Bogdán László

Boleró

Séták a sötét városban

Szendergéséből furcsa hangok riasztották fel, amelyek ezen a helyen, a ravennai tengerpart egy távoli, néptelen szakaszán meglehetősen szokatlanoknak tűntek, s láthatólag nemcsak őt lepték meg, hanem a kék égen vitorlázó sirályokat is nyughatatlanná tették, vijjogva kezdtek körözni fölöttük, le-lecsapva a homokra. Fülelt, aztán megállapította, hogy minden kétséget kizáróan harangok szavát hallja, harangszót sodor a fel-feltámadó szél a távoli s a tengerpartnak e félreeső szögletéből nem is látszó, sötét város felől. Tatjána nyugodtan aludt mellette, a nemrég vásárolt szalmakalappal az arcán, őt láthatólag nem izgatták a bizonyára győzedelmesen kongó-bongó ravennai harangok, főként azért, mert, amire idáig értek, a méltóságteljesen telt és érces hangok széttöredeztek, megfakultak, elhalkultak, annyira, hogy nem is ébresztették fel szerelmét. Ő viszont egyre nyugtalanabb lett, ellenőrizte karóráján az időt, öt óra múlt két perccel, sehogyan sem értette, hogy ebben az időpontban miért szólalnak meg, mintegy feleselve egymással, a rejtelmes város harangjai?

Felsóhajtott, hanyatt feküdt, és nézte a fölötte kerengő sirályokat. Az elmúlt órák eseményei legyező alakban terültek szét, a képek élesen válva ki környezetükből meg-megvillantak sajgó szeme előtt, szomjas volt, de nem kívánta a sört, s ásványvíz nem volt náluk. Felemelkedett, bement a tengerbe, s leült. A lassú hullámverésben, a langyos vízben teljesen valószerűtlennek tűnt minden, a templomok, a múzeumok, az utca, a bazár, a szállodai szoba – ahol letették a csomagjukat, s fürdőruhát véve magukhoz, taxival jöttek ki ide, mert már nem bírták elviselni a hömpölygő, csivitelő, kifejezéstelen arccal fényképezgető japán turistákat és a szeptemberben számukra fölöttébb nyugtalanító meleget. A szeptember elején szokatlan kánikula nyomasztotta a vidéket, olybá tűnt, felolvasztja az idővel dacoló házak falait, a hűvös templomokból kilépve a napra, állandóan úgy érezte, nem bírja tovább, pusztán önvédelemből is, de elájul, hogy ne legyen tanúja romlásának, annak, hogy feloldódik ebben a forróságban, elolvad, mint a romok, az autók, a rendőrök szájában villogó sípok. A végén már semmire sem tudott figyelni, ráadásul egy idő után újra rátört a tegnap esti, kóros álmosság, a lábán aludt, alig bírta nyitva tartani a szemét, a rendkívül friss és agilis Tatjána is észrevette vergődését, megszánta, s nevetve javasolta, hogy talán mégis el kellene menniük a tengerpartra, a fürdés és az úszás talán segít, a tengerben mégiscsak kellemesebb lehet, mint a szárazon vergődni, még akkor is, ha valószínűleg a víz hőmérséklete sem lesz olyan, mint amilyen szeptember 10-én elvárható lenne… Ezt hogy érti? – kérdezte ő émelyegve. Nem lesz hideg, langyos lesz – nevetett a nő, és leintett egy taxit. És így kerültek ide. Azonban alig tudtak úszni, ezen a partszakaszon fölöttébb sekély volt a tenger, s a víz mocskos volt, büdös és tényleg langyos, döglött medúzák ringatóztak benne, s ráadásul a rothadó algák, kagylók, rákok, halak sirályszarszaggal keveredő bűzében alig bírt lélegzetet venni. A hőség rátelepedett, megbénította, úgy érezte, nem kap levegőt, ráadásul szomjúság gyötörte – elfelejtettek venni ásványvizet, s a dobozos sörök hamar felmelegedtek a napon. Felült, nézte az alig fodrozódó hullámokat, távolban fehér vitorlák ringatóztak. Úszni szeretett volna, hát felállt, s elszántan indult meg a térdig érő vízben, a láthatáron ringatózó, hófehér kérdőjelek felé. A megcsodált s a tumultusban, amennyire lehet, minuciózus aprólékossággal megvizsgált világhíres s tényleg gyönyörű mozaikok ábrái összeolvadtak, egymásba tűntek sajgó szeme előtt, csak a nyolcszögletű templom mennyezetfreskóján sóvárgó vízi isten arca vibrált előtte, konok elszántsággal, mintha a maga rejtélyes módján figyelmeztetni akarta volna valamire. Minden kétséget kizáróan, állapították meg Tatjánával, tényleg a főnökre hasonlít. Az sincsen kizárva – jegyezte meg a mellettük megjelenő. vigyorgó Diána –, hogy a jó Eduardo volt a művész modellje. És gonoszul vigyorgott, majd megkérte, menjenek a szmoking, a frakk és az öltönyök után, mindez már nem tűr halasztást, cipőket, ingeket, zoknikat, nyakkendőket is kell vásárolni. A megrendelt szmoking úgy állott rajta – állapították meg a nők –, mintha ráöntötték volna. Ő köhögött, s tüsszögni kezdett, mert az áruházban légkondicionáló működött, s a száraz levegő allergiás rohamot idézett elő. Most értette meg Hamvas Béla Kierkegaardról szóló régen olvasott briliáns esszéjét, amelynek hulló hangulatai elevenen megmaradtak benne, s ravennai benyomásaira rímeltek. Hogyan is eleveníti fel a csillogó esszé, a rosszkedvű filozófus szicíliai benyomásait? Miközben az udvarias segédek becsomagolták a ruhákat, s Tatjána már az ingeket, zoknikat, nyakkendőket csomagoltatta, ő, a tükörben nézve melankolikus, szomorú arcát, megdöbbent, hogy fehéredik a szakálla, s az őszülés váratlan pillanataiban megpróbálta felidézni az írás egy jellegzetes fragmentumát… „Gyomra nem javult. A hőség állandó volt, a lusta szél fűszeres illatokat hozott a hegyekről, s olyan nyirkos volt, hogy a szobában is minden tárgy a párától ragadt. Néha felnézett a környező sziklákra, s árnyékosabb helyet, szabadabbat vélt felfedezni. De amikor indulni akart, eszébe jutott a kígyó. Inkább a forró fal tövébe ült, s nézte a vízbe dobott cserepeket.”* Nem vette észre, hogy Tatjána a reklámszatyorba rakott csomagokkal némán, várakozóan áll meg mellette, követi tekintetét, s meglátja összefonódó, kétfejű iker alakjukat a hatalmas villogó állótükörben. – Szerepek szerepe Nárcisz – jegyezte meg talányosan, s kézen fogva húzta magával. Amikor kiléptek az utcára, szinte összeroppantotta őt a forróság, tátogott, mint a partra vetett hal, s mintha csak saját életében teremtette volna újjá Hamvas Kierkegaard benyomásait lajstromozó esszéjét, ő is valami fáradt, sűrű, kilátástalan melankóliát érzett. Tatjána – amikor vizslató szemmel rátekintve észrevette, hogy elfáradt, váratlanul sajnálta meg őt, és elhalasztotta a tervbe vett San Vitalis-bazilika megtekintését, különös tekintettel a Justinianust és Teodórát ábrázoló mozaikokra… Eldöntötték, hogy előbb isznak valami hideget, hiszen ezt az egészet nem lehet kibírni. – Itt van egy jó kis pincebár – csivitelt az újra melléjük érő, vidám Diána, akit sem a meleg, sem a turisták nem zavartak. Láthatólag fel volt dobva, s egyre vissza-visszatért az esti partira, ő viszont kérdéseire nem is reagált, kizártnak tartotta, hogy Tatjána komolyan beszélt volna, s tényleg holmi orgiákat, szaturnáliákat tervezne, és pontosan ezzel a felületes, komolytalan amerikai csajjal, akiről nagyanyja falujában nagyon hamar megjegyezték volna, hogy kajtár az eleje… Azt viszont meg kell adni – ásított –, hogy kimondottan jó segge van. Tatjána újra követte pillantását, s nevetni kezdett. „Elfáradt az élet hercege” – mondotta, s egy utcai árusnál képeslapokat vásárolt. Hamar megtalálták a trattoriát, lementek a kanyargó lépcsőkön, itt végre tényleg hűvös volt, vörösbort rendeltek és ásványvizet, s ő megcímezett három képeslapot, a három feleségének, Leának, Klaudiának és Andreának, s ugyanazt a verssort – kedvenc költője sorát – küldte el nekik a messzi Ravennából: „…és vidd őket a kísértésbe, Uram, hogy legyen mire emlékezzenek…”** Tatjána engedélyt kért és kapott, hogy elolvashassa. Nevetve fordította le az érdeklődő Diánának, aki elképedve bámult rá. Te ilyen kegyetlen vagy? – fintorgott, aztán jött az öreg pincér a kancsó vörösborral és a jéghideg ásványvízzel, s töltött. Ittak, s a hűvösben kissé helyrejött, ám ahogy kiléptek a melegbe, újra úgy érezte, ragacsos, émelyítő folyadékkal öntötték szembe, nem tudott lélegzetet venni, ráadásul szaggatni kezdett a dereka is, volt egy vissza-visszatérő idegzsábája, amelyet Szeged és környéke termálfürdőiben kúráltak Alexszel és barátnőivel, s ami pontosan most jött elő, ebben a kánikulában. Alig tudott lépni. – Úgy mész, mintha tojásokon lépegetnél – jegyezte meg Tatjána. – Mint a szabadnapos pincérek… – Nem – tódított Diána. – Úgy megy, mint akit egy néger kosárlabdacsapat kúrt seggbe… Nevettek, s neki kedve sem volt tromfolni, visszavágni, megvonta a vállát. Eszébe jutott, hogy Hamvas esszéjében a melankolikus filozófus, tapasztalatai alapján, a tizedik napon – a sok szenvedés és nyomorúság után – végre nagy elhatározásra jut. Eldönti, csak akkor megy fürödni, ha leszáll a nap. Napközben a templom lépcsőjén ücsörög, a falu egyetlen aránylag árnyékos és hűs helyén, türelmetlenül hajtogatva magáról a legyeket. Azt hitte, a szokásos játék ez az egész, az émely nem reális, hanem a filozófus rosszkedvének, halálhangulatának az illusztrációja csupán, de ravennai tapasztalatai villámgyorsan tanították meg arra, hogy ez nem így van. Ez az egész mélységesen igaz. Dél időnként tényleg csak távolról szép. Közelről túl nagy a hőség, túl sok a légy. Túl émelyítő a romlás mindent beborító illata, a sirályszarszag, a rothadó halak, medúzák, kagylók, rákok és algák bűze. Már a derekáig ért a víz, lomhán csobbant bele, és végre úszni kezdett, ringatták a tajtékos hullámok, időnként hidegebb áramlatok is elérték, s kellemesen hűsítették. Aztán észrevette, hogy a hullámok nőnek, feltámad a szél.

Visszafordult.

Tatjána kis, törékeny babának látszott a parton, s mintha állott volna valaki mellette. Nem látta jól, azt azonban észrevette, hogy sötét felhők kerengenek a nap körül. Minden erejét összeszedve úszott kifele, s amire egy cápa alakú felhő kitátott szájába veszett a nap, kiért a sekélyebb részre, már nem tudott úszni, szinte futott kifele a térdig érő vízben, s esőcseppek porladtak szét a homlokán.

Észrevette, hogy Tatjána mellett, a nedves homokban, a cseperésző esőben tényleg ül valaki. Sietve indult feléjük, kíváncsi volt, hogy ki lehet.

Már tombolt a szél, néhány elhagyott, piros napernyőt görgetett ide-oda a homokon, a sirályok titokzatos módon eltűntek valahova. Kiért a vízből, és megindult a ruhákat reklámszatyorba csomagoló Tatjána felé. Végre meglátta, hogy egy ismeretlen öregasszony ül mellette a földön, és pipa lóg a szájában, de nem füstöl.

Az eső erősödött.

Megállott mellettük, arcát odatartotta az esőnek, s lihegett. – Úsztál? – fordult feléje Tatjána, sápadt s elkínzott volt az arca, karikásak a szemei, az eső lemosta a zöld szemfestéket, s most egy indián harcosra hasonlított, nagy zöld foltok olvadoztak az arcán. – A fiatalúr sem vesz kagylót? – kérdezte pipáját szörcsögtetve az öregasszony, s feléje fordult. – Milyen kagylót? – kérdezte ő meglepetten, mire a hívatlan vendég zsákjából előszedett egy gyermekfej formájú, fehér kagylót, s felemelte, mint egy trófeát. – Zúg benne a tenger – mondotta biztatóan, s fogatlan szája torz vigyorra húzódott. – Megveszem – mondotta ő, aprópénzét csörgetve, aztán a kagylóval a kezében megindult, kifele a strandról, az országút felé. Hallotta, hogy Tatjána követi, megvárta, átvette a zacskót a ruhákkal. Már úgy esett, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét. Összefogódzkodva álltak a zuhatagban, langyos eső volt, mégis valamennyire hűsítette őket. A tenger hullámai, észlelte visszafordulva, már háznagyságúra nőttek, s valahol a távolban kétségbeesetten szólt egy eltévedt hajó tévelygő ködkürtje.

– Miért vettél kagylót? – bámult rá Tatjána kíváncsian.

– Hallani akarom a tengert.

Az eső egyre erősödött, dülöngélve, előrehajolva baktattak, de belátták, okosabb kivárni, amíg csendesedik, s leültek a vizes homokra. Innen már nem látszott a tenger, az eső függönye eltakarta, csak ősállatokhoz hasonló morgása, morajlása, dübörgése hallatszott.

– Nem kapunk taxit, ebben az esőben! – szögezte ő le tárgyilagosan, de Tatjána megvigasztalta, kijelentve, hogy nincs is olyan messze a szálloda.

– Diána már vár ránk – suttogta. – S elképzelni sem tudja, hogy hova tűnhettünk, hol bolyonghatunk ebben az ítéletidőben.

Rábámult. – Te tényleg komolyan gondoltad a partit? Én azt hittem, csak játék az egész. Azt hittem, csak froclizod.

– Milyen partit? – hökken meg Tatjána, s gúnyosan villan meg zöld szeme. – Egyszerűen arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk. Ebben maradtunk a délután, nem emlékszel? Utána azonnal tűzünk fel a szobába. Inni sincs kedvem, fáradt vagyok. Hulla vagyok. Egy vízi hulla!… – és nevet.

– Van a szobában televízió? – kérdezi ő, s hiába erőlteti, nem emlékszik, látott-e tévékészüléket harmadik emeleti, tengerre néző szobájukban.

– Van – mondja Tatjána. – Miért kérded, tévézhetnéked van?

– Szeretném tudni, mi történt a nagyvilágban. Amióta eljöttem otthonról, s ennek is már mindjárt két hete, fogalmam sincs, hogy mik történtek. Hát hogy lehet így élni, ilyen gyanútlanul…

– Nem vagy te azért olyan gyanútlan – kezdi csiklandozni Tatjána, és nevet. – A szövegből kiindulva, amit a feleségeidnek küldtél, pontosan tudod, hogy mitől döglik a légy. S én is kezdtem sejteni, mire számíthatok. Tulajdonképpen miért írtad ugyanazt a verssort? Mi lesz, ha megmutatják egymásnak? Akkor lelepleződsz!…

– Nincsenek is beszélő viszonyban. Lea és Klaudia ismerik, de szívből utálják egymás, Andi vidéken él, ő soha nem is találkozott bukaresti hitveseimmel. Hidd el, ki van ez találva. Most lesz min töprengeniük. S ráadásul igaz is az egész. Én voltam számukra a kísértés, mint egy tájfun sodortam el őket. Igaz – csügged el –, nem eléggé. Legjobban Leát becsültem közülük, kitűnő ügyvéd és tiszta szívű ember, Klaudia egy tévedés volt. Ez a nimfomán dög, majdnem megőrjített a perverzióival. És Andi, a tipikus képmutató kispolgár! Nem is tudom, hogy tudtam éveket élni vele…

– Állandóan úton voltál, nem? Jöttél-mentél… Így nem volt időd megunni. Amikor megbizonyosodtál, hogy megcsal, utáltad?

– Mondom, hogy nem csalt meg, hiszen nem szeretett. Megcsalni csak azt lehet, akit szeretünk. De amikor felfedeztem, hogy szeretője van, nem utáltam, mert miért is utáltam volna? Inkább viszolyogtam az egész ügytől, úgy éreztem magam, hogy ez az egész beszennyez, valószínűleg mindenki tud róla, az egész pletykafészek kisváros, s röhögnek a hátam mögött…

– A hiúságod sebezte meg? Nem is hittem volna, hogy téged ennyire érdekel a látszat.

– Most ki foglak ábrándítani. Egyáltalán nem érdekel. Sőt, ha őszinte akarok lenni, titokban örültem is az egésznek, jó ürügy volt, hogy végre simán, lelkizések és őrjöngések nélkül szabaduljak meg a kedves feleségemtől. Azt hiszem, őt pontosan ez idegesítette. Hogy valamiképpen, kettőnk évtizedes néma párbajában, én maradtam felül.

– Ez nem teljesen így van – mond ellent elmélázva Tatjána. – Pontosan azért feküdt le állandóan szenátor barátjával, s intézte úgy, hogy megtudd, s lehetőség szerint rajtakapd őket, hogy megalázzon. Rájöttél utána, hogy végül is ki hívott fel az állomáson?

– Nem.

– Na ugye – mosolyog Tatjána. – Lehet, hogy ő volt, tudta, hogy egy hiú szamár vagy, fölényed Achilles-sarka mérhetetlen hiúságod, ezért azután olyan helyzetbe akart hozni, amelyben megsérülhet ez a mértéken felüli, már-már beteges és nárcisztikus hiúság, hogy elveszítsd végre az őt valószínűleg mindig is idegesítő fölényedet… hogy olyan legyél, mint egy átlagember.

Az eső mintha csendesedne, felállnak, és lábukat húzva indulnak meg a vizes homokban, hamarosan kiérnek a műútra, s biztos, ami biztos, leintenek egy taxit. Bemondja a szálloda címét. Tényleg nem lehet messze, az öregedő taxis komor arcán árnyék suhan át, de, talán a szakadó eső miatt, mégsem tesz megjegyzést. A szálló halljában élénk feltűnést keltenek, résztvevő arcok fordulnak feléjük, Tatjána, nagy vizes foltokat hagyva maga után, a lifthez támolyog, ő megáll a pultnál, elkéri a kulcsot, kiderül, van egy levele is, „a vendéglőben várlak –D.” – olvassa, előreengedi szerelmét a liftben, s máris suhannak fölfelé. A szobában meleg van, a függönyöket csapdossa az eső és a szél. Elhúzza őket, kitárja az ablakokat, s kimegy a teraszra. A tenger nem látszik az esőben, de morajlása nyugtalanító háttérzene.

– Siess – fordul meg, kezében a megnedvesedő levélkével. – Diána már ott vár a vendéglőben.

– Biztosan éhes.

– Miért? Te nem vagy az?

Zuhanyoznak, átöltöznek, és öt perc múlva ott ülnek a fehér ruhás Diánával szemben, a szálló vendéglőjében, s kanalazzák a hideg meggylevest.

– Fürödtetek? – kérdezi kíváncsian Diána.

– Én csak megmártóztam – magyarázza Tatjána, s kanalát leengedve elmélázik. – De a herceg úszott. Én azalatt, arcomra téve az új szalmakalapomat, elaludtam a napon, s bizarr álmom volt, a névtelen vogul öregasszonnyal vándoroltunk a sztyeppén, borongó őszi időben, fejünk fölött az ónszürke ég alatt lomha, fekete madarak repültek, árnyékaik a kövek, fűcsomók között rajzolódtak ki körülöttünk, titokzatos s kissé ijesztő módon kísértek bennünket. Nem tudtam, hova megyünk, és azt sem tudtam, mit keresek én itt, s azt sem, hogy ki vagyok, még én-e vagy valaki más, de érdekes módon mindez nem is izgatott, hihetetlen biztonságban éreztem magam a néne mellett, s nem féltem. Aztán feltámadt a szél, elüldözte a lassan elmaradozó madarakat, ő megállott, szembefordult velem, s szomorúan nézett rám. Figyelmeztettelek már egyszer, hogy vigyázz, a gonosz ott ólálkodik körülötted. Adtam egy medvekarmot is, nem emlékszel? Lázasan bólintottam, az izgalomtól kiszáradt a szám s rekedten, dadogva kérdeztem meg, de édes nénékám, nekem ez így túl általános, miféle gonosz? Ő fogatlan, kicserepesedő szájához emelte mutatóujját, és szétnézett maga körül, mintha keresett volna valamit, de csak kórókat, bogáncsokat, ördögszekereket surrogtatott körülöttünk a szél, minden kétséget kizáróan magunkra maradtunk a vigasztalan, sivár tájban. Megint elindult, s válla fölött közönyösen szólott hátra, lányom, az ember soha nem lehet eléggé óvatos, vigyázz. Már figyelmeztettelek, hogy a gonosz rád talált, s csapdába csal, kivetette rád a hálóját, adtam neked egy medvekarmot is, hogy védelmezzen meg. Adtam vagy nem adtam? Adtál, nénéka, persze hogy adtál, szaporáztam a lépteimet, már szinte futottam mellette, hihetetlenül gyorsan haladt előre, s állandóan hátra-hátrafordult, mintha ellenőrizni akarta volna, jelentek-e meg üldözőink, mert amikor egyenesen rákérdeztem, félsz valamitől?, csak annyit mondott, rám emelve pillátlan, fekete bogárszemét, hogy követnek, de nem részletezte, hogy kik… Akkor megint elkezdtem félni, váratlanul sziklák tornyosultak előttünk, itt végre megállt, leült egy emberfej alakú sziklára, nem érezted? – kérdezte, hogy elveszíted magad, hogy kicserélnek?… Nem – mondottam meggyőződéssel, mire fogatlan szája valami torz mosolyfélére húzódott, de történhetett valami, mert újra nyugtalan lett, kapkodva nézett a hátunk mögé, aztán izgatottan körbefordult, s ebben a pillanatban én is meghallottam a patadobajt. Teveháton közeledett valaki, még egyelőre csak apró pont volt a homokba vesző horizonton, de növekedni kezdett, mikor már akkora lett, mint egy játék baba, az öregasszony kézen fogott, s rohanni kezdtünk a sziklák között, búvóhelyet keresve. Végül, ide-oda botorkálva, a patadobaj lármájától űzve, találtunk egy barlangot, behúzódtunk, s ő simogatni kezdte a kezem, nyugodjál meg, édes leányom, motyogta, most nem talál rád, de légy résen. Felemelkedtem, és a félelemtől félig őrülten lestem ki a barlang nyílásán, az üldözőnk nyolc-tíz méterre lehetett, akkor lovagolt el mellettünk, s én döbbenten ismertem fel Kisseleff kapitányt, bár a feje inkább halálfejre hasonlított, s teste körül szárnyként verdesett fekete, vörös bélésű köpenye. Ő a gonosz? – fordultam vissza az öregasszonyhoz, de nem válaszolt, szobormereven ült, mint egy panoptikumi bábu, s én hiába simogattam, hiába ráztam, nem tért magához, aztán borzongva éreztem, hogy vízcseppek porlanak szét az arcomon, és az irtózattól felriadtam. Már esett, a herceg nem volt sehol, s mellettem a homokon egy rongycsomónak tűnő, kagylóárus öregasszony ült, az álomtól kábán azt hittem, a manysi barátném, de nyilván nem ő volt, egy vállalkozó szellemű ravennai vénség próbálkozott ránk sózni a kagylóit, később megjelent a herceg, vett is egy szép fehér kagylót, de akkor már úgy esett, mintha megrepedt volna az ég. Előzőleg már, előrelátóan, a reklámszatyorba csomagoltam a ruháinkat, úgyhogy dresszben indultunk meg a zuhogó esőben hazafelé, de egy idő után meg kellett állnunk, úgy esett. Hát ezért is késtünk meg, drága barátnőm, ne haragudj…

Diána nevet. – Mulatságos lehetett, a mi morcos kapitányunk, teveháton! Ha találkozom vele, meg is érdeklődöm, ült-e már tevén.

Ő felnéz, és meglátja az ajtóban álldogáló kapitányt, aki gondterhelten nézelődik, s végre észrevéve és azonosítva őket, dülöngélve, egyik lábát húzva feléjük indul. – Ezt akár azonnal meg is kérdezheted! – mondja ő szárazon, de akkor már asztalukhoz ér a rejtélyes Kisseleff, biccent, s anélkül hogy engedélyt kérne, leül.

– Nini – kezd vihogni elég idétlenül Diána. – A mi kedves kapitányunk. Most beszéltünk magáról, drága uram, fogadást kötöttünk: ült-e már vajon tevén? Én azt mondtam, még nem, Tatjána viszont azt állította, hogy látta magát lovagolni valahol Szibériában a sztyeppén, fekete köpönyegben, amelyik úgy verdesett maga körül, mintha szárnyai nőttek volna, és vérveres bélése volt…

A kapitány felemeli a kezét, s ránéz az asztalukhoz érő, hajlongó pincérre, aki kérés nélkül máris eléje tesz egy üveg Szmirnoff vodkát s egy kis üveg ásványvizet. – Igen, drágám, Tatjána megnyerte a fogadást, ültem tevén, amikor Timur Lenk seregében harcoltunk, s arról álmodoztunk, hogy elfoglaljuk az egész világot, de momentán megelégedtünk annyival, főként ugye a sánta kán szörnyű és váratlan halála után, hogy csak a selyemúton fosztogassuk a kereskedőkaravánokat. Maga pszichológus – emeli Tatjánára egykedvűen a sárga szemét. – Miben mesterkedik, mondja…

– Ha jól emlékszem – vonja össze a szemöldökét Tatjána, s szeme smaragdzöldbe vált a dühtől –, nem is kínáltuk hellyel, kapitány. Idepofátlankodott az asztalunkhoz, s őrültségeket beszél. Ha maga Timur Lenk seregében harcolt volna, akkor nyolcszáz esztendős kellene legyen, hagyja az ostobaságait…

– Miért olyan különös ez? – kortyol a kapitány vodkájából, s váratlanul villan meg a szeme. – Mért, a bibliában hány esztendősek voltak a pátriárkák, kilencszáz, ezer? Na ugye! – Rekedten köhög, s vigyorogva fordul feléje, váratlanul az ő borospoharához érintve poharát, amelyben kevélyen és fenyegetően csillan meg a színtelen ital. – Még sok baja lesz ezzel a nővel, barátom, meglátja. Sok baja… Még hogy pszichológus… – Nem folytatja, tovább köhög, hatalmas, skót kockás zsebkendőt varázsolva elő megtörli a száját. – Mindjárt jön a főnök is – mondja még, közvetlenül és szúrósan néz Tatjánára. – Ő rendelt ide telefonon. Azt mondta, itt lesz a csúcstalálkozó… A többiek is kell jöjjenek, hacsak Laura föl nem falta időközben azt a balszerencsés kis hasbeszélőt… – Fölemeli a kezét, magához inti a pincért, s ráksalátát rendel. – Nem vagyunk Oroszországban – legyint sajnálkozva –, itt nincs se sós hal, se savanyú uborka, se vert tej… Nagy Péter uralkodása alatt éveket töltöttem el Oroszországban, a hatalmas termetű cár kíséretében. Egy Léna nevű, gyönyörű nővel éltem együtt. Még az idő és a történelem ily balszerencsés vándorai is szerelembe esnek időnként, mint én. Nem azért mondom – vigyorog Tatjánára –, de magácskára hasonlított, kedves pszichológusnőm, bár az igazsághoz tartozik, hogy nem volt olyan okos, mint maga, viszont szeretett engem, és tudta, mire van szükségem a gyógyuláshoz!… A tornácon állottak a vert tejes köcsögök… Egy faházat utalt ki nekem, barátom, a cár, a Moszkva folyó partján, míg Péterváron egy palotát, de most a moszkvai ejtőzéseket szeretném felidézni, akkor szoktam rá a vodkára, s mivel mértéktelenül vedeltem, állandóan égett, bocsánattal legyen mondva, a belem. Léna megsajnált, és vert tejjel kínált, nagy köcsögökben csinálta őket, a cselédasszonyával, s hogy jobb íze legyen, békákat is raktak bele… De itt, ahol minden van, nem lehet olyan vert tejet kapni. A jaurtok, amit itt árulnak, ugyan… – A kapitány undorodva legyintett, és ivott egy korty ásványvizet, rágcsálva a vörösen villogó rákokat.

Közben a pincérek megjelennek a második fogással, ő, már csak azért is, mert kíváncsi rá, itt hogy csinálják, marhabélszínt rendel, a hölgyek palermói szeletet. Némán esznek, nem is pillantanak egymásra. A kapitány vigyorogva fixírozza őket, de nem szól, gyönyörködve szemléli a rákjait, s elmerülten eszik, közben megjelenik Laura asszony és Vittorio, egyből kiszúrják őket, s egymásba karolva közelednek, láthatólag most szent a béke, harmonikus együttlétük ritka pillanatait élik.

Diána is, Tatjána is felugranak, széttárt karokkal fogadják az izgalomtól kipiruló Laura asszonyt, talán hogy bosszantsák a közönyös, mozdulatlan kapitányt, össze is csókolóznak, Vittorio kezet ráz vele, ő is lábujjhegyre ágaskodva puszilja meg a nőket, majd a megjelenő pincértől erőlevest, polipot és vörösbort rendel.

– Nem bírtunk betelni ezzel a sötét várossal – magyarázza el-elfulladva –, pedig jártunk már itt néhányszor. De mégis. Tudja – mered rád kíváncsian –, hogy ki volt az a bizonyos Vitalis, akiről a bazilika van elnevezve? Maga mindent tud, doktor úr!… Árulja el nekünk is, öregek vagyunk, mint az ország útja, mégis állandóan tanulni akarunk, lobog bennünk a tudásszomj, tudja…

– Római katona volt, aki fiaival, Gervasiusszal és Protasiusszal együtt, állítólag a templom helyén halt hősi halált, s későbben szentté is avatták, a fiaival együtt, s templomot építettek azon a helyen, ahol, mint mondottam, kiszenvedett…

– Maga fantasztikus, doktor úr, tényleg mindent tud?

– Ismertem Vitalist, a hülye fiaival együtt – köhint figyelmeztetően a kapitány, s vigyorogva néz rájuk. – Megúszhatta volna, ha nem vállalja az egyenlőtlen küzdelmet, ha elbújik, s megvárja, amíg elvonulnak a barbárok… De nem, az ostoba és rátarti Vitalis szerint egy római nem bujkál, egy római nem félhet!… Ezért azután vállalta az egyenlőtlen küzdelmet, katonáit lemészárolták, őt az egyik fiával együtt elfogták, s váratlan győzelmüket megünnepelendő, kivégezték. Nem emlékszem pontosan, hogyan. Karóba húzták-e őket, vagy lovakkal szaggatták négyfelé?! Az biztos, hogy a kretén Vitalist és két bolond fiát nem fejezték le, nem is nyilazták halálra, nem is kövezték meg. Mindenesetre, ismerve a barbár törzsek kifinomult szadizmusát, egészen bizonyos, hogy olyan halálnemet választottak, ami lehetővé tette, hogy sokáig gyönyörködhessenek a szenvedésében. Nem nyuvadt ugyanis rögtön ki, még sokáig delirált a karóban, mert mégis úgy emlékszem, karóba húzták, ha viszont szétszaggatták, akkor kimustrált gebéket vehettek igénybe, hogy minél tovább tarthasson a nem mindennapi, véres színjáték. Nem emlékszem pontosan, hogyan is végeztek vele, mert én, noha a római katonák között harcoltam, amikor láttam, hogy a helyzet reménytelen, s a barbárok elsöpörnek, szégyen, nem szégyen, elfutottam és elrejtőztem. A bazilikát 534-ben kezdették el építeni, Theodorik rémuralma alatt… Nem tudom elmondani maguknak, hogy milyen visszataszító, utálatos és undorítóan hipokrita átokfajzat volt, s noha szolgáltam, én voltam a sétahajója parancsnoka, szívemből gyűlöltem is!… Az ilyen kettősségek valósággal felpezsdítik az embert, érezi hirtelen az ereiben kerengő vért, s azt, hogy értelme van az életének, megvárni a zsarnok halálát – amint azt ön, drága doktor úr, bizonyára a szemtanúknál is jobban tudja! Mindazonáltal a bazilikát csak a másik infantilis császár, Justinianus idején szentelték fel. Látták az apszis félkupolájának gyönyörű mozaikját? Itt Jézus Krisztus látható – a kapitány szomorú arccal keresztet vetett –, angyalok és szentek gyűrűjében, amint babérkoszorút nyújt annak az idióta Vitalisnak. Akkor nem voltak fényképek, a művészek nem ismerték a balcsillagzat alatt élő rómait, ezért nem is hasonlít a babérkoszorút megdicsőülten átvevő katona rá, de mi tudjuk, hogy mégis ő, mert mondják. Nem mintha Justinianus és az a sárló kanca, az a fürdős kurva hasonlítanának önmagukra. Na nem. Idealizálták őket… Magyarázza el nekik, drága doktor úr – vigyorog rá, és iszik –, hogy a bizánci mozaikművészet története is bővelkedik a hazugságokban, mint a művészettörténet általában, minden korokban… Magyarázza meg nekik, hogy azok a szerencsétlen művészek – fejük fölött Damoklész kardja függött – kénytelenek voltak idealizálni a császárokat, ezért, én mondom maguknak, Kisseleff kapitány, aki bejártam mind a hat világot (mert a föld alatti városokban is megfordultam, ott, ahol Atlantisz népe rejtőzött el, azóta is epekedve a napvilágért), a költő szavaival élve „megáldva és leköpve mindenütt”*** – ha élni akartak, kénytelen-kelletlen idealizálták modelljeiket. Teodórának, annak a visszataszító fehérmájú ordasnak példának okáért lófeje volt, Justinianus meg legtöbbször bárgyún nézett, mert általában részeg volt, és csorgott a nyála… A római császárok közül csak a szkeptikus bölcs, Marcus Aurelius hasonlít önmagára. A múlt század elején, déltájban, amikor az én kedves, fecsegő kamerádommal – néz gúnyosan az idegesen fészkelődő Vittorióra, és kacsint – kék homokfutón sétáltunk errefelé, a romokkal teli itáliai táj kitárult előttünk, váratlanul megvilágosodásom támadt, és közöltem vele hosszú, zaklatott, zűrzavaros életem egyik fontos felismerését: az emberek általában, ha kell, ha nem, hazudoznak, és igyekeznek megszépíteni a romvalóságot, egyszerűen azért, mert nincs bennük kurázsi a tükörbe nézni… Félnek ugyanis attól, hogy a tükörben, vagy a vizek tükrében, váratlanul szembetalálkoznak önmagukkal, s a látvány annyira megdöbbenti majd őket, hogy nem tudják, mihez is kezdjenek szabadságukkal…

– Álljon le már, Kisseleff – mered rá szúrósan Tatjána. – Már unom magát, s be fogom panaszolni a főnöknél. Az még hagyján, hogy állandóan halhatatlanságáról képzeleg, és a szemünkbe hazudozik, hülyének nézve bennünket, de most már a művészet klasszikus alkotásait is kikezdi. Hátrább az agarakkal.

– Igaza van – szólal meg ő kényszeredetten. – Abban az időben, amikor az őt ábrázoló mozaikok készültek, a császár már hatvanesztendős lehetett, s kicsapongó életmódja miatt valószínűleg sokkal idősebbnek nézett ki, egy bárgyú, reszkető fejű aggastyánnak. Ennek ellenére a mozaikkészítő művészek (nézzétek meg holnap figyelmesen majd újra a mozaikokat!) egy ereje teljében lévő hőst ábrázolnak, ahogyan a kapitány úr is mondta, nagyon helyesen, idealizálva a császárt, ráadásul dicsfénnyel a fején. Most idézzétek fel a jobb oldali falon a császárnét, glóriával a feje körül, ami egészen egyszerűen röhejes, de blaszfémikus is, tekintve Teodóra, finoman fogalmazva, kétes előéletét s undorító szokásait, melyekkel császárnőként sem bírt fölhagyni!…

– Bravó! – taposol önfeledten Vittorio. – Köszönjük, drága doktor úr, annyival azonban ki kell egészítenünk a kapitány úr és az ön közléseit, hogy egyvalami talán mégis valósághű ezen a császárnét ábrázoló mozaikon. Az ékszerei, kérem szépen. Talán mert feslett életű nő volt, Teodóra szerette az ékszereket, s e fényűző csecsebecséket vagy parancsra, vagy önként, a mi szempontunkból teljesen mindegy, de mégiscsak ábrázolták a mozaikkészítő művészek! Így van-e, drága doktor úr? Erősítsen meg bennünket a hitünkben…

Ő egykedvűen bólint, iszik egy korty ásványvizet, hátradől, lehunyja szemét, igyekszik ellazulni, újra a ravennai utcákon sétál, a csivitelő, fényképeikkel hadonászó, izgatott japán turisták között, szorítja szerelme meleg kezét, nehogy elveszítse a forgatagban, s körülötte lassúdan forog el az utca, műemlék épületeivel és az úttesten araszoló gépkocsikkal. – Most elmegyünk Galla Placidia mauzóleumába – mosolyog rá Tatjána. A mélakóros császárnő valamikor 440-ben építette ezt a fura, kereszt formájú kis kápolnát, ahol szarkofágja is el van helyezve. Ez a sötét város legrégibb épülete, s ha a katalógusokat író művészettörténészek rajongó vélekedéseinek hihetünk, belsejét csodálatos, sötétkék alapra rakott mozaik díszítések borítják, melyek a félköríves mezőkben Szent Lőrincet ábrázolják, a lobogó máglyán. Átkelnek az úttesten, egy zebrán, egy vörös sportkocsi szinte elüti őket, a rendőrök fütyülnek, de a napszemüveges hölgy nem áll meg, fityiszt mutatva nekik hajt tovább, számát nem lehet felírni, mert nincs számtáblája. A verítékező rendőrök döbbenten bámulnak utána, az egyik hosszan beszél maroktelefonján, valószínűleg feletteseivel. – A következő átkelőnél el is kapják! – magyarázza Tatjána. Meleg van, az utca képe lazán forog el előtte. Szédül, s tudja, hogy ezekre a félelmetesen fárasztó sétákra (letargikus, ólmos fáradtság nyűgözte le, olyan nehezen mozgott, mintha valami kétes hírű ravennai kobold ólmot rakott volna a cipőjébe) már holnap úgy fog emlékezni, mint élete felejthetetlen élményeire, akkorra már elfelejti hulló hangulatait, el a fáradtságot is, s a város épületei, templomai s a templomok gyönyörű mozaikjai mindent betöltenek majd, telítődnek és felragyognak az emlékezet szelíd ellenfényében.

– Jó estét, kedves barátaim – áll meg az asztal mellett Eduardo de Sica. Világos öltönyben van, gomblyukában kis kék virág, most olyan, mint egy szabadnapos szerelmes, oldalán filigrán, szőke nő áll, mint egy, valami csoda folytán megelevenedő porcelánbaba, és rövidlátón hunyorog rájuk, mint aki látja is őket, meg nem is.

– Kezét csókoljuk, drága művésznő – ugrik fel szolgálatkészen Vittorio, és buzgón húz az asztalhoz egy széket a hölgynek –, jó estét, főnök. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – és a szobormereven álló, mosolygó Eduardónak is udvariasan odahúz egy széket.

– Sok mindenről, sok mindenkiről szó volt már, kivéve a germán mondák setét városának védőszentjét. Tudják, hogy hívták és hogy ki volt bizonyára boldog életében? Előlegezzük a bizalmat, egy későbben keresztyén szentnek avatott személy is lehetett boldog, amikor szerelme szemébe nézett, s derekára fonta karját, amikor zenét hallgatott, vagy halat, fügét, tortát, esetleg narancsot evett, esetleg hajnalban kelt, hogy a sötét terveket szövő, morajló tenger partján várja meg a napfelkeltét, azt a pillanatot, amikor a bordó napkorong kiemelkedik a hazudozó habokból. – Gúnyos várakozással fordul feléje. – Mondják, hogy ön mindent tud, doktor úr… Bizonyára azt is tudja, ki volt a város védőszentje…

– A másik? – hunyorog ő tudálékosan, s iszik egy korty vörösbort. – Szent Vitalis mellett?…

– Úgy van – tapsol önfeledten Vittorio. – Mi mondottuk már, főnök, hogy a doktor úrral szerencsénk van, nem fogtunk törököt vele. Mindent tud.

– De ön – néz ő vidáman a figyelmesen várakozó Eduardo de Sicára – valószínűleg szent Apollinarisra gondol. Nos, róla is van elnevezve egy, még a hatodik században, Theodorik rendeletére épülő bazilika, amely a maga korában udvari templomként szolgált. A főhajó világhíres oszlopait az ariánus időkből származó mozaik borítja. A huszonnégy görög márványból készülő oszlop felett Classis városát s kikötőjét látjuk, majd a vértanú szüzek huszonkét tagú csoportját, élen a Háromkirályokkal. Ez a mozaik már csak azért is figyelmet érdemel, és a művészettörténetben mindenképpen újdonságnak számít, mert a lábakon keresztül tesz kísérletet a mozgás ábrázolására, az alakok mögött ravaszul elhelyezett pálmafák bűvölhetnek el, a névtelen művészek így akarják valamiképpen érzékeltetni az elhanyagolhatatlan térbeli mélységet is… S hogy egy másik kérdésére is feleljek, a történelem két Apollinarist tart számon. Az első Sidonius Apollinaris keresztény latin költő volt, az ötödik században, különben Clermont püspöke. Nászdalokat és panegiriszeket írt nagy előszeretettel, bevallottan Claudianus mintájára. Érdekes módon a pogány isteneket is megénekelte. A másik, a miénk, Ravenna védőszentje velencei püspök volt, Krisztus után 453 körül született, s 520-ban halt meg, harminc esztendeig kormányozta egyházmegyéjét.

A nők, Vittorio és a kapitány ámultan nézik, Eduardo fejet hajt, ekkor szólal meg kellemesen zengő szopránján a kis porcelánbaba: – És azt tudja, édes úr, hogy mi volt Velence szent életű püspökének legnagyobb érdeme? – És kedvesen mosolyog rá.

– Áttérítette a burgundi királyokat és az udvart arianizmusról katolikus vallásra – mondja ő szenvtelenül. Fölemeli a poharát, meghajol, fejet hajt és iszik. Ebben a pillanatban kezd el játszani a távoli pódiumon a zenekar egy Strauss-keringőt, és a táncparkett egymásba kapaszkodó, kerengő párokkal népesül be.

Holdfény a város felett

Furcsa hangokra riadt fel, egy nő és két férfi veszekedett, több nyelven, meglehetősen ordenáré módon, az ablak alatt, a parkolóban, aztán megjelent a hotelportás, s valószínűleg figyelmeztette őket, legyenek tekintettel a vendégek nyugalmára, legyenek egy kicsit csendesebbek, mert a vita hirtelen halkult el és távolodott, a felek bizonyára elindultak a tengerpart felé, eltávolodva a szállodától, lebonyolítani az üzletet, amelynek mibenléte igazán nem volt titok azok előtt, akik önhibájukon kívül fültanúi voltak a vitának, amely, mint mindig, a pénz körül forgott. Karja elzsibbadt, s ahogy felidézte tünékeny álmát, elszomorodott. Vitalisszal és a fiaival állott a ravennai tengerparton, s a barbár hóhérok már hegyezték a karókat, ő azonban, ellentétben a rettegő későbbi szenttel s a félelmükben bevizelő fiaival, nem gondolt a körülöttük őrjöngő, üvöltöző, fütyülő, tapsoló, dobogtató csürhére (a meglehetősen részeg férfiak között néhány bőrökbe öltözött, visítozó asszonyt is felfedezett)… Nem izgatta a kivörösödött arcú alakok által bekonferált közelítő halál, a kökénykék eget nézte áhítattal a feje felett, a napot fátyolfelhők borították, de várható volt, hogy hamarosan kiszabadul takarásukból, és sugárzó fénybe vonja a tájat… Tüneményes volt, felejthetetlen, noha tar fejű, sebhelyes arcú hóhéraik hegyezték már a karókat.

Megpróbált megmozdulni, de Tatjána feje a bal karján feküdt, s nem akarta felébreszteni. Meztelenül feküdtek le, a felhőszakadás után kiderült az idő, s amikor éjfél után, a tánctól fáradtan s az elhülyült társalgástól bódultan, felértek a szobába, s szinte fadarabként estek be az ágyba, olyan meleg volt, hogy feleslegesnek tűnt trikók után nézelődni. A meleg, észlelte azonnal, azóta sem szűnt, sőt, ha lehet, még fülledtebbnek tetszett a szoba levegője, noha lefekvés előtt elhúzták a függönyöket, s az erkélyajtót is, az ablakokat is kitárták. Álmukban, ahogy egymáshoz simulva izzadtak, bőrük ragacsosan tapadt egymáshoz. Kétségtelen, állapította meg fanyarul, a déli szerelemnek is vannak árnyoldalai. Ráadásul akaratlanul is megkívánta Tatjánát, s a drága nő keze – mintha álmában is megérezte volna ezt a furcsa, tolakodó vágyat, amit azonban ő feltehetőleg se furcsának, se tolakodónak nem gondolt volna – rákulcsolódott megmerevedő szerszámára. Nem mert mozdulni, remélte, a nő mégsem ébred fel, és nem tudatosul benne, hogy mit is szorongat olyan lelkesen.

A nyitott ablakokon keresztül arcába világított a vörös kerékként sugárzó telihold, ezüstös fénybe borítva a szobát, s váratlanul támadtak fel a múlt árnyai, ott lebegtek az ágy körül a szemcsés, szédítő sugárzásban, s ő hiába próbálta meg el hessenteni őket, nem tágítottak. Hát ide jutottál? – húzta el a száját Klaudia, de a kis konstancai cigánylány ellökte. Itt van! – mutatott rá –, készíthetsz újra néhány fotót, s előretolta a paparazzit, aki buzgón kattogtatta masináját, amelyet úgy emelt rá, mint egy géppisztolyt. Te szegény, szegény – ért az ágyhoz, szinte lebegve a vörös ruhás Lea. – Még mennyi lehet hátra… Legalább negyven év – kacag Izabella, aztán a nők sikoltozva kezdik lökdösni egymást, összekavarodnak, Alex tűnik fel, mi a nyavalyát keresel te ezen a hajón? Elment az eszed? Megint mibe keveredtél, szegény barátom?! S ráadásul, állapítja meg leverten Mirkó, újra egy nő miatt. Neked soha nem nő be a fejed lágya? – kérdezi szigorúan Rolf, és aranykeretes szemüvege figyelmeztetően villan meg. – Tudod egyáltalán, kik közé keveredtél, hogy kik ezek az emberek, hogy ki ez a filantróp milliárdos?… Sokat tudnék mesélni, ha érdekelne barátaid véleménye, ha megkérdeznél. Andrea meg van ijedve, hogy szó nélkül tűntél el. Egyelőre lebeszéltem arról a marhaságról, hogy a román rendőrséghez forduljon, de tudod nagyon jól, milyen önfejű, s ami késik, nem múlik!… Lehunyja a szemét, felnyög, donna Carla ül le az ágy fejéhez, fehér kendővel törülgetve verítékező arcát, megrovóan mondja: a kalandok a maga korában, kedves János, az örökös kalandok, kissé már túlzásnak tűnnek. Ötvenesztendős korára, egy tragikus szerelem és három házasság után, azért egy igazi férfi már lehiggad. De maga nem, maga újra elindul… Hát nem is tudom, kedvesem. Egy nőért ilyen áldozatot vállalni? Hajókirándulásra indulni ismerősökkel is kockázatos, nemhogy vadidegenekkel. Szereti maga egyáltalán azt az orosz kalandornőt?… Tatjána mintha sejtené, hogy róla van szó, felnyög álmában, s ha lehet, még közelebb húzódik hozzá, a hold szemcsés fényének káprázatában feltűnnek a kék farkasok is, fejük feltartva orgonálnak, szemük vörösen villog. A sántikáló Dimitrij botjával hajkurássza őket, s megállás nélkül beszél hozzájuk, minden jel szerint meg akarja téríteni bánatos kicsi ordasait, s láthatólag mélyen bántja, hogy nem hallgatnak rá. Ne legyetek ilyen makacsok, motyogja, vakargatva a vicsorító falkavezér busa fejét. Ti lehetnétek a föld történetében az első keresztény farkasok!…

Felsóhajt, s váratlanul, elszántan szabadítja ki karját Tatjána feje alól, és elhúzódik az ágy másik végébe, teli szájjal szedi a levegőt, a meleg egyre erősödik, egyre elviselhetetlenebb, tudja, legokosabb lenne kimenni a fürdőbe, s addig engedni a vizet a kádba, ameddig valamennyire lehűl, de képtelen megmozdulni. Váratlanul Eduardo de Sica arca jelenik meg előtte, nem képes elhessegetni. A főnök szánakozva néz rá, de a szeme, amelybe nem tanácsos belenézni, gúnyosan villan meg, miközben a láthatatlan kapitányt hallgatja, aki színesen, kellemesen hazudozva eleveníti fel egyik nevezetes, 1764-es hajótörésének iszonyúan bárgyú történetét. Amikor ezt, ismételten, az asztalnál is elkezdte (a zenekar épp szünetet tartott, s mindenki visszaért már a táncparkettről, teljes létszámban jelen voltak, hogy hallgathassák a jeles, sokat próbált férfiút), Tatjána váratlanul kitört. – S ez így megy egész este – nézett segélykérően a mozdulatlan arccal figyelő Eduardóra. – A kapitány úr mindenáron el akarja hitetni velünk, hogy legalább kétezer éves, hogy a Bastille ostrománál éppen úgy jelen volt, mint Szent Vitalis és fiai szörnyű kivégzésénél, hogy Moszkvában első Péter cár barátja és munkatársa volt, hogy együtt borozgatott Ovidiusszal a sivár, lepusztult Tomiban, miközben ablakukkal szemben sustorgott és morajlott a nyomasztóan fekete tenger, és a ház háta mögött nem kevésbé rejtelmesen és fenyegetően zümmögött az ürömfű, és recsegtek az ördögszekerek a telhetetlen szélben… – És most mit akar tőlem, kedves Tatjána? – mosolyodik el váratlanul a főnök, s rápillant a kapitány üres vodkásüvegére. – Beszéljem rá a mi kedves kapitányunkat, hogy a mesét nevezze annak, ami, mesének, s ne a kétségtelenül elbűvölő egyes szám első személyű elbeszélésformákat használja, mert maguk gyanakvóak lesznek, s nem arra figyelnek, hogy mit is mond, hanem azon spekulálnak, hogy jelen lehetett-e tényleg másfél évezrede Szent Vitalis és fiai kivégzésén! S ha mégis jelen volt – kérdezte értetlenkedve, s nevetni kezdett, mint aki maga is túlzásnak tartja szavait. – Ha legalább képzeletben jelen volt, akkor mi van, mi ebben annyira különös, hogy még egy ilyen komoly nő is felháborodik, mint a mi kedves Tatjánánk?! – Nem, ő tényleg, hús-vér valójában jelen volt – kezdte újra, kihívóan a kapitány, mire Tatjána elfehéredve nézett rá. – Kísérj el a szobámba – mondotta kedvetlenül, jó szórakozást kívánva a hölgyeknek és az uraknak, aztán végignézett rajtuk, egyenként, mindenkin, mintha csak meg akarta volna jegyezni az arcukat, felállott, és királynőként vonult ki a teremből. Ő azonnal követte, újra rátört a fáradtság, már különben is alig bírta nyitva tartani szemét, a szabadság enyhe mámora elszédítette, félt, hogy szégyenszemre az asztalnál fog elaludni. Az ajtóból még visszanézett, mindannyian csodálkozva bámultak rájuk, aztán Vittorio mondott valamit, s többen nevettek. – Ezek őrültek – fújtatott Tatjána a liftben. – Tényleg bánom már, hogy téged is belerángattalak. Mi ez az egész! Félnótások gyülekezete? – S ha tényleg halhatatlanok? – engedte be maga előtt Tatjánát a szobába, s érzékelve a fullasztó meleget, kitárta az erkélyajtót, elhúzta a függönyöket, szélesre nyitotta az ablakokat is, majd a villanyt eloltva a félhomályban vetkőzött le, s az ágyon hanyatt fekve várta a fürdőszobában mosakodó Tatjánát, hallgatva a műúton elhúzó autók duruzsolását. Néha, egy-egy, a szálloda felé közelítő kocsi fényszórója bevilágított a szobába, kiemelve a homályból az ugrásra kész állatokra emlékeztető bútorokat. Ásított. Megjelent Tatjána, meztelenül, pici, vörös tangában, és sóhajtott. – Hullafáradt vagyok – suttogta, és ráfonva magát simogatni kezdte őt, de e simogatások teljesen spontánok voltak, s ha volt is velük a kedves Tatjánának valami konkrétabb elképzelése, nem jutott el a kivitelezésig, mert nagyon hamar elaludt. Ő hallgatta egy darabig a tenger megnyugtató morajlását, amely a szálló és a külvilág jellegzetes zajaival vegyült, majd elszenderedett, de az előbb emlegetett durva veszekedés felébresztette. Elképzelte a nőt, amint a férfiakat szidja, akik nem akarnak fizetni, de ha nem adnak annyit, amennyit ő kér, akkor mehetnek a fenébe, keresni egy másik lányt. Előzőleg viszont, ajánlotta, nézzenek talán tükörbe, s ha kellő tárgyilagossággal szemlélik meg az arcukat, rádöbbenhetnek arra is, hogy ő különben nagyvonalú, nem is kér olyan sokat. Aki baszni akar, s ráadásul egy ilyen lánnyal, mint ő, az fizessen. Ez nem szerelem, itt nincsenek érzelmek, ez üzlet!… – Hallgass el már, te ribanc – óbégatott egy bizonyára részeg, idősebb muksó, társa pedig a nő kurva anyját emlegette, s valószínűleg pofon is akarta ütni, de túlságosan részeg volt, vagy ha mégsem – lusta volt fölemelkedni s az erkélyről nézni meg őket –, egész egyszerűen egy tócsában csúszhatott el, s elveszítve egyensúlyát végigesett a földön, a nő pedig rávetve magát, cipőjével kezdte püfölni, és sikoltozott. A zajra megjelent a hotelportás, és elzavarta őket. Most hol lehetnek vajon? – töprengett. – Valahol a homokon? Elképzelte a négykézlábra ereszkedő nőt s háta mögött az egyik férfit, de nem tudta beleélni magát képzelgéseibe, mert combján váratlanul érezte meg az ébredező szerelme kutakodó, meleg kezét. – Te soha nem alszol? – suttogta Tatjána, és simogatni kezdte. – Pedig az asztalnál olyan álmosnak, olyan fáradtnak, olyan bágyadtnak tűntél, hogy megsajnáltalak. – Próbáltam követni Kisseleff színes múltidézéseit, de beleuntam, s a főnököt se értettem, mit akart egyáltalán? – Nem, szerintem ő is játszik – mondja ő, mire Tatjána elhúzza a száját, s elgondolkodva teszi hozzá. – Azonkívül imád táncolni, ezt ne felejtsd el. A tánc az egyik legnagyobb szenvedélye, a világmegváltáson és a próféciáin kívül! Véletlenül találkozott a városban a nagy énekesnővel, de az is lehet, megbeszélték a randevút, s ezért változtatta meg, utolsó pillanatban, a hajó útirányát, s jöttünk Dubrovnik helyett a sötét városba. De ez, vizsgálódásunk szempontjából, azt hiszem, mindegy is. Mindenesetre találkoztak, és elhívta magával. Túlságosan kockázatos lett volna, édes kettesben, beülni valahova, a hölgy férje rabiátus alak, azonkívül betegesen féltékeny, s a jó Eduardóra, talán nem is alaptalanul, már nagyon régen gyanakszik. Úgyhogy ezúttal a főnöknek semmi konkrét szándéka nem volt velünk, mert miért is lett volna, mi egyszerűen a spanyolfal szerepét töltöttük be. Azt viszont én se értem – lesz indulatos újra a hangja –, hogy miért nem szólt rá a részegen képzelgő és hazudozó kapitányra, aki láthatóan vérszemet kapott, s játszotta nekünk a zord halhatatlant. – S ha tényleg halhatatlan!? – Ez nem a hegylakó – sziszeg idegesen Tatjána. – S nem is amerikai vámpírtörténet. Ne dőlj be nekik. Egyszerűen olybá vedd, mint avantgárd művészek hajdani, polgárpukkasztó gesztusait. Szerették elkápráztatni szűkebb környezetüket. A kapitány most nagyon belelendült, elsősorban téged akart meglepni, majd nyilván a művésznőt, aki elég sokáig azt hitte, hogy a mi jó kapitányunk viccel, s csak a mi pánikszerű távozásunk után döbbenhetett rá arra, hogy ez nem teljesen így van, hogy a kapitány játszik velünk, palira vesz bennünket képtelen, hihetetlen és agyalágyult, a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodó történeteivel. Szegény művésznő képtelen volt felfogni, hogy hogyan beszélhet a kapitány, aki mégiscsak úriember, Eduardónak, régi imádójának, hódolójának a munkatársa, arról, hogy ő másfél évezreddel ezelőtt részt vehetett Ravenna egyik patrónusának, az azóta szentté avatott Vitalisnak és két fiának, a szörnyű kivégzésében?! Az opera-énekesnő, aki éppen elég ijesztően valószerűtlen s mit tagadjuk, bárgyú operamese képtelenebbnél képtelenebb szerepeit játszhatta el, varázslatos, igéző hangjával hitelesítve az eszement történeteket, egész egyszerűen nem tudta mire vélni az egészet, képtelen volt eldönteni, hogy valaki tényleg a szemünkbe hazudik, s hülyének néz bennünket, vagy igényt tart arra, hogy bármennyire is bizarrnak, furcsának, elképesztőnek tűnik is, komolyan vegyék történeteit, s próbálják elhinni, hogy ő tényleg ott volt, amikor Vitalist karóba húzták, vagy lovakkal szaggatták szét… A hölgy, ha idáig jutott, és egészen bizonyosan eljutott idáig, őszintén elképedhetett. Mi ez az egész? – bámulhatta a kapitányt. Ki ez a hófehér tengerésztiszti díszegyenruhában feszítő, sárga szemű gnóm? Őrült? Vagy egyszerűen viccelődik, de akkor miért nem nevet senki? Éreztem együttérzését, amikor kitörtem, s mindenkit megsértve faképnél hagytam őket. Egyetértett velem, láttam a szemén, hogy ő is legszívesebben távozott volna. – Nem sokkal utánunk távozott is – jegyzi meg ő –, hallottam beszélgetésüket Eduardóval a parkolóban. Rád hivatkozott, hogy te sem bírtad elviselni ezt a gyermeteg hazudozást, s mivel nem akartál vitákat, látva, hogy a halhatatlan kapitány egész egyszerűen földrészeg, inkább távoztál. És neked volt igazad. – De ő is nehéz helyzetben volt – szabadkozott Eduardo, de hogy miért lett volna a kedves főnök különösebben nehéz helyzetben, azt nem tudtuk meg, mert amikor ezt kezdte taglalni, indított, s a motorzaj elnyomta szavait.

Tatjána köhögni kezdett, s rejtélyesen jegyezte meg, hogy a főnök egyszerűen fél a kapitánytól, s a holdfényben sápadtnak tűnt az arca, mintha maszk lett volna rajta. – Erre már a Bajkál-tónál rádöbbenhettem – suttogta, újra ráfonva magát. – Akkor is elkezdett valami esztelenséget a sámánokról, kifejtette, hogy, úgy nyolcszáz évvel ezelőtt, Timur Lenk alkalmazásában, majd a kán halála után rátarti, elszánt és bátor emberekből egy bandát toborozva és a selyemutat fosztogatva már járt erre, sőt hosszú ideig egy nomád törzsnél ő maga is sámánként tevékenykedett. Diánával egymásra meredtünk, Vittorio felnevetett, Eduardo kedvetlenül fordult el, és akkor történt valami, amit én már akkor sem értettem, s minden bizonnyal az egyik legbizarrabb esemény volt, ami életünkben egyáltalán történt és történhet, amint a megrendült Diána utána, a tó partján sétálva megfogalmazta. – Már ha egyáltalán megtörtént – töprengtem én, elgondolkodva. De erre végeredményben semmi biztosítékunk nincs, drága barátném, egyáltalán semmi!… Tenéked magyarázzam? Igen, persze, legyintettem ellenvetésére, láttuk és hallottuk, sőt a főzet gyomorforgató szagát is éreztük, de tudnod kell, hogy az érzékek becsaphatóak… Lehet, hogy egyszerűen hallucináció vagy szemfényvesztés áldozatai lettünk. Semmit nem lehet s nem is szabad kizárni, még azt sem, ami különben tényleg teljesen valószerűtlen, hogy mi, valami csoda folytán, tényleg jelen voltunk, évszázadokkal ezelőtt, a tűz körül, a sztyeppén, itt valahol a tó mellett, ahogyan a kapitány, gúnyosan hahotázva, elmagyarázta, miután kétségbe vontuk ama beismerését vagy kijelentését, amire láthatóan igen-igen büszke volt, hogy ő már igenis járt ezen a vidéken, Timur Lenk világhódító, legyőzhetetlen hadseregével, majd a zsarnok halála után az általa alapított s az egész környéket rettegésben tartó, de főként a selyemutat járó, dúsgazdag karavánok kifosztására specializálódó bandával, sőt mi _ed, mintha pofonra várna, vagy ha kihúzza aszott termetét, s gyér haja felemelkedik és lobog, mint a kacsa farka a szélben, és sárga szeme győzedelmesen villog?) Én, ismétlem, már többször megfordultam, hoszszú, zaklatott életem során itt, hunyorgott, s száját gúnyosan húzta el. Igen, bevallom, sámánja is voltam egy halászattal-vadászattal foglalkozó nomád törzsnek. Az a manysi öregasszony tudta ezt, s ezért is viselkedett velem olyan furcsán, s ezért viszonyult hozzám, hogy is mondjam, fenntartásokkal. Szerette volna ugyanis elkerülni azt, hogy én ismételten sámándobhoz juthassak, féltette tőlem ez az összeaszott vénség, ez a szerencsétlen szipirtyó a maradék hatalmát. Igen, mi már találkoztunk, és megvívtuk első párbajunkat, akkor (a hazai pálya tagadhatatlan előnye!) ő győzedelmeskedett, s nekem, szégyenszemre, megverten kellett elkullognom az éj leple alatt, de azóta hosszú évszázadok teltek el, tapasztalatokban is gazdagodtam, s úgy érzem, erősebb is lettem. Láttam a szemében a rettegést, mi lesz, ha megint kénytelen lesz megvívni velem? Az, hogy akkor ő győzött, nem jelent semmit, legkevésbé azt, hogy ennek örökké így kell lennie… Fejezze be, maga vén sarlatán – fújtatott az ideges Vittorio, talán, mert hosszú ideje nem jutott szóhoz. – Már unalmasak az örök hazudozásai… Ó, képedt el őszintén a kapitány. Tehát nem hiszitek, hogy sámán is voltam? Kézbe vette az egyik szavai szerint piszlicsáré sámándobot, megsimogatta, ahogy kedvenc kutyánkat szoktuk, cirógatta, fölemelte a dobverőket, vezényelni kezdte velük a napsütést, de mielőtt tiszta, pontos, kérlelhetetlen és bűvös erejű hangokat csalt volna elő a feszes bőrű, különös dobból, ránk vigyorgott: ha nem hiszitek, hogy sámán is voltam, nincs más megoldás, mint tenni egy időutazást, kedveskéim, melynek során meggyőződhettek ti magatok is, milyen volt a nagy Kisseleff, a keleti világ bajnoka sámán korában, amikor egy egész nomád törzset irányított, s varangypikkelyekből, nadragulyából főtt varázsteáját kortyolva láthatott bele a titokzatos, örökké közelítő, de a maga igazi arcát oly ritkán fölfedő, elképzelhetetlen jövendőbe… Hahotázni kezdett, skót kockás zsebkendőjével törülgetve sárga szemét, fölemelte az ütőket, s verni kezdte a nyakába akasztott dobot. Diánára pillantottam, kezem után nyúlt, szeme kerekre tágult a rémülettől, majd Vittorióra, ő döbbenten nézte a kapitányt, mint aki nem hisz a szemének, végül a szemlátomást ideges Eduardóra. A mi rettenthetetlen főnökünk máskor merev arca remegni kezdett, hunyorgott, s láthatólag mondani is akart valamit, de nem volt képes megszólalni, futólag még arra gondoltam, lám, a kapitány mégiscsak erősebb nála, aztán kétségbeesetten kapva el és szorongatva Diána meleg kezét, nyitott szemmel, egymás rémült arcába meredve fordultunk meg magunk körül, pörögni kezdtünk, valami fölfoghatatlan, iszonyatos erő pörgetett egyre eszeveszettebben. Zuhantunk. Valahogyan egy fényes, tölcsér alakú örvénybe kerültünk. amely eszelősen forgatott, de sikoltani sem volt időnk, máris kiengedett magából, és visszakerültünk megint a térbe. Egy beláthatatlan mezőn álldogáltunk, körülöttünk ördögszekerek kerengtek a gyenge szélben, s bogáncsok lila fejecskéit csodálhattuk, és a bábakalácsok első látásra ijesztő, tüskés disznókra emlékeztető bozótjait. Csend volt, fullasztó, émelyítő csend. Döbbenten bámultunk egymásra Diánával, hátrább a földön ülő Vittoriót és a mellette álló, szemmel láthatóan izgatott főnököt is észrevettük. De nem tudtunk különösebben örülni egymásnak, mert lódobogás hallatszott, s váratlanul, mintha a földből nőttek volna ki, bőrökbe öltözött, ijesztő kinézetű, zord harcosok vettek körül. – Viselkedjenek természetesen – figyelmeztet a főnök. – Azt hiszem, ők nem látnak bennünket, számukra láthatatlanok vagyunk, nem létezünk, de ebben azért nem vagyok száz százalékig biztos. Ne mozogjanak! – A kóbor lovascsapat elviharzott mellettünk, utánuk újabbak jöttek, ezúttal teveháton. Ámulva láttam, hogy a harcosok között nők is vannak, bőrökbe öltözött, rikító, lilába játszó karmazsinpirosra festett arcú asszonyok, s időnként torokhangon sápítoznak, úgy, olyan rettenetesen, hogy mi ismét megrémültünk, futkározott a hátunkon a hideg. A tevéken lovagló csapat tagjai sem vettek tudomást rólunk, lehet, mégiscsak igaza volt a főnöknek, amikor azt feltételezte, hogy ezek a barbár harcosok tényleg nem is látnak bennünket, s ami még fontosabb, számukra valószínűleg nem is létezünk, mintha valóban láthatatlanok lennénk, ők nem is sejtik, hogy mi is itt vagyunk, lopakodó, érzékelhetetlen jelenlétünk fölfoghatatlan számukra… Erősödött a szél, portölcséreket kavart, aztán valami távoli, surrogó zaj hallatszott, nem tudtuk, mitől ered, de olyan hátborzongató volt, hogy kivert a hideg, őrülten szorongattam a szintén ijedt, ide-oda pislogó Diána meleg kezét. – Hol vagyunk? – fordult idegesen a főnök felé a reszkető, sápadt Vittorio, de Eduardónak nem volt ideje válaszolni, ezért az sem volt világos, tudja-e egyáltalán a választ, sejti-e legalább azt, hogy végül is hol vagyunk, mert újabb lovascsapat vágtázott el mellettünk, utánuk újabb teveháton lovagolók jöttek, szinte mindannyian nők, maguk előtt vagy hátuk mögött sivalkodó gyerekeikkel, aztán rabszíjra fűzött foglyok csapata tűnt fel, alig vánszorogtak a szerencsétlenek, s újabb csapat harsány, harcias lovas. Közöttük volt egy fekete ménen a mi kapitányunk is, hatalmas, csúcsos süveggel a fején. Ő egészen bizonyosan látott minket, mert sürgetően intett a kezével, kövessük, és torokhangon rikoltott, mire a csapat minden tagja esztelenül rikoltozni kezdett… Nem tudtuk megállapítani, hogy valamiféle jel lehetett-e ez, de kétségtelen, a csapat tagjai kifordult szemmel, ég felé fordított fejjel üvöltöztek. – Teljesen megőrültek, de ne ijedjetek meg, nem látnak bennünket, transzban vannak!… – szólott hátra a főnök, a válla felett. – Indulás! – S mi Diánával, egymásba karolva, baktattunk utánuk. A szél egyre erősödött, kavarta körülöttünk a port. Az évszázadok porát, elmélkedett a mellettünk támolygó, a szemét tenyerével gondosan óvó Vittorio, és felsóhajtott. – Add, hogy visszatérhessünk, Uram – fohászkodott ájtatos arccal, s térdre hullott a homokon. – Soha többé nem fogok kételkedni… Felpillantott, s észrevéve minket, eltorzult az arca. – Mondottuk mi mindég, hogy fehérnépeknek kuss legyen – sziszegte. – Mondottuk mi mindég, hogy társaságban asszonynak hallgass a neve. Ha nem okoskodtatok volna annyit – fintorgott –, most nem lennénk itt. Mit zavart titeket a kapitány hazudozása?! Mindenki azt mond, amit csak akar, régi elvünk ez, és ezidáig mindig be is vált, ebből még soha nem lett baj. – S nekünk is locsogni kellett, megkérdőjelezni az őrült kapitány szavait, mintha nem látta volna, minekünk mindegy, teljesen mindegy, hogy a kelleténél kétségtelenül hosszabb élete során volt-e példának okáért sámán, vagy nem volt. Mindegy kellett volna legyen, de nem, a drága hölgyek is gúnyolódtak, s vesztünkre mi, vén, szószátyár pojácák is hangot adtunk eszement felháborodásunknak. Senkire semmit nem vethetünk, mi magunk idéztük elő ezt a csapdahelyzetet. Ha tényleg a távoli múltba kerültünk, s ha szétnézünk magunk körül, efelől azért a legcsekélyebb kétségünk sem lehet, az isten tudja, hogyan fogunk visszajutni a mi időnkbe, ami lehet, hogy unalmas, készséggel elhiszem, hogy sivár is, de mégiscsak a miénk, ottan vagyunk otthon, míg itt, a sztyeppén, a távoli múltban kóválygunk, mintha elveszített volna valaki. Mintha elveszített volna a jó Isten!… – Csak még egyszer haza tudnánk menni – sóhajtott, s bánatos arccal vetett keresztet, aztán Eduardo a kelleténél tán szigorúbban szólott rá, hogy vegyen már erőt magán, fejezze be ezt a vénasszonyos sápítozást, ne mind óbégasson, ne mind fesse az ördögöt a falra, mert a végén még megjelenik, és senki nem hiányzik most már innen, csak az ördög… – Inkább szíveskedjék nyitva tartani a szemét, hiszen minden bizonnyal olyasmiket láthat itt, amelyeket élő ember eddig még soha. Úgy fogunk visszakerülni a mi időnkbe, ahogy idekerültünk, most ne ez foglalkoztassa élénk elméjét, kedves Vittorio. Inkább figyeljen! Minden valószínűség szerint lesz mire, s gondoljon arra, végeredményben maga egy szerencsés, kiválasztott ember, s hogy hány folklórkutató vagy történész cserélne magával. – A főnök rekedten nevetett, s elindult a lovasok és a rabszíjra fűzött foglyok után a kavargó porfelhőben, s mivel nem szerettük volna elveszíteni, rettegtünk, nehogy magunkra maradva végképpen itt ragadjunk, ebben a sivár, nyomasztóan poros múltban, szinte futva indultunk utána, magunk előtt sodorva a megdöbbent Vittoriót. Bizarr látvány lehetünk, gondoltam ernyedten, még szerencse, hogy nem láthatott senki. Ezt az egészet már csak azért sem közvetíthette volna a mi időnkben mindenütt lesben álló CNN, mert akkor még nem is létezett televízió. Még nem találták fel. A későbbi feltalálók ősei még vagy a harcosok között üvöltöztek, vagy a rabszíjra fogott foglyok között vánszorogtak, szó sem volt még a nagy eurázsiai képmutogatóról… Hogy mennyi ideig tartott az egyre fárasztóbb gyaloglás, az iszonyú porban, már nem tudom… Karomon ott volt ugyan a karórám, de láthatólag sajnálatosan megbolondult, egyfolytában fél kilencet mutatott, noha a percmutató lelkesen vándorolt körbe-körbe, a nagy mutató egyáltalán nem mozdult, s én kétségbeesetten beletörődtem, hogy az órám is megzavarodott, nem akarja mutatni az időt. Az ég egyre jobban elborult, fekete felhők kerengtek fölöttünk, időnként villámlások fehér csíkjai futottak végig az égbolton, s hallatszottak a semmi jót nem ígérő, közeledő morajlások is. Aztán beértünk a sziklák közé, talán ez a táj tűnt fel délutáni álmomban is a tengerparton, amikor újra viszontláthattam védelmezőmet és jóakarómat, a manysi öregasszonyt. Az ösvény elkeskenyedett, már nem fértünk el egymás mellett, el kellett engednem Diána kezét. Libasorban baktattunk a főnök után, aztán egy bizarr, kereszt alakú szikla zárta el az utunkat, a főnök elmosolyodott, és leült a kereszt végére, és bennünket is gálánsan kínált hellyel maga mellett, s ahogy teli szájjal szedve a levegőt s fájós lábunkat masszírozva lerogytunk melléje, zihálva döbbenhettünk meg: utunk mégsem volt véletlen, hiszen ide vezetett, a kereszt alakú sziklához, amelyen üldögélve akárha egy kilátóból szemlélhettük az alattunk lévő völgyben zajló eseményeket. – Kisseleff – álmélkodott döbbenten Eduardo – még ezt is végiggondolta, nem szándékozott bennünket semmi véletlen veszélynek kitenni, azt világosan tudhatta, hogy mi láthatatlanok vagyunk, azt viszont nem, hogy mi történik, ha egy harcos esetleg nekünk jön, ezért előrelátóan elszigetelt mink_hatunk s mégis biztonságban vagyunk. – Vittorio izgatottan kiáltott fel: – Nézzétek a kapitányt – mutogatott lefelé, ahol az alacsony, görbe lábú harcosok között váratlanul megjelent Kisseleff, és magas, csúcsos süvegében olybá tűnt, mint egy túlságosan jól sikerült álarcosbál csillagjósa, de nem tudtuk alaposan megfigyelni, mert egyetlen pillanatra sem állott meg. Izgett-mozgott, sürgölődött, s a szavait leső szolgáknak számunkra érthetetlen nyelven adott megbízatásokat. A szél felénk sodorta ezeket a parancsszavakat, de nem értettük, s azt se bírtuk megállapítani (még a főnök sem, a született poliglott, aki vagy húsz élő és holt nyelven beszélt!), hogy milyen nyelven osztogatja parancsait. Először azt se bírtuk fölfogni, mi történik a völgyben, a lovasok elvezették lovaikat a sziklák között, valószínűleg a szomszédos völgyben pányvázták ki őket, s valahol ott táborozhattak az időnként bánatosan felüvöltő tevék is. A nők s a gyermekek is eltűntek valamerre, és a fáradt rabok is, Kisseleff körül csak és kizárólag a harcosok maradtak, s a szolgák, akik, fedeztük fel hirtelen, abban mesterkednek, hogy száraz kórókból és teveganéjból tüzet rakhassanak. – A fa – álmélkodott Vittorio félhangosan – még jobb lett volna, de hát úgy látszik, ezen a kopár vidéken fák se nőnek. – Mindegy, Kisseleff alattvalóinak nagy gyakorlatuk lehetett az ilyesmiben, mert hirtelen lobbant fel a tűz, és sárgásvörös fényében jól látszottak a közvetlenül a máglya közelében álló harcosok arcán az ijesztő forradások. Nem volt egyetlen ép arcú harcos sem a tömegben, ami arra utalt, hogy Kisseleff kapitány nomád törzse vitéz és rettenthetetlen, barbár katonákból áll, akik a csatában nem ismernek könyörületet, s láthatólag magukat sem kímélik, nemhogy az ellenséget. Akkor, nem tudom, miért, de mind a négyen azt hittük, hogy ezeket a sebhelyeket a katonák zord arcán az ellenfelek szablyái okozták, de nem így volt, és ez későbben tévedhetetlenül kiderült…

Tatjána sóhajtott, s kért egy pohár ásványvizet. Ahogy ő szolgálatkészen felemelkedett, s a hűtő felé indult, a kitárt ablakon kipillantva, váratlanul vette észre a hatalmas, vörös asszonyszemre, de nem, mégis inkább az elrajzolt Buddha-fejre emlékeztető holdat. Ott görgött a feltámadó szélben hullámzó tenger fölött, s a szemcsés, ragacsos, ezüstösen fehérlő fényében valószerűtlennek tűnt minden. Kivette az ásványvizet, ellenőrizte a kínálatot, sörök, borok, whisky, grappa, kóla. Kiválasztott egy kis üveg whiskyt, néhány kortyot a pohárba töltött, ásványvízzel hígította, és odavitte Tatjánának. Aztán magának is kevert egy kiadósabb adagot. – De ha tudatában voltál annak – kérdezi az izgalomtól elfulladó hangon –, hogy mire is képes ez a különös emberke, akkor miért frocliztad?! – Mert reméltem, hogy begorombul, s már csak hiúságától vezérelve is, de újabb időutazásban szerencséltet bennünket. De sajnos, semmi ilyesmi nem történt. – De még történhet – iszik bele ő az italába, s hanyatt fekszik.

Emlékszem, ahogy fellobbant a máglya, és Kisseleff valami folyadékot töltve egy üstbe föltette a tűzre főni, a főnök hihetetlenül izgatott lett – Sajátságos – motyogta döbbenten és elővette mobilját, amellyel természetesen fényképezni is lehetett. – Mindenesetre csinálok néhány fotográfiát, de az az érzésem – meredt ránk, és vörös fények villóztak tágra nyílt szemében –, hogy ezt nekünk soha senki nem fogja elhinni, még akkor sem, ha száz fényképpel bizonyítjuk. Kár, hogy nincsen nálunk videó. – Főnök – simult hozzá segélykérően a sápadt, ideges, remegő Diána –, a maga órája sem működik? – Nem tudom – meredt rá Eduardo de Sica, és elővette arany zsebóráját. – Fél kilenc – mondotta, és fütytyentett. – Nálam is annyi – hagytam helyben, s Diána is bólogatott. – Kár, hogy nálam nincs óra – sajnálkozott Vittorio. – De egészen bizonyos, ha maguknál fél kilenc van, az én órám is ezt mutatná. Úgy tűnik, hogy a mi időnk fél kilenckor megállott. Mi a véleménye erről, főnök? – Nem tudom – hümmög Eduardo –, de ezen, édes barátunk – villan meg gúnyosan a szeme – még ráérünk töprengeni, majd, ha visszajutunk a mi időnkbe, és megint a reális időt mutatják az órák. A mi időnket. – Elhallgattunk, némán néztük a lobogó máglya körül szobormereven sorakozó és várakozó harcosokat. Az izzani kezdő kövön hevülő üstben felforrt a folyadék, fehéres-halványzöldes pára szállongott, még valószerűtlenebbé téve az amúgy is bizarr látványt. Közben váratlanul jelentek meg a foglyok, akik valószínűleg a legutolsó csatában lekaszabolt halottakat hozták, mögöttük barbár harcosok állottak, korbácsot csattogtatva. A szerencsétlen foglyok lerakták a halottakat a földre, mire a harcosok hirtelen fordultak feléjük, üvöltözve kergették el őket, és késeikkel hadonászva táncba kezdettek halottaik körül, időnként bele-belevágva késüket az arcukba. Közben torokhangon vonítottak, s hirtelen jelentek meg a völgy bejáratánál a kutyák is, a tábor kutyái, ég felé fordított fejjel vonítottak ők is, szőrük felborzolódott. S megjelent a sokaság fölött néhány dögkeselyű is, érezhették a halottak jelentétét, lomhán köröztek, de nem törődött velük senki. Ekkor Kisseleff levette csúcsos süvegét, és hihetetlen sikolyokat hallatott. Csend lett. Egy kupát belemerített a kőről levett, még mindig gőzölgő üstbe, ivott a forró folyadékból, érthetetlen, hogy nem égette össze a száját, s további sikolyokat hallatva, torokhangon üvöltve kezdett forogni maga körül, s verni kezdette a nyakába akasztott dobját, amelyről szalagok lógtak, s ahogy a kapitány kifordult szemmel, tébolyodottan forgott maga körül, mint egy kerengő dervis, ezek a zöld és karmazsinvörös szalagok kihívóan libegtek, mint tekergőző kígyók. Hirtelen hagyta abba a dobolást, végigesett a földön, a harcosok megmozdultak, arcukból patakzott a vér, miközben a szolgák által elővezetett lovakra kötözték halottaikat. Egyikük sem esett le, úgy ültek, egyenes derékkal a halottak a lovakon, mintha éltek volna. Ekkor váratlanul tért magához a kapitány, fölemelkedett a földről, sikoltott egyet, mire csend lett, minket pedig félelmünkben rázni kezdett a hideg, újra lassúdan kezdett forogni maga körül, égnek emelve karját, majd hirtelen merevedett meg, s kántálva kezdett beszélni az őt figyelő, mereven álló harcosoknak, de hogy azután mi történt, nem tudom, mert hirtelen kerültünk, előzmények nélkül bele a tölcsér alakú örvénybe, amely iszonyúan megforgatott, zuhantunk, s a Bajkál-tó partján tértünk magunkhoz, egymás mellett feküdtünk a földön, és ijedten bámultuk a rejtélyesen vigyorgó kapitányt. Fél kilenc volt. – Na, hisznek nekem? – kérdezte dölyfösen, s gyengéden simogatva meg a sámándobot, óvatosan helyezte egy iszákba. – Ej, micsoda ló lehetett ez – mondotta rejtélyesen, s újra felénk fordulva vigyorgott. – Azt tanácsolom, nyugodjanak bele, hogy a múltba kirándultak, fogják fel tényleg úgy, mint egy kirándulást, s ne töprengjenek azon, hogy mindez hogyan lehetséges, gondoljanak arra, mit is mondott Hamlet: több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes… – Hirtelen hallgatott el, megmerevedett, s zavartan meredt a mellette megálló manysi öregasszonyra, aki szigorúan pillantott rá, s mondott valamit, egy számunkra érthetetlen nyelven. S fölemelt kézzel szemmel láthatóan megátkozta a megdermedt, mozdulni se, megszólalni se képes kapitányt. Aztán különös jeleket rajzolt aszott, ráncos arcára, ráköpött, mondani kezdett valamit sebesen, körbetáncolta a mi tehetetlen, remegő, sápadozó kapitányunkat, aztán a zsák után nyúlt, kivette a sámándobot, a fény felé tartotta, hümmögve vizsgálta meg, s csalódottan jelentette ki, de hát ez nem az a dob! Szomorú gyűlölettel meredt a megdermedt kapitányra, visszatette a dobot a zsákba, lehajította a földre, megfordult, és elment. Hirtelen magunkhoz térve mi is követtük Diánával, kihasználva a kapitány időleges gyengeségét. Egy idő után az öregasszony észrevette, hogy követjük, megfordult, bevárt, s szelíden mosolygott rám, fogatlan szája mozgott, mintha imádkozott volna. – Óvakodjatok ettől az embertől – mondotta még –, s ne feledd a medvekarmot – simogatta meg az arcom –, ha bajban leszel, majd segít. – Fölnézett a kék égre, s egyik pillanatról a másikra eltűnt, csak a napfény kérdőjelei örvénylettek a helyén a levegőben. Mi döbbenten néztünk össze barátnémmal, s elkezdtük fáradhatatlanul és kitartóan elemezni mindazt, amit átéltünk, de semmivel sem jutottunk közelebb a lényegéhez, sejtettük, az egész nem volt véletlen, a ravasz kapitány sugallni akart nekünk valamit, de sehogyan sem tudtunk rájönni arra, hogy mit is akarhatott.

Néztük egymást Diánával az erősödő napsütésben, velünk szemben csobogott a Bajkál-tó, és a sirályok vidáman cikáztak ide-oda. Érdekes módon először, mióta közéjük keveredtem, nem azon tépelődtem, hogy vajon jól döntök-e, ha vállalom a különös Programban való részvételt, mert akkor már pontosan tudtam, hogyan fogok dönteni, nem azon lacafacáztam, hogy jobb lenne-e, ha azonnal, a különös élményre hivatkozva lelépnék, nem. Hirtelen érdekelni kezdett a dolog, tudod, szociológia mellett én mindig foglalkoztam hivatásszerűen a parapszichológiával is, s kislány koromban, a Szovjetunióban a lélektan is burzsoá áltudománynak számított, a megmagyarázhatatlan pszichikai jelenségekkel hivatalosan nem is lehetett foglalkozni, bár egy professzorom egyszer elárulta nekem, hogy a KGB és a hadsereg keretében igenis vannak olyan jól finanszírozott kutatási programok, melyek keretén belül egész tudóscsoportok tanulmányozzák a parapszichológiai jelenségeket, elsősorban a hipnózist, a gondolatátvitelt, a telekinézist, különös tekintettel ezen, bizonyos nézőpontból csodának minősíthető jelenségek katonai jelentőségére. Úgy éreztem, a Programban nemcsak a szegénységgel ismerkedhetek meg a maga globális méreteiben, hanem végre parapszichológai érdeklődésem is kielégülhet, s ez izgalommal töltött el, hirtelen derűsnek, érdekesnek, sőt egyenesen izgalmasnak láttam a jövőmet, s napokkal később, amikor már igent mondottam, s az akadémiai könyvtárban, Diánával együtt tanulmányoztuk a szibériai népek költészetét, direkt vadászni kezdtem a különös, ijesztő és bizonyos értelemben komor sámánénekekre is. Hevesen kezdett érdekelni a sámánizmus, a sámán kitüntetett szerepe a kisközösségben. Valami ugyanis nem stimmelt a kapitány előidézte múltbeli látogatások során tapasztalt, számunkra távoli, bizarr s értelmetlen történetben. S akkor ott, a könyvtárban, fél szemmel a szibériai népek költészetét egyre lelkesebben tanulmányozó Diánát figyelve, elhatároztam, hogy utánajárok az egésznek. Így fedeztem fel egy különös szépségű tunguz sámánéneket. Közbevetőlegesen ide csak annyit, hogy a tunguzok, más néven az evenkik a Jenyiszejtől és a Középső-Obtól az Alsó-Lenáig, az Ohotszki-tengerig és Észak-Szahalinig, a Bajkáltól a Laptyev-tengerig terjedő hatalmas területen, a tajgán és a tundrán élnek, állandóan nyughatatlanul vándorolva. Nos, a Születendők lelkének felhozása című énekben (megpróbálom lefordítani!) a sámán már nem csak és kizárólag a törzs varázslójának szerepében tündököl:

Az újszülötteinket földdel dörzsöljétek!
Nedvekkel nedvesítsétek a mi újholdacskáinkat!
Emelkedj fogadásukra, sátor!
Gyökér nénénk, emelkedj!
Kísérjed őket, vigyázz rájuk,
vedd őket körül!
Repítsétek keletnek az újszülötteinket,
óvjátok meg őket a gonosztól.
Gyülekezzetek körülöttünk, a hajnal
legmélyebb gyökere felől gyertek!
S a reggel másvilágából adjátok át nekünk
a csecsemőinket, őseink szellemei!

Tatjána elmosolyodik. – Mintha ez a varázslás másra irányulna. Mintha az a tunguz sámán, aki itt énekel, mást akarna, felsegíteni a reggel másvilágából az újszülöttek lelkeit… De ha ennek a fényében gondolunk mindarra, amit mi a kapitány sátáni erejének köszönhetően ott, a Bajkál-tó partján, a levegőben cikázó sirályokat figyelve mégiscsak átéltünk, megdöbbenhetünk. Mintha nem lenne teljes a történet. Mintha hiányozna valami. Ha van a kerek történetben – amelyik teljesen hiteles, és minket is képes egy időre magába szippantani – egy repedés, az nem lehet véletlen. Bevallom, kezdettől fogva az egészben a kapitány játékos, ám démoni szellemének nyomait véltem fölfedezni.

Ő izgatottan fordul Tatjána felé. – És nem félsz? – kérdezi melegen. – Ami egyszer előfordult, az másodszor is előfordulhat.

Tatjána izgalomtól kipiruló arccal fordul feléje, de már nem tud válaszolni, mert az ablakban váratlanul jelenik meg fekete, vörös bélésű köpönyegében Kisseleff, és röhög. – Unatkoztok, kedveskéim? Hát ezt azért nem tűrhetjük. Mi mindent megteszünk azért, hogy jól szórakozzatok. Mi mindent megteszünk vendégeink boldogságáért!…

A huzat pörgeti hatalmas köpenyét, most olybá tűnik, mint egy repülő madár. Mereven néz rátok, s tapsol, aztán ahogy jött, úgy tűnik el, olyan hirtelen. Ő a hold ezüstös fényében elképedten bámulja Tatjánát, látja, hogy reszket a félelemtől, s ez megmagyarázhatatlan módon nyugtatja meg. Felemelkedik. A szállodai szoba erkélyajtója inog, kilép a balkonra, s a szemcsés, ezüstös fényben ott lebeg előtte egy tengerparti temető. Visszafordul, Tatjána fürdőlepedőbe bújva libeg mögötte. – Nem a harmadik emeleten volt a szobánk? – kérdezi. – De igen – emlékezik ő –, de az emeletek eltűntek, s a tengerpart is, most egy temető van a homokos partszakasz helyén. – Ti is ott vagytok eltemetve – hallják a kapitány sajnálkozó hangját. – Ez már a jövő, viszont ha akarjátok, megkereshetitek sírjaitokat. – Itt nincs semmiféle temető – lép ki Tatjána a balkonra, alattuk egy hatalmas biliárdasztal látszik, ide-oda gurulnak a hatalmas, strucc nagyságú vörös és fehér golyók. Visszafordulna, rossz előérzete van, de már késő, ott gyalogolnak a biliárdasztalon, minden idegszálukkal a golyókat figyelve, hogy idejében ugorhassanak félre az útjukból. Az ezüstös fény erősödik. Tatjána leengedi a lepedőt, és meztelenül simul hozzá, arca szinte lángol a szitáló fényben. – Ez az egész csak egy vízió, egy látomás. Ráadásul nem is a mi látomásunk, hanem az övé. – De attól még feltrancsírozhatnak a golyók. – Gondolod? – ugrik Tatjána, kamikáze módra, egy feléjük süvöltő vörös golyó felé, amely áthatol a testén, mint kés a vajon, és gurul tovább. – Ez az egész nem létezik, csak képzelgés, ráadásul nem is mi képzeljük, hanem ő. Ne dőlj be neki, kedves. – S akkor most mi a teendő? Mit teszünk ebben a helyzetben? – Szeretkezünk – mosolyodik el Tatjána, és magára húzza. – Ne háborúzz, szeretkezz! Már nem emlékszel?

A biliárdasztal eltűnik. Egy mezőn állanak a sugárzó, ezüstös fényben, Tatjána felé lép, de szerelme távolodik, már két lépésre van, már háromra, négyre, rohanni kezd feléje, de már húsz-huszonöt lépésre távolodik, már-már akkora, mint egy porcelánbaba, aztán eltűnik, káprázatok közé vész a holdfény láthatárán, s ő ott marad egyedül a mezőn, s hiába áltatja magát, hogy ez az egész csak egy rossz álom, a lelke mélyén egyáltalán nincs meggyőződve erről. Észreveszi, hogy meztelen, s azt is, hogy fújni kezd a szél, s fázni kezd. Már vacog, s fogalma sincs, mi lesz, ha hullni kezd a hó.

Két fejezet a Tatjána című regényből.

*Hamvas Béla: Kierkegaard Szicíliában.

**Király László: Könyörgés a pénztárosnőkért.

***Utalás Faludy György egyik ismert Villon-átköltésére.

Nyitólap