Kemsei István
Az igazi Shatterhand
Jász Attila: XANTUSiana
Old Shatterhand, ez a rosszemberek
fölött puszta öklével diadalmaskodó germán-amerikai
szupernindzsa kolibrik kitömésével foglalatoskodik, a
kaliforniai tájegység növény- és állatvilágát
rendszerezi, általa felfedezett szigetek tömegét íratja fel
az óceán térképére, az apály és a dagály természetét
tanulmányozza a Kaliforniai-félsziget déli csücskén, majd az
USA mexikói konzulja lesz. Xantus János, a Nemzeti Múzeum
Néprajzi Osztályának őre, a pesti Állatkert első
igazgatója az amerikai hadsereg kötelességtudó katonájaként
végignézi Ülő Bikának és fiainak legyilkolását:
nagyjából ennyi a történet lényege, azaz: „létezésünk
miértje nem definiálható olyan / egyértelműen mint
szeretnénk mert ugyan miért ne / hallhatnánk egy fa lombjának
susogásában a / Nagy Szellem harcosainak üzenetét az Örök /
Vadászmezőkről vagy akár az angyalok nevetését /
eljövendő sorsunk felett”. Civilizációnk születése óta
uralkodik rajtunk a történetmesélés kényszere. A
többi – és mindezekkel együtt – költészet. Az idő
különös működésének csakis bennünk, emberekben
megkövülni képes lenyomata, a mítosz.
A mítosz hatásának ereje sajátos módon
morzsányi valóságtartalmában rejlik. A valóság a mítoszban
olyan, mint a jó fűszer: egyetlen aprócska darabja elegendő
ahhoz, hogy egy bármilyen történet megkérdőjelezhetetlen
igazsággá válhasson. Az ember ugyanis kultúrájánál fogva
mítoszteremtő. Avval szórakoztatja embertársait, hogy
történt valami, valahol, valamikor, valakivel. Ennek
hitelesebbé tételéhez elég a határozatlan névmást
általánossá változtatni: bármi, bárhol, bármikor,
bárkivel (megtörténhet). Hogy aztán a történet a konkrét
valóság látszata lehessen: adjunk hozzá egy ismerős nevet.
Esetünkben ez a név lehetne akár a kiváló Haraszthy
Ágostoné is, Xantus emigráns kortársáé, a borászati
sikeremberé, aki új életre keltette Kaliforniában a tokaji
bort, evvel megteremtette Amerikában a szőlőtermesztést, s
ennek hasznából testestül-lelkestül amerikai milliomossá
válhatott. Lássuk be, hogy az ő története nem lenne igazán
„magyar”.
Xantus János a mi emberünk, a magyar
szabadságharcnak az osztrák seregből megszökött hadnagya –
mondja Jász Attila, s mellesleg igaza is van. A mítosz alapja
az elvesztett szabadságharc, az ezt követő keserves
emigráció. A mitikus személy nem más, mint a titokzatos, a
teljes magyarságmítoszba kívánkozó zseni, akiről nem
ismeretes talán még az sem, hogy honnan tudja, amit tud:
botanikát, zoológiát, etnográfiát, tengertudományt,
tengerészetet. Egyébiránt ért a növények és állatok
preparálásához, és még ki tudja, mihez. És miközben
csöppet sem irigylésre méltó sorsát éli, az amerikai
hadsereg őrmestereként erődről erődre vonulva, fegyverrel
őrizve a nagy vasútépítkezést, katonának kirótt feladatait
maradéktalanul teljesítve: életéről anyjának különös
történeteket ad elő. Neki szóló leveleiben igazi anti-Mikes
Kelemenként ábrázol egy olyan világot, amelyről éppen csak
félig, könyvekből, vándortörténetekből van tudomása, s
amely a maga valóságában úgy és ott és egyszerre sohasem
létezett.
Ha jól sejtem, a Xantus-mítosz lényege a
hazatérési vágyban, a nem múló hazaszeretetben, a hazával
szemben teljesítendő feladatok rendszerében rejtezik. Xantus
ebben a rendszerben munkálkodik, miközben mai szemmel
felmérhetetlen tudományos szerepét tölti be azon az amerikai
kontinensen, ahol őt majd tökéletesen el fogják feledni.
Jász a 63. oldalon idézi erről Könnyű László szövegét:
„Megkerestem a történelmi múzeumot. Beszéltem George E.
Bales kurátorral, aki bizony Xantusról semmit sem tudott.”
Héroszi ez az Amerika által méltatlanul
elfeledett teljesítmény ugyanakkor, hiszen az adott helyzetben
adott héroszt kívánt. A hérosz életének velejárója pedig
a mítosz. A mítosz meg önmagában véve világszimbólum.
Elmond valamit, ami példaértékű: „halántékon legyintem
csupán ellen / felem (megerősödtem közben rende / sen a sok
fizikai munkától) kisebb / ájulást okozva ezért is neveztek
el / Old Shatterhandnek az indiánok”. Adandó
alkalmanként feltételek nélkül hihető cselekedetek sora ez,
akár Akhilleuszról vagy Heraklészról, akár Xantusról van
szó. A magyar történelem pedig tele van a Xantuséhoz hasonló
héroszokkal s a személyükhöz kapcsolható mítoszi érvényű
történetekkel, Julianus baráttól Szent-Györgyi Albertig.
Amit Jász Attila elmond, bízvást
elbeszélhető a fent említett mitikus figurákról s a fel nem
sorolt többiekről. Mindannyiuk személyét összekapcsolja az
említett példaértékűség, a mítosszá válhatóság másik
kritériuma.
Meg kell jegyezni azonban, hogy a mítosz, a
héroszábrázolás Jásznál a költő-személyiség
elfedésének is kiváló eszköze. Jász ugyanis azon költők
közé tartozik, akiknek költeményeiben csak hosszas kutakodás
eredményeképpen fedezhető fel a bujkáló „költői én”.
Szemlélete szerint a költészet egyetemes működésű, a
minden állapotában objektív módon létező univerzummal
együtt pulzáló valami, a nagy összefüggések egyik
alkotórésze, aminek nem sok köze van az érzelmek, hangulatok,
személyes élménytartományok világához. Mint eddig
kiderült: Jász verse a mítoszhoz mint tárgyhoz kapcsolódik
úgy, hogy abból alkotja meg a vers a saját magánmítoszát, a
Jász Attila-költemény lényegét, ami azonban mégsem lehet
más, mint az egyetlen, meghatározott élményvilágú,
olvasottságú személy, azaz a ravaszul visszacsempészett
költői én látásmódja. Vagyis a verset mégiscsak írja
„valaki”. Általa válik a felvezetett mítosz „dupla
fenekűvé”, ami a különböző ellenőrző szűrőkön
átszivárogva mindenképpen költészet, hiszen a mítosz
mítosza is egyben, azaz nem természetes módon létrejött,
hanem célzattal megalkotott létezés. Egy olyan ontológiai
képlet, amibe életet leheltek. A regényesség regénye. Ezért
is lehet Xantus mindenütt ott, ahol nem volt. Ezért is élheti
át mindazt, amit a mítoszt lejegyző szerző gyermekkorában,
Karl May Winnetou című regényének olvasásakor élt
át.
Jász Attila gondolkodása a költészet
egyéni kimunkálású mibenlétéről ezért személyes
telitalálat. De vesztére csupán a lehetséges telitalálatok
egyike, hiszen a végtelenségig folytathatnánk az efféle
telitalálatok sorát, ezáltal kismítoszok egész rendszerét
hozva létre, ha lehetne vagy érdemes volna, ha nem fenyegetné
a módszert a megismétlések egysíkúsága. Ám ezt a költői
kifejezőeszközt mégis Jász Attila találta ki valamikor,
első kötete, a Daidaloszi napló ideje tájt, s ez
azóta a sajátja.
A Xantusiana éppen dupla fenekű
mitikus alapállása miatt maga a tömény apokrif. A versekben
levezetett ábrázolástechnika a megtévesztésig hitelesnek
tűnteti fel ezt az időben és térben tetszése szerint
pulzáló mesefolyamatot, akár a lehetséges külső világot
pásztázó LEVÉLfogalmazványok, akár a bensőben
lezajló történetmesélések tükreként visszfénylő NAPLÓtöredékek
ciklus darabjait olvassuk. Ráadásul a hitelesség látszatát
van hivatva kelteni a kötet végén szereplő
„szakirodalom-jegyzék” is, amely szintén a
hiteles–hiteltelen elmés kevercse. Fenntartva annak
bizonyosságát, hogy Jász csakugyan ismeri a fellelhető
Xantus-szakirodalmat, e sorok írója bizton állíthatja, hogy a
jegyzékben felsorolt néhány címnek, például Csokits János
verseskötetének semmi köze Xantushoz vagy az indiánokhoz,
legföljebb távolról, avagy: a „szakirodalom-jegyzék” is
apokrif, ha úgy tetszik, az apokrif apokrifje, ekképpen maga is
„vers”, az utolsó a kötetben.
„s arra a kérdésre kik / is vagyunk s
honnan jöttünk mi magyarok szö / kött és üldözött
szabadságharcosok nem / tudtam mást válaszolni meg aztán
bonyolult / is lett volna talán nem kalandoztam túl / messze a
valóságtól / hogy Európa indiánjai vagyunk” (Európa
indiánjai). Ha így indul egy verseskönyv, már tudhatjuk,
miről is gondolkodik a szerző. Gondolkodásának tárgya a
költészet legősibbjei közé tartozik. Xantus mítosza ugyanis
mindenestül sorsmítosz, küzdelemmítosz. Az eleve
elrendeltségé és az ebbe az elrendeltségbe belekódolt
áldozathozatalé. Mint Akhilleuszé vagy Odüsszeuszé.
A könyv első ciklusa, a LEVÉLfogalmazványok
darabjai ennek az odisszeiának, egy idegen világgal való
azonosulási szándék cselekvési folyamatának a lenyomatai.
Ahhoz, hogy tanyát üthessünk valahol, valamiképpen meg kell
kísérelnünk magunkba fogadni az adott környezetet –
mondják Jász ciklusának versei. Különös módon nem a már
megismert és áldozatosan megtapasztalt „civilizáltat”, a
hódító, embert és természetet egyaránt leigázó amerikait,
az eredeti helyébe erőszakosan benyomakodó művit kell
magunkévá tennünk, hanem csakis a gyökereset. Mert csak annak
van hitele, csak általa jutunk közelebb a megismeréshez. A
ciklus versei többségükben ezért „indiántörténetek”,
egy elvesző világ, egy elvesző emberi egyetemesség
emlékeinek tükörképei, amelyekben a hős minden szándéka
és hajlama ellenére mégsem lehet otthon, legfeljebb csak
„közel”. A „kívül” került ember számára ugyanis
többé nem létezik visszaút.
A második ciklus, a NAPLÓtöredékek versei
valóban töredékdarabok, az emlékezet bepárásított,
ötletszerűen előtörő felsejlései arról az egész életen
át vívott küzdelemről, amelyet a hős – esetünkben Xantus
– vívott azért, hogy otthon lehessen ebben a világban.
Ezért nincs időrend, eseménysorrend a cikluson belül. Mintha
a hős megőrülés előtti pillanatainak felvillanó képeit
látnánk: „a végén mindenki megőrül / állítólag én is
a szabadság mámorának keresésében / miként a döblingi
remete / de lehet-e egyáltalán e betegség / nélkül élni
meghalok inkább / hisz épp jó nap ez a halálra / ahogy a
sziúk is mondják / mint ahogy bármelyik az” (A szabadság
mámora).
A XANTUSiana filozófiai üzenete,
mondhatni, egészen egyszerű, mint az igazságok általában. Az
ember életének útvesztőin át örökös bolyongásra
kényszerül, s mire az út végére ér, a sikerekből,
kudarcokból, boldogságból, boldogtalanságból csupán a
folytonos küzdelmek kesernyés szájíze marad. Minden, ami
lényeges és rögzíteni való lenne az életben, mozzanatnyi.
Alig elkezdett, de lezárulni nem képes, megannyi, a nagy
egészből kiszakadt törmelékdarab. Ezért ábrázolni is csak
olyan, valahonnan kiszakított szövegfoszlánnyal lehetséges,
amelynek hajdani egysége előttünk titokban marad.
Mondatközépen elkezdve, központozás nélkül, lezáratlanul. (Kalligram,
2007)