Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Séta
a katedrálisban
A kettős torony a város egyik
emblémája. A székesegyház pedig – oltáraival,
ereklyéivel, emlékműveivel – egyben a haza történetének a
csarnoka. Szent helye a horvátoknak, akik számára a
katolicizmus a nemzeti identitásnak is meghatározó része.
Történelmük nem egy nagyja itt kapott végső nyughelyet. A
katedrális több mint kilencszáz esztendős múltja a zágrábi
püspökség 1094-es alapításától kezdve építkezések,
pusztítások, újjáépítések hosszú sora. Mai formáját az
1880-as földrengés után nyerte el. Ennek a legutóbbi nagy
fölújításnak egy német építész, Hermann Bollé volt a
mestere. Ő teremtette újjá kívül és belül – jelentős
változtatásokkal – a gótikus jellegét őrző katedrálist a
historizmus ízlésének megfelelően. Újgót tornyai és
csipkézetük nekünk kissé a budai Nagyboldogasszony-templomot
idézi.
Ezen a helyen is kísért a közös múlt,
hiszen a zágrábi püspökséget Szent László alapította.
Siessünk hozzátenni, hogy akkoriban (és később, egészen a
török kor végéig) ez a terület Szlavóniának számított. A
középkori Horvátország az Adria mellékén volt található.
A horvát uralkodóházzal szoros családi kapcsolatban
(nőtestvére, Ilona volt Zvonimir király felesége) lévő
király az új székesegyházat elődjének, Szent Istvánnak
szenteltette. Most pedig Szűz Mária az első számú
patrónája. Külön történet ez, melynek nem mindegyik
szálának jutottam a végére, hogy miképpen és – főleg!
– milyen indokkal történt ez a változtatás. Ráttkay
György (alias Juraj Ratkaj), a jeles horvát történetíró, a
székesegyház kanonokja – és egyáltalán nem mellesleg: a
Zrínyi testvérek kortársa – nem kis büszkeséggel írta,
hogy „…az egész országban egyedülállóan apostoli szent
királyunknak szenteltetett”.
Föltehetőleg összefüggésben van ez a
változás azzal, hogy 1852-ben érsekség lett a
püspökségből, s megszületett a magyarországi
hierarchiától független horvát–szlavón egyháztartomány.
Antun Ivandija a székesegyház kincstárának 1983-as
kiállítása alkalmából készített történeti vázlatában
azt írja, hogy Juraj Haulik, az akkori püspök (belőle lett az
első érsek) még 1844-ben rendelt festett üvegablakokat
Münchenben a templom szentélye számára, melyek öt év múlva
el is készültek. Fönnmaradt írásbeli dokumentumokon kívül
a szentély fő ablaka a látható bizonyítéka annak – írja
a horvát történész –, hogy a székesegyház fő patrónusa
a Nagyboldogasszony (Velika Gospa) volt, és Mária
mennybemenetelének szentelték; Szent István magyar király,
jóllehet az első helyen szerepelt (politikai körülmények
bizonyítékaként), csak a második patrónus; ámbár némelyek
tudatlanságból még ma is Szent István-katedrálisnak
hívják. Kacifántos egy érvelés. Az írásbeli dokumentumokat
elfelejtette megnevezni a szerző. Annyi bizonyos, hogy a templom
búcsúját még a XX. század elején is Szent István napján
tartották. A zágrábiak Kraljevónak (Királynapja) mondták, s
a város jeles napjai közé tartozott.
A földrengés után részben lebontották azt
a török támadások elleni védelemre épített erődítményt,
amely a székesegyházat övezte. Ezzel tér nyílott a
főbejárat előtt. A fölújítással nemcsak a katedrális
külső képe változott meg, lehetővé vált nem egy oltár
cseréje, új emlékművek elhelyezése. Bollé újjávarázsolta
a templom architektúráját, és számos új oltárt is
tervezett. Eltűnt a jáki templom bejáratának mintájára
1640-ben készült barokk főkapu, amelynek két oldalán Szent
István és Szent László szobra állott. Az eltávolított
szobrokat ma a Városi Múzeumban láthatjuk.
Általában véve némiképp eltolódott az
egész együttes szimbolikus üzeneteinek hangsúlya. Halványabb
lett a magyar–horvát állami közösség jelképrendszere,
erősebb lett a szláv hagyomány üzenete. A későbbi horvát
történetírás ehhez a kánonhoz ragaszkodott ezután. Jó
példa erre a XVI. század eleji nagy reneszánsz püspök
nevének a használata. Horvátországban Luka Baratinként
tartják számon. Luca de Zegednek írta az egyházi férfiú a
nevét, vagyis: Szegedi Lukácsnak hívták, mint ahogy nem egy
magyar tudós bizonyította. Az ő reneszánsz vörös márvány
sírkövének (a kor neves szobrásza, az a Giovanni Dalmata
faragta, akit Ivan Duknovicként tartanak számon a horvátok)
magyarországi eredetéről meggyőzően ír Lővei Pál a
székesegyház horvát monográfiájáról készített
bírálatában (Pavilon 6. 1991).
Szent László új oltárát 1888-ban
állították föl az északi oldalhajóban. Itt, a lovagkirály
mellett láthatjuk Szent István és Szent Imre szobrát. Az ő
kultuszuk számos jelével találkozhatunk a székesegyház
gyűjteményeiben. Egy évvel később készült el annak az
egyházatyának, a bibliafordító Szent Jeromosnak az oltára,
akit a horvát hagyomány a középkor óta horvát
származásúnak tartott, és az ő nevéhez kapcsolta az ún.
glagolita (ez volt az első szláv ábécé; a XI. század
közepétől csak horvát területen maradt fönn hosszú
évszázadokig) írás megteremtését és a horvát
írásbeliség kezdeteit. A fölújított katedrálisban 1903-ban
oltárt kapott Cirill és Metód, akiket az önálló horvát
egyháztartomány védőszentjeinek választottak. A
székesegyházba belépvén a jobb oldali falon glagolita
fölirat fogad. 1941-ben került oda. Annak emlékére, hogy a
horvátok állítólag ezerháromszáz évvel azelőtt kerültek
volna először a Szentszékkel kapcsolatba.
Jeles egyházi személyiségek és nemzeti
hősök emlékműveit, sírhelyét járhatjuk végig a
katedrálisban. Az első zágrábi érsekre mellszobra
emlékeztet az északi hajó falába mélyített fülkében, a
főoltár mögött van a többi főpásztor sírboltja. Itt van
eltemetve a horvát (hozzátenném: és a magyar) nemzet két
mártírja, az 1671-ben Bécsújhelyen lefejezett Zrínyi Péter
és Frangepán Ferenc Kristóf (hamvaikat csak 1919-ben hozták
vissza horvát földre), Erdődy-Bakács Tamás bán, Sziszek
hős védője (az 1593-as várvédelem jelentősége a horvát
kollektív emlékezetben olyan, mint nálunk Eger váráé).
Megtekinthetjük Jelayi´ emlékszobrát és a kommunista
diktatúrával szembeszálló horvát egyház első emberének,
Stepinac bíborosnak a sírját. Mindszenty és Wyszy¬ski
hitvalló sorsának horvát változata volt az övé. Zágráb
érsekét siettek már 1945 májusában letartóztatni. A titói
kommunista hatalom a következő esztendőben tizenhat év
börtönre ítélte. 1951-től büntetését internálásra
enyhítették, 1960-as haláláig kellett így élnie, híveitől
elzárva. 1998-ban Máriabesztercén avatta boldoggá II. János
Pál.
A székesegyház sekrestyéjében Lina Plukavec
vár bennünket. Protestánsként bizonytalan lévén, még az
egyetemen megtudom, hogy horvátul yasna sestrának
(kedvesnővér) illik szólítani. Tudós apáca, egyetemi
végzettsége szerint művészettörténész. Ő vezeti végig a
Duna-tévés stábot a kincstárban. Előhalász valahonnan
néhány példányt a székesegyház magyar ismertetőjéből.
Mosolyog és magyaráz. Szent László palástjával állunk
szemben. A XI. századból való miseruhát az alapító
uralkodó adományozta a székesegyháznak. A számos helyen
elkopott, szívós munkával restaurált anyagból két, arannyal
hímzett királyi alak tűnik szemünkbe. A jobb oldalinak korona
a fején, néhány stilizált vonással megrajzolt arcában van
valami gyermeki egyszerűség, finom, hosszú ujjú jobbjában
tartja az országalmát. Talán maga László. Ő lett volna a
pallost tartó lovagkirály, az ország védelmezője? A
sekrestye – a katedrális legrégebbi részeinek a maradványa.
Fönt a falon uralkodóinkról készült freskók.
Nem tudnám elmagyarázni, hogyan lehet a
kincstár relikviatermébe eljutni. Kanyargós lépcsőkre
emlékezem, és Lina nővér folyamatos előadására. A finom
díszítésű ereklyetartó szekrények 1870 körül készültek.
A török dúlta tájakkal összehasonlítva páratlanul gazdag
ez a gyűjtemény. Püspökök, kanonokok adományaiból
gyarapodott – századról századra. Kelyhek, püspöki
pásztorbotok, gyertyatartók, kancsók, szentségtartók,
feszületek. Ereklyetartók. Nagy kulcscsomóból keresi ki Lina
nővér a megfelelőket. Ez itt, mutatja, Szent László
kézcsontjának egy darabját tartalmazza. Fél méternél
valamivel hosszabb, aranyozott ezüstből készült alkart
formázó ereklyetartó a XVII. század végéről. Azután Szent
István király aranyozott ezüstből való, 1635-ben készült
mellszobra következik. Benne az ereklye. Érdekes a története.
Marnavics Tomkó boszniai püspök helyezte el egy ezüstdobozban
a király koponyacsontjának egy kis darabját. Ő írta meg egy
Rómában kiadott munkájában, természetesen latinul, hogy mi
lett a sorsa a korábbi ereklyetartónak. Pénzt vertek belőle a
XVI. század végén, amikor Sziszek várát szorongatta a
török, és a zsoldosok a negyedik ostrom idején nem akartak
addig harcolni, míg meg nem kapják járandóságukat.
Itt tudatosodik bennem, hogy Zágrábban nem
lehet az egyetemen a régi magyar irodalomról beszélni a
katedrális nélkül. Attól fogva mindig eljövünk a
negyedévesekkel a székesegyházba. Keresve se találnánk jobb
illusztrációt a középkor, a magyar és a magyar–horvát
középkor világához. Lina nővér a vezetőnk, rendszerint
kiselőadást kerekít a látnivalókról. Úgy hallom, a Magyar
Tanszék azóta is folytatja ezt a hagyományt.
Hogyan kínálják nekünk
Zágrábot ?
Nekünk, a magyar látogatóknak. A
zágrábiak. Egészen pontosan: Zágráb város idegenforgalmi
közössége. Én így fordítottam a Turistiyka
zajednica kifejezést. Nekem egy kissé croaticum a zajednica
szó; közösség, társulat, szervezet a jelentése. A
horvátoknak életkérdés az idegenforgalom, ezért van ezeknek
a szervezeteknek széles körű hálózata az egész országban,
sőt külföldön – például Budapesten – is.
E szervezetnek a fővárosi tagozata jelentette
meg néhány éve a Zagreb című szép kiállítású,
kedvcsináló könyvet – a magyar látogatóknak. Belőlük
amúgy nincs túl sok. Talán még a kevésnél is kevesebb. Az
öt év alatt nem láttam a városban magyar turistákat.
Magyarokat persze igen. Zágrábi magyarokat meg hivatalos úton
járókat. Tudósokat, újságírókat, politikusokat,
küldöttségek tagjait. A vonaton is csak hébe-korba
találkoztam magyarokkal. Átutazókkal persze igen. Akik a
nyári idényben a tenger felé igyekeztek. Mintha nem sokat
változott volna Zágráb magyar megítélése száz év óta.
Kaffka Margit 1911-ben járt itt, s két évvel később
jelentette meg útirajzát a Nyugatban a horvátok
fővárosáról. Érdemes idézni szavait: „Közbeeső
állomás Fiume, Itália felé haladóban, ahol nem száll ki az
ember, noha fáradt már és kormos az úttól, és unalommal
mondja: még csak Zágráb?… Jó sokszor mentünk el mellette
az életben mindnyájan – és sohase hittük, hogy egyszer még
kiszállunk, egyszer egyenesen ide szállunk! London, Párizs,
New York felől mennyiszer többet tudott mindegyikünk!” Pedig
akkor közös volt az ország. Magyar oldalon Zágrábbal
kapcsolatban valaminő idegenségérzés, tartózkodás vibrált
a levegőben. Mert a nyelvet nem ismerték, mert az akkori sajtó
is a konfliktusokat szerette, s részletesen tárgyalta a horvát
ellenszenv megnyilvánulásait 1893-ban és 1903-ban is, amikor
magyar betűk és jelképek ellen füstölgött a népharag (szó
szerint, hiszen zászlókat égettek). Mintha nyugtalanító
fenyegetés hűvös szele érkezett volna onnan felénk. Ismerni
persze akkor sem ismerte a magyar közvélemény
Horvátországot.
Most tehát kaptunk egy könyvet Zágrábról
– magyarul. Kár, hogy a címlap hangulatos fotómontázsa
alatt az olvasható: Zagreb – Horvátország. Némiképp
elidegenít. Mintha távolságot akarna tartani. Hiszen
évszázadok óta mondjuk a város nevét Zágrábnak magyarul, a
horvát szót a mi nyelvünk szájíze szerint ejtve. Persze hogy
Horvátország. Úgy érezték, oda kell írni. Ezt a kiadványt
külföldieknek készítették. Mindenféle külföldinek szerte
a világon. A mifelénk sokat emlegetett „nagyvilágnak”
ugyanis gyakran még arról sincs tudomása, hogy létezik egy
ilyen nevű ország. Bizonyára elkészült a könyv angol,
német, francia, olasz és egyéb nyelvű változatban is.
Ugyanazt a horvát „alapszöveget” fordították le
különböző nyelvekre. Nálunk szintén ez a gyakorlat
általában. Kézenfekvőnek látszik, meg olcsóbb is. Nem
számol viszont azzal, hogy a különböző nemzetiségű
„célközönség” másképpen olvassa ugyanazt, hogy
másképpen kell egy olasznak, egy amerikainak s megint
másképpen egy magyarnak mesélni Zágrábról. Nagyszerű
színes fotók csábítják a magyar olvasót is sétára ebben a
közép-európai városban. A szöveget szervező elv a városban
teendő séta. Silvana Jakuš írása a horvát eredetiben
hangulatos városrajz lehetett. Nagyokat döccen magyarul a
szöveg. Helyenként mély kátyúba zökken, Ferenc Józsefet
például cárként említi (a horvát car szó császárt
jelent; nem is beszélve arról, hogy a szóban forgó uralkodó
a horvátoknak, éppúgy, mint nekünk, királya volt). Még a
gyönge fordítás szövetén is átüt helyenként az igényes
nyelv. Tereken, parkokon, nevezetes utcákon szegődik az olvasó
mellé a kalauz, aki nem tudálékos idegenvezető, hanem a
látogatóval együtt sétáló zágrábi. Megszólítván,
bevonván a vendéget a vonzó képek magyarázatába. Nem
terheli meg túl sok adattal, csak a legfontosabb dolgokat mondja
el. Azt azonban nem érzékeljük, hogy megszólít-e minket
magyar látogatóként. Valójában nem. Így kissé távolodik
tőlünk, magyaroktól Zágráb. A város történelmének nem
egy fejezete ugyanis érthetetlen a közös államiság
nyújtotta előnyök és hátrányok nélkül. A spanyol vagy
orosz látogatót ez bizonyára kevéssé érdekli, a magyart
viszont jobban csábítaná, ha megtudná, milyen művészeti
tárgyak, ereklyék, történelmi emlékek kapcsolódnak a
közös múlthoz, magyar személyekhez. A Szent László
alapította székesegyháztól a remek építészeti
alkotásokig, amelyek a századforduló magyar építészetének
mestereit dicsérik.
(Folytatjuk)