Sturm László
Ignácz Rózsa: A vádlott
Mundus Magyar Egyetemi
Kiadó, 2006
A Nemzeti Színház erdélyi származású
színésznője 1937-ben jelentette meg első könyvét, az Anyanyelve
magyart, amely tizenhat kiadást ért meg. További regényei
– többek között a Keleti magyarok nyomában, a Született
Moldovában – is méltán lettek népszerűek, ám a
nyilasok ellen is kiálló írónőt a kommunista hatalom a
negyvenes évek második felétől hallgatásra ítélte. És
miután a kiküldött „adminisztrátor” ötvenhat
értelmezésében sem tudott nála engedményt elérni, az
évtizedes szilencium után is csak mint ifjúsági író
juthatott szóhoz.
Teljesítménye alapján Ignácz Rózsa
(1909–1979) valószínűleg hasonló joggal szolgált volna rá
az újrafelfedezésre, mint a háborúk közti időszak több
sikeres szerzője. Bár az írónő az újrakiadások révén
kilépett a Kádár-rendszerben rá osztott „ifjúsági
író” státusából, az igazi elismerés mégis mindmáig
várat magára. Talán mert a rá illő címkék – polgári,
nemzeti, ezoterikus – már kiosztattak.
A vádlott a benne leírt eseményekkel
egy időben, 1950 és 1952 között keletkezett. Az előszóban
Makkai Ádám, a szerző Amerikában élő nyelvészprofesszor
fia meséli el, hogyan rejtegették a kéziratot, amely végül
csak 1999-ben látott napvilágot először (a mostani a második
kiadás).
Ez talán az írónő legkülönösebb
regénye, és nem csak a keletkezési körülményeit tekintve. A
jelző kétértelműségét az indokolja, hogy eleinte még
tényleg kérdéses, a mű nagysága ilyen sajátos-e, vagy a
különössége ilyen nagy. Sikerült-e megvalósítani a
korfestően ezoterikus magyar epikát (szellemi rokonával,
Hamvas Bélával körülbelül egyidejűleg), vagy a
különössége valamiféle modorosságban merül-e ki.
Ami először meglepi az olvasót, az a regény
stílusa. Kicsit túl van csigázva, akár expresszionistának is
skatulyázhatnánk. A szerző mintha kapkodna a fonál után,
szinte sportot űz a benyomások egymásra zsúfolásából.
„Emberünk szúrós-soványan emelte fel vállát
párnájáról, fölpattanó szemében az ébredés friss
iszonyával” – hangzik például a második mondat (ez az
„emberünk” is milyen menthetetlen lenne, ha csak még
egyszer is ismétlődne; így viszont talán csak az
általánosíthatóság szintjét jelzi). Aztán némileg
lehiggad a stílus, a későbbiekben nyugodtabb és
fölfokozottabb részek váltakoznak. Állandósul a nyelvi
vibrálás, de nem zavaró. Már csak az a kérdés, van-e
szerepe.
A második meglepetés, hogy nem úgy
bontakozik a cselekmény, mint várnánk. A főszereplő, Dániel
Ferenc (aki felébred) kirí környezetéből. Az „ötvenes
évek” atmoszférájában így nem sok jót remélhet. A könyv
elején éppen egy munkahelyi fegyelmi tárgyalás – és
kirúgatás – elé néz. Idősödő főnöknője, akinek el
kell bocsátania, szerelmes belé, és bár párt iránti
hűsége töretlen, érzi, hogy ez a férfi valahogy fölötte
áll az egész környező világnak. Kisugárzása van, nem
érződik rajta félelem. Dániel (a regény mitologizáló
felhangjainak egyike a névben rejlő utalás az oroszlánok
barlangjába vetett prófétára) hol rettenthetetlen
mesehősként („olyan nevetés kell, ami az anyagimádat
mákonyától elkábult Csipkerózsika-emberiséget felrezzenti.
De ki? Kik az ébresztő királyfiak? […] Én kell hogy
legyek”), hol küzdő titánként, hol a mások eszén
túljáró, az adott kötöttségekből mindig könnyedén
továbblépő pikareszk figuraként értelmeződik. Aztán mindez
igen hamar epizodikussá válik. A hős lemerül a fizikai munka
világába, először szállítómunkásként ismeri meg a
beszerzési ügyeskedések és a kitelepítések világát, majd
a szocialista építkezés névtelenségében talál menedéket.
Az építkezésen áll öszsze az a hétfős csoport, baráti
véd- és dacszövetség, amely mindegyik résztvevő számára
sorsmeghatározó lesz. A rendszer megvetése és a tisztességes
élet keresése köti össze a minden egyéb szempontból
rendkívül vegyes társaságot. (Vagy fölfoghatóak egy
személyiség különböző oldalaiként is?) Hanna grófnő
fiatal özvegy, aki gyermekét annak idején olaszországi
rokonaikhoz szöktette. A púpos Gulyás Gyula szociáldemokrata
munkás volt, Kaszás Pista szegényparaszt, a könnyű
természetű Boriska is alulról jött, Tornyos Berci kulák,
Kalotay Ákos pedig író. Kalotay némileg kívülálló, kicsit
luciferi figura közöttük. Kívülállását jelzi, hogy bár
valaha szerelmes volt Hannába, csak neki nincs igazi köze egyik
nőhöz sem (Hanna Dániel társa, a többi férfit pedig Boriska
szánja meg alkalomadtán, míg várandós és Kaszás
menyasszonya nem lesz). Néha úgy tűnik, Kalotay teremti
ötleteivel azokat a helyzeteket, melyekben modelljei
viselkedését tanulmányozni akarja. Egy idő után külön is
válnak. A többiek egy Jugoszláviához közeli építkezésről
megpróbálnak átszökni a határon. Van, akinek sikerül, van,
aki fogságba esik, van, akit fölrobbant az akna. Hogy kinek
melyik osztályrész jut, azt nem tudjuk, a kiszivárgó
hírekben a nevek nincsenek megemlítve. Kalotay sem ismeri a
részleteket, emberismerete alapján azonban igyekszik
rekonstruálni az eseményeket – ennél a rekonstrukciónál
többet az olvasó sem tud meg. Így aztán van is a
történetnek vége, amenynyiben elfogadjuk Kalotay verzióját,
meg nincs is, amennyiben nem fogadjuk el ezt a fajta
látomásosságot. A regénybeli író ugyanis Dániel sorsában
a feltámadást ígérő alászállást kívánja látni. A mű
utolsó lapjai szólnak a tiltott határátlépés miatt
kényszermunkára, bányába hurcolt főhősről, és arról a
felismerésről, amit hitelesen csak az mondhatna el, aki
átélte, feltételezésként azonban nem válik hiteltelenné:
„A leszállásra induló gép berregése elnyeli a szavát.
Húsz egyforma sorsú, azonos életütemű emberpár, negyven
férfi, mint láthatatlan, de már megszületett lény tagjai,
teste-vére, a jövő sorsát hordozó Föld mélyébe, a
bányába száll alá. Mert amíg nem szálltok alá mind a
poklok mélyére együttesen, testvéreim, addig az emberiség
felfelé vezető útján egyetlen lépést sem tehettek
közösen…”
Ezek a sorok – a regény utolsó sorai – a
végső beavatottságról szólnak. Előtte be kellett járni az
alsóbb szinteket. Így, ha a beavatás különböző szintjeit
feltételezzük, már érthető, miért kell Dánielnek, aki már
a könyv elején úgy állítódik elénk, mint aki legyőzte a
félelmet („Ez az írás is itt! Ez legalább kétéves. A
félelem a címe. […] Mióta befejeztem, és a fiókba
süllyesztettem, többé nem féltem.”), újra legyőzni azt
(immár a szerelem segítségével): „Azt hiszem, én mindig is
a félelem szolgája voltam. És a szolgák lázadók, Hanna, de
az a hang bennem, ami szüntelenül lázított, most azt mondja:
ne félj!”
Most már a stílus vibrálását is
árnyaltabban közelíthetjük meg. Mindenekelőtt az szavatolja
érvényességét, hogy megteremti a váratlanság
atmoszféráját. Az élet felfokozottságának és
kiszámíthatatlanságának érzékeltetése egyben a kommunista
nyelv és berendezkedés tagadása. Azé a berendezkedésé,
amely látszólag legalább két formában föl tudja kelteni a
nagyság érzését. De mind a szétsugárzó félelem, mind a
gigantikus beruházások kisszerűen sivárnak bizonyulnak. „A
félelem, a borzalom, a nyugtalanság kezd unalmassá válni”,
a nehézipar erőltetése pedig „a mezőgazdaságra,
kertkultúrára való Magyarországon” eleve kudarcra
kárhoztatott vállalkozás. A stílusnak ez a tüntető
kiforratlansága ugyanakkor nem végcél. A végcél a rend. Az,
amiről Dániel Ferenc elmélkedik Platón nyomdokain haladva:
„…a rend van. Csak földi torzulása, karikatúrája
borzaszt el, és kergeti anarchiába a féltudású embert.
Minden ott van az igazi valóságban, az örök és szent
példában.” A regény még nem „látja szemmel” az
eljövendő(nek remélt) rendet, csak keresi, nyelvezetét az
átmenetiség tudatosítása formálja, „egy szétmálló,
olvadva fortyogó és rothadva újjászülető kor”. Kalotay
Ákos kátészerű határozottsággal összegez: „Lehet ma
őszinte, átfogó világképe becsületes írónak? Nem.”
Az új rend keresése sok szálon fut, de
kétségkívül az egyik legkecsegtetőbb az, amely a nőiség
– természetesen nem feminizmusi, hanem talán transzcendensnek
nevezhető – elvét emeli a régiben uralkodó férfielv mellé
(vagy fölé). Már Dániel emlékezésében felmerül a téma,
bár még csak életrajzi esetlegességként: „Anyám mesélt
olykor hajdani, apajogú családjáról, a nagyapáról, akit
rettegve kellett szeretni és félve tisztelni. Teljesen
meseszerű volt számomra az apaközpontú család […] Anyám
élete belém rögzítette, hogy a férfi a családban
időleges.” Ugyanő Hanna nőiségében már a férfi
személyiség szükségszerű kiegészítőjét ismeri föl:
„az egyik felem… te hiányoztál”. Végül az
egyetemességig szárnyalva fogalmazódik meg, hogy „ősi
hagyományok egybehangzó értelmezése szerint a Szentháromság
harmadik megnyilvánulása, a Szentlélek, helyesebben a Szent
Szellem nőnemű”. Mi következik mindebből? Átmeneti korban
csak újabb kérdések következhetnek. Makkai Ádám az
előszóban be is mutatja azokat, amelyek leginkább átjárják
a regény eszmeiségét: „Mi a »feminin princípium« a
szellemi világban? Mi legyen férfi és nő egymáshoz való
viszonya ennek ismeretében? Mi az igazi egyenlőség és
testvériség? Mi a Szent József-féle apaság? […] Mi az
információmegtagadás szerepe a materialista misztifikáció
világában? Hogy viszonyuljanak egymáshoz a régi
osztálytársadalom élő tagjai 1950–52-ben? Mi legyen az
igazat szólni kívánó író szerepe mindebben? […] Az
értelmiségi, aki látja és érti, hogy mi történik a
valóságban, megkísérelje-e a disszidálás rendkívül
veszélyes […] kalandját? […] Érvényes-e még a regény
hagyományos műfaja ebben a félig purgatórium, félig pokol
világban?” Az „örök kérdések” mellett manapság a
látszólag az ötvenes évekhez kötődő kérdések is újra
elevenek.