|
Lackfi János
Katasztrófa
Elemi katasztrófa vagyok
Lángszóró tekintetem nyomán
sisteregve olvad, párolog el a hó,
üszkösen ropogva dőlnek ki a törzsek,
röptükben sülnek meg a madarak
Eszelősen vágtáznak a felhők,
zseblámpaként villogva,
kápráztatóan kel és nyugszik a nap
Üledékes kőzetbe bemaródik
hullt levelek erezete,
fák húsa nyomorodik kőszénné,
évezredeket öregszik a táj
arca pillanatok alatt
Szemem fiatal lányokat roskaszt,
ringó mellük, táncoló lábuk helyén
ráncos emlők, fáslizott bokák
Akire ránézek, holtan csuklik össze,
nem él túl sugárkezelést, kemoterápiát,
mindenestül elveszti magát
Egy pillantással gyújtok fel házakat,
duzzasztok árvízzé patakokat,
süllyesztek el hajót,
kényszerítek repülőt lezuhanni,
a kocsik bömbölő motorral
rontanak az utcán átkelő
kisiskolások közé
Távol kéne engem tartani a világtól
mert bennem már minden rossz véget ért
lejátszott focimeccs a történelem
megoldott sakkrejtvények a választások
minden elnököt meggyilkoltak
és felrobbantottak minden parlamentet
Szerencsére mindentől messze élek
egy szigeten ahol senki se kerülhet
elátkozott tekintetem elé
Így áltatom magam pedig tudom jól
alattam a sziget is kilőtt
száguldó rakéta
mely hamarost kioltja egy város életét
Belső hangtérkép
Ivony Marcellnek
A hang rezgése formálja a tájat:
mint fogász fúrója, úgy cizellál.
A lombozat ezernyi rését
vattázza ki egy ef, egy gé, egy cé.
Triolák pödrik a borostás
bácsika kalapját,
amint, tadada-tadada,
kistraktorján hordókkal
cantabile a présházba tart.
Elmosogatott edények
campaniléje,
léptek suta dobüteme,
autómotorok baritonja.
Itt-ott kiválik egy-egy rövid
szóló, politikai tiráda,
házastársi perpatvar,
harsány disznóvicc.
Majd békák és kutyák
kara, lüktető zenei alapszövet.
Rástartoló szúnyogok
metsző üveghangja sötétben.
És mindennél erőteljesebben
olyan zenék, melyeket már vagy még
nem hallhatok:
befalazott pincénk borízű
ásítása, halott nagyanyám zsörtölődése
a kert végéből, ahogy
megbeszéli növényeivel
a növekedési tervet,
cimbalomzengéssel a
visszaadott kölcsönzongora,
mely alig fért ki a szűk ajtón.
Meg persze a dal, amelynek
én írtam a szövegét,
talán én is éneklem,
de mikor álmomban
benyitok a koncertterembe,
már mindig vége
annak a műsorszámnak,
s valaki más áll a színpadon.
Köpenyegcibáló
szelekről
Viszik a
szelek a köpenyemet,
Cibálnak: „Hová mész, hülyegyerek?
Visszük a klepetyust,
Fele bor, fele must
Életedet,
S holnap a neved, a leheleted.
Látod-e, a vászon micsoda csak?
Kódorgó lenszál, mit szél kegye csap!
Tilolják, fésülik,
Megszenved mindenik,
Szövetet ad,
Mibe te tekered potrohodat!
Tudod-e, minemű a corpusod?
Mint mákkal telt zsákot, úgy hordozod.
Idő rajt lyukat ejt,
Szóródik sejt-selejt,
Száll a porod:
Szív, lélek, értelem útra potyog.”
Viszik a szelek a köpenyemet,
Tölcsérük beszippant, vele megyek,
Nem nézek hátra már,
Elnyel a láthatár,
Nádak, erek!
Viszik a szelek a tetememet.
