Báró László

Papírhulladékok a XXI. századból

2007. április 3. Hatvanhárom éve, azaz 1944-ben, ezen a napon először érte Budapestet légitámadás. Én több mint két hónappal később, 1944. június 13-án, pénteken születtem, mert nem vagyok babonás. De sajnos, repeszálló sem.

Életünk célja: a zokni

Miért van az, hogy az irodalomban a valóság idegenszerűnek és valószínűtlennek hat, szemben a hazugsággal és az ábrándokkal, amelyeket azonnal értünk, és készpénznek fogadunk el? Hányszor éltem át azt, hogy miként a tejszerű ködből felénk rohanó házfal, hirtelen elém ugrik a szürke szavak mögül a valóság, amely ha rémisztő is, de hideg izzásba hoz, kiélesíti az eszemet, és ironikusra hangol!

A valóság ilyenkor olyan, mintha egy távcső csapdájába esett volna, ahol tovább éli saját valószínűtlen életét a tubusban. Bent a csőben minden olyan meghitt és nagyszabású, de elég letenni a készüléket, és minden távoli, jelentéktelen és esetleges lesz.

Talán a valóság olyan, mint a vírusok, amelyek a maguk láthatatlan és rejtett módján megölik a látszatot: az embert? Ezt a közönséges és tolakodó lényt, aki úgy himbálódzik végig az életen, mint a parafa dugó az óceán irdatlan mélységei felett. Az emberben és az ember alatt hihetetlen mély és bonyolult világok vannak, de ő minderről semmit sem sejt, és ilyeneket mond például: „Talán jobb lenne, ha a másik zakómat venném fel?” Vagy: „Tessék mondani, merre van a Kazinczy utca?”

Hihető-e vajon, hogy a geológiai korszakok drámája, a történelem véres és okos vonata, a magányban és a visszatartott közösülésekben edződött lángelmék minden felvonulása csak azért volt, hogy most autón járjunk gyónni, vagy fehér zoknit húzzunk, ha teniszezni megyünk?

A horog

Tulajdonképpen akaratom ellenére történt a dolog. A kérdés úgy vezetett, amint vak és ideges szamarat vonszol erőszakos gazdája keresztül a bűzös és zajos piactéren át. Nevetségesen hangzik, de most, életem végén, mikor belátom a megtett utat, és visszapillantva világosan kirajzolódik mindaz, ami korábban kitalálhatatlan volt, és pillanatról pillanatra úgy csapódott az arcomba, mint valami láthatatlan, tüskés bokor ága – bár néha fürtös virág is akadt utamba, hogy orrom és lelkem felüdüljön –, mondom, most se tudok lényegében többet, mint a kezdet kezdetén. Úgy fogok meghalni, mint az egyszeri állomásfőnök, aki tudta, hogy a sínpár, amely mellett tisztelegni szokott, jön valahonnan, és tart valahová, de sohasem jutott el egyik helyre sem. Éppen azért, mert nem hagyhatta el őrhelyét.

Valamikor én is gyerek voltam. Az is maradtam volna, ha engednek. Miért is ne maradtam volna? Mindenem megvolt, amit csak kívánhattam. Igaz, alig kívántam bármit is. Hiszen olyan tökéletes volt a világ! Nem kellett tennem semmit sem azért, hogy enni adjanak, hogy aludni hagyjanak. Később sok öröm ért az életben, de egy sem volt fogható ahhoz, amit úgy nyolcévesen éltem át.

Karácsony volt, de ne gondoljatok semmi nyúlósra vagy ájtatosra. Az csak egy nap volt a végeláthatatlan ünnepek sorában, amiket anélkül éltem meg akkoriban, hogy törődtem volna velük. Este vacsorához vonszoltak a frissen kapott építőszekrény mellől. Ujjaimban még ott bizseregetek az anyáscsavarok elmés recéi, a menetek, amelyek a bambaságig lefoglaltak. Föléjük görnyedve a padlón csavargattam az anyákba ki-be a szárakat. Nem tudtam betelni az érzéssel, ahogy ujjaim oldalsó fordulása nyomán a csavar nem oldalra, hanem előre mozdult el, sőt akár visszafelé is megtette ugyanezt. Az a finom csillogás, az a halk nesz, ahogy a dobozba öntött csavarok közül némelyik lejjebb furakodott a többi közé, ha ki akartam emelni éppen őt!

Evés közben is állandóan a cserépkályha mellé tett építőszekrény felé bámultam. Szinte semmit sem hallottam az asztalnál folyó illedelmes beszédből, amely a szokástól eltérően olyan kimosdott és oldalra fésült volt, mint amikor egy elszegényedett családnál előveszik az eldugott arany evőeszközöket, hogy pacalt lapátoljanak vele. Mikor végre elengedtek az asztaltól, és a kissé avas kenetteljességbe mártogatott falatok mind leérkeztek a helyükre, bizony már alig tudtam az ölembe emelt építőszekrény fölött ébren maradni. Hamarosan ágyba is parancsoltak, talán azért is, mert ez tapintatos jelzés lehetett a felnőttek számára, hogy a pax menza véget ért.

A másnap reggelt sohasem felejtem. Este úgy aludtam el, hogy a hosszú álmot legszívesebben egyetlen harapással leszakítottam és magamba tömtem volna, még ha megfulladok is, csak hogy újra a dobozom fölé görnyedhessek.

Reggel egyedül eszméltem az ágyban. Bár korán volt még, nagyanyám már kikelt mellőlem, és a helyén maradt melegben elvegyült a saját melegem. A szoba ezzel ellentétben kellemesen hűvös volt. A hatalmas ablakon lógó, zöld virágos függönyön átsejlett a képzeletemben frissen hullott hó által felragyogtatott fény. A sötétes, kútszerű udvarnak ezek szerint valami véletlen ajándékként éber figyelemmel és élettel kellett megtelnie. Valaminek készülnie kell odakint, ami előbb-utóbb hozzám is beszivárog. Hiszen egyébként miért habzanának olyan üdén a függöny hatalmas zöld levelei, ígéretesen szertetekergő indái? Minek zsongana az ágyban is érezhető dorombolással a lakás és a ház felettem, miért pendülne halkan kint egy kanál a konyhában?

És akkor egyszerre hatalmas kinyilatkoztatásként döbbent belém mindezen készülődés értelme: rám vár, és enyém az építőszekrény! Ettől hirtelen összenőtt a sok esetleges és kedves részlet, és az egész világmindenséget egyetlen kristálytiszta önzés fűtötte fel, olyan, amely nem ártott senkinek, de amelynek én feküdtem a közepében, és amely úgy sugározta szét értelmét, mint a kelő nap.

Ilyen volt, nem csak ilyennek látom, az egész gyerekkorom. Pedig már akkor sem voltam ártatlan. A kérdés már akkor belém akadt, de mint a buta hal, még csak a csali édességénél tartottam. A horog még nem is érintette a szájpadlásomat. Gyanút kellett volna fognom. Vajon szükség van az építőszekrényre ahhoz, hogy az önzés napocskája melengessen? Miért nem sodorhatnak az öröm hullámai anélkül, hogy valami nehéz és brutális horgonyt vonszolnék magam alatt? Miért van az, hogy minden öröm ellobban? Bár még egyre gyulladnak újabbak. Igaz, egy árnyalatnyi, egyre növekvő késéssel. Közöttük hosszabbodnak a fűrészporos, homokkal felhintett szakaszok, amik az út piszkát, a kiontott vért és az unalmat illedelmesen elfedik. Közbevetőleg: sohasem értettem, ha valaki meghal az utcán, miért takarják le szinte azonnal újságpapírral vagy gazdagabb országokban műanyag fóliával. Vagy ha valaki a földalatti alá ugrik, és kifolyik a vére, akkor egy jóságos tűzoltó miért hinti be azt fűrészporral vagy homokkal? Miért gondolják, hogy a fűrészpor vagy a homok illedelmesebb, mint a vér? Miért kell fűrészporos homokot hazudni oda, ahol vér folyt, amely ráadásul eleve nemesebb mindkettőnél?

Persze ezek csak amolyan utólagos bölcsességek. Értem én, miről van szó, vagy legalábbis érteni vélem. A forma az a kemény és konok zászlórúd, amin ember voltunkat lobogtatja a sors. Enélkül szabadon őgyelgő vadak lennénk, nem adóalanyok vagy átárazott szerzők.

Mondom, gyerekkoromban úgy ritkultak az ilyen jó pillanatok, mint az idegenbe szakadt jó barát levelei.

Azok az ötvenes évek…

Egy hete elment Bene, ma pedig Gulyás.

Lőnek rám. Bene ’44-es volt, Gulyás ’42-es, én úgyszintén ’44-es vagyok. Engem akartak elkapni, de mellément.

Gulyás a teletext szerint pár napja döntött úgy, hogy visszavonul, és ez annyira sikerült neki, hogy ma már nincs is a világon. Elég durva. Van valami meghökkentő abban, ha a sportolók korán meghalnak. Mit ér a sport, ha hatvan-egynéhány évesen ugyanúgy elmennek, mint akik sohasem futottak még egy métert sem? Én például büszke vagyok arra, hogy minden testmozgástól irtózom. Egész életemben csak döglöttem. És most ugyanott tartok, mint a nagymenő sportolók. Ezt nevezem takarékosságnak: szinte ráfordítás nélkül fogok meghalni. Minek futni, kergetni a labdát, ha a cél – vagy a kapu – magától elém jön? Micsoda felesleges strapa!

Persze őket mindenki ismeri. De mit ér a teletexthír, ha éppen a saját halálhírét nem tudja elolvasni rajta az ember?

Tízévesen kellene híresnek lenni, amikor még ki lehet használni, mert van rá idő. Tízévesen engem csak a házban ismertek, ahol később ötvenöt évet laktam. Persze akkor még csak tízet. És mégis akkor voltam a legboldogabb. Soha többé nem éreztem azt. Szegények voltunk persze, de akkor mindenki az volt. Még csak kilenc évvel voltunk a háború után, és dúlt a népboldogítás. Mit tudtam én arról? Kellett engem boldogítani? Ha volt mit majszolni a Winnetou mellé – leginkább tejfölös lángos, az nekem elég volt. Senki sem törődött velem. Emlékszem: egyetlen autó állt akkor az egész Bakáts téren. Körbeálltuk, lökdösődtünk. Én valahol a második sorban igyekeztem valamit elkapni a képből a többiek hóna alatt. De egyszerre csak mindenki elpárolgott. Észre sem vettem, hogy egyedül vagyok, mert végre kikerekedett a kép. Még sohasem láttam közelről autót. És akkor kaptam felülről, hátulról egy nagy pofont. – Büdös kölyök! Mit tapizol itten!? Bamba majom! – és újra nyakon vágott. A tulaj volt. Mondanom sem kell, hogy hozzá sem mertem nyúlni a karosszériához.

Valahogy elkotródtam.

Nem is annyira a pofon fájt, hanem az igazságtalanság. A sértett világrend. Annyira megdöbbentem, hogy még bőgni sem tudtam. A többiek persze röhögtek a téri fák törzse mögül. De amikor hazamentem, és sírva elpanaszoltam, hogy mi történt velem – nem is annyira a pofont, hanem a csalódást –, akkor a nagyapámtól kaptam még egy pofont:

– Miért nem rúgtad tökön? Máskor ne bőgj, hanem rúgd tökön, vagy vágj hozzá egy téglát, és közben üvöltsed, hogy „Segítség! Cukros bácsi!” És fuss, ahogyan csak bírsz!

Bobin

Leszakadt Visegrádon a vécéajtónk. A kis kerti bódé harminc évig állta a sarat, de eljárt felette az idő. Alapja megsüppedt, fémváza deformálódott, és így az ajtó felső zsanérja, nem bírván a feszítőerőknek ellenállni, elrepedt a varrat mentén. Két évig fityegett szélütötten az alsó zsanéron, lazán odaláncolva az ajtókerethez, mígnem gondos kezek kiakasztották, hogy elvihessenek mindent, amit a kis fülkében tároltunk. Eltűnt a csákányom, amiért hálával tartozom ismeretlen jótevőmnek, mivel enyhén szólva nem vagyok egy csákányozó típus. De elvitték a kaszámat is, amit fájlalok, mert holmi narodnyik, tolsztojánus reminiszcenciáim miatt időnként kaszára kaptam. (Kapára nem: ez már túlságosan átbökte volna az illúziófátyolt, és világfenntartó képzelődéseim ballonja szánalmasan összelaffanva az áldott anyafölre hullott volna.) Érdekes módon az ipari porszívót otthagyták, pedig az egy vagyont ér. Vagy nincs por náluk, vagy azt hitték, nem működik a gép.

Nem volt mit tennem: neki kellett látnom a vécéajtó feltámasztásának. Csak hát nem vagyok vallásalapító, hiába mondtam neki: „Kelj fel, és járj zsanérodon!” – maradt bénán függeszkedve, és félrebillent szárnya sarka belemélyedt az agyagba. A csodák kora végérvényesen elmúlt.

Hónapokig tartott, mire szereztem kölcsön egy villany-hegesztőkészüléket. Leszállítottam a prérire, felállítottam, és rögtön kivágta a biztosítékot. Na mindegy: Ogni principe e difficile! Ahogy a művelt olasz mondta első és utolsó nyelvleckém második sorában. Valahogy mégis visszahegesztettem a zsanért, de akkor meg kiszakadtak a deszkák a fémkeretből, és így ott álltam egy szakszerűen helyreállított vécéajtóval, amit most már be lehetett lakatolni, viszont bárki beléphetett rajta, mert nem volt az ajtónak lapja. Nem osztott neki az úristen. Namármost! A deszkák visszahelyezéséhez csavarok kellenek, és lukak a deszkán meg a kereten. Ehhez fúró kell, lehetőleg villanyos, mivel az acélkeretet a tíz körmömmel nem tudom átlyukasztani. Belekerült további fél évbe, mire összeszedtem magamat annyira, hogy pesti lakásomon a sok lom között eszembe jutott megtalálni a villanyfúrót, a fúrószárakat, valamint az amerikáner kulcsát. (Az amerikáner nem egy USA-ba szakadt, sváb nyelvű hazánkfia, hanem egy ötletes szorítószerkezet, amit egy nyeles kúpfogaskerékkel lehet összehúzni, hogy megtartsa a fúrószárat a villanyfúróban.) Persze csavarok is kellenek! Van vagy húsz üveg csavarom. Egyenként kiborítottam őket egy kiterített Népszabadságra (ez kellene, meg egy kis eső!), és átválogattam, csavarok után kutatva. Akkor akadtam rá a bobinra. A bobin! Édes istenem, a bobin! (Félreértések elkerülése végett: nem Jelcin vagy Gagarin!)

Lehettem vagy hároméves. Vagy két és fél. Egy vörös paplant húzgáltam magam mögött a konyhakövön. Leterítettem valahol egy sarokban, és elbabráltam valamivel, amit odaadtak, hogy ne zavarjam a munkát. A konyhában ugyanis nem annyira főztek, mint inkább varrtak. Egész gyerekkoromban berregett a varrógép. És berregett az egész család is a varrás körül. Soha nem volt nyugvás vagy csend vagy idill. Én persze mindig ott akartam lenni, ahol nem kellett volna. Leginkább a varrógép bűvölt el, ahogy szédítő ütemben döfködte az anyagot, mint egy eszement kéjgyilkos az áldozatát. Nem hinném, hogy már akkor tudtam, hogy mi az a kéjgyilkos, de bizony isten éreztem. A szúrásról már volt fogalmam a sok földre hullott gombostű miatt. De milyen ártalmatlan egy gombostű a varrógép tűjéhez viszonyítva! Milyen aluszékony, rest, esetlen és kisipari! Milyen veszedelmesen villanva csapott le egymás után ötvenszer a géptű, ha keresztanyám válaszul nagyanyám valamilyen hegyes megjegyzésére indulatosan beletaposott a pedálba! Azok a rövid, dühödt futamok, ahogy Ella a benne felvillanó képzetek ütemére neki-nekieresztette a szerencsétlen szoknyát a gép orgyilkos döféssorozatainak! Persze megkaptam én is a magamét tőle. – Menj innen! – kiáltott rám mindannyiszor, amikor a lendkerék elmosódott küllői közé kaptam volna, vagy arrafelé tapogattam, ahol a bobin körül a vetélő ördögi módon ide-oda rángva hurkolta a két fonalat a szoknya korca mentén. „Men innen, men innen! Mindig csak »men innen«!” Állítólag ez volt az első önálló méltatlankodásom, amit azután annyi más követett.

A magányos szoba

Valamikor, réges-régen volt egy kisfiú. Különös gyerek volt, pedig látszatra ugyanolyan, mint a többiek. Nem volt a fejében neki sem más, csak kolbász, foszlós, meleg kenyér, meg lecke, meg hogy mi lehet most a téren: ki várja őt labdával vagy valami más érdekes dologgal. De sokat volt egyedül, és szeretett gondolkodni.

A lakás, amiben éltek, esténként meg ünnepnapokon általában tele volt emberekkel, mert volt idő, amikor heten laktak benne. De napközben mindenki dolgozott valahol, úgyhogy egy délután a fiú egyedül maradt a lakásban. Az udvari nagyszoba ablakán besütött a nap a függönyön keresztül, és ettől ragyogni kezdett minden. Arra gondolt – és szinte látta magát, ahogy ott áll és gondolkodik –, hogy mennyire szereti ezt a többnyire sötét, agyonzsúfolt lakást, amelynek minden zugát ismeri, mégis, igazában még mindig felderítetlen a számára. Voltak például szekrények, amikhez nem nyúlhatott, mert nem voltak az övékéi.

Szép és ígéretesen rejtélyes volt most a szoba, mint a nagyvilág. És mindez azért volt, mert nem voltak otthon a lakói. És akkor hirtelen arra gondolt, hogy ezt a szépséget csak úgy lehetne fokozni, ha ő sem lenne otthon! Vajon milyen lehet ez a szoba olyankor, amikor nincs benne senki, még ő, a fiú sem? Megpróbálta elképzelni. De akárhogy erőlködött, nem tudta üresen elképzelni a lakást, mert ahhoz, hogy láthassa maga előtt, neki is ott kellett lennie valahogyan! Mintha a látvány olyan lenne, mint a hegedűszó: hegedű nélkül, gyerek nélkül nem zeng. Pedig milyen édes szomorúság ülheti meg a zugokat, és milyen magába nézően kedves lehet olyankor ez a szoba, amikor nincs benne senki! Valahogy azt érezte ez a kisfiú, hogy rokona ez a szoba. Mintha a testvére lenne, vagy talán ő maga lenne ez a belakott, zsúfolt, de ugyanakkor üres tér, amiben nem ver visszhangot semmi közönségesen emberi, és amely tisztán tud ragyogni délután. Újra és újra megpróbálta elképzelni, hogy ő sincs a szobában, és mégis látja: valahogyan felszívódik a fénytől ragyogó falakba és a kopott bútorokba. Csak a szemgolyó nélküli tekintete marad meg, amely mint a falakról visszaverődő ragyogás, betölti egész valóját, ahogy magába néz.

Végül a fiú megértette, hogy mindez lehetetlen. És ez fájt neki. De nem úgy, mintha a lábára esett volna valami, vagy megvágta volna magát, hanem csak úgy, mintha megbánt volna valamit, vagy mintha nyúlna valamiért, amit nem érhet el, mert alacsony hozzá. És miközben fájt, valahogy megmaradt ígéretnek is: talán egyszer majd sikerül egybeolvadni azzal, ami az ő tárgyi mása, talán egyszer majd feloldódhat, felszívódhat a tiszta ragyogásba és ürességbe: önmagába, a békés, örömteli semmibe.

Drótkeret

Elmesélek neked egy kis történetet, aminek alig van tartalma.

Tudod, sokáig éltem a Bakáts tér 5. szám alatt. Pontosan ötvenöt évig. Ott is születtem. Gyakorlatilag ugyanabban a szobában töltöttem ezt az egész időt, ahová tizennégy éves koromban anyám utasítására kerültem. Ez volt a lakás cselédszobája: egynyolcvanötször kettőhetven alapterületű kicsiny helyiség. Itt lakott előttem haláláig anyám apja, érces hangú, ellenállhatatlan nagyapám.

Annyira megkedveltem ezt a lukat, hogy talán nem is hiszed el. Itt értek első tapasztalataim a nőkkel, itt olvastam késő éjszakáig, készültem a vizsgáimra, itt voltam beteg, és itt írtam első irodalmi megnyilatkozásaimat. Vagyis egész életem itt telt el. Kilenc évvel ezelőtt adtuk el a lakást máról holnapra. Lelki beteg voltam tőle. Nagyon nehéz volt a búcsú. Ezért egy délelőtt, mikor a Zsuzsa sem volt otthon, végigmentem az egész lakáson, és videóra vettem. Persze feltörtek az emlékek, mint a kőolaj a törött kútból. Annak ellenére törtek fel, hogy semmi sem maradt azokból a tárgyakból, lakberendezési eszközökből, amiket gyerekkoromban láttam, megszoktam. De pusztán a hely, ahol álltam, előhívta, hogy mit éreztem ott, amikor hároméves voltam, és mit, amikor negyven. Láttam, hogy hol aludt el régen halott nagyanyám fejét a varrógép peremére hajtva; hol voltam az ’56-os földrengés alatt, és hol állt az akvárium, aminek a vize hullámzott a földlökések hatására reggel fél hétkor. Hol néztem a holdat egy májusi éjszakán, mert velünk élő unokatestvérem felébresztette bennem a férfit. Hol totyogott a galambom, a Tubi, aki amikor meggyógyult, és közönyösen teleszarta a lakást, kirepült az ablakon. Persze kerestem a régi lakók nyomait is. 1998-ra azonban már semmi sem maradt belőlük. A hosszú évek alatt mindent kicseréltünk Zsuzsával. Még az 1944–45-ös ostrom idején kötelező elsötétítés rajzszegeit is (némelyik szög alatt még volt egy tenyérnyi légópapír) kihúztuk az ablakkeretekből úgy 1985 táján, fatapasszal eltüntettük a lukakat, majd lefestettük a fát.

De hoppá: egyvalaki mégis itt hagyta a keze nyomát! Alig vettem észre, annyit láttam: a konyha ablakpárkányán ottmaradt minden renoválás ellenére a nagyapám által odaszerkesztett drótkeret, ami az ablakba kitett virágcserepeket védte a lezuhanás ellen. Ő 1957-ben halt meg. A keretet valamikor 1953 táján csinálhatta. Még emlékszem rá, ahogy segítettem neki hajlítani, egyengetni a nagyon merev, de azért rugalmas drótot. Egyetlen más tárgy sem maradt utána. Fénykép is csak egy. De már senki sem nézi ezt a képet rajtam kívül (én se nagyon), mert mindenki halott, aki ismerte. Pedig hetvenkét évet élt egy mozgalmas korban. Talán már a sírját sem találnám a rákoskeresztúri temetőben, csontjait felitta az anyaföld. Csak a drótkeret élte túl, mert a rozsdamentes acél ellenállt mindennek: napnak, fagynak, esőnek, rozsdának, időnek.

Ez a keret a nagyapám egy darabja. A kerek világmindenségben testének már minden atomja, elektronja szerteszóródott. Gondolatait, érzelmeit, örömeit és szenvedéseit már nem találod sehol. Pedig huszár volt a világháborúban, ott volt Przemyşl alatt a nagy csatában. És hihetetlen módon túlélte! De csak azért, hogy a drótkeret az ablakban feszülhessen még akkor is, amikor ő már nincsen sehol.

Valamelyik

este eszembe jutottam.

Víztorony

Emlékszem, hogy a víztorony aljában álltam én. Vártalak, hogy jössz sétálni. Helyetted azonban egy titkosrendőr jött oda, de nem látszott rajta, hogy titkosrendőr. Így szólt: – Maga kire vár? – Tamásra – válaszoltam talpraesetten. Hülyén nézett rám. – Ki az a Tamás? – kérdezte, miközben odajött még egy titkosrendőr. – Kénes Tamás matematikus – válaszoltam, de éreztem, hogy itt nekem már nem terem fű. – Tudod, mit? Takarodj innen a picsába! – mondta unottan a titkosrendőr, aki nem látszott annak.

Irány Európa!

Nagyon szeretem a virslit. Mármint a jó virslit. Ez azonban ritkaság: manapság a város egyetlen pontján lehet ilyet kapni: a Metro Áruházban, a város szélén.

Valaha, a rendszerváltás előtt, a létező és fejlett szocializmusban a virsli általában jó minőségű volt: a birka vékonybelébe töltötték, állaga rugalmas volt, és ugyanakkor foszlós, mint a jó kenyér. Beleharapáskor pattant a birkabél, és a dolgozó szájában gyengéden szétrobbant az enyhén fokhagymás íz. Volt valamilyen leve is, amit nem tudnék különösebben körülírni, de isteni volt. Az évek során, ahogy enyhült a diktatúra, a virsli állaga egyre romlott. Először megjelent a pestiesen kotonos virslinek nevezett valami, ami leginkább egy esőkabátos gumibothoz hasonlított, mert birkabél helyett PVC-fóliába burkolták. Ugyanakkor az állaga megsápadt, mintha követte volna a vörös diktatúra kifakulását: piros helyett vértelen rózsaszínű lett, elvesztette foszlósságát, és furcsa módon minél enyhébb volt a diktatúra, annál inkább hasonlított állaga a gumibotra. Ez a sok szója következménye volt, amely egyre szemérmetlenebbül pótolta a húst. Persze közben megindult a propaganda: a szója egészséges, a hústól ellenben kristályosat fog pisálni a túl mohó dolgozó. De pártunk és kormányunk gondoskodik róla, hogy ennek legyen egészséges alternatívája.

Emlékszem, egyszer, amikor még hittem a KISZ-ben, és szobám falára Marx képe volt felcsirizelve, bizalomtól és falánkságtól indíttatva először főztem meg vagy tíz pár kotonvirslit. Micsoda zabálás lesz itt mindjárt! – gondoltam. A baj ott kezdődött, hogy a koton, ahelyett hogy erotikusan kifeszült volna, mint a birkabél a forró vízben, főzés közben összerácosodott, megtöppedt, mint a nagyapám farka a hidegmedencében. De még tartott a bizalom: belevágtam a kotonba, és elkezdtem enni. Valami nem stimmelt. Mivel azonban lassú felfogású és hűséges vagyok, valamint még országban és népben gondolkoztam, bízva a Köjálban tovább ettem. Mígnem tele lett a pofám összerágott celofánnal, amit a legnagyobb jóakarattal sem voltam képes lenyelni.

Ettől kezdve megrendült a bizalmam a szocializmusban. És a folyamat nem állt meg itt, hanem rohamosan kiterjedt a Kommunista Kiáltványra, a Tőkére, egészen a Természet dialektikájáig, valamint A család, a magántulajdon és az állam eredete című alapmunkára, amely kimutatta, hogy a polgári házasságban a nő prostituált. Már nem hittem ezt feltétlenül. Viszont haladéktalanul előfizettem a Beszélőre.

Bonyolította azonban a helyzetet, hogy valamiképpen mégis kellett lennie valami alapvető összefüggésnek a proletárdiktatúra és a virsli között, mert a világon a legjobb virslit az NDK-ban állították elő, ráadásul nem is élőben, hanem konzervben. Valahogy a német géniusz legjobb hagyományai testesültek meg ebben a termékben: a fent felsorolt állapothatározók, úgymint pattogás, foszlósság, enyhén fokhagymásság, misztikus lé kifolyása beleharapáskor, a füstöltség foka, a junkeresen barnáspiros – hogy ne mondjam, pirospozsgás-szoláriumos – küllem, mind ideális fokon valósul itt meg: Rilke párosult benne Rosa Luxemburggal.

Mindennek egy csapásra vége lett, amikor leomlott a berlini fal. Idáig szállt a betonpor belőle, mert az első szabad választás után a virsli a Kádár-rendszerbeli romlásának egyenes folytatásaként szinte megszűnt létezni Budapesten. Ellenben hízni kezdek az ismerőseink kutyái, mivel soha nem látott mennyiségben dobtuk ki a többi étel között a virslit is. Egy jó darabig azt hittük ugyanis, hogy a szabadság és a demokrácia egyben meghozza a kotonvirsli végnapjait is végre, és a fogyasztói verseny, a piacgazdaság kikényszeríti a minőségi jólétet. Nem így történt. A szója mindent elöntött, és hisztérikusan ingadozva hol kotonos gumibottá, hol műanyag tubusba töltött fogpasztává változtatta a virslit. Kezdtem becsülni Honeckert, később Gysyt, akik jó apákként nyilván kitartóan őrködtek továbbra is a virsli néphűsége felett. Nálunk csak pár éve, amióta a polgári demokrácia inkább hasonlít a Rákosi-diktatúrára, mint az angol parlamentalizmusra, kezd a virsli felnőni újra platóni ideájához. De csak a német–svájci tulajdonú üzletekben, amelyek azonban kizárólag a város peremén, a valamikori Dzsuvában telepedtek meg, és amelyekhez minden két hétben gépkocsis expedíciót kell indítani, hogy minőségi árut kapjunk.

De engem megtört az élet és a rendszerváltás. Tizenegyedik éve munkanélküli vagyok – bár tavaly óta sikerült beslisszolni a tisztes szegénységet nyújtó nyugdíjas létbe, úgyhogy napjaimat komor elszigeteltségben, valamint ennek következtében tömeg- és emberiszonyban morzsolgatom, mint valaha a zsellérek a kukoricát. Nem szeretek kimozdulni az odúmból. Feleségemen ezzel szemben időről időre elhatalmasodik a vásárlási ebola. Ilyenkor ámokfutásba kezd, amit csak szobaszökőkutakkal, füstöltszalonna-táblákkal és méregdrága körömlakkal lehet átmenetileg enyhíteni. Ezeket a rohamokat kihasználva szoktam megbízni őt a minőségi virsli beszerzésével. Ő általában megbeszéli a sógorommal, aki Pomázon lakik, hogy jöjjön be érte Pestre. Neki útközben le kell küzdenie a Cora és Suba álnevű Kirkéket, akik mindent fogyasztó disznóvá változtatják a legszegényebb magyart is. Ha megjön, akkor összeszedik az összes nejlonzsákot, műanyag ládát, és kalandozni indulnak a Metróba. Ez a csodavirsli őshazája, amely úgy bujkál ott előlük, mint a csodaszarvas Hunor és Magor előtt Meótisz mocsaraiban.

Namármost. Ha valami közbejön, és a sógorom nem tud bejönni Pomázról, akkor meg vagyunk lőve. Üres a ház, nincs kacagás – a hűtő egyszerre csak kiürül: hétszámra csak egy fonnyadt zeller és némi zacskós tej didereg benne, mivel nekem ember- és tériszonyom van, a feleségem pedig nem tud vezetni. Vagyis nincs, aki kimenjen a Dzsuvába bevásárolni. Pontosan ez történt már vagy egy hónapja. Ugyanis a sógorom élettársának van egy nővére, annak pedig volt egy lánya, a lánynak pedig egy dúsgazdag férje, aki használtautó-kereskedő. Történt egy napon, hogy eladtak egy Audit Százhalombattára, ami azonban egyik reggel nem indult. A felháborodott vevő felhívta őket Pomázon, hogy őt várják Nürnbergben egy fontos tárgyalásra, de az autó nem indul, ami disznóság. A komprádor ezért autóba vágta magát, maga mellé vette aggódó nejét, akivel egyébként nem elválaszthatatlanok. Irány Batta, ezerrel! Mikor is kideríthetetlen okból Budapesttől két és fél kilométerre százhatvannal belerohantak egy álló kamion hátuljába. Ezt még megúszták volna, viszont az utánuk jövő nyolc másik autó, vakon bízva az előttük haladó judíciumában, őbeléjük rohant hátulról. A sógorom élettársának keresztlánya ettől a helyszínen meghalt, a férjét pedig kórházban próbálják összeállítani eredeti fényképek alapján. Hogy mi van az Audi gazdájával, nem tudom. Valószínűleg még mindig kint áll a kapu előtt a bőröndjeivel, és várja a komprádort. Azt viszont biztosan tudom, hogy a hűtőben már csak egy fonnyadt negyed zeller van, mert a sógorom élettársa keresztlányának a temetése miatt családi gyász van, és ezért a feleségem sem jár dühöngeni a Metróba.

In God we trust

Istenben bízunk! De ez is félreérthető, mert mint a Babylon-programból megtudom, a GOD felfogható a Global Out Dial, vagyis a Korlátlan Kitelefonálási Lehetőség az Egész Világra rövidítéseként, ami egy új dolog. Egy telefonszolgáltatás, amely megváltja az emberiséget! Call us! Now! Majdnem olyan, mint Isten, csak teljesen tranzisztorizált.

S ne félj, hogy a lét velünk elakad

Tűző szeptemberi nap égetett. Az a fajta, amelyikben még utoljára kidühöngi magát a nyár. Lábam alatt csörögtek már a maguk köré pöndörödött gesztenyelevelek, ahogy gázoltam a gazon át. Gázoltam a gazonát. Miért kell gázzal kezelni a… mit is? Gabonát vagy gazonát? Mi lehet az a gazona? Valami vegyszer. Esetleg kegyszer. Volt egyszer egy kegyszer, szakálla volt vegyszer.

Szóval ilyen játékos hangulatban gázoltam a gazon át a kripta felé. Frissen épült kripta volt, csupa fekete márvány. Többféle fekete márvány. Kis, takaros épület volt csupa sötét színű márványból vastag bronzajtóval, kétoldalt bronzkandeláberekkel. Az épület nem volt hivalkodó: kisebb volt, mint egy hajdani zöldvillamos, vagyis utcai vécé. És ez a villamos sem indult sehová. Utasai nem siettek, ott hevertek a bronz mögött, hulltukban is igényesen. Zöldvillamos igényesnek kiadó.

A kripta körül még ott volt a sóder maradéka, ami a nyári betonozásból feleslegessé vált. A zsalu elhasznált deszkáit is szanaszét dobálták. Több üres sörösüveg jelezte továbbá, hogy nemcsak kemény és céltudatos munkával telt az idő. Ahogy ott kódorogtam fütyörészve a sóder körül, árgus szemekkel kutatva érdekesebb kavics vagy kotorék után, valami barnába botlottam. Könnyű volt, mert fennakadt a gaz tetején. Belerúgtam, hogy lássam, mi az. Pillekönnyen odébb repült. Közelebb léptem, lehajoltam, és akkor láttam, hogy egy koponyatető. Világosan látszottak a recézett, likacsos varratok, amelyek egykor talán égő szerelmek, gyökvonások és latin szavak felett lüktettek.

Sajnos, ez akkora közhely, hogy maguktól süppednek le egymás után a billentyűk a számítógépem klaviatúráján. Viszont nem közhely az – vagy ha mégis, hát üsse kő –, hogy ezt a szegény flótást, akinek a fejtetőjét rugdalom, kidobták a szemétre, hogy helyet csináljanak a márványvillamosnak. Persze lehet, hogy eredetileg is a családhoz tartozott, csak a bánatos kádári évek alatt nem volt rá se pénz, se engedély, hogy felhúzzák fölé ezt a hetven-nyolcvan millió forintot – esetleg többet – érő esőkunyhót. Mert ugyebár ez itt a nemzet nagyjainak a sírkertje. Kizárólag bőröndgyárosok, termény-nagykereskedők, színészek, államférfiak, sakkbajnokok s a vörös államvallás mártírjainak temetője, ahová valami gyüttment újgazdag nem ásathatta el magát. Amióta azonban a demokrácia átsöpört az országon, mint a külvárosi forgószél a szemeteskonténerek felett, már csak pénz kérdése az, hogy mekkora darab márvány alá fekszik valaki.

Lehet tehát, hogy szegény jó koponyatetőt többedmagával előbb kiásták a besörözött legények, a maradványokat összegyűjtötték egy vadonatúj, ropogós nejlon szemeteszsákba, amit azután letettek a bokor alá, amíg elkészül az új otthon. Ez a darab talán kimaradt vagy kiesett a zsákból, és szegény jó fejtető már kiabálni sem tudott, mert nem volt mivel. Mert, ugye, egy tenyérrel még lehet tapsolni – ha hihetünk a koannak –, de kiáltani száj és tüdő nélkül már végképp lehetetlen.

Kíváncsi lennék, hogy ezalatt mit csinált a kedves rokon, aki megrendelte a márványhajlékot. Olykor biztosan kiment megnézni a legényeket. Talán sört is vitt nekik. Vagy csak kiküldött maga helyett valami lótifutit? De szerintem az se törölt ki egyetlen tengerízű csöppet sem a szeme sarkából. Csak hát a dohány! Honnan volt a dohány? És honnan nem hiányzott? Tellett-e villamosbérletre, amikor a kriptaépítés dandárja volt? Jött-e akkoriban a gázszámla? Csupa izgató kérdés, amire sajnos tudom a feleletet.

Szégyelled a mobilodat, avagy mitől lángolnak az erdők

A mai európai gazdasági rendszer ideológiája, a szabad és becsületes verseny hazugság és primitív mitológia. Bár ne volna igazam! De napjainkban a Földközi-tenger mentén lángoló erdők földrésznyi füstje sem tudja elhomályosítani, hogy üzleti érdekből gyújtogattak szabad és becsületes versenytársaink. Egyre több bizonyíték van ugyanis arra, hogy az erdők nem véletlen hanyagságból kaptak lángra, hanem építési területek megszerzése végett, mert a leégett erdők helyére a szabadság nagyobb dicsőségére nem szabad erdőt telepíteni, csak építkezni. És egy ilyen merész húzás kimondhatatlan versenyelőnyt jelent annak, aki nem szégyelli megtenni, és nem rest marmonkannát ragadni.

Aki járt már Görögországban, az tudja, hogy ott sok helyen már fű sincsen. Nagy érték ott a fa. Annál is inkább, mert arrafelé a mezőgazdaság alapja az olajfa, amely rendkívüli növény. Csak ötvenéves korában kezd teremni, és kétezer évig is szüretelhető. Persze csak akkor, ha nem gyújtják fel. Amikor én évekkel ezelőtt ott jártam, még nem égtek. Ergo Jézus kora óta nem jutott senkinek sem eszébe, hogy a szabad és becsületes verseny érdekében felgyújtsa. Csak most érett meg erre az idő.

Eltűnődtem rajta, hogyan is mehet végbe egy ilyen szabad és velejéig becsületes gazdasági tranzakció. Nyilván nem az építési nagybefektető megy ki benzineskannával vagy gázöngyújtóval az erdő, ültetvény szélére. De mindenütt van falu bolondja, egy féleszű gyerek, egy palimadár, akinek a tűz okozza a nagy, színes, szélesvásznú orgazmust, habár ehhez némi kézimunkázás is kell az ilyennek. Ezek az emberek általában nem verdesik fejük tetejével az IQ-plafont. Agyuk a tévé által turbósított képregényeken pallérozódott, ahol például egy gyönyörű férfi azért kap meg egy gyönyörű nőt, mert a csillogó mobilja önbizalmat öntött belé.

 – Jorgosz! – szól hát hozzá egy menő fenegyerek a kocsmában, aki látja, hogyan bámulja Jorgosz a tévében a legújabb mobil reklámját, amin egy virsliszájú modell érzékien suttog a készülékbe, bele egyenesen Jorgosz agyába. – Volna egy kis munka a számodra! Szeretnénk egy kicsit bulizni az este. Ki kellene vinned pár dolgot a ligetbe, tudod, az erdőszélre. Meg gyűjthetnél egy kis fát is a tábortűzhöz. Meggyújthatnád, és ha már jó a parázs, akkor felhívsz egy olyan mobilon, ni, hogy mehetünk.

– Hogyan hívhatnálak fel? Tudod, hogy nincsen nekem olyanom!

– Nesze, itt van egy, neked adom.

És pár eurós befektetéssel már ég is az erdő. Innen csak egy lépés a háború, amit azért folytatnak majd a szabad és becsületes férfiak, hogy valaki egy légkondicionált iroda mélyén a gazdasági versenyben kiváló eredményeket érjen el, és elnyerje honfitársai megbecsülését. Mintha valami ilyen folyna már manapság is Irakban és Csecsenföldön. Alig várom, hogy a történelmi egyházak papjai nálunk is megcsókolják a hadizászlót, a géppisztolyok csövét, behintsék szentelt vízzel, és megáldják a biológiai és vegyi bombákat, valamint később felkínálják a lelki vigaszt a lábatlan honvédeknek, akik a becsületes és szabad háborúban kissé megrövidültek.

Azt gondolod, kedves olvasó, hogy mindez lázálom? Hogy minket nem ér el? Akkor hadd osszam meg veled a gondomat! Nézem a tévét, tallózom az internetet, és egyre gyakrabban böki ki a szememet a mondat: Szégyelled a mobilodat? Mitől olyan aljas ez az ártatlan kérdés? Attól, hogy tényleg szégyellem: régi már, négyéves. Habár már akkor sem volt rá szükségem, amikor megvettem, most már mégis feszengek, ha kézbe veszem. Nem lehet ugyanis rá csengőhangokat letölteni, nem lehet sudokut játszani rajta, és főleg lehetetlen a lábtárogatón játszó fiatal művésznők műsorában gyönyörködni. Ehhez kell ugyanis a 3G! Mert persze a szabad és becsületes verseny a mobilokba is betört: olyan friss húst vehetek magamnak, amilyet csak akarok. Van külön pornó kispénzűeknek, de valutagazdagoknak is. A lelkem mélyén már biztos vagyok benne, hogy venni fogok egy kb. nyolcvanezer forintos, 3G-s, ultralapos készüléket, amin szabad perceimben majd nézhetek reklámokat is, például a vezető fogkeféről, ami persze további lelkifurdalást fog okozni, mert az én fogkefém sem igazi márka, úgyhogy nem is vagyok már férfiasan tökéletes. Nem tudok még wapolni sem – bár 3G-vel már tehetném –, ami különösen megalázó. Így azután töketlenségem tudatában szorongva fogom nézni a pornót a mobilomon annak ellenére, hogy azt már legalább nem kell szégyellnem, mert ultralapos és 3G-s lesz, bármit jelentsen is ez.

Vagyis a bennünket körülvevő és a messziről bűzlő szabad és becsületes verseny a mobilunkon kezdve mérgezi az életünket. Fogyasztói kretént formál belőlünk: emberi gyengeségeinket kihasználva fölösleges fogyasztásra csábít. A fogyasztáshoz pedig pénz kell. És hol van pénz? Ott, ahol a tőke lehetőséget ad rá. Vagyis be kell állnunk a sorba, a tőke megvezetett kiszolgálójává kell válnunk, és ezzel bezárul az életünk rossz köre. Hiszen termelni csak akkor lehet, ha van kereslet a termékre. Ha nincsen kereslet, akkor teremteni kell! Ezért kell wapolni, sudokut játszani, keresni a friss husikákat. Értelmetlen szükségleteket beültetni a bérrabszolgák agyába. Akik sohasem lesznek elégedettek, mert ha megelégednének, akkor leállna a termelés, a Molochként imádott növekedés. Mert a mindenáron való termelés csak a minden határon túl növekvő igényeken alapulhat, az örök kielégületlenségen. A kielégületlenség szüli azután a versenyt, amely, mint láttuk, szintén nem ismer határokat és gátlásokat. És akkor a tőke bohócává silányulunk mindnyájan, akik megvezetve a rossz igényektől, rossz alternatíváktól véres haláltáncban fejezik majd be ámokfutásukat, amit akkor kezdtek el, amikor szégyellték a mobiljukat és a versenyben lemaradt fogkeféjüket.

Verseny az Édenben, avagy „Ne nevess korán”-t játszanak a rablók

A www.virtus.hu-n egy Gyurcsány-rajongó írt egy szép, naiv, felszínes cikket, amiben benyalt a kormányfőnek. A cikk alapja egy nagyon primitív szociológia. A hódoló úgy gondolja, hogy azért élünk, hogy versenyezzünk: ki tud jobban érvényesülni abban a társadalomban, amit nem ő választott magának, hanem amibe beleszületett akarata ellenére, és amiben a hódolófélék állapítják meg a játékszabályokat.

Vagyis megírta a kapitalizmus apológiáját, ami elég furcsa százötven évvel Marx és kb. hatvanöt évvel Hitler után, aki a mai szabadmadaras szociáldarwinizmus kimagasló híve volt. A társadalmi verseny ugyanis leánykori nevén szociáldarwinizmus. Ezért ne lepődjünk meg, ha majd megjelennek a géppisztolyos, drótkerítéses versenyzőtársak!

Amit a hódoló összehord ebben a cikkben, az persze primitív ideologizálás. Mert például elfelejtkezik olyan egyszerű dolgokról, hogy egy valódi versenyen a versenyzők teljesítenek ugyan, de nem a többiek kárára. Milyen lenne egy autóverseny például, ha menet közben leszívhatnám az előttem haladó kocsi benzinjét? Vagy a huszonkét körös versenybe a huszonegyedik körben állnék csak be, mert a versenybíró a sógorom? Vagy mindenkinek a sebessége függvényében le kellene adni valamennyit a benzinjéből, amit azután ellenőrizetlen módon visszaosztanának a versenyzőknek? Vagy lennének, akik száz liter benzinnel indulnak a rajtnál, mások pedig csak hússzal?

Vagyis a szabadság elkötelezett hívei megfeledkeznek az adózásról, a kizsákmányolásról, a csalásról, a rablásról, a kezdeti feltételek egyenlőtlenségéről stb. Vagyis ami a társadalomban ma és már lassan húsz éve van, az nem becsületes verseny. Hogy mást ne mondjak, 1990-ben a mai nyertesek ellopták a benzint a privatizáció során azoktól, akik ma lúzerek.

Miért gondolja bárki, hogy a gazdasági verseny – ami majdnem minden más társadalmi eredmény alapja – az emberi élet egyetlen és üdvözítő formája? Akkor miért harcoltak ellene már az Óbirodalomban, a Bibliában és a Kommunista Kiáltványban is? És harcolnak ellene most is mindenhol, ahol erre adottak a feltételek.

Ám legyen! Legyen a kapitalizmus maga az Éden! De győzzétek meg erről a munkanélkülieket, a betegeket, az öregeket és azokat, akiknek van munkájuk ugyan, egészségesek és fiatalok is, de nem akarnak versenyezni, mert nem érdekli őket!

Egy becsületes versenyből ki lehet szállni: nem kötelező az autóversenyzés. De próbálna szegény lúzer nem fizetni adót vagy alkudozni a munkaadójával, majd meglátná, hol, melyik hivatalban lakik az Úristen.

A megalázottak és megszomorítottak

X. úr nagy művész: apológián játszik. Ez egy olyan hangszer, amelyet a mindig mindennel elégedett emberek számára talált fel az Úristen. Aki apológiát fúj, az érvényesülni akar ott, ahol éppen lehet. Most Magyarországon a politika egy ilyen felkapaszkodási terület. Ha jó pártnak toljuk a szekerét, akkor előbb-utóbb felvesznek minket is a szekérre, és majd mi is élvezzük mások izzadságos erőlködését, amíg a szekeret tolják.

A felelős értelmiségi azonban nem ilyen. A viszonyok felmagasztalása végett nem rágalmazza meg az embereket messiásvárással, hülyeséggel, lustasággal, irigységgel. Persze vannak ilyenek is szép számmal, de a zöm nem ilyen. A zöm tehetetlen balek, aki elhiszi azt, amit a rendszer támogatói írnak: hogy minden csak rajtunk múlik, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, ki mint vet, úgy arat. És miközben olvassa ezeket a kenetes sorokat, kilopják még a tömést is a fogaiból.

A többség a viszonyok, az állam és a társadalom kiszolgáltatottja. Nincsen tőkéje, nincsen, aki becsületesen foglalkoztassa. Nem kíváncsiak a véleményére, nincsenek választási alternatívái, nincsenek hiteles informátorai. Manipulálják. És ha mégis ki akarna törni, akkor a hódoló értelmiségiek (tényleg azok?) lebeszélik róla: nem lehet semmin sem változtatni, bár vannak még hibák, de mindig is lesznek stb.

Így jutottunk el odáig, hogy az értelmiség, a szakszervezetek, a pártok, a média mind elfordul a valódi gondoktól, és tudatosan szedálni igyekszik azokat, akik nem akarnak bérrabszolgák, ízléstelen csőcselékemberek, fogyasztói idióták lenni.

Hihetetlen anyagi és szellemi rombolás történt ebben az országban az elmúlt tizenhét év során. Az előző rendszer is rossz volt (részben ennek isszuk most a levét), de az a lesüllyedés, ami most tapasztalható, nem írható, csak kis mértékben, az előző rendszer rovására.

A kapitalizmus csak a lakosság kisebbik részének, kb. öt-tíz százalékának jó, a többiek vesztesek. Ugye, nem hisszük el, hogy aki nem gazdag, az egyben hülye és értéktelen is? Ilyen alapon Ady, József, Móricz, Kosztolányi mind hülye és messiásváró volt? Meg az a sok névtelen, aki csak tette a dolgát, miközben a feje felett az uralkodó réteg csak magával törődött, és belesodorta az országot két világháborúba?

Haragos kémények

Olyan korban élünk, amikor ha valami nem hasznos – például nem lehet beverni a falba és ráakasztani egy télikabátot –, akkor nem fontos. Sőt! Lesajnálni való, szinte büntetendő. Meg is büntetik a mindenhová beékelődött fölösleges instanciák akaratlanul is. Ha mással nem, azzal, hogy páriává teszik azt, aki nem tud akár passzívan is valami hasznot hajtani: reklámot nézni, szavazni gépiesen, adót fizetni, előfizetni, befizetni, kifizetni, adakozni. A haszonelvű, hedonista csőcselék világa ez, ahol egy húron pendül a nagytőkés, a hajléktalan és közöttük, mint hamburgerben a töltelék, az egész társadalom. Ami ma csupán egy nagy kapillaritás: ide-oda áramlik benne a zsozsó, öncélúan, vég nélkül, értelem nélkül, mert ha létre hoz is valamit, előbb-utóbb otthagyja, mint eb a szarát, hogy valahol máshol halmozódjon, ahonnan azután újra kifolyik majd, és ami ma trendi volt, az holnapután már szánalmasan szégyellnivaló lesz. Kinek van szüksége valamire, ami nem eladható? A virág is csak üzletnek érdekes: egy szál rózsa egy vizitdíjat ér. Ma még.

Ezen dohogtam a fürdőköpenyemben ma reggel, mert találtam valamit egy könyvben, ami időn és téren át visszhangot vert bennem. Azt írja benne valaki, hogy amikor gyerek volt, úgy tűnt neki, hogy a Nagytemplom két tornya két óriási emberarc, ami egymásra néz időtlenül. Namármost, mi a hozadéka ennek az én életemben? Nem kell-e leolvasnom ettől a vízórát, nem kell-e meggondolnom, hogy mennyit tankolok, nem kell-e postára vinnem a csekkeket, amelyeket leoszt nekem valami sipista minden hónap elején? És amin örökké garantáltan rajtavesztek, míg ő közömbösen, személytelenül besöpri a nyereményét. De bizony, leolvasom, elviszem, tankolok és elvesztem. És? Akkor miért forgatom elmémben ezt a hírt a Nagytemplom tornyairól, mint gyerekkoromban a narancsgerezd formájú savanyúcukrot a számban?

Azért, mert hároméves lehettem, amikor egy zivataros májusi reggelen ültem a szabászasztalon. Nagyanyám és nagynéném ajnároztak, mert éppen lábadoztam egy súlyos gyomorrontás után. Készült a reggeli a konyhában, amely műhely, szalon és nappali volt egyszerre. A várakozás unalmában bámultam a kinti tűzfalat, amely százméteres sávban lezárta harmadik emeleti szemhatárunkat a maga vedlő vakolatával, mint valami pöffeszkedő kínai erődítmény. A tűzfal tetején esőáztatta tömzsi kémények sorakoztak: levágott fejek vagy a bábszínház paravánja fölé emelkedő beszélő alakok. Mögöttük az ég fekete volt, mert dráma volt az égben: óriások birkóztak életre-halálra, hatalmas fellegek kavarogtak, rontottak egymásra ebben a ferencvárosi Mahábháratában. Mindezt a nap éles fénye döfte át a konyha irányából, tőlünk, a mi lélekfurdalásunkból, mintha Isten ujja némán mutatna az elrettentő példára előttünk. Az ázott arcú, lesunyt fejű, fájdalomtól síró kémények tekintete úgy fúródott a szomszédjukéba, mintha csak Isten jelenléte tartaná vissza őket attól, hogy egymásra törjenek.

Ma hatvanhárom vagyok, férfi; aki írta, éppen kilencven, és nő.

Ő hírneves író, magabízó őstehetség (bár milyen más tehetség létezik?), én a senki fia, a sok kopott nyugdíjas közül egy, aki vénségére írogat, mert irodalmi inkontinenciája van. Ő kálvinista értelmiségiek dédelgetett szemefénye, én már akkor panelproli, a hedonista söpredék egyik rekrutája, aki nem hisz semmiben, magában sem. Az írónőt nem szerettem, mert modorosan nyafogott, és örökké frissen ondolálták. Egy sorát sem olvastam – nem követelték az egyetemen –, csak címeket ismertem tőle, és azok semmi jót sem ígértek. Az író nekem akkor Mann volt, és Tolsztoj, Németh. Az ő egyik regényének a címe beillett volna a Szív küldi szívnek szívesen jelmondatának. Semmiben sem hasonlítunk tehát. Én nem fogadnám el anyámnak, ő keresztülnézne rajtam, ha történetesen ismerne.

És most kiderül, hogy lényeink egyesültek, mert olyan fonnyadt virág vagyok, amely tudtomon kívül egy nemes fának virága. Lemegy-e ettől a benzin ára? Olcsóbb lesz-e az étolaj? Le kell-e mondania emiatt a miniszterelnöknek? Bizonyára nem, de azért mégiscsak…

Istent játszani

Álmatlan éjszakáim egyikén a sok közül azon merengtem a Föld egy sajátos pontján, amelyet Ferencvárosnak neveznek, hogy vajon csak én vagyok csődben, vagy az egész Európai civilizáció, beleértve persze mindazokat a társadalmakat, amelyek akarva-akaratlanul fehérítik magukat.

A csend majdnem süket volt, csak időnként hallottam, ahogy a Bakáts téren – ahová ablakaim nyílnak – e késő éjszakai órán is összemarakodtak a szarni kivitt kutyák. Ha nem tompultam volna el már régen, akkor talán fel is keltem volna, hogy ablakomból fotózzam, ahogy a közeli vigalmi negyed bohém törzsvendégei versenyt hugyoznak a kutyákkal a templom főkapuját jelképező alacsony rácson keresztül. Lakásom tehát Európában, Budapesten található, annak egy kutyaszaros, bár rendkívül divatos terén álló ház bugyrának sötét mélyén, Anno Domini 2007. Tehát 1944-ben születtem, és habár életem aligha volt olyan fordulatos, mint nagyanyámé, aki 1891 és 1984 között taposta e keserű levében fogó sárgolyót, azért én is láttam sok mindent, pedig alig hagytam el a Bakáts teret. Ha összeadom kettőnk életét, akkor több mint százötven évről van hol nagyon pontos, hol elnagyolt képem. Történész és szociológus is vagyok, tehát már a tanmenet is rákényszerített, hogy kettőnk élményeit elfogulatlanabb nézőpontból is ellenőrizzem, de herkópáter legyek, ha képes vagyok akár a leghalványabb értelmet vagy pisla reményt kihámozni az eseményekből. Kétségtelen, hogy sorsunkban sok egyedi, csak ránk jellemző mozzanat is van, de szerintem ennek csak annyi a jelentősége, mint annak, hogy a József Attila által látott dinnyehéj jobbra vagy balra forgott, amikor látta elúszni az akkor még jóval tisztább Duna sodrában. És mivel Magyarországnak hozzávetőleg nyolcszáz éve csak annyi önállósága van a világtörténelemben, mint a parafa dugónak a Csendes-óceán közepén, ezért amit mi itt átéltünk, az a világ legnagyobb hatalmainak sorsát indikálja, ugyanúgy, ahogy a parafa dugó is az óceán áramlatainak engedelmeskedik.

Nem arról van szó tehát, amiről siránkozni szoktunk: hogy mi, a nemes szitytyák Európa sziú indiánjai vagyunk, akik a romlott, ostobán haszonleső, aljas fehérek ellen védjük Csaba királyfi utolsó hadállásait a csillagporos Hadak Útján. Nem. Bár így lenne, de nem így van. Hanem úgy, hogy pár év késéssel keresztülmegyünk minden, alapjában véve beteg és már legelső felbukkanásakor is ostoba, hazug szellemi fertőzésen, ami hol keletről nyugatra, hol nyugatról keletre végigsöpör a Földön, akár a madárinfluenza, előbb a kacsákon, majd rajtunk is. Ne tévesszen meg senkit, hogy egy-egy szellemi járvány tíz, száz, kétszáz vagy kétezer évig tart. Nem az a lényeges, hogy meddig tart egy ilyen járvány, és hogy milyen kiterjedt és szilárd infrastruktúra épül rá, hanem az, hogy a következő járvány letarolja az előző szellemi és anyagi hadállását, majd kiépíti a magáét, vagyis hogy maga a történelem hitelteleníti saját magát újra és újra.

Persze ezt Madách óta pontosan tudni lehet. De arra talán még ő sem gondolt, hogy napjainkban vurstliszerű gyorsasággal kering a történelem, és egyetlen rövidke életen belül is többször letörli, majd újraépíti egyik silány rendszert a másik után. Amihez a XIX. században két zseni kellett – Madách és Arany –, ahhoz ma elég kinyitni a tévét vagy elővenni egy húsz évvel ezelőtti napilapot. Az elfogulatlan szemlélő előtt megdől minden tabu, amit csak őrizgettünk magunkban a sok fordulat alatt, valahogyan úgy, ahogy a nyomorult hadirokkant melengeti a keblén kitüntetését, amit a csatatéren elfagyott lábáért kapott. Nem hiszem, hogy Nietzsche lengő szakállú prófétája vagyok, mert előbb tapasztaltam legszebb szavaink kiüresedéseit, mintsem hallottam volna őróla.

Pénz folyik a falból

Van a családunkban egy szegény rokon gyerek, aki enyhén szólva nem lángész. Egy kis eldugott faluban él, ahol hírét sem hallották az ATM-nek. A gyerek nagy nehezen elvégezte az általánost, mivel az apjának sok birkája van. Ezeknek egy tekintélyes része – hogy, hogy nem – mind az igazgató-tanító fazekába fulladt bele. Nos, nagy volt az öröm a családban: a gyerek felnőtt, művelt ember lett.

– Kérjél valamit, Ákoska! – szólt hozzá az apja, mert meg akarta adni az ünnep módját.

– Pestre akarok menni, édesapám! – szólt a gyerek áhítattal.

Meghökkent a család. Abból a nyírségi faluból egy vagyon az utazás. Ők sem nagyon jártak még Pesten, talán csak ha kétszer. Akkor is hivatalos ügyben. A rendszerváltás előtt. De hát egye fene: fölmennek az István-napi tűzijátékra a gyerekkel. Föl is jöttek, de a vonat kora délelőtt érkezett, és sok volt még az idő estig. Eltervezték, hogy körbemennek addig a város főbb nevezetességein. Mert hát ők se igen emlékeznek már azokra, az Ákos gyerek pedig még talán a hírüket sem halotta. Körút, Váci utca, Duna-part, szállodák, Vár, Halászbástya.

Még Ferihegyre is kimentek az új vonattal repülőgépeket nézni. A nagy izgalomban alig figyeltek Ákoskára, aki azonban egyre hallgatagabban rótta velük a várost. Csak akkor figyeltek fel rá, amikor kicsi szünet állt be a sok felszálló gép között, és keresni kezdtek valami büfét. Leginkább a narancslevet kívánták meg, amit a szemük előtt facsartak a jégbe hűtött gyümölcsből. Hárman voltak, az annyi, mint ezerötszáz forint. Az apa már éppen nyúlt a pénztárcájáért, amikor hirtelen odafagyott a keze a farzsebéhez:

– Hol a briftasnim? – Mulatságosan kezdte magát tapogatni, mintha lövések érték volna egymás után, és most önkéntelenül ide-oda kapkodna a sebeihez. Nincs tárca. Úristen, mi lesz most?

– Ne haragudjon, uram – fordult kínjában az apa a pultoshoz –, de vissza az egész! Elveszett a pénztárcám, azt sem tudom, hogyan megyünk haza.

Kiverte a víz. Az inge hátulján és a hónaljában sötét foltok kezdték jelezni az állapotát. Megverten húzkodta el a gyereket a söntéstől. Csak Ákoska lett egyre élénkebb.

– Édesapám! Ne búsuljon! (Ilyen népmesei hangot ütött meg a gyerek, mert kissé retardált volt.) Idejövet láttam, hogy ezek a pestiek olyan gazdagok, hogy a falból is pénz folyik. Vegyünk ki onnan mi is! Olyan szomjas vagyok már, hogy vattát köpök!

– Miket beszélsz, te kis hülye! – fakadt ki az apja. – Mi jön ki itt a falból?

A gyerek azonban se szó, se beszéd odavonszolta pár méteren át a szüleit az ATM-hez, ahol éppen ketten is álltak a sorukra várva.

Nos, ami Ákoska szájából hülyeség, az a kormány reformjai szerint maga a megváltás. Már akinek. Mert a kormány feltalálta a falból folyó pénzt: a tébéjárulékot, amit kötelező fizetni olyannyira, hogy az adóhivatal hajtja be. És ez a pénz folyik megállás nélkül, akár van bevétele a cégeknek, az egyénnek, akár nincsen. Pont olyan, mint egy nagy ATM. Aminél majd sorban állnak.

Kik is? Nem mi, állampolgárok, hanem a magánbiztosítók. Hatan, esetleg heten. Folyik majd a pénz a falból nekik. Még csak azzal sem kell vesződniük, hogy behajtsák tőlünk, mert az állam szolgálatkészen elvégzi helyettük. Ez jobb, mint a szép emlékű privatizáció. Ott kellett kicsit ügyeskedni: előbb lerohasztani a céget, hogy később olcsóbban megvehessem. Megígérni, hogy minden dolgozót megtartok, és később apránként kirugdosni az összest, vagy felvásárolni őket. Vagy a jó KISZ-munkámért hitbizományként megkapni szinte ingyen nagy állami vállalatokat. De most? A fejlett magyar kapitalizmusban és demokráciában? Minek most már alakoskodni? Minek a strapa? Csak tartsuk a kalapunkat oda a tébé csapja alá, oszt hadd folyjék! Nem is olyan hülye gyerek ez az Ákoska!

A műtrágya meteor

Magyarország Csipkerózsika-álmát alussza. Kicsit nyomasztó a szundi, de még meteornak nézheti fejecskéjében a műtrágya bombát, akár a tudós csillagászok Bonyhádon.

Mikor fognak végre felébredni a felelős emberek? Vagy már nincsenek ilyenek? Mikor fognak rájönni, hogy a magukra hagyottak, a kisemmizettek egyszer csak feltámaszkodhatnak erőtlen karjukra, azután feltérdelhetnek, és végül talpra állhatnak. Pedig ez bekövetkezik, ha megértik, hogy nincs hova elmenekülni a nyomor, a kiszolgáltatottság, a televíziós kreténségek és a haszoncélú, szervezett félrevezetés elől.

A XIX. században még ki lehetett vándorolni Amerikába. De ma a szabadság hazája annyi szűrőt és sorompót állított maga köré, hogy egy tetű sem fér át alatta. Az Európai Unió sem vendégszeretőbb: neki is csak a mi piacunk kell, egyébként kívül tágasabb a bekéredzkedőnek. És ha majd megindul a reményeikben csalódott emberek visszaáramlása, akik, mint a mohácsi cigányok, megtapasztalják, hogy itt élned, vegetálnod, minimálbérért robotolnod, befizetned és meghalnod kell; hogy Amerika és Európa is visszazavarja őket a putriba, az albérletbe, a minimálbérbe, a pöffeszkedő újgazdagok igájába; amikor az újszegények megértik, hogy a kapitalizmus tárnája rájuk omlott, és nem törődik velük senki – akkor majd kinyújtják a kezüket a műtrágya, a gázolaj, a kristálycukor, az étolaj fegyvere után.

Ugyanis tele vannak a bevásárlócentrumok, a fogyasztás e székesegyházai olcsó és potenciálisan nagyon hatékony robbanóanyaggal. És ami a bonyhádi gyerekeknek sikerült, azt majd más is meg tudja csinálni.

Emlékeztek még az Oklahoma City-i Városháza felrobbantására? Ott egy kisteherautónyi műtrágya elég volt ahhoz, hogy az állítólagos szabadság, demokrácia és jólét fellegvára elszálljon egy századmásodperc alatt. És azt nem az Oszama mumus robbantotta fel, hanem egy tősgyökeres amerikai.

Vagy látjátok, hogyan vitte el Amerika a szabadságot Iraknak? Milyen szabadon ölik ott egymást naponta autóbombákkal! Ez aztán az igazi demokrácia! Az autóbomba ugyanis nem válogat: megöli a rendőrfőnököt, minisztert, a sarki rendőrt, a papot, a bevásárló asszonyokat és a babakocsiban alvó gyereket is. Nem nézi, hogy szunnita vagy síita módon imádod Allahot.

A szabadság hozta el azt is, hogy mobilozhatunk. Kádárnak volt annyi esze, hogy évtizedekig ne adjon telefont a magyaroknak. Most persze már a kis kölykök nyakában is ott lóg a high tech telefon. Csak arra nem gondol senki, hogy ennél olcsóbb detonátorról még Oszama sem álmodik dialízis közben. És mobilokból fillérekért fel lehet állítani egy lenyomozhatatlan kommunikációs hálózatot, amivel meg lehet szervezni pillanatok alatt bármit. A flash mob kedves amerikai népszokása egy pillanat alatt rémálommá válhat, ha mondjuk taxisblokádra vagy a hidak lezárására használják.

Csak idő kérdése, hogy az olyan elkeseredett vagy őrült emberek, akik már magukat sem kímélik, elballagjanak a gazdaboltba műtrágyáért, a T-Mobilba Dominóért, és még az áfát is kifizetik majd, nehogy szó érje a ház elejét.

Nem volna jobb kicsit odafigyelni a tömegekre? Mert először majd jönnek a Matuska Szilveszter-féle beteg agyúak, akik Leójuk utasítására robbantanak vonatot, majd jön a Szír Csoport meg a többi lázas agyú.

Tényleg meg kell ismétlődnie a történelemnek? Einsteinnel nem értettem egyet (együtt jártunk szemináriumba), amikor azt mondta, hogy a történelemnek egyetlen tanulsága van: az, hogy soha, senki nem tanul belőle semmit. De mára Magyarország urai meggyőztek arról, hogy pontosan olyanok, mint Mária Antoinette, aki így kommentálta a korabeli éhezést és kenyérhiányt: „Ha nincsen kenyér, miért nem esznek kalácsot?” Persze e sajátos kérdést valószínűleg megbánta a nyaktiló alatt. De lehet, hogy még ott sem, mert az igazi politikus büszkén és hülyén hal meg.

A kukac

Van egy szúféle bogár, amely egész életét akár egyetlen gerendában tölti. Sőt, egész kukacnemzedékek ugyanabban a mestergerendában követik egymást. Rájuk igazán nem illik, hogy mások szemében a szálkát is meglátják, míg magukéban a gerendát sem. Mást sem látnak ugyanis, csak azt. Pontosabban inkább csak érzik, mivel a gerendában töksötét van.

A kukac élete – emberi tekintetből – elég egyhangú. Attól fogva, hogy kikel a petéből – mondhatnánk, megszületik –, ideje azzal telik, hogy rág. Mi, akik kívülről rálátunk a gerendára, azt mondhatnánk, hogy hozzávetőleg nyolc és fél hónapig egyfolytában rágnak bent a sötétben. Azután egy szép napon – a mi időszámításunk szerint – féregből kis szürke, de izgékony lepkévé válnak, és kirepülnek a gerendából. Ez a násznap vagy esküvő, ahogy tetszik. Habár a Lohengrin-indulót nélkülözniük kell. Amit pedig mi, emberek az önkormányzat anyakönyvvezető hivatalának recsegő magnójáról csekély költség árán élvezhetünk, mialatt a kopott pulpitustól ünnepélyesen kiballagunk az ujjongó rokonok közé az utcára. A kukacoknál mindez sajnálatra méltó módon hiányzik.

Annál hevesebb viszont a nász. Körülbelül akkor kezdődik, amikor kivilágosodik, és addig tart, ameddig a hímek képesek a nőstények illatanyagát felfogni. Ez csak napvilágnál lehetséges, mert a nőstény a fény hatására kezd illatozni. Tehát besötétedésig tart a tánc – így hívjuk mi, emberek e bogarak megszállott közösülését. Nincs az az amcsi internetipari pornószínház, ami ezt akár csak megközelíteni is képes lenne.

A nász alatt állandóan a levegőben vannak, egyetlen pillanatra sem ereszkednek le pihenni. Míg tart a tánc, egy hím átlagosan 32 858 nőstényt termékenyít meg – de ezek között egy-egy többször is előfordulhat. Őket a kutatók szellemesen feleségeknek hívják, ami persze megtévesztő. A nászt bonyolítja, hogy háromszor annyi hím van, mint nőstény. Ezáltal a nőstények többségét – hogy úgy mondjam – ronggyá szeretik. Az evolúció érdeke ugyanis az, hogy kivétel nélkül minden nőstény lehetőleg az összes többi hím genetikai állományát – biblikusan szólva – megismerje, és ezáltal a legeslegjobbat tudja kiválasztani.

Nagyon sikeres tender ez, bár nemigen érthető, hogy miért kell az egész életükben csak rágással foglalkozó egyedeket ilyen iszonyú gondosan kiválasztani. Végül is a leghülyébb kukac is tud majd rágni, hiszen éhes. De hát az evolúció – úgy látszik – kicsit sznob: valószínűleg előfizetett az Elit Magazinra, és ez egy kicsit összezavarta az arányérzékét.

Nos, amikor lemegy a nap, a násznak szinte azonnal vége szakad. A hímek, holtfáradtan a sok szerelemtől, egyszerre csak döglötten hullanak alá a gerenda felszínére. A nőstények végső tartalékaikat kiégetve még sietve belerágnak a gerendába, lepetéznek, majd ők is megdöglenek. Ez egészen kicsit hasonlít Wagner Az istenek alkonya című zenedrámájára.

Néhány kukac azonban rendellenesen születik az igen gondos versenyeztetés ellenére is. Ezek érthetetlen és egyedülálló módon – mivel a sötétben élő állatok általában fehérek – halványzöldes színűek, és a hatalmas rágókhoz mérten kicsiny, elkeskenyedő potrohuk végén apró fekete foltot találunk rajtuk. Ha elektronmikroszkóppal 850 000-szeres nagyításban megvizsgáljuk ennek a foltnak a szerkezetét, akkor azt látjuk, hogy hihetetlen módon a dióbélre vagy inkább az emberi agyra emlékeztető dudoros, tekervényes szerkezete van. Az állat ebből a szervéből igen vékony, a pókfonálnál ezerszer – pontosabban 1258-szor – vékonyabb fonalat bocsát ki. 1999-ben Schneiderfahni magyar származású izraeli kutatónak sikerült Berkeleyben a hagyományos elektronmikroszkópot a kvantummechanikából ismert alagúthatás segítségével továbbfejlesztenie. Ezáltal lehetővé vált, hogy a rendellenes szúk (RSZ-ek) által kibocsátott váladékfonálon elhelyezkedő csomók felismerhetővé váljanak. Két évvel később a Max Planck Intézet két kínai származású kutatójának feltűnt, hogy a fonálon lévő csomók közötti távolságok egy gyakran előforduló – és később Lee és Tien, a két kutató által egységnyiként definiált – távolság egész számú többszörösei. Az egységet később szellemesen zágsónnak nevezték el, utalva az egyik kutató bőbeszédű anyósának szavajárására. Kiderült ugyanis Moskowitz és Garfunkel magyar származású svájci kutatók – volt ötvenhatos menekültek – kutatásaiból, hogy a fonálon lévő csomók közötti távolságoknak jelentésük van, vagyis szavak. Például a három zágsón hosszúságú szakasz a kukacok nyelvén az „Énszerintem” kifejezésnek felel meg, míg a hét zágsón hosszúságú szakasz a „Merre van a pénztár?” kérdés helyett áll. Azért sikerült e jeleket megfejteni, mert ezek a gondolatok fordultak elő a leggyakrabban.

2002-re tehát világossá vált, hogy a kukacok gondolkoznak. A közeljövő feladata lesz, hogy egyik legjelentősebb, a kukacok nyelvén Can’t nevű gondolkodójuk összegyűjtött és feltekert gondolatainak magyar fordításával ismertessük meg az online-hírektől felizgatott laikus olvasótábort.

Nyitólap