Pécsi Györgyi
A kalap ára
Indián őslakók, spanyol
hódítók
Amikor 1510-ben egy kis hajó egy kis
dominikánus szerzetescsoporttal, élükön Pedro de Cordoba
perjellel behajózott Hispaniolába (a mai Haitibe), hogy –
mint akkoriban nevezték az újonnan fölfedezett területet –
Nyugat-India őslakóit, az indiánokat az egyetlen igaz hitre
térítsék, senki nem sejthette, hogy a hajó utasai hamarosan
fenekestül fölforgatják a győzelemben és meggazdagodásban
eszét veszteni készülő spanyol világot. Az történt, hogy
amint ezek a jézusi tanítások iránt elkötelezett szerzetesek
szétnéztek az Indiákon, elborzadtak azon a bestiális
brutalitáson, ahogyan a gyarmatosító spanyolok birtokba
vették a számukra ismeretlen senkiföldjét. Ahogy utólag és
azóta is egyfolytában számolgatják, jelentős részben az ő
aktivitásuk közvetlen következményeként hetven-nyolcvan év
leforgása alatt példátlan demográfiai zuhanás állt be az
őslakosság között. (A számokról ma sincs közmegegyezés,
területenként változó mértékben vesztette el őslakóit
Latin-Amerika, a karibi térség egyes vidékein száz, másutt
mindössze húsz-harminc százaléknyit.) Hogy a demográfiai
zuhanás nem szállt még mélyebbre, az eredendően alighanem
ezeknek a derék vagy megszállott domonkosoknak köszönhető,
akik 1510-ben hajóztak be, s akik komolyan vették saját hitük
erkölcsi parancsát, és azt a kétszer kettő evidenciájával
merészelték a gyakorlatban is alkalmazni és másokon is
számon kérni.
Hogy a szerzetesek az indiánok mellé álltak,
nem meglepő. Azt tették, amit tenniük kellett. Érdekesebb a
katolikus egyház azon részének magatartása, amely
asszisztált a nyilvánvaló kegyetlenséggel végrehajtott
kolonializációhoz. Érdekesebb, hogy miként tudták
egyébként kiváló és köztiszteletben álló elmék
összeegyeztetni a gyarmatosítási érdekeket a kereszténység
tanításával. Természetesen a szellemi elit egy része minden
korban elárulta a társadalom szegényeit, a spanyol
gyarmatosítást talán csak az teszi szokatlanná, hogy
mindehhez egy nagyon masszív, másfél ezer éve regnáló,
axiomatikus erkölcsi értékeken nyugvó világértelmezésnek
kellett merőben új, amazzal szöges ellentétben álló
olvasatát adni. A keresztény tanítások új olvasatainak –
voltaképpen az elit alkalmazkodóképességének –
gyöngyszeme alighanem az a memorandum, amelyre Gustavo
Gutiérrez perui teológus nemrég magyarul is megjelent
könyvében bukkantam, s melyből, egy roppant érdekes
történet zárásaként, lentebb bővebben idézni fogok.
*
A botrány mindjárt 1511-ben kirobbant. A
partra szálló domonkosok együttesen egy prédikációt,
afféle petíciót fogalmaztak meg, amelyet aláírásával
mindegyik testvér hitelesített, s melynek kihirdetésével a
jó szónoknak ismert Antonio de Montesinos testvért bízták
meg. Ünnepi pillanatot választottak, advent negyedik
vasárnapját. A szentmisére a sziget valamennyi tekintélyét
meghívták, köztük Diego Kolumbusz tengernagyot is, a
felfedező fiát, a regnáló kormányzót. Bíztak a jézusi
tanításokban meg a katolikus egyház spanyolországi
túlhatalmából eredő autoritásában, és a feltehetőleg
otthon, Spanyolországban jól bevált módszerhez folyamodtak: a
hódítóknak nyilvánosan fejükre olvasták gyalázatos
bűneiket, megszégyenítették, bűnbánatra és megtérésre
szólították fel őket. Fejükre olvasták, hogy lelketlenül,
keresztényietlenül bánnak az őslakosokkal, és az aranyért
halálra gyötrik őket. Bűneik oly súlyosak, hogy feloldozást
mindaddig nem kaphatnak, míg jó útra nem térnek, azaz fel nem
szabadítják indián rabszolgáikat. Ekkor a szerzetesek még
legalább annyira aggódtak a spanyolok lelki üdvéért, mint az
indiánokért, bár radikálisan kiálltak ez utóbbiak
védelmében. „Ők nem emberek? Nem értelmes lények? Velük
szemben nem kell megtartani és teljesíteni a felebaráti
szeretetet és az igazságosság parancsait?”; „Nem vagytok
kötelesek úgy szeretni őket, mint saját magatokat?” –
hangzott a szószékről a legfőbb keresztényi érv, amit senki
sem merészelt volna kétségbe vonni egészen addig. Legalábbis
formálisan nem.
A későbbi feljegyzések szerint a
hallgatóság mélységesen megdöbbent és megrendült, viszont
nem az történt, amire a nekibuzdult szerzetesek számítottak,
és ami otthon, Spanyolországban, ahol a régi törvények
többé-kevésbé még életben voltak, valószínűleg
bekövetkezett volna. A várakozással ellentétben nemcsak hogy
egyetlen konkvisztádor sem tért meg, miként az atya
fölszólította őket, de még csak el sem pirultak. Ellenben
pontosan megértették a prédikáció lényegét, és tüstént
cselekedtek. Összeültek, megtanácskozták a példátlan
skandalumot, és elhatározták, hogy meg fogják büntetni a
botrányokozókat, akik „sohasem hallott új tanításokat”
hirdetnek. A szerzetesközösség vezetőjét, Pedro de Cordoba
atyát és a prédikáló testvért magukhoz rendelték,
leteremtették, majd nyomatékkal felkérték őket, hogy
nyilvánosan vonják vissza tévtanításukat, amit nyilvánvaló
tudatlanságból követtek el. Montesinos atya félelemtől
reszketve jelent meg, Cordoba atya azonban méltósággal, igaza
és autoritása tudatában, és ahelyett hogy töredelmes
önkritikát gyakorolt volna, jottányit sem engedve az adventi
prédikációból, visszautasította a vádakat. A testvérek
pedig továbbra is fölforgató beszédeket tartottak,
bűnbánatra szólították föl a hódítókat: az indiánokkal
nem bánhatnak úgy, mint a tárgyakkal vagy férgekkel, ők is
Isten teremtményei, ellenben mindenkinek kötelessége a szent
evangélium igazságára rávezetni őket.
A skandalum készen volt, valamit tenni
kellett. Ráadásul akkora nyilvánosság előtt hangzottak el a
vádak, hogy elhallgatni semmiképpen sem lehetett, a
prédikáció híre futótűzként terjedt, és növekedni
kezdett a szerzetesek híveinek tábora. A hódítók a renitens
domonkosok ténykedéséről a biztonság kedvéért azonnal
tájékoztatták az uralkodót is (följelentették őket). II.
Ferdinánd is rögvest megértette, hogy itt többről van szó,
mint néhány hebehurgya csuhás bolondériájáról, a lázadás
esete forog fenn, s ha nem vigyáz, a rekonkvisztában győztes
Spanyolország elvesztheti az Indiákat. Utasította tehát a
spanyolországi rendfőnököt, hogy regulázza meg engedetlen
szerzeteseit, ellenkező esetben kénytelen lesz ő lépni.
Tiltsa meg, hogy lázító beszédeket folytassanak, rendelje
haza a rakoncátlanokat, új szerzeteseket pedig mindaddig nem
küldhet, míg nem lesz rend és nyugalom. A rendfőnök,
anélkül hogy tájékozódna a kinti helyzetről, azonmód
végrehajtja a Katolikus Uralkodó utasításait. Levelet küld,
megrója a rendtestvéreket, megtiltja, hogy a jövőben bármit
is prédikáljanak, mielőtt a világi hatalommal nem
egyeztetnek.
Egyelőre az uralkodó és a rendfőnök is
atyai jóindulattal viseltetik a kinti szerzetesek iránt.
Tévtanításuk okának betudják, hogy szegény szerzetesek a
teológiában meg a világi ügyekben is tájékozatlanok, nem
tudják, hogy az uralkodó mi mindent meg nem tesz a
bennszülöttekért, és azt sem, hogy a spanyol királynak
igenis jogában áll birtokba venni a területet és
„szétosztani” az indiánokat. Megdorgálásuk viszont
szükséges, mert felelőtlenségük miatt óriási a veszélye
annak – ahogy II. Ferdinánd írja egyik levelében –, hogy
az indiánok „azt fogják hinni, hogy úgy van, ahogy a
domonkosok mondják”. Holott úgy volt. De legalábbis inkább
volt úgy, mint másként. Levelek jönnek-mennek a vén meg az
új kontinens között, a kedélyek nem nyugszanak, hiába a
gyors föllépés, az elszabadított szellemet nem lehet
visszadugni a palackba. Ahelyett hogy csitulna, egyre hevesebbé
válik a botrány, bár fogható eredmény is születik. Előbb a
perjel, Pedro de Cordoba utazik Spanyolországba; részt vesz az
úgynevezett Burgosi törvények (1512–13)
megalkotásában, amelyek jogilag korlátozzák a
konkvisztádorok hatalmát, szabad, racionális embernek ismerik
el az indiánokat, s felemás módon ugyan, de megtiltják az
indián rabszolgaságot. A valóságban azonban nem sok
változás történik, Nyugat-India túl messze van, a
konkvisztádorok pedig hamar beleszoknak az új rendbe.
Hamarosan Montesinos testvér száll hajóra
egy újdonsült káplán, Bartolomé de Las Casas
kísérőjeként, hogy bemutathassa őt az öreg királynak. Las
Casas a hispaniolai rendfőnök, Pedro de Cordoba
ajánlólevelét viszi magával. Az atya nem sok jóval biztatja
az útnak indulókat: Istennek tetszeni fog szolgálatuk, de
Ferdinándra aligha számíthatnak. Úgy lett, ahogy mondta. Mire
megjelennek az udvarnál, az uralkodó éppen haldoklik.
Ferdinánd halála után átmenetileg egy idős ferences bíboros
kezébe kerül a régensi hatalom, ő fogadja a hispaniolaiakat a
leuveni egyetem egyik tekintélyes és befolyásos tanára (a
későbbi Adorján pápa) jelenlétében. Megértően hallgatja
Las Casast, aki egy tizennégy pontos programot nyújt át az
Indiák reformjával kapcsolatban. Azt szeretné elérni, hogy az
indián falvak mellett hozzanak létre spanyol falvakat, ily
módon belátással, jó példával, békésen megtörténhet a
kultúrák és civilizációk találkozása. De a bíboros
óvatos ember, Las Casasnak mindössze afféle királyi
tanácsosi kinevezést sikerül szereznie, és egyetlen mintafalu
alapítására kap felhatalmazást. (Később majd főleg a
jezsuiták hoznak létre úgynevezett redukciókat,
misszionárius vezette indián falvakat, kommunákat; ezek az
1700-as évekre Paraguayban már szinte „állam az államban”
működnek, és csak a rend szélnek eresztésével számolódnak
föl.)
Montesinos barát visszatérve az újvilágba
utóbb majd mártírhalált hal, e minőségében nem egyedüli
egyházi áldozataként a gyarmatosításnak. Las Casas
(1484–1566) azonban hosszú, szenvedélyes, tevékeny és
viharokat kavaró életet maga mögött hagyva tér meg az örök
hazába. Ám addig hétszer hajózza át a nagy vizet –
mindannyiszor az indiánok érdekében. Las Casast az
„Indiánok Papjá”-nak is mondják, neve még életében
egybeforr a szegényekért való küzdelemmel, egyházi és
világi elöljárókkal és hatalmakkal pörölve az uralkodóig,
sőt egészen a pápáig minden követ megmozgat, hogy az
egyetlen üdvözítő krisztusi utat járva beteljesítse
szolgálatát.
Különös, de nem példa nélküli az ő
damaszkuszi fordulattal tarkított élete. Apja Kolumbusz
második útjával kerül Hispaniolába. A fiú, Las Casas az
egyházi pályát választja. Salamancában tanul jogot, pappá
szentelik, és csatlakozik a gyarmatosítókhoz. Újmiséjét
már az Indiákon mutatja be. Kezdetben ő is azt az utat
követi, ami a hódítókat kísérő papoknak, szerzeteseknek
kínálkozik: térítget, élvezi a jövedelmet. Mivel a
meghódított területet a spanyolok „senki földjének”
tartották, a gyarmatosítás első lépéseként birtokba
vették azt, kiosztották az ott talált földeket és a
bennszülötteket. A föld és ember birtoklására úgynevezett
encomiendákat (feudális jellegű tulajdonviszony) hoztak
létre. Az encomienda ura az encomendero – ez köteles
katonaságot tartani, a neki kiosztott indiánokkal megismertetni
a krisztusi tanokat, cserébe rabszolgaként dolgoztathatja vagy
akár eladhatja őket. A birtok hátránya, hogy nem
örökölhető, ezért az encomenderók igyekeznek a lehető
legrövidebb idő alatt a legtöbb hasznot kipréselni –
kegyetlen rabszolgamunkának vetik alá a gyönge fizikumú
őslakókat. Megindul az arany áramlása az óhazába – és az
indiánok tömeges összeroppanása, pusztulása; az ijesztő
demográfiai zuhanás méricskélés nélkül is szembeszökő.
Fiatal papként Las Casas csatlakozik a
gyarmatosításhoz, ő maga is encomendero lesz.
Visszaemlékezésében azt írja, hogy kezdettől méltányosan
bánt a neki kiosztott indiánokkal. Ennek ellentmond –
szintén saját feljegyzéséből tudjuk –, hogy egyik
alkalommal egy szerzetes – valószínűsítik, hogy Pedro de
Cordoba lehetett – nem oldozza föl gyónását, arra
hivatkozva, hogy embertelenül bánik indián rabszolgáival. A
helyi előkelőséghez tartozván Las Casas is részt vesz amaz
1511-es adventi szentmisén, hallgatja Montesinos testvér
dörgedelmeit, de semmiféle hatást nem tesz rá a
prédikáció. Amikor azonban személyesen is tanúja lesz a
kubai indiánok „pacifikálásának” (lemészárlásának),
valami megpattan benne. 1514 pünkösdjén már ő is
hasonlóképpen prédikál, mint Montesinos, de érzi,
prédikációja nem hiteles, ha maga – bár ekkor már
emberséges a bennszülöttekkel – elfogadja a rabolt holmit.
Ezért a következő évben, nagyboldogasszony ünnepének
istentiszteletén bejelenti, hogy lemond birtokáról és
indiánjairól, és csatlakozik a dominikánusokhoz. Las Casas
úgy emlékszik, hogy Sirák könyvét olvasva
világosodott meg számára a keresztény tanítás lényege:
„Mint aki fiút áldoz az apja szeme láttára, olyan az, aki
szegénynek vagyonából áldoz. Szűkös kis kenyéren élnek a
szegények, aki megtagadja tőlük, az vérszopó. Aki elveszi
kenyerét, gyilkosa társának, vért ont, aki elvonja
munkástól a bért.” Ekkor érti meg, hogy nemcsak az veszi
semmibe a Ne ölj! törvényét, aki fizikailag gyilkol
meg valakit, de az is öl, aki elveszi a szegény élethez való
lehetőségeit. Ilyet Las Casas számosat látott, halálra
hajszolt, depresszióba esett bennszülötteket, sorozatos
öngyilkosságokat. Akárhogy történt is, Las Casas innentől
az indiánok elszánt, harcos és elfogult képviselője lesz,
tántoríthatatlanul és megfélemlíthetetlenül küzd – a
jézusi igazságért.
*
De térjünk vissza a domonkosok 1511.
évi adventi szentbeszédéhez.
Nem biztos, hogy a hódítók elvetemült
emberek voltak, viszont pragmatikusan gondolkodtak.
Progresszívebben és radikálisabban, mint az otthoniak,
helyzetfelismerő képességük jövőbe mutatóbban működött
(eredeti tőkefelhalmozás) – még akkor is, ha ez a
progresszió nem volt mentes számos visszásságtól és
kegyetlenségtől. Visszaszerezték a móroktól Spanyolországot
– Granadát ugyanabban az évben szabadították föl, mikor
Kolumbusz első útját megtette Amerikába, 1492-ben –,
elűzték az arabokat, a zsidókat. Diadal diadal után,
miközben a keresztény Európa Szentföldre indított keresztes
hadjáratai sorra becsődöltek, a Balkánon nyomul föl a
török, előttük pedig, ím, az ígéret földje. Az arany mint
a tenger, és – kezdetben – semmiféle helyi ellenállás
nincs, csak el kell tátani a szájukat. Látni való, hogy a
Hispaniolában talált népek primitívek, valamiképpen
alsóbbrendűek, gyöngék, betegesek, hajlamosak a
kipusztulásra. De ha ilyenek is, az arany azért nem maradhat a
földben, majd pótolják a kieső munkaerőt máshonnan. (A
különböző hódító nációk körülbelül tízmillió néger
rabszolgát hurcoltak be Latin-Amerikába.) Mint a sáskahad,
ellepik és kifosztják a földet, és kizárólag a maguk
hasznára akarják belakni. Nem biztos, hogy Nyugat-India
meghódítói normalizált viszonyok között, azaz otthon,
Spanyolországban becstelenebbek lettek volna az átlagnál, de
most abba a kivételes helyzetbe kerültek, hogy ők lettek az
értékváltás első képviselői. Annak az értékváltásnak,
melynek során a lovagi eszmények idealizmusát (tisztaság,
nemesség, önfeláldozás stb.) fölváltja a haszonelvű
gondolkodás.
A prekapitalizálódás követelte
értékváltás nem ment simán és könnyedén, a régi
értékek keményen tartották magukat, az írástudók sem
tudták hamarjában szalonképessé fogalmazni az újat. De a
folyamat már elkezdődött, s ennek nyilvánvaló jele a
domonkosok 1511. évi szentbeszédét követő, előzmények
nélkül kirobbant botrányban vált tapinthatóvá. A hódítók
másként viselkedtek, mint a szerzetesek várták. Ahelyett hogy
szégyenükben fülüket-farkukat behúzták volna, fölemelték
a fejüket, és nagy hangon kézbe vették a dolgok intézését.
Először is: sértve érezték magukat. Harcoltak, hódítottak,
eközben maguk is sokat szenvedtek, és sok áldozatot hoztak.
Magukat keresztényeknek tartották. Többé-kevésbé eleget
tettek missziós küldetésüknek is, például ágyasukat,
mielőtt magukhoz vették, megkeresztelték, a kivégzendőket
szintén megkeresztelték (a kísérő pap vagy szerzetes
celebrált). A rabszolgasorba taszítottakat úgyszintén. Igaz,
hogy előszeretettel gyújtottak föl falvakat, mert így sokkal
könnyebben lehetett megszerezni az aranyat, mint bármely jól
szervezett beszolgáltatással – a hamuból csak össze kellett
kotorni a nemesfémet –, ám mielőtt lemészároltak,
fölgyújtottak volna egy falut, lakóit előtte minden
alkalommal fölszólították, hogy térjenek meg, mert ha nem,
halál reájuk. Spanyolország, az uralkodó, a pápa messze van
– itt mások a körülmények, és az új körülmények
között másként működtethetőek a régi törvények. Kicsit
nyersebben, no!
A szerzetesek hirtelen furcsa helyzetben
találták magukat. Egyfelől meg voltak győződve arról, hogy
az indiánokat meg kell téríteni, mert csak egy igaz hit
létezik, a keresztény hit, a jézusi tanítás. Másfelől meg
kellett védelmezniük a megtérésre szánt indiánokat azoktól
a spanyoloktól, akik magukat szintén keresztényeknek
vallották, és bizonyítaniuk kellett az indiánok előtt, hogy
a spanyolok ugyan keresztények, de mégsem azok, ám ez
utóbbiak szintén – úgy vélték – a keresztény tanítást
közvetítik, nem kevésbé eredményesen, legalábbis
látszólag, mint az akadékoskodó szerzetesek (lásd például
a meghódított népek tömeges megkeresztelését). A domonkosok
számára világos lett, hogy az Ige – és az egyház
autoritása – önmagában már nem elégséges, de Isten
odaáti ítélőszéke előtt még ideáti hatalmakhoz, egyházi
és világi elöljárókhoz fordulhattak panaszukkal. (Igazuk
tudatában és elszántságukban odáig vetemednek, hogy
közvetlenül a pápánál – mondjuk, a korabeli Strasbourgban
vagy az ENSZ ilyen-olyan bizottságánál – interveniáltak,
bár erre nem volt joguk.)
Spanyolország prekapitalista válaszúthoz
érkezett, és dönteni kellett. A helyzet kényes, és egészen
odáig példa nélküli az ismert európai történelemben. Az
indiánokat pártfogoló szerzetesek, valamint a hódítást
szolgáló világiak és egyháziak (köztük különféle
szerzetesek) közt a gyűlölködésig elfajulnak a viszonyok,
kölcsönösen vádaskodnak, gyalázkodnak, és rendre
följelentik egymást. Ráadásul az Indiák ügye megosztja az
óvilágot is: Spanyolország az érvektől meg ellenérvektől
pillanatok alatt fölzaklatott bolondokháza lesz, de legalábbis
úgy tűnik, mintha két szélsőséges párt esne egymás
torkának. Az aranyláznak ugyanis az óhazában is vannak
vesztesei. A nem túl gazdag régi nemesek például. Az ő
vagyonkájuk a töméntelen beáramló arany árnyékában egyik
napról a másikra semmivé válik; aztán ott vannak az irigyek,
akik nem nézik jó szemmel, hogy senkiházi jöttmentek
dölyfösködnek, a templomokban az első padokba ülnek, mert
lelküket megváltották a rabolt kinccsel. II. Ferdinánd még
erélyesen lépett föl a renitens domonkosokkal szemben, az új
uralkodó, I. Károly Katolikus Őfelsége, spanyol király és
német császár azonban habozik és vacakol. Ahelyett hogy
rövid úton lezárná a viszályt, dilemmázik és tépelődik.
Katolikus Őfelsége akarja az új birtokot, az aranyat is
akarja, de tiszta is akar maradni. (Izabella királynő az első
bennszülött mutatvány szállítmányt, mellyel Kolumbusz
ajándékozta meg, miután megszemlélte, jó katolikusként
gondosan visszaküldte.) Az uralkodó nem tudja, pontosan mi is
történik az óceánon túl. A békés álomképet – ím, itt
a vadak, akiket keresztényi kötelesség Krisztus útjára
téríteni, és mellesleg tiszta lelkiismerettel rá lehet
tenyerelni a tengersok aranyra – számos és tekintélyes
szerzetes porrá zúzza: vér és bestiális kegyetlenség
mindenütt, a spanyolok halálos bűnben tobzódnak. Ráadásul a
spanyolok ekkor még – alapértelmezésben – hívő
katolikusok. A köznéptől a királyig valamennyien úgy
tudják, a király nem teljhatalmú uralkodó, fölötte áll a
Mindenség Ura, és nem mindegy, a földi uralkodó miként
számol el őelőtte. (Angliában majd 1688-ban szavazza meg a
parlament, hogy a legfőbb hatalom a parlament kezében van, és
fölötte nincs törvény.) Látható, hogy az indiánpártiak,
illetve az erőteljes gyarmatosítás hívei közötti óriási
feszültséget nem lehet a felek megegyezésével lezárni. I.
Károly, bár több reformot és humánus törvényt is
kezdeményez – a legjelentősebb az 1542-es Új törvények meghozatala,
mely végre megdönti az encomiendát –, az acsargó feleket
nem tudja konszenzussal megbékéltetni.
A hispaniolai domonkosok keltette és eleinte
általuk szított botrány, illetve az évtizedeken át
elhúzódó „húzd meg – ereszd meg” nekifeszülés az Indiák
vitája néven híresül majd el a történelemben, és az
1550-es valladolidi nyilvános vitában tetőzik. A császár
maga és az udvar mértékadó írástudói elé rendeli a két
álláspont szellemi vezetőjét, hogy nyílt színen –
középkori minta alapján –, Isten és ember előtt mérjék
össze igazukat. Az indiánok – mondjuk így – civil
társadalmát Bartolomé de Las Casas szerzetes képviseli, a
gyarmatosítókét Sepúlveda kanonok, Fülöp herceg nevelője,
jogprofesszor. A vita több napon át tart, s olyan fontos
kérdéseket érint, mint: emberek-e az őslakók (a kérdés
korántsem együgyű: Ausztráliában 1967-ben [!] népszavazás
döntött arról, hogy az őslakosokat nem tekintik eztán az
állatvilág részének), igazságos-e a spanyolok hódító
háborúja, joguk van-e a spanyoloknak szétzúzni a helyi
társadalmakat, joguk van-e birtokolni az Indiák aranyát (ezek
a legújabb kori gyarmatosításoknál is valós kérdések). A
két szélsőséges nézet között vajmi csekély az érintkező
felület, mindössze annyi – bár ez az egész vita sarokpontja
–, hogy Nyugat-India őslakóit a keresztény hitre (a kor
uralkodó világnézetére) kell téríteni. A szerteágazó és
roppant szövevényes érvelés a hittérítés módján
vitázik. Sepúlveda szerint előbb gyarmatosítani kell az
Indiákon talált népeket, s ha már civilizálódtak,
könnyedén rá lehet vezetni őket az igaz hitre. („És –
feltéve, ha nem ölik meg őket – száz év alatt sem lenne
olyan hatékony az igehirdetés, mint amilyen tizenöt napon
belül lenne, ha már előtte leigázták őket, mert az
igehirdetők szabadon, nyilvánosan hirdethetnék az igét, és
megtéríthetnének bárkit, akit akarnak, anélkül, hogy
félnének a bennszülött paptól és a kacikától [indián
törzsfőnök]” – így az érvelés.) Las Casas szerint
viszont előbb téríteni kell, mégpedig minden esetben
békésen, s aztán a jó keresztény indiánok önszántukból
fogják szolgálni és adójukkal támogatni a Katolikus
Uralkodót. A szerzetes a végletekig a békés térítést
pártolja, sőt gyarmatosítás (aranyszerzés) nélkül is el
tudja képzelni a missziót. Las Casas, miként indiánpárti
társai, nem az „emberi jogokért” szállnak harcba (ekkor
még nem tudhatják, hogy ilyen is lesz majd, és ettől zengnek
a későbbi századok), hanem a jézusi tanításnak –
„szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” – akarnak
érvényt szerezni a gyakorlatban is. Az atya az indiánok
védelmében szörnyű bűnökkel vádolja a spanyolokat (előtte
már megjelent és közkézen forgott a Rövid beszámoló az
Indiák elpusztításáról című memoranduma), a krisztusi
tanokra hivatkozik, illetve az Aquinói Szent Tamástól
eredeztethető úgynevezett természeti törvény
elsőbbségére. Sepúlveda doktor a spanyolországi és az
indiákbeli rend (kodifikált jog) fenntartásával érvel a
gyarmatosítás folytatásáért, mert rend nélkül
kormányozhatatlanná válik az ó- meg az újvilág is;
elismerve ugyanakkor, hogy kezdetben az alsóbb katonaság
némely tagja részéről történtek bizonyos és sajnálatos
túlkapások.
A vita nem színjáték, és nem
következmények nélkül fejeződik be. I. Károly fejében
állítólag komolyan megfordult: ha ekkora ára van a
missziónak (és az aranynak), nem volna-e szerencsésebb
kivonulni az Indiákról, hagyni az egészet, mintsem Isten és
ember előtt megszégyenülni? Ugyancsak a kérdés erkölcsi
megoldásának szándékát jelzi az uralkodó részéről, hogy
az indiánpártiak minden további nélkül kinyomtathatták a
gyarmatosítókat gyalázó, mocskoló írásaikat
Spanyolországban, sőt Las Casas azt is elérte – e vita egyik
eredményeként –, hogy Sepúlveda doktor könyvének, melyben
a neves jogprofesszor az indián rabszolgaság mellett állt ki,
terjesztését megakadályozta. E nevezetes vita után az
uralkodó ismét további, a bennszülöttek életét, illetve a
bennszülöttek és hódítók kapcsolatát javító
intézkedéseket szorgalmazott – a rendeletek
végrehajtásával az indiánok védelmezői soha nem voltak
megelégedve, a konkvisztádorok viszont egyre ellenségesebben
fogadták azokat. (Peruban komoly fegyveres zendülés tört ki
az Új törvények ellen Gonzalo Pizarro, a felfedező
testvére vezetésével.)
*
A helyzet Spanyolországban feszült volt,
de az indiánpártiakra nézve (domonkosok, ferencesek,
jezsuiták egy része, aztán valamennyi világi pap és
hivatalnok) nem volt veszélyes. Az Indiákon viszont minden
társadalmi és emberi viszony nyersebb, célratörőbb – az
Indiák tényleges gazdái és urai a hódítók voltak, ők
rendelkeztek az arannyal meg a hadsereggel, s ahogy helyi
hatalmuk erősödött, úgy gyengült Katolikus Őfelsége
iránti engedelmességük. A jézusi igazságért küzdők jogi
védelem alatt álltak ugyan, de nemigen volt egyebük, mint a
pusztába kiáltó szavuk (Montesinos is ezzel a fordulattal
kezdte emlékezetes beszédét). A konkvisztádorok az
indiánpárti szerzetesekkel nem nagyon mertek nyíltan és
erőszakosan konfrontálódni, de semmibevételükkel
számtalanszor tudomásukra hozták, ki az úr a környéken. És
például a kontinensszerte legfőbb ellenségnek, hírhedett
fölforgatónak, eszementnek, uszítónak, gyűlöletkeltőnek,
sátáni gonosznak kikiáltott Las Casas atya személyes
védelmét csak úgy látta biztosítva az uralkodó, hogy
1543-ban kinevezte a mai mexikói–guatemalai határterület, a
legszegényebb püspökség élére, Chiapasba.
A valladolidi vitát nézve úgy tetszik, hogy
I. Károly alatt a viszály (hatalmi harc) valójában nem a
dilemmás uralkodó és a társadalom, hanem a gátlástalanul
harácsoló, (pre)kapitalizálódó kiskirályok meg a régi
törvények továbbéléséért küzdő akadékoskodók között
zajlott – ezek eleinte szinte kizárólag egyházi emberek
(szerzetesek) voltak, akikhez egész sor jóérzésű (ó- és
újvilágbeli) hivatalnok és írástudó csatlakozik majd. Ők a
régi erkölcsi törvényekért küzdve voltaképpen az Indiák
civil társadalmát védték, noha maguk mindvégig a jézusi
tanításokra hivatkoztak. Nyilvánvaló, hogy nem néhány
indiánpárti szegény szerzetes görgette a botrányt – egész
mozgalom állt mögöttük, mellettük, és az is nyilvánvaló,
hogy csak azért lehettek az előtérben megszólalók
eredményesek, mert a háttérben megbízható és következetes,
erkölcsileg, lelkileg igen komoly támogatást nyújtó
láthatatlan légió munkálkodott. Senki nem szervezte ezt a
légiót, egységüket nem konspirációs szálak mozgatták.
Egységüket még csak nem is az erősen hierarchizált egyház
belső fegyelme teremtette meg és tartotta fönn, hanem az a
tény, hogy a tagoknak egyenként volt szilárd és egységes
világképük, s ebben a világképben sziklaszilárdan a
helyükön voltak bizonyos axiómák. Az értékek biztos tudása
szervezte őket, az, hogy vannak bizonyos axiomatikus
alapértékek – a „szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat!” és a Tízparancsolat törvénye –, amelyek
semmilyen körülmények között sem áthághatóak. Nem kellett
a jezsuitáknak a domonkosokkal, az ó- vagy újvilágbelieknek
egymással egyeztetniük technikai kérdésekben – tudták a
törvényt, és alkalmazták. Hogy ezért az erkölcsi
tudásukért, hitükért vállalták a szegénységet és olykor
a mártírhalált, nem meglepő (erről is szól a keresztény
tanítás). Félezer év távlatából inkább nagy számuk
elgondolkodtató, ugyanis a csábítás, hogy a hódítók aranya
mellé álljanak, igen nagy volt. (Viszont mégsem volt akkora
gyújtóerejük, hogy az óhazabeli spanyol társadalom
egyöntetűen elítélte/elsöpörte volna az embertelenséget
– ugyanis a csábítás, hogy a hódítók aranya mellé
álljanak, esetükben is igen nagy volt.)
A Montesinos atya adventi prédikációjával
kirobbant botrány következtében az írástudók arra
kényszerültek, hogy állást foglaljanak. A dolgok természete
szerint – tartós egység soha, sehol nem létezik – az
írástudók a botrány kipattanása pillanatában
kettészakadtak. A konkvisztádorok örömére számos kiváló,
köztiszteletben álló egyházi személy és professzor is a
gyarmatosítók mellé állt, és különböző mértékben, de
megvédték igazukat, méltatták erényeiket. Ők ugyanúgy a
keresztény hitre, értékekre hivatkoztak, ahogy az előbbiek
– nem is tehettek egyebet, lévén a spanyol világban egyetlen
elfogadott világértelmezés és értékrend működött, a
katolikus, háttérben a roppant erős, privilegizált
egyházzal. De a fehérről azt állítani, hogy fekete, a
hazugságról, hogy igazság, a kegyetlenkedésről, hogy
Krisztus katonáinak jogos önvédelme, a tengersok arany
elzabrálásáról, hogy Isten akaratát teljesítik be, ahhoz a
talpáról a feje tetejére kellett állítaniuk a szent
evangéliumot. Megtették. És elkezdődött a versenyfutás,
versenymocskolódás, a körbemagyarázás, az elméletgyártás
– korabeli eszközökkel útjára indult a médiaháború
(levelek, memorandumok, könyvek, prédikációk, egyebek) –,
ki a jobb/rosszabb keresztény, ki képviseli eredményesebben
Jézus parancsát, miszerint „elmenvén azért, tegyétek
tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az
Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében” (Máté
ev.).
A rövid beszámoló az Indiák
elpusztításáról és más könyveiben, illetve az
uralkodónak és egyházi elöljáróinak írt leveleiben –
kései értelmezők szerint is – számos esetben túlzottak Las
Casas vádjai. Valószínűleg így van, a lelkesült embert
könnyen elragadja a hév. Mindazonáltal valamennyi, nem
csekély igazsága volt, és minden mentő körülményt
figyelembe véve is értelmezhetetlen az a vehemens bestialitás
és hallatlan cinizmus, ahogyan a gyarmatosítók a zsákmányra
vetették magukat. Cortez nagyon szerette az aranyat, és tudta,
hogy vagy azonnal megszerzi, vagy várhat a sorára, a nagy
zsákmányt pedig elviszi más. „Aranyért mindent megvehetsz,
az Istent, a túlvilági boldogságot, hatalmat, tekintélyt”
– írta. Hogy a konkvisztádorok mellé állt írástudók
tudták-e (akarták-e tudni), hogy noha a felszínen keresztény
hitről, erkölcsről, jogról beszélnek, a lényeg mégiscsak
az, hogy lemondjanak-e az ölükbe hullt aranyról, vagy hagyják
veszni – biztonsággal nem dönthetjük el ennyi év
távlatából. Érdekesebb lenne azt tudni, hogy az írástudók
– akik valamennyire értesültek arról, hogy az új kolónia
„humanizálása”, „civilizálása”, „megtérítése”
jócskán a Ne ölj! törvény semmibevételével, azaz
alapvető normaszegéssel jár együtt – miért mégis a
normaszegő új erő mellé álltak. Miért, hogy mintha hirtelen
cserbenhagyná őket józan eszük és memóriájuk, miért, hogy
mintha nem emlékeznének arra, mi az ő kötelességük, mi az,
amit tanítaniuk és képviselniük kell ahhoz, hogy jó (de
legalábbis többé-kevésbé elfogadható) keresztények
legyenek. A fordulat lélektani pillanatáról, azt hiszem,
semmit nem tudhatunk, de aki egyszer „átállt”, azt
hirdette, amit elvártak tőle; vitte a sodrás – mert
jelentős lemondás és jövedelemveszteség nélkül onnantól
már nem lehetett váltani.
A szerzetes és a jogprofesszor elhíresült
vitájában két alaposan felkészült egyházi ember a
körülmények megkövetelte civilizációs minimumon mérte
össze érveit. Sepúlveda naprakészebben járatos a
társadalomjogban, teológiában, Las Casas szenvedélyesebb, és
személyes tapasztalataira hivatkozhat. Az Indiákon azonban az
ideológiai harc is nyersebben és célratörőbben zajlik, mint
a spanyolországi túlfinomult intellektuelek, teológusok,
jogászok körében. A legcélratörőbben Peruban.
*
Perut többszöri nekirugaszkodás után
1532-ben hódítja meg Pizarro. Itt nem a hispaniolaihoz
hasonló, szinte bibliai szegénységben élő jámbor törzsek
(semmijük sem volt, csak a tengersok aranyuk) fogadják a
„fehér istent”. Az Andokban masszív civilizációt,
kegyetlenségében is kifinomult magaskultúrát találnak –
ám az arany a legbőszebb képzeletet is felülmúlja. A
hódítók szerencséjére azonban dúl a járvány,
testvérháborús állapotok uralkodnak, s Pizarro a belső inka
széthúzásra építve brutális kegyetlenséggel leigázza és
szétveri a helyi társadalmat. A zsákmányon viszont nem tud
társaival megosztozni, egymásnak esnek, s még az udvar ellen
is föllázadnak. Teljes az anarchia, az új uralkodó, II.
Fülöp új alkirályt nevez ki Francisco de Toledo
személyében, aki egy határozott mozdulattal leveri a
zendülést, rövid úton fölszámolja a káoszt, s végül –
noha a kacika életéért valamennyi Peruban működő
szerzetesrend tartományfőnöke térden állva könyörög az
alkirály előtt – nagy sokaság előtt lefejezteti Tupac
Amarut, a leigázott inka nép utolsó ellenálló vezetőjét.
Az energikus és koncepciózus új alkirály
ideológiai ügyekben is kezdeményezőnek mutatkozik: e téren
is rendet tesz. Szorgalmazására hamarosan három emlékezetes
írásmű is megszületik: Az Indiák történelme, a Tudósítások
és a Yacuyi vélemény címűek. Az írások célja,
hogy bebizonyítsák az inka hatalom törvénytelenségét és a
spanyolok jogát, sőt keresztényi kötelességét a teljes
gyarmatosításra, és így végképp megcáfolják azokat a Las
Casas által tudatlanságból és gonoszságból terjesztett
tévtanításokat, melyek annyi kárt és zűrzavart okoztak az
ó- és újvilágban. Las Casas ugyanis azt vallotta és hirdette
széltében-hosszában, hogy kizárólag az indiánok a föld és
a természeti kincs jogos tulajdonosai, függetlenül attól,
hogy keresztények-e vagy kereszteletlenek. Különösen Peruban
látta ezt bizonyítottnak – noha maga nem járt ott, de
chiapasi püspökként, az indiánok papjaként tájékozódott
–, ahol bár kegyetlen, de régóta fennálló törvényes
rendet döntöttek meg a hódítók. A toledói alkirály első
lépésként begyűjteti Las Casas műveit és mindazokat a
fölforgató könyveket, amelyek a tévtanítást közvetítik,
fölállítja az inkvizíciót („nem azért tette, mert vannak
eretnekek, hanem azért, hogy ne legyenek”), és megrendeli az
említett három memorandum megírását. E tetteivel
megerősíti a gyarmatosítás mellett magát erősen
elkötelező II. Fülöp iránta tanúsított bizalmát.
Katolikus Őfelsége örömmel nyugtázza az írásműveket,
amelyek mindazon érveket igen célirányosan összegyűjtve
tartalmazzák, amelyek a korábbi vitákban, illetve
kiadványokban nyilvánosságot kaptak (talán kissé lebutítva,
de elmélyült szellemi munkára nem a legalkalmasabbak a
körülmények).
Az ideológiai csomag tartogat egy kapitális
meglepetést is, mely mintegy az egész ideológiai hercehurca
egyszer s mindenkorra történő lezárását is jelenthetné. Az
egyik írás, a Yacuyi vélemény – melynek
elkészítésével tanácsosát, lelki gondozóját, mellesleg
unokatestvérét, a kiváló szónok García de Toledo domonkos
szerzetest bízza meg az alkirály – szinte egy új teológia
alapjait fekteti le: megkísérli az aranyszerzést Isten
akaratával igazolni. Az érvelés mai szemmel nézve ugyan
fölöttébb bizarrnak tetszik, de kétségtelen, az írás nagy
ívű gondolkodóra, merész és kreatív szerzőre vall. (A
szerző ekkor még nem sejthette, hogy az európai gondolkodás
fősodra más irányt vesz, a felvilágosodás, marxizmus,
liberalizmus majd fölöslegessé teszi az egész
kereszténységet, így hamarosan az ő nagy gonddal kieszelt
érvei is anakronisztikussá válnak – egyelőre és helyben a
feladat az, hogy az aranyszerzést a kereszténység
tanításával egyeztesse össze.) Hogy a két Toledo, amíg a
Las Casas-i cáfolat, illetve az új teológia íródott, jókat
röhögött-e magában, vagy ellenkezőleg, kenetteljesen és
katartikusan pislogott-e össze, hogy íme, mily könnyedén
oldják meg a gordiuszi csomót, persze nem tudhatjuk.
A szerző onnan indítja érvelését
(korábbról más gyarmatpártiak is vallották e nézetet), hogy
Isten jutalmul adta a spanyoloknak az Indiákat, amiért a
mórokat kiűzték Spanyolországból. „Hogy ezt egyértelműen
jelezze, ugyanabban az évben adta nekik, melyben végeztek
azzal, hogy helyreállítsák Isten országát” – és
innentől tulajdonképpen minden jogos, a spanyoloknak Istentől
kapott megbízásuk (kötelességük) az új birtokon a
kereszténység terjesztése. No de mire a tengernyi arany,
„mit jelenthet az, hogy Isten ezeket a lélekben oly
szerencsétlen és Isten által oly védtelen, annyira esetlen
és állati sorban élő indiánokat helyezte” olyan
mérhetetlen gazdagságba, ahol „a gazdagság nem elszórtan
található, hanem minden hegyben, a házak talajaiban és a
mezők földjeiben mindenütt”? A szerző példázattal él.
Isten úgy viselkedik „ezekkel a szerencsétlen pogányokkal
és velünk, mint az apa, akinek két lánya van: az egyik fehér
bőrű, igen eszes, csupa báj és kedvesség; a másik nagyon
csúf és csipás, ostoba és kicsit az állatra emlékeztet. Ha
férjhez kell adni az elsőt, ezt hozomány nélkül is
megteheti, hiszen csak palotába kell állítani őt… A
csúnyának, esetlennek, butának azonban ez nem elegendő. Neki
nagy hozományt kell adni, sok ékszert, pompás, gyönyörű és
drága ruhát, és mindezzel együtt Istent és segítséget.”
A szép és okos Európa és Ázsia vonzotta az apostolokat és a
térítőket, ellenben a talentumokban szegény Nyugat-India nagy
hozomány nélkül nem számíthatott volna a megigazulásra.
„És így, egészen az arany- és ezüstbányákig, termékeny
és gyönyörű földeket adott nekik, mert feltehetően ennek
illata vonzza majd azokat az embereket, akik Istenért
szeretnének idejönni, hogy itt hirdessék az evangéliumot, és
megkereszteljék az indiánokat, hogy ezek a lelkek Jézus
Krisztus hitveseivé váljanak… Azt mondom ezekről az
indiánokról, hogy eleve elrendelésüknek és megváltásuknak
egyik eszköze ez a bánya, kincs és gazdagság, mert világosan
látjuk, hogy oda, ahol léteznek ilyen természeti értékek, az
evangélium versengve és oly gyorsan érkezik, mintha szárnyai
lennének, ellenben ahol ez nincs, csak szegények élnek. Ez a
hiány a rosszallásnak az eszköze, mert oda sohasem jut el az
evangélium. A tapasztalatból leszűrhetjük, hogy ott, ahol
nincs arany- és ezüstadomány, nincsenek katonák és
hajóskapitányok sem, akik oda akarnának menni, sőt még az
evangélium szolgái is hiányoznak.” (Az Indiák
meghódításának ezt a spirituális értelmezését vallotta
szelídebb változatban egy neves jezsuita, José de Acosta is.)
Az aranyat tehát azért teremtette Isten az
Indiákra, hogy a spanyolok nagyobb kedvvel hirdessék a szent
evangéliumot. Az arany immáron nem a Sátán sara (ürüléke),
hanem Isten ajándéka, és mindazok, akik eltitkolják az
aranyat Katolikus Őfelsége martalócai elől, a Sátánt
szolgálják – mint a chiapasi püspök, Las Casas és számos
ördöngös szerzetestársa, akik arra buzdítják az
indiánokat, hogy rejtsék el kincseiket. De ha a szerzeteseknek
engedelmeskedve az indiánok elrejtik aranyukat, eltitkolják
bányáik helyét, akkor szegény csipás, ostoba, kicsit az
állatra emlékeztető indiánokat nem tudják igaz hitre
téríteni a derék spanyolok, azok visszasüllyednek az állati
létbe, a bálványimádásba, és pokolra kerülnek. Tehát –
vonja le a következtetést a szerző – „úgy gondolom,
erkölcsi szempontból nézve nagyon fontos, hogy legyenek
bányák ezekben a királyságokban, mert ha nem lennének, akkor
sem király, sem Isten nem lenne… ha Őfelségének nem lenne
olyan szeretete, mint az apostoloké volt, akkor nem venné a
vállára a következő két dolgot: azt, hogy hirdesse ebben az
új világban az evangéliumot, és meg is őrizze azokban, akik
elfogadták. És ezzel, nem lévén a királynak már érdeke,
és haszna, hiszen miután az arany és az ezüst elfogyna,
megszűnne a királyi ötöd és a vámadó, véget érne az
áruforgalom, és egy király se akarna itt király lenni… a
bányák erkölcsileg annyira szükségesek, mint az, hogy legyen
király, hiszen sem nélkülük, sem pedig Őfelsége nélkül
nem lehetne megőrizni az evangéliumot. Ezenkívül a bányák
szent és jó dolgok, tagadni ezt nagy vakság lenne az emberek
részéről, és rosszindulatra vallana, mely nem egyéb, mint a
Sátán műve.” Las Casas és az indiánpárti szerzetesek a
Sátánt szolgálják tehát, zűrzavart és gyűlöletet
keltenek mindenütt, és mert szektájuk igen sok jó szándékú
keresztényt megfertőzött, különösen veszedelmesek és
nemkívánatosak. (Az alkirály megpróbálta domonkos rendi
unokatestvérét, a Yacuyi vélemény szerzőjét limai
főinkvizítornak kineveztetni, de ez valahogy még neki sem
sikerült.)
A szerző jóleső érzéssel fejezi be
írását: „nagyon elégedett a lelkem, hogy Őnagyméltósága
hivatásomnak ennyire megfelelő munkát bízott rám, azt, hogy
világosságot gyújtsak, és hogy valami hasonlót vigyek végbe
ahhoz, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus tett, aki azt mondta,
azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról,
én pedig ebben az új világban arról akarok tanúságot tenni,
hogy ez az igazság annyira tele van lelki és földi javakkal,
amennyire már megtelt sötétséggel.”
Föltehetjük a kérdést: feje tetejére
állítható-e a Szentírás üzenete, létezhet-e ennyire
különböző olvasata a Bibliának, ennyire különböző
értelmezése a keresztényi tanításnak? Mint fentebb láttuk,
létezhet. Ahogy Cortez írta: „aranyért mindent megvehetsz,
az istent, a túlvilági boldogságot, hatalmat, tekintélyt”
– a legfinnyásabb írástudókat is, akik elaltatják a
bizonytalankodók lelkiismeretét, és kívánatos irányba
terelik a közgondolkodást. Arany nem maradhat a földben, kell,
hogy gazdája legyen – írta a Yacuyi vélemény
szerzője. Ha az egyiknek nem kell, majd elviszi a másik…
*
Vagyonodat oszd szét a szegények
között, mondja Jézus, és úgy kövess engem. Las Casas azt
vallotta, hogy aki az indiánok mellé áll, annak vállalnia
kell a szegénységet. A jézusi normának ezt a gyakorlatát
talán csak az ókeresztény időkben nem tekintette elmebajnak a
mindenkori civil társadalom. Las Casas erre érzett rá
Hispaniolában: a szegény indiánokkal, akiknek semmijük sincs,
csak a tengersok aranyuk, olyan közösséget lehetne
létrehozni, amilyen az ókeresztények között létezhetett
valaha – de a 16. századi világnak nem jó keresztényekre
volt szüksége, hanem aranyra.
Amikor 1510-ben egy kis hajó egy kis
dominikánus szerzetescsoporttal behajózott Hispaniolába, hogy
Nyugat-India őslakóit, az indiánokat az egyetlen igaz hitre
térítse, senki sem sejthette, hogy utasai hamarosan fenekestül
fölforgatják a győzelemben és meggazdagodásban eszét
veszteni készülő „fehér isten” világát. A
dominikánusok nem győzhették le az arany hatalmát, de
vetésük nem teljesen terméketlen földbe hullott.
Latin-Amerika – európai ésszel nehezen fölfogható
mértékű – nyomornegyedeiben ma is engedetlen papok,
szerzetesek állnak az utcagyerekek és a hajléktalanok mellé,
„akár alkalmas rá az idő, akár alkalmatlan” (Szent Pál).
Latin-Amerika maradék őslakói ötszáz éve
révedeznek. Vajon képesek lesznek-e valaha is kikecmeregni a
kultúrsokkból, s fölteszik-e – minden gyakorlati
következményét vállalva – a nyilvánvaló kérdést:
miként létezhet, hogy egy gazdag ország lakói (birtokosai)
roppant szegények, míg országukból idegenek agyament módon
meggazdagodnak? Egyelőre, ahogy ezt az egyik nívós
ismeretterjesztő tévécsatorna látványos műsorában
hallhattam, a perui Andokban élő indiánok életmódja és
életszínvonala (sic!) lényegében a mai napig nem változott a
Cuzco előtti idők óta. A gyarmatosítás, mondja a
kommentátor, mindössze annyi észlelhető változást hozott az
andokbeli indiánok életében, hogy a spanyoloktól ellesett
fejfedőt, a (lámaszőrből szőtt) kalapot nemzeti viseletként
hordják.
(A Yacuyi véleményt
és más idézett szövegrészleteket Gustavo Gutiérrez perui
teológus, a felszabadulási teológia jelentős lelkiségi
írója Isten vagy az arany az Indiákon című könyvéből
[Agapé Kiadó, ford.: Lévainé Kovács Mariann, 2005] vettem.
Könyvét a szerző Vicenze Hondarzának ajánlja, „és
személyében mindazoknak, akik Spanyolországban születtek,
majd Amerikába jöttek, hogy a szegényekkel való
együttérzéstől vezérelve itt éljenek és haljanak meg”.
Vicenze Hondarza spanyol származású pap és misszionárius,
tanított Kolumbiában és Peruban, dolgozott a
szegénynegyedekben, egyebek mellett emberjogi bizottságot,
katolikus ifjúsági szervezetet alapított. 1983-ban ismeretlen
tettesek – valószínűleg a helyi rendőrség tagjai –
meggyilkolták.)