Kortárs

 

Kiss Gy. Csaba

Budapest–Zágráb: oda-vissza

 

 

 

Séta a katedrálisban

 

A kettős torony a város egyik emblémája. A székesegyház pedig – oltáraival, ereklyéivel, emlékműveivel – egyben a haza történetének a csarnoka. Szent helye a horvátoknak, akik számára a katolicizmus a nemzeti identitásnak is meghatározó része. Történelmük nem egy nagyja itt kapott végső nyughelyet. A katedrális több mint kilencszáz esztendős múltja a zágrábi püspökség 1094-es alapításától kezdve építkezések, pusztítások, újjáépítések hosszú sora. Mai formáját az 1880-as földrengés után nyerte el. Ennek a legutóbbi nagy fölújításnak egy német építész, Hermann Bollé volt a mestere. Ő teremtette újjá kívül és belül – jelentős változtatásokkal – a gótikus jellegét őrző katedrálist a historizmus ízlésének megfelelően. Újgót tornyai és csipkézetük nekünk kissé a budai Nagyboldogasszony-templomot idézi.

Ezen a helyen is kísért a közös múlt, hiszen a zágrábi püspökséget Szent László alapította. Siessünk hozzátenni, hogy akkoriban (és később, egészen a török kor végéig) ez a terület Szlavóniának számított. A középkori Horvátország az Adria mellékén volt található. A horvát uralkodóházzal szoros családi kapcsolatban (nőtestvére, Ilona volt Zvonimir király felesége) lévő király az új székesegyházat elődjének, Szent Istvánnak szenteltette. Most pedig Szűz Mária az első számú patrónája. Külön történet ez, melynek nem mindegyik szálának jutottam a végére, hogy miképpen és – főleg! – milyen indokkal történt ez a változtatás. Ráttkay György (alias Juraj Ratkaj), a jeles horvát történetíró, a székesegyház kanonokja – és egyáltalán nem mellesleg: a Zrínyi testvérek kortársa – nem kis büszkeséggel írta, hogy „…az egész országban egyedülállóan apostoli szent királyunknak szenteltetett”.

Föltehetőleg összefüggésben van ez a változás azzal, hogy 1852-ben érsekség lett a püspökségből, s megszületett a magyarországi hierarchiától független horvát–szlavón egyháztartomány. Antun Ivandija a székesegyház kincstárának 1983-as kiállítása alkalmából készített történeti vázlatában azt írja, hogy Juraj Haulik, az akkori püspök (belőle lett az első érsek) még 1844-ben rendelt festett üvegablakokat Münchenben a templom szentélye számára, melyek öt év múlva el is készültek. Fönnmaradt írásbeli dokumentumokon kívül a szentély fő ablaka a látható bizonyítéka annak – írja a horvát történész –, hogy a székesegyház fő patrónusa a Nagyboldogasszony (Velika Gospa) volt, és Mária mennybemenetelének szentelték; Szent István magyar király, jóllehet az első helyen szerepelt (politikai körülmények bizonyítékaként), csak a második patrónus; ámbár némelyek tudatlanságból még ma is Szent István-katedrálisnak hívják. Kacifántos egy érvelés. Az írásbeli dokumentumokat elfelejtette megnevezni a szerző. Annyi bizonyos, hogy a templom búcsúját még a XX. század elején is Szent István napján tartották. A zágrábiak Kraljevónak (Királynapja) mondták, s a város jeles napjai közé tartozott.

A földrengés után részben lebontották azt a török támadások elleni védelemre épített erődítményt, amely a székesegyházat övezte. Ezzel tér nyílott a főbejárat előtt. A fölújítással nemcsak a katedrális külső képe változott meg, lehetővé vált nem egy oltár cseréje, új emlékművek elhelyezése. Bollé újjávarázsolta a templom architektúráját, és számos új oltárt is tervezett. Eltűnt a jáki templom bejáratának mintájára 1640-ben készült barokk főkapu, amelynek két oldalán Szent István és Szent László szobra állott. Az eltávolított szobrokat ma a Városi Múzeumban láthatjuk.

Általában véve némiképp eltolódott az egész együttes szimbolikus üzeneteinek hangsúlya. Halványabb lett a magyar–horvát állami közösség jelképrendszere, erősebb lett a szláv hagyomány üzenete. A későbbi horvát történetírás ehhez a kánonhoz ragaszkodott ezután. Jó példa erre a XVI. század eleji nagy reneszánsz püspök nevének a használata. Horvátországban Luka Baratinként tartják számon. Luca de Zegednek írta az egyházi férfiú a nevét, vagyis: Szegedi Lukácsnak hívták, mint ahogy nem egy magyar tudós bizonyította. Az ő reneszánsz vörös márvány sírkövének (a kor neves szobrásza, az a Giovanni Dalmata faragta, akit Ivan Duknovicként tartanak számon a horvátok) magyarországi eredetéről meggyőzően ír Lővei Pál a székesegyház horvát monográfiájáról készített bírálatában (Pavilon 6. 1991).

Szent László új oltárát 1888-ban állították föl az északi oldalhajóban. Itt, a lovagkirály mellett láthatjuk Szent István és Szent Imre szobrát. Az ő kultuszuk számos jelével találkozhatunk a székesegyház gyűjteményeiben. Egy évvel később készült el annak az egyházatyának, a bibliafordító Szent Jeromosnak az oltára, akit a horvát hagyomány a középkor óta horvát származásúnak tartott, és az ő nevéhez kapcsolta az ún. glagolita (ez volt az első szláv ábécé; a XI. század közepétől csak horvát területen maradt fönn hosszú évszázadokig) írás megteremtését és a horvát írásbeliség kezdeteit. A fölújított katedrálisban 1903-ban oltárt kapott Cirill és Metód, akiket az önálló horvát egyháztartomány védőszentjeinek választottak. A székesegyházba belépvén a jobb oldali falon glagolita fölirat fogad. 1941-ben került oda. Annak emlékére, hogy a horvátok állítólag ezerháromszáz évvel azelőtt kerültek volna először a Szentszékkel kapcsolatba.

Jeles egyházi személyiségek és nemzeti hősök emlékműveit, sírhelyét járhatjuk végig a katedrálisban. Az első zágrábi érsekre mellszobra emlékeztet az északi hajó falába mélyített fülkében, a főoltár mögött van a többi főpásztor sírboltja. Itt van eltemetve a horvát (hozzátenném: és a magyar) nemzet két mártírja, az 1671-ben Bécsújhelyen lefejezett Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf (hamvaikat csak 1919-ben hozták vissza horvát földre), Erdődy-Bakács Tamás bán, Sziszek hős védője (az 1593-as várvédelem jelentősége a horvát kollektív emlékezetben olyan, mint nálunk Eger váráé). Megtekinthetjük Jelayi´ emlékszobrát és a kommunista diktatúrával szembeszálló horvát egyház első emberének, Stepinac bíborosnak a sírját. Mindszenty és Wyszy¬ski hitvalló sorsának horvát változata volt az övé. Zágráb érsekét siettek már 1945 májusában letartóztatni. A titói kommunista hatalom a következő esztendőben tizenhat év börtönre ítélte. 1951-től büntetését internálásra enyhítették, 1960-as haláláig kellett így élnie, híveitől elzárva. 1998-ban Máriabesztercén avatta boldoggá II. János Pál.

A székesegyház sekrestyéjében Lina Plukavec vár bennünket. Protestánsként bizonytalan lévén, még az egyetemen megtudom, hogy horvátul yasna sestrának (kedvesnővér) illik szólítani. Tudós apáca, egyetemi végzettsége szerint művészettörténész. Ő vezeti végig a Duna-tévés stábot a kincstárban. Előhalász valahonnan néhány példányt a székesegyház magyar ismertetőjéből. Mosolyog és magyaráz. Szent László palástjával állunk szemben. A XI. századból való miseruhát az alapító uralkodó adományozta a székesegyháznak. A számos helyen elkopott, szívós munkával restaurált anyagból két, arannyal hímzett királyi alak tűnik szemünkbe. A jobb oldalinak korona a fején, néhány stilizált vonással megrajzolt arcában van valami gyermeki egyszerűség, finom, hosszú ujjú jobbjában tartja az országalmát. Talán maga László. Ő lett volna a pallost tartó lovagkirály, az ország védelmezője? A sekrestye – a katedrális legrégebbi részeinek a maradványa. Fönt a falon uralkodóinkról készült freskók.

Nem tudnám elmagyarázni, hogyan lehet a kincstár relikviatermébe eljutni. Kanyargós lépcsőkre emlékezem, és Lina nővér folyamatos előadására. A finom díszítésű ereklyetartó szekrények 1870 körül készültek. A török dúlta tájakkal összehasonlítva páratlanul gazdag ez a gyűjtemény. Püspökök, kanonokok adományaiból gyarapodott – századról századra. Kelyhek, püspöki pásztorbotok, gyertyatartók, kancsók, szentségtartók, feszületek. Ereklyetartók. Nagy kulcscsomóból keresi ki Lina nővér a megfelelőket. Ez itt, mutatja, Szent László kézcsontjának egy darabját tartalmazza. Fél méternél valamivel hosszabb, aranyozott ezüstből készült alkart formázó ereklyetartó a XVII. század végéről. Azután Szent István király aranyozott ezüstből való, 1635-ben készült mellszobra következik. Benne az ereklye. Érdekes a története. Marnavics Tomkó boszniai püspök helyezte el egy ezüstdobozban a király koponyacsontjának egy kis darabját. Ő írta meg egy Rómában kiadott munkájában, természetesen latinul, hogy mi lett a sorsa a korábbi ereklyetartónak. Pénzt vertek belőle a XVI. század végén, amikor Sziszek várát szorongatta a török, és a zsoldosok a negyedik ostrom idején nem akartak addig harcolni, míg meg nem kapják járandóságukat.

Itt tudatosodik bennem, hogy Zágrábban nem lehet az egyetemen a régi magyar irodalomról beszélni a katedrális nélkül. Attól fogva mindig eljövünk a negyedévesekkel a székesegyházba. Keresve se találnánk jobb illusztrációt a középkor, a magyar és a magyar–horvát középkor világához. Lina nővér a vezetőnk, rendszerint kiselőadást kerekít a látnivalókról. Úgy hallom, a Magyar Tanszék azóta is folytatja ezt a hagyományt.

 

 

Hogyan kínálják nekünk Zágrábot ?

 

Nekünk, a magyar látogatóknak. A zágrábiak. Egészen pontosan: Zágráb város idegenforgalmi közössége. Én így fordítottam a Turistiyka zajednica kifejezést. Nekem egy kissé croaticum a zajednica szó; közösség, társulat, szervezet a jelentése. A horvátoknak életkérdés az idegenforgalom, ezért van ezeknek a szervezeteknek széles körű hálózata az egész országban, sőt külföldön – például Budapesten – is.

E szervezetnek a fővárosi tagozata jelentette meg néhány éve a Zagreb című szép kiállítású, kedvcsináló könyvet – a magyar látogatóknak. Belőlük amúgy nincs túl sok. Talán még a kevésnél is kevesebb. Az öt év alatt nem láttam a városban magyar turistákat. Magyarokat persze igen. Zágrábi magyarokat meg hivatalos úton járókat. Tudósokat, újságírókat, politikusokat, küldöttségek tagjait. A vonaton is csak hébe-korba találkoztam magyarokkal. Átutazókkal persze igen. Akik a nyári idényben a tenger felé igyekeztek. Mintha nem sokat változott volna Zágráb magyar megítélése száz év óta. Kaffka Margit 1911-ben járt itt, s két évvel később jelentette meg útirajzát a Nyugatban a horvátok fővárosáról. Érdemes idézni szavait: „Közbeeső állomás Fiume, Itália felé haladóban, ahol nem száll ki az ember, noha fáradt már és kormos az úttól, és unalommal mondja: még csak Zágráb?… Jó sokszor mentünk el mellette az életben mindnyájan – és sohase hittük, hogy egyszer még kiszállunk, egyszer egyenesen ide szállunk! London, Párizs, New York felől mennyiszer többet tudott mindegyikünk!” Pedig akkor közös volt az ország. Magyar oldalon Zágrábbal kapcsolatban valaminő idegenségérzés, tartózkodás vibrált a levegőben. Mert a nyelvet nem ismerték, mert az akkori sajtó is a konfliktusokat szerette, s részletesen tárgyalta a horvát ellenszenv megnyilvánulásait 1893-ban és 1903-ban is, amikor magyar betűk és jelképek ellen füstölgött a népharag (szó szerint, hiszen zászlókat égettek). Mintha nyugtalanító fenyegetés hűvös szele érkezett volna onnan felénk. Ismerni persze akkor sem ismerte a magyar közvélemény Horvátországot.

Most tehát kaptunk egy könyvet Zágrábról – magyarul. Kár, hogy a címlap hangulatos fotómontázsa alatt az olvasható: Zagreb – Horvátország. Némiképp elidegenít. Mintha távolságot akarna tartani. Hiszen évszázadok óta mondjuk a város nevét Zágrábnak magyarul, a horvát szót a mi nyelvünk szájíze szerint ejtve. Persze hogy Horvátország. Úgy érezték, oda kell írni. Ezt a kiadványt külföldieknek készítették. Mindenféle külföldinek szerte a világon. A mifelénk sokat emlegetett „nagyvilágnak” ugyanis gyakran még arról sincs tudomása, hogy létezik egy ilyen nevű ország. Bizonyára elkészült a könyv angol, német, francia, olasz és egyéb nyelvű változatban is. Ugyanazt a horvát „alapszöveget” fordították le különböző nyelvekre. Nálunk szintén ez a gyakorlat általában. Kézenfekvőnek látszik, meg olcsóbb is. Nem számol viszont azzal, hogy a különböző nemzetiségű „célközönség” másképpen olvassa ugyanazt, hogy másképpen kell egy olasznak, egy amerikainak s megint másképpen egy magyarnak mesélni Zágrábról. Nagyszerű színes fotók csábítják a magyar olvasót is sétára ebben a közép-európai városban. A szöveget szervező elv a városban teendő séta. Silvana Jakuš írása a horvát eredetiben hangulatos városrajz lehetett. Nagyokat döccen magyarul a szöveg. Helyenként mély kátyúba zökken, Ferenc Józsefet például cárként említi (a horvát car szó császárt jelent; nem is beszélve arról, hogy a szóban forgó uralkodó a horvátoknak, éppúgy, mint nekünk, királya volt). Még a gyönge fordítás szövetén is átüt helyenként az igényes nyelv. Tereken, parkokon, nevezetes utcákon szegődik az olvasó mellé a kalauz, aki nem tudálékos idegenvezető, hanem a látogatóval együtt sétáló zágrábi. Megszólítván, bevonván a vendéget a vonzó képek magyarázatába. Nem terheli meg túl sok adattal, csak a legfontosabb dolgokat mondja el. Azt azonban nem érzékeljük, hogy megszólít-e minket magyar látogatóként. Valójában nem. Így kissé távolodik tőlünk, magyaroktól Zágráb. A város történelmének nem egy fejezete ugyanis érthetetlen a közös államiság nyújtotta előnyök és hátrányok nélkül. A spanyol vagy orosz látogatót ez bizonyára kevéssé érdekli, a magyart viszont jobban csábítaná, ha megtudná, milyen művészeti tárgyak, ereklyék, történelmi emlékek kapcsolódnak a közös múlthoz, magyar személyekhez. A Szent László alapította székesegyháztól a remek építészeti alkotásokig, amelyek a századforduló magyar építészetének mestereit dicsérik.

 

(Folytatjuk)

 

 

 

 



Nyitólap