázoláselvű beszédének” formájában.⁸⁹ Ha ez igaz, akkor e „rettenetes” reflexiós indulatok tartalmának és „bensőséges tárgyiasságának”⁹⁰ sem ártana valamivel több figyelmet szentelni. Mondjuk, olyanformán, hogy megpróbáljuk kideríteni az ilyen leírásokban megjelenő, indulatok formálta, egyéni jelentéstöbbletet, amihez persze nemcsak a művek egymást magyarázó jelvilágát – például a Petőfi alkotásaiban számtalanszor megjelenő „nap”, „szél”, „betyár” vagy „farkas” emblematikáját – kellene tisztáznunk, hanem az ezekhez kapcsolódó tárgyi és lelki élettényeket is.

A korábbi romantikafelfogásokat jogosan bíráló Margócsy félig-meddig ezek foglya marad, amikor „a referencialitás elvén nyugvó realizmuskoncepciókkal” szemben az általa elemzett, romantikus Petőfi-versektől – így A Tiszától vagy A puszta, télen-től – rendre elvitatja ezt a bizonyos referencialitást. Ez azért nyugtalanító, mert közben meglehetősen üres és semmitmondó „vizionárius asszociációkat”, „mitikus kettősségeket” vagy „epifánikus látomásokat” tesz ennek helyébe, és még meg is dicséri ezek „felszabadító [?] bizonytalanságát”.⁹¹

Könyvében ő maga hivatkozik „a romantika önideológiáira”, amelyek szerint „a klasszicista »életidenséggel« és »idealizmussal« szemben a romantikusok az életet úgy ábrázolják, amilyen, hogy eszmék helyett tényeket fognak megírni, hogy eszményi helyett egyéni, valóságos életszerű irodalmat akarnak stb.”.⁹² Ugyancsak ő figyelmeztet arra, hogy a Petőfi-versek olvasásánál [is] ki kell lépnünk abból a „szótári jellegű nyelvi szemléletből”, amely a művekben található szavakat csak „önállóan, mint szótári szemantikai egységeket” vizsgálja, s ehelyett „a »legegyszerűbb« Petőfi-szövegeknek az elemi összetevőit” is „egymásra vonatkoztatva” kell olvasnunk.⁹³

Én messzemenően egyetértek ezekkel a megállapításokkal és kívánalmakkal, csupán azt sajnálom, hogy megfogalmazójuk nem mindig tartja magát hozzájuk. Hogy egy fentebb már érintett példára hivatkozzam: őszintén szólva nem értem, miért állítja, hogy A puszta, télen betyárja fölött szálló holló esetében „azt sem lehet feltételezni, hogy bármilyen referencialitás rejlhetne e szavak mögött”.

Egy általa is idézett „valóságos és életszerű romantika” esetében ez a „holló” minden bizonnyal utalhat egy „varjúnál nagyobb, nagy csőrű madárra”, amely az ún. hétköznapi valóságban is létezik.

A „szótári szemléleten” túllépve és a többi Petőfi-szöveget bevonva azt is megállapíthatnánk, hogy a „holló” szó például a János vitézben is előfordul – vö. „Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…” –, de itt már „az akasztott emberre váró dögmadár” jelentéstöbbletével. (Ami természetesen a nyelven túli, hétköznapi valóságban is kétségtelen referenciával bírt Petőfi idejében.)

A Petőfi egyéni világához tartozó, valóban izgalmas referencialitás persze még csak ezután következnék, de ennek tudatosításához elengedhetetlenül fontos lenne annak a Petőfi életének és verseinek megértéséhez alapvetően fontos, Fekete Sándor felfedezte „bitófakomplexusnak” a bekapcsolása is, amelybe egy akasztani való betyárra és költőre figyelő holló referenciája is beletartozik…

Petőfi szabadságfelfogásának számos igaz és helyes megállapítást tartalmazó tárgyalásakor Margócsy István is elismer bizonyos személyiség-lélektani összefüggéseket – vö. „A szabadság Petőfi számára nem kifejtendő, analitikus, elméleti probléma, […] nem is csak megvalósítandó, aktualizálható politikai program, hanem olyan összefoglaló személyiség-lélektani és etikai princípium, melynek szinte »természetesen«, számára magától értetődő, magyarázatra nem szoruló módon adódnak nemzet- és világméretű társadalmi-politikai vonatkozásai és kiterjesztései”⁹⁴ –, de a későbbiekben nem az egyéni-életrajzi fejlődés sajátosságaiból, hanem kizárólag „a” romantika eszmei hatásából igyekszik ezeket levezetni: „Petőfinek a világhoz való viszonyulása […] kétféle volt: egyszerre és egymás mellett élt benne a romantika nagy, lázadó és korlátokat nem ismerő individualizmusa s – ugyancsak a romantika hozományaként – a közösségbe (népbe, nemzetbe) való beleolvadás igénye.”⁹⁵

A Petőfit jellemző „antinomikus szerephármasság” – a szélsőségesen individualista, a közösségbe olvadó és a profetikus költő – ellentéteinek vizsgálatakor szintén elveti a valóban személyre szabott, személyiség-lélektani vonatkozásokat, s ezek bekapcsolása helyett pusztán formállogikai szempontból konstatálja a fenti antinómiák „feloldhatatlanságát”: vö. „ama szaggatottságot, melyet Petőfi a már idézett előszóban önmagának (és korszakának) tulajdonít,⁹⁶ […] nem pszichológiailag vagy életrajzilag kellene értelmeznünk, hanem e költészeti szerephármasság feloldhatatlanságából lehetne eredeztetnünk”.⁹⁷

Ha következetesebb akarna lenni a romantika bevonásakor már alkalmazott eszmetörténeti megközelítéshez, itt nem ártana figyelembe vennie a 19–20. századi messianizmusnak az egyetemi főiskolai oktatásban részletesen tárgyalt, archaikus logikáját is, amely a maga „részt” és „egészt” azonosító, a keresztény vallás által is közvetített szemlélete révén bizonyára érthetőbbé tenné ezeket a ma oly „feloldhatatlannak” érzett antinómiákat.⁹⁸

Folytathatnám, de minden cikket illik befejezni valamikor. Ezért hadd kanyarodjam vissza a kiindulópontként használt Babits-tanulmányoknak egy olyan problémájához, amelyre hasztalanul próbáltam a mai Petőfi-irodalom egy-két általam említett munkájában megoldást találni.

Babits egy olyan „gyermeki” jelenidejűségben élő Petőfit vázol fel írásaiban, aki állítólag „pillanatonként s a múlttal való komplikáltságuk nélkül” szemléli a világ eseményeit. Ez a Petőfire testált „egészséges amnézia” logikusan vezeti el őt odáig, hogy impresszionisztikusan felszíneseknek és következetleneknek minősítse a költő verseit.

 Az általam vizsgált mai szerzők munkáitól szintén nem idegen a múlt effajta szimplifikálása: egyszer a költő életének alapvetően fontos eseményeit próbálják eltussolni, másszor az életrajzok „megbízhatóságáért” lelkesednek, miközben lemondanak a műértelmezés biográfiai vonatkozásainak hasznosításáról. Pedig mint a Margócsy István könyvét recenzeáló Milbacher Róbert is írja, „talán az sem lenne szentségtörés, ha a naiv pozitivista pszichologizálást elhagyva megpróbálkoznánk a Petőfivel kapcsolatos (ön)életrajzi vonatkozású adatok újraértelmezésével és így a Petőfivel kapcsolatos diskurzus szerkezetének újragondolásával”.⁹⁹

A múltnak ez az önkéntes és „önkényes” elszegényítése ma leginkább a műértelmezés területén jár túlfeszítettségükben is keveset mondó s olykor igencsak meglepő eredményekkel – főleg amikor egy magát „becsületes pogány emberként” jellemző Petőfi¹⁰⁰ elszomorítóan kínos „epifániáiért” lelkesednek, vagy amikor egy megmagyarázatlansága miatt „sokarcú” költő „felszabadító bizonytalanságait” dicsérik. Mit lehet erre mondani? Talán csak azt, hogy egy számunkra inkoherensnek látszó költői nyelvet és emblémarendszert nem az összefüggéstelenség „erényeivel” kell felruháznunk, hanem tényleges értelmezésre váró, tudós emberhez méltó feladatként kell kezelnünk.

Jegyzetek

¹Babits Mihály, Petőfi és Arany = Uő, Esszék, tanulmányok, I. kötet, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978 (a továbbiakban: ET₁), 160.

²Lásd például Pogány Józsefnek, Hatvany Lajosnak és Király Istvánnak a Petőfi és Arany-tanulmányt politikai szempontból kárhoztató írásait (Pogány József, Arany kontra Petőfi, Renaissance, 1910. nov. 25. 14. sz. 514–522.; Hatvany Lajos, Petőfi és Arany (1 – 2 – 3), Jövő (Bécs), 1922. dec. 30., 1923. jan. 2., 1923. jan. 3.; Király István, Petőfi mint vízválasztó, Irodalomtörténet, 1949/2, 169–183.), illetve magának Babitsnak egy irodalmi mű – adott esetben a Május huszonhárom Rákospalotán című költemény – pártpolitikai felhasználása ellen bejelentett tiltakozását (Babits Mihály, Önkommentár, Nyugat, 1912. jún. 16. 12. sz. 1074.).

³Babits Mihály, Petőfi = ET₁, 723–729. A gyermek és gyermeki szó kiemelései mindenütt tőlem – Sz. G. A.

⁴Babits Mihály, Petőfi és Arany = ET₁, 177. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

⁵Uo. 169. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

⁶Uo. 169–170.

⁷Babits Mihály, Petőfi = ET₁, 726–727.; Uő, A magyar jellemről = ET_2, 646.

⁸Barta János, Magyar líra – magyar verskritika: Utóhang Babits Mihály verskötetéhez, Esztétikai Szemle, 1938, 60.

⁹Babits Mihály, Összegyűjtött versei, szöveggond. Kelevéz Ágnes, Osiris Kiadó (a továbbiakban: BMÖV), 461.

¹⁰BMÖV, 462.

¹¹Uo. 461.

¹²Petőfi Sándor, Összes versei (a továbbiakban: PSÖV), Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976, 60.

¹³Babits Mihály, Petőfi és Arany = ET₁, 167. A példa szó szerint ismétlődik a Petőfi című előadásban: ET₁, 726. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

¹⁴Vö. „S mikor ennek az egészségnek a lényegéről van szó, mindig vissza kell térni […] a tiszta visszhangra, a tiszta tükörre! Mi is lényegében az egészség, a lelki egészség? Röviden kifejezve: valami gyermeki érzékenység: erős, de nem tartós – gyorsan lángol, könnyen felejt.” ET₁, 726.

¹⁵Lásd az orvosi könyvek idevágó magyarázatait: „[…] az amnézia azt jelentheti, hogy az elme tudat alatt igyekszik kitörölni valamilyen történést, amellyel nem akar foglalkozni, mert túl fájdalmas. Ilyenkor az érintettnek pszichiátriai segítségre van szüksége.” Orvosi tanácsok otthonra, Reader’s Digest Válogatás, 1995, 184.

¹⁶ET₁, 175.

¹⁷PSÖV, 250.

¹⁸Rába György, Babits Mihály költészete: 1903–1920, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 76–77. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

¹⁹Uo. 58. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

²⁰PSÖV, 636.

²¹Horváth János, Petőfi Sándor, Bp., Pallas, 104., 502.

²²Nemes Nagy Ágnes, Csend és hangerő: Két verselemzés, Kortárs, 1989/9., 118.

²³PSÖV, 689.

²⁴Petőfi Sándor, Prózai művei (a továbbiakban: PSPM), Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976, 457–458.

²⁵Vö. „És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelemszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.” PSPM, 457–458. Hasonlítsuk össze mindezt Molnár László és Pásztor Ferenc visszaemlékezéseivel, akik szerint Petőfi már négyéves korában is „nagyon tartott”, sőt „nagyon félt […] mogorva természetű apjától”, aki a legártatlanabb csínyekért is megfenyítette, s aki „mindig elhallgattatta”, mert „nem szerette, ha a gyerek okoskodott”. Hatvany Lajos, Így élt Petőfi (a továbbiakban: ÍÉP), I. köt., Bp., Akadémiai Kiadó, 1967, 116., 118.

²⁶PSÖV, 283.

²⁷PSÖV, 454.

²⁸Horváth János, Petőfi Sándor, 566.

²⁹ÍÉP, I, 263.

³⁰ÍÉP, I, 101–102. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

³¹Tóth Sándor, Petőfi és szülei Szabadszálláson, Szabadszállás, 1994, 160. Kiemelés tőlem. A két, egymástól független vallomás tehát Petőfi apjának egybehangzóan idézett szavaival állítja, hogy a költő nem Kiskőrösön született. Ha az újszülöttet ugyanis oda vitték keresztelni, akkor mindenképpen máshol kellett születnie. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon számítógépes bővítéseiben így nagyon is jogos a Kiskőrös után tett kérdőjel: „Kiskőrös (?)”.

³²Fekete Sándor, Petőfi Sándor életrajza, I. köt. A költő gyermek- és ifjúkora, Bp., Akadémiai Kiadó, 1973, 21.

³³K. F., Lektori jelentés Sz. G. A. kéziratáról: A rejtélyes költő (Petőfi Sándor).

³⁴Gyulai Pál, Arany János. (Emlékbeszéd) = Petőfi koszorúi, Magvető Kiadó, Bp., 1973, 308.

³⁵PSPM, 508.

³⁶Hoppál Pál – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György, Jelképtár, Helikon K., 1990, 158–160.

³⁷PSÖV, 235.

³⁸PSPM, 67.

³⁹Lásd „a jó öreg [= a nap] / A bort nem veti meg” – A nap házasélete, PSÖV, 236.; „nézz a szemembe / Jó öreg királyom.” – V. Ferdinándhoz, PSÖV, 252.; A jó öreg kocsmáros – PSÖV, 418.; „ivott a jó öreg” – Egy estém otthon, PSÖV, 130. stb.

⁴⁰PSÖV, 236.

⁴¹Lásd az Úti levelek leírását: „a részeg ember a szobájában […] hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakot ver be, s mindenképpen garázdálkodik.” PSPM, 483. Mindez rendkívül hasonlít Petrovics Istvánnak a szabadszállási és félegyházi bírósági jegyzőkönyvekben rögzített „bútorrontó” garázdálkodásaihoz, illetve a gyengébb nem elleni tettleges fellépéseihez. Vö. Tóth Sándor, Petőfi és szülei Szabadszálláson, 31.; Mezősi Károly, „A jó öreg kocsmáros” fiatalabb árendás és kocsmabérlő korában. A PIM évkönyve, 1960–61, 64.; Szántó Gábor András, A rejtélyes költő (Petőfi Sándor) = Irodalomtörténet – Irodalomértés, ELTE TFK, 1995, 118–123.

⁴²Petőfi írásai élete végéig tele vannak egy áldozatán, illetve annak fején tipró zsarnok képével: lásd III. Richárd király (szintén 1847. febr., mint A Tisza): ez „az óriási gazember […] eddig mások fejein járt”, PSPM, 564.; Kont és társai (1848. dec.): „Ottan hevert, mint a holttest, / A haza is, megalázva, / Rajta a gaz király lába.”; PSÖV, 1147.; Levél Várady Antalhoz (1846. máj.22.): „[…] a népek mind fölemelik / A föld porába gázolt fejöket”, PSÖV, 560.; Levél Klapka Györgynek (1849. máj. 8.): „egy esztendeje, hogy lábbal tiporják az én büszke és méltán büszke fejemet”, PSPM, 763. stb.

⁴³Az „üstök” / „üszköt”-féle hasonló hangzású (paronimikus) alakok költői szöveget szervező szerepéről lásd Roman Jakobson szavait: „A költészetben a nyelvi egyenlőségek a szöveg megszerkesztésének egyik elvévé válnak […] A nyelvi kód minden alkotóeleme – szemben áll, egymás mellé rendeződik, összefüggő kapcsolatba kerül, a hasonlóság és különbözőség elve szerint […] A szójáték – vagy hogy tudományosabb és talán pontosabb terminust használjunk –, a paronomázia uralkodik a költői művészeten.” (R. Jakobson, Hang – jel – vers, Gondolat K., Bp., 1972, 433.)

⁴⁴Farkas János László, Tükör által, színről színre. Világosság, 1997/9–10., 57., 70.

⁴⁵Horváth János, Petőfi Sándor. 404–405.

⁴⁶Margócsy István, Petőfi Sándor. Kísérlet (a továbbiakban: MI), Korona Kiadó, Bp., 1999, 191.

⁴⁷Uo. 86.

⁴⁸Uo. 167., 204., 205., 210. stb.

⁴⁹Uo. 197.

⁵⁰„A Tisza, ismeretes módon, a romantikus vallomásosság jegyében megadja a »konkrét« pillanatot is, midőn a költő átélte volna epifániáját (»Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék…«) […]”. MI, 205.

⁵¹PSÖV, 632–633. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

⁵²PSÖV, 639–640.

⁵³MI, 249.

⁵⁴MI, 4.

⁵⁵Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és kora (a továbbiakban: KF), 14., 16.

⁵⁶Sass István, Látogatás öreg Petőfiéknél Vácon, Vasárnapi Újság, 1884, 52. sz. 830–831.

⁵⁷ÍÉP, I., 147.

⁵⁸Dr. Nemes Lívia, Pszichogén tünetképződés a kisiskolás korban, Akadémiai Kiadó, Bp., 1974, 74–75.

⁵⁹MI, 174–175.

⁶⁰Illyés Gyula, Petőfi Sándor, Móra K., 338–339.

⁶¹PSÖV, 667.

⁶²„Ez már több »igazolatlan hiányzás«-nál, ez már a kamaszkor első lázadási-kitörési kísérlete volt, a kor adta sajátos formában.” KF, 19.

⁶³Fekete Sándor, Petőfi Sándor életrajza I., Akadémiai Kiadó, Bp., 1973, 44.

⁶⁴Jókai Mór, Politikai divatok. Centenáriumi kiadás, XII, (1926), 25.

⁶⁵ÍÉP, I, 147., 280.

⁶⁶Dienes András, A fiatal Petőfi, Bp., 1968, 133.

⁶⁷KF, 25.

⁶⁸KF, 112.

⁶⁹KF, 90–91.

⁷⁰PSÖV, 377.

⁷¹PSÖV, 937.

⁷²ÍÉP, II, 549.

⁷³Fekete Sándor, Mezítláb a szentegyházban, Magvető K., Bp., 1972, 12–66.

⁷⁴Uo. 34., 39., 48. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

⁷⁵PSÖV, 701.

⁷⁶PSÖV, 257.

⁷⁷PSÖV, 133. A betyárversek lelki önarckép jellegéhez lásd még a költő egyik írói álnevét, a Lator Györgyöt.

⁷⁸PSÖV, 87.

⁷⁹Vajda János, Egy honvéd naplójából = ÍÉP, II. 697.

⁸⁰Lásd Sárkány Sámuelnek az 1835-ös évre vonatkozó adatait: ÍÉP, I. 186.

⁸²ÍÉP, I. 391–392.

⁸³„Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre, / embernek fölemelt orcát és adta parancsát, / hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.” Publius Ovidius Naso, Átváltozások, ford. Devecseri Gábor, Magyar Helikon, 1975, 9.

⁸⁴PSÖV, 1069–1070.

⁸⁵Lásd az Én vagyok itt… és A nap házasélete című költeményeket.

⁸⁶PSÖV, 901.

⁸⁷PSÖV, 1131.

⁸⁸MI, 210. „[…] itt a leírásnak »realitása« egyetlen mozzanattal sincsen állítva vagy erősítve: minden szóba kerülő jelenség rögtön az első előfordulásában a vizionárius önkény által lesz előhíva […] E híres strófazáró, kommentatív sor („Háta mögött farkas, feje fölött holló”) esetében […] azt sem lehet feltételezni, hogy bármilyen referencialitás rejlhetne e szavak mögött.” MI, 210–212.

⁸⁹MI, 209.

⁹⁰MI, 146.

⁹¹MI, 211.

⁹²MI, 145–146.

⁹³MI, 164–165.

⁹⁴A szabad elvű Petőfi = Magyar szabadelvűek: Petőfi Sándor, vál., bev. és jegyz. Margócsy István, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1998, 10. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

⁹⁵Uo. 13.

⁹⁶Lásd az 1847-es Összes költemények előszavát: „Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csatatérén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás-tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. – Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. […] Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke!” PSPM, 560.

⁹⁷MI, 118–119. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

⁹⁸Vö. pl. „Az időt mi hoztuk magunkkal”: Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből, VI. Akadémiai Kiadó, Bp., 1985, 71–75., 77–80.

⁹⁹Milbacher Róbert, Egy sikeres kísérlet tanulságairól és várható következményeiről: Margócsy István: Petőfi: Kísérlet, Jelenkor, 2000/12. 1264.

¹⁰⁰Zoltán fiam életrajza héthónapos koráig = PSPM, 533.

Nyitólap