Vári Attila
A
kripta
Ama bizonyos újsághír óta, amely
fölkavarta a várost, most már napok óta nem történt semmi
különös, s a Súrlott Grádics is olyan csendes volt, mintha
az öregek szájzárat kaptak volna, vagy mintha ismét a
húsvéti töltött bárány bordacsontjait szopogatnák. Mert
azt nem lehet bicsakkal faricskálni, mint a disznóét,
csámcsogva rágni, mint a csirkecomb csontjait. A bárányborda,
ha a töltelék zamata átjárta a porcok közötti részeket,
felszívódott a csontocskák szivacsos belsejébe, s ha
ráadásul Baloghné úgy készítette, ahogy azt az Ínyesmester
szakácskönyve megköveteli, akkor az nem étel, hanem a
pedellus megfogalmazása szerint:
– Elégia és óda, semmi esetre sem
valamilyen ordináré ének, amit részegek szoktak dajnálni az
éjszakában.
A csend nem ételnek szólt, nem is a
fagyosszentek után kókadtan lógó, megfeketedett leveleknek, s
még csak nem is annak a hírnek, hogy a mamutok pusztulása
után immáron az emberiséget is a kihalás fenyegeti a
klímaváltozás miatt. Nem. Ez a csend önmaga volt az írás
mélyén betűként szunnyadó hangok hatalomfitogtatásának,
mintha csak azt akarták volna jelezni: kimondatlanul is hatalom
vagyunk.
A törzsasztal tagjai külön-külön ültek
már második napja, s ahogy vonalas füzeteik fölé görnyedve,
ceruzájuk végét rágva iparkodtak betűket, szavakat,
mondatokat írni, úgy néztek ki, mintha iskolások
dolgozatírására lépett volna be az ember, s mert szája elé
tett mutatóujjával a csapos pisszenéstelen csendre intette a
betérőket, a vendégek is csak mutogattak, s beszélgetés
helyett az öregek arcát figyelték.
Már elnyíltak az orgonák, s a füsttel,
italszaggal kevert jácintillat is beleivódott a falak friss
mészszagába, s még nem nyíltak a vendéglő mögötti
kiskertben az évelő szegfűk, így Baloghné, aki nem adott
pénzt virágra, csak a sajátjaiból vágott a törzsasztal
közepére állított öntöttüveg vázába, most ismét
előszedte a színehagyott művirágokat. A sárga tulipánokat,
a csokornyakkendőre hasonlító pipacsokat s közéjük a
bukszussövény nyírásakor lehulló nyesedékből rakott
élénkítő örökzöldeket.
De a törzsasztal üres volt. A többi rendesen
megterítve a piros kockás abroszokkal, de az Asztal, amelynél
sohasem csak négy személy ült, s ezért hosszabb volt a
többinél, mint mindig, most is fehér damaszttal volt
leterítve, s a közepére rakott csokor miatt olyan volt, mintha
ravatal lenne.
A rajztanár ötlete volt, hogy a sok
szóbelizés után, a világmegváltó trécselések helyett –
ha olyan fontosnak találják ezt az újságokban giccsesen
tálalt eseményt, amely fölkavarta a várost, s egy filmes már
tapogatózott is a téma körül, mert kasszasikert szimatolt a
szenzációs esetben – írják le, hogy mi is történt
valójában.
– Ha Isten mindent tud, de maguk mindent
jobban tudnak, és többet is, mint az a firkász, aki fölkapta
a hírt, hát itt az alkalom. Nekem jó barátom a
főszerkesztő, és garantálom, hogy közreadja az írásbeli
visszaemlékezésüket, s még a nevük is megjelenik az
újságban. Arra kell válaszolniuk, numero egy, hogy ki volt a
két felnőtt személy, numero kettő, mi közük volt
egymáshoz. Punktum. Se többet, se kevesebbet. Mert, uraim, a
temetőőrnél senki sem tudhatja jobban, hogy a római bölcsek
szerint „herba volant, cripta manent” – mondta, s otthagyta
a társaságot.
Az öregek sejtették ugyan, hogy valamiféle
temetkezési szállóigéről lehet szó, de a pedellus, aki
néha klasszikus latin idézetekkel szokta ízesíteni
mondandóját, melyeket hajdan, még a kollégium fénykorában,
a falakra akasztott, fekete üveglapra foncsorozott betűkkel
írt szövegekből merített, most csak a fejét rázta.
– Ez így értelmetlen. A herba füvet
jelent, a cripta kriptát, de mit akart azzal mondani, hogy a fű
elszáll, a kripta megmarad, amikor azt helyesen úgy mondják,
hogy a szó, a verba száll el, s a scripta, az írás marad meg?
– Lehet valami kétértelmű káromkodás –
mondta a harangozó, de a sekrestyés, hosszas gondolkodás
után, megfejtette az üzenetet.
– Uraim, arról van szó, hogy a tárgyalt
esetben még sírdomb sem maradt, s mi jótét lelkekként
megadhatjuk a szóban forgó személyeknek a végső
tisztességet, szavainkból mintegy kriptát emelve.
– Ebben a dologban egyetértek – mondta
Ötödik Békai, s elrendelte, hogy másnapra mindenki hozzon egy
füzetet, írószerszámot, s mert nem akart szégyenben maradni
a szerkesztő előtt, csak úgy félvállról mondta a
pedellusnak: – Hozzon holnapra egy helyesírási szótárat,
mert most nyelvtanilag fogunk írni.
Imola, a bárókisasszony gyönyörű lány
volt. Olyan jelenség, hogy utánafordultak az utcán, s mert
különc módon élt, úgy beszéltek róla az emberek, mintha
mozicsillag, de legalábbis a színház primadonnája lenne.
Elegánsan öltözködött, teniszezett és
lovagolt, s amikor a tűzvész után újjáépítették a
kálvária kápolnáját, még az érseknek sem volt kifogása az
ellen, hogy róla mintázták azt az allegorikus figurát, aki a
város címerét átnyújtja a Szűzanyának.
Zongoraleckéket vett egy orosz emigráns
lányától, akikről azt rebesgették, hogy a cári család
rokonai, s akivel négykezes átiratban játszották azokat a
slágereket, amelyeknek kottáit postán rendelte budapesti
kiadóktól.
Amikor a csacska szövegű dalokat tanulták,
még egyikük sem sejtette, hogy mindkettejük életében a
másik lesz az, akire úgy fog gondolni, mint a legjobb
barátnőre.
A nyár egy részét Abbáziában töltötte, a
villájukban, amelyben már szülei, nagyszülei is nyaraltak
valaha, s amikor hazajött, és még kellemes volt a szeptember,
divatos fürdőruhájában naphosszat a sósfürdő teraszán
römizett.
Hosszú borostyánszipkából szívta
illatosított cigarettáit, s a férfiak bosszúságára úgy
viselkedett, mintha nem is érdekelné a rengeteg levél és a
találkát kérők hada. Az egyetlen hely, ahová randevút
beszélt meg, a lovarda mögötti teniszpálya volt.
– Játszunk egy partit, aztán kilovagolunk a
Sáfrányosba – mondta olyan könynyedén, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lett volna, hogy mindenki tud
teniszezni, s mindenki lovat tart a béristállóban, ahol neki
két lova is volt, de azokat nem ülhette meg idegen. Ha
kilovagolt, felszerszámoztatta mind a kettőt, s vezetnie sem
kellett a tartalékot, mert a két ló együtt nőtt fel, egymás
mellett volt az állásuk is, s egyetlen pillanatra sem váltak
volna meg egymástól.
Úgy élt, mint aki nem ismeri a szerelmet,
mint akinek arra sincs szüksége, hogy csodálják. Csak élte a
maga által megszabott órarend szerint az életet, s amikor
betöltötte a huszonharmadik évét, szülei aggódni kezdtek,
hogy pártában marad. Anyja célzásokat tett a házasságról.
Nem akart nyíltan beszélni Imolával, aki apja természetét
örökölte, kegyetlenül elutasító tudott lenni, s ha valami
nem tetszett neki, teljes fegyvertárát bedobta, de főleg
cinizmusát, amellyel a kétségbeesés szélére sodorta
szüleit.
A város mindig a többes számot használta
vele kapcsolatban, „a szülei”, mondták, pedig igazából
csak az anyját érdekelte Imola sorsa, az apja talán csak az
elszalasztott „jó partik” miatt aggódott, mert jobbnál
jobb jelentkezők során nézett át a lánya. Pedig akadtak
kérői. A szomszédjuk, egy fiatal földbirtokos, aztán egy
fővárosi bankár fia, aki fiókintézetet nyitott a városban,
s még az evangélikus szász lelkész öccse is, aki Berlinben
élt, s úgy hírlett, vagyonát Hitlerhez fűződő kapcsolata
révén szerezte.
– Csupa jó parti, leszámítva talán a
nácit – hümmögte az apja, aki csak ritkán fordult meg a
városi házban. Ideje nagy részét falusi birtokukon
töltötte. Vadászott, angórakecskéket tenyésztett, s
világhírű versenygalambjai voltak, amelyekkel évente ő
nyerte el a Nemzetek díját. A lótenyésztést abbahagyta, s az
állományt, az egy saját hátasát s az Imola két lovát
leszámítva, eladta, mert a spanyol polgárháború, az olaszok
abesszíniai háborúja s Hitler kardcsörtetése azt jelezte
számára, hogy valami készül, s akkor amúgy is
elrekvirálnák a lovait.
Imolát néha elkísérte hosszú lovaglásain
Marina, az orosz emigráns lánya, ő volt az egyetlen, akinek
engedte, hogy meglovagolja lovát, s akik kettesben látták
őket a Sáfrányos rétjén, azt mesélték, hogy az iszonyatos
vágták után leheveredtek a fűbe, s olyan vadul birkóztak,
mint a megvadult suhancok. A gyógyszerész felesége, a város
hajdani szépasszonya, aki hervadt bájaival még mindig
hódítónak hitte magát, s féltékeny volt mindenkire, aki
szoknyát hordott, azt suttogta ismerős körökben, hogy a két
lány között dúl a leszboszi szerelem, s ettől kezdve árgus
szemekkel figyelték őket a nősülőkorban lévő fiatalok
szülei.
Ha idegen közeledett, franciául beszéltek
egymással a lányok, s mert minden mondatot hosszú,
felszabadult kacagás követett, bár az is lehet, hogy
nevetőgörcseik szünetében mondtak egy-egy mondatot, az
emberek arra gyanakodtak, hogy őket tartják nevetségesnek.
Egyre több pletyka terjengett róluk, de a hirtelen támadt
rosszindulat sem tudta elhomályosítani az eredeti képet, s nem
csökkent azok száma, akik szentnek, hibátlan lénynek
tekintették Imolát.
A háború kitörése előtti farsangot
Marinával Velencében töltötték, bár Párizsba szerettek
volna menni, de a helyzet nem volt alkalmas ilyen utazásra, mert
nemcsak a báró, de Marina apja is úgy gondolta, hogy egy
háború esetén kényszerlakhelyre költöztethetik a lányokat
a franciák. És Imola apjának volt közvetett tapasztalata
arról, hogy milyen egy francia internálótábor. Ő ugyan
megúszta, de unokabátyja az első háború éveit, mindentől
elzárva, egy börtönerődben élte át Normandiában.
Maradt tehát Velence, s úgy döntöttek, hogy
visszafelé megszállnak Abbáziában, mert Imola el sem tudta
képzelni, milyen lehet a városka, amikor nem süt hétágra a
nap, amikor a balkáni hegyek felől még hideg szelek tépdesik
a parti sétány fáit. Azért is akart megállni villájuknál,
mert nyaranta legendákat meséltek az olasz szomszédok olyan
halkülönlegességekről, amelyeket csak nagyböjtben szoktak
fogyasztani a helyiek. Olyan halakról meséltek, amelyek
húsvét után még véletlenségből sem kerültek a halászok
hálóiba.
Már karácsony előtt elkezdték a
készülődést. Könyveket, albumokat forgattak, hogy olyan
ruhát találjanak, amiben nemcsak hogy jól érzik magukat, de
amelylyel esélyesek lehetnek a fődíjra. Arra a díjra, amelyet
egy velencei szálloda tulajdonosa ajánlott fel minden évben, s
amellyel a házasok egy hétig birtokolhatták a hotel királyi
lakosztályát, s a nőtlenek és hajadonok jogot nyertek arra,
hogy esküvőjük után, amelyet karácsony és a farsang
között kell majd megtartaniuk, mézesheteiket, összesen
huszonegy napot húsvét és pünkösd között, a
nászutas-lakosztályban tölthetik el.
A festő, aki még dolgozott a
kálváriakápolna freskóin, s aki éveket töltött
Olaszországban, megmagyarázta a lányoknak, hogy ez csupán
reklámfogás. Mert nincs zsűri, nem nyilvános a jelmezek
értékelése, s hogy általában olyan velenceiek nyerik a
díjat, akik aztán nem veszik igénybe a Hotel Italia
szolgáltatásait. Segített a lányoknak a ruha
kiválasztásában, s papírmasé álarcot is készített nekik.
A karácsony utáni időt hármasban töltötték el, s a
gyógyszerészné jóvoltából a város pletykaéhesebb
asszonyai megtudhatták, hogy a festő, aki szerinte éveket
töltött Marokkóban, olyan szerelmi játékokba vezeti be
Imolát és Marinát, amilyeneket az arab háremhölgyek szoktak
játszani.
Rokokó babáknak öltöztek, s a maszk olyan
tökéletesre sikerült egy parókamester segítségével, aki az
álarc szélére pontosan olyan színű hajat ragasztott, mint a
sajátjuk, s egybefésülve azt a látszatot keltette, mintha nem
is viselnének arcukon semmit, mintha képesek lennének ezzel a
közönyös tekintettel végigélni a farsang napját s a
felvonulás után kezdődő bál éjszakáját.
Olyan gyönyörűek voltak a festő szerint,
hogy erről a látványról nem elég, ha csak fényképek
maradnak, s el is kezdett egy nagyméretű képet, amelynek
festése közben többnyire csak Marinának volt ideje modellt
ülni. Imola kilovagolt a falusi birtokra, mert karácsony után
hatalmas hó hullott, s mert egyetlen télen sem hagyta volna ki
azt az élményt, amit a szán elé fogott s csengettyűkkel
fölcicomázott lovak látványa nyújtott. Szerette a szűz
havon sikló szánból az ártéri réten hagyott nyomokat
nézni, de igazából a lovai miatt várta a telet. A két fehér
ló, a fekete lakkbőr hámokkal, nyakukon az élénkpiros
övvel, amelyre a csengőket szerelték, olyan élményt
jelentettek számára, amelyet eddig még semmi sem váltott ki
belőle.
Pjotr Fjodorovics, Marina apja meglátogatta
őket a birtokon, s a két férfi a világ eseményeit elemezte.
Politizáltak, s mindketten biztosak voltak abban, hogy a
háború elkerülhetetlen, csak az a kérdés, hogy előbb
nyugaton vagy keleten robbannak-e ki az ellenségeskedések.
– Ha Hitler megtámadja Sztálint – mondta
az orosz, aki nem németeket és oroszokat, még csak nem is
Harmadik Birodalmat és Szovjetuniót mondott –, ha kitör egy
ilyen háború, azt Hitler elveszíti, s akkor a sztálinizmus
győzelme miatti diadalmámortól még legalább negyven-ötven
esztendőnek kell eltelnie, hogy megbukjon a kommunizmus. Én
már nem érem meg, hogy hazatérjek.
Petersburgról mesélt, amelyet Pityerként
emlegetett. Arról a világról, ahol angol, holland, svéd
tengerésztisztek, elegáns orosz fiatalok sétálgattak a
Nyevszkijen, francia és olasz színházak szórakoztatták az
embereket, s ahol bábeli nyelvzavar uralkodott. Kaukázuson
túli emírek vonultak több száz fős szolganépükkel,
háremükkel a Téli Palota felé. A Néván olykor amerikai vagy
éppen spanyol hadihajók horgonyoztak, s tisztelgő látogatást
tettek a cári flottánál, és ebben az elmesélt Bábelben
Imola apja ott látta Pjotr Fjodorovics Szoloncov udvari
tanácsost, aki Angliából rendelt, meggypirosra lakkozott
autóján Carszkoje Szelo felé hajtat.
– Ha Hitler elveszíti majd a háborút,
akkor Sztálin Berlinig meg sem áll, leigázza az összes
köztes államokat, s éppen ezért, mert rám, a cár
bizalmasára Szibéria vagy halálos ítélet várna, nem maradok
itt sokáig. Rokonaim révén már készül számunkra a brit
útlevél, s hogy minél távolabb legyek a bolsevizmustól, úgy
döntöttem, hogy Ausztráliába megyünk. Önök sem kellene
hogy megvárják a kastélygyújtogató jövőt, a történelem
végét. A háború után annyi lesz a menekült, és olyan
szerencsétlen földönfutók lesznek, hogy évekig kell majd
várniuk arra, hogy eljussanak a tengerentúlra.
Nem volt jós, de ismerte a történelmet, s
tudta, hogy a törökök és svédek, a napóleoni csapatok, a
krími kísérlet, az első világháború offenzívái mind-mind
abból a vágyból adódtak, hogy kiszorítsák az oroszokat a
tengerek közeléből. De senkinek sem sikerült.
– Emigrálnia kell, báró úr. És
készülni rá. Nekünk szerencsénk volt, hogy Svájcban,
Angliában voltak pénzeink, részvényeink, különben arra a
sorsra jutottunk volna, mint a többi nyomorult emigráns, akik
még ma is éppen csak tengődnek. De még így, hogy pénzünk
garanciát jelenthetett volna, még így sem kaptunk a mai napig
sem állampolgárságot. Azt tanácsolom, hogy tegyen pénzzé
mindent. Svájc, Svédország, de inkább Amerika lehet a
biztonságuk záloga.
Pjotr Fjodorovics a német bank alkalmazottja
volt. Nem kapott senkitől útlevelet, s egy darabig abból
éltek, hogy sorra adogatta el a kimenekített családi
ékszereiket, mert nem bízott az ügyvédekben. Sógora, aki
szintén nem kapott állampolgárságot, s nem utazhatott,
meghatalmazást adott egy irodának, hogy svájci számlájáról
utaltasson át a pénzéből, koldusbotra jutott, mert az illető
a teljes vagyon felvétele után eltűnt mindörökre.
– Csak Marinának adtak útlevelet, mert ő
kiskorú volt a meneküléskor. Bennünk nem bíznak annyira,
hogy állampolgárságot adjanak – mondta az orosz, aki
megjelenésében, viselkedésében olyan volt, amilyennek Imola
apja kedvenc színházi szerzőjét, Csehovot elképzelte.
A báró is elég kilátástalannak látta a
jövőt, de nem gondolt a majdani biztonságra, valahogy nem
hitte, hogy Sztálin olyan hadsereget állíthat ki, amely
végigsöpör Európán. Azt remélte, hogy majd az orosz tél, a
járhatatlan utak, a végtelen utánpótlási vonalak miatt
elveszíti ugyan Hitler a háborút, de arra már nem lesz
erejük a bolsevikoknak, hogy átlépjék a Dnyesztert, a
Visztulát. (Évekkel később, amikor életfogytiglani
kényszermunkára ítélt rabként az ólombányában
csákánnyal fejti az ércet, s lassan kihullanak a fogai, s a
haja után a szemöldöke és a szempillája is a mérgezés
miatt, eszébe jut Pjotr úr látomása a jövőről, de akkor
már nincsenek vágyai, nincs elképzelése arról, hogy mit is
tenne, ha újrakezdhetné az életet.)
Marina napokat töltött a festő műteremnek
átalakított bérelt lakásában, s ha Imolával találkozott a
zongoradélutánok alatt, már nem négykezeseztek, hanem
pusmogtak. Szerelemről, az igaziról, a szökésről, melyet
úgy képzelt el, hogy Velencéből nem is jön vissza.
– Nem akarok ide, ebbe az országba
visszajönni – mondta. – Róbert is eljön a karneválra,
onnan előbb Nápolyba megyünk. Aztán tovább. Már meg is van
a hajójegyünk New Yorkba. Ott fogunk összeházasodni, mert
már nem lenne időnk arra, hogy az új iratokra hónapokat
várjak itt, ezektől. Robinak hatalmas megrendelései vannak
odaát. A társa, akivel Rómában együtt restauráltak egy
reneszánsz freskót, kivitte néhány képét, amit már ott ki
is állítottak, és el is adtak – suttogta Marina, s
titoktartásra esketve Imolát elmondta azt is, hogy apja is
csomagol, neki Triesztből indul a hajója Szuezbe, ahonnan a
Lloyd viszi tovább Sydneybe.
Vízkeresztkor átadták a kápolnát, s
Róbert hatalmas búcsúbankettet rendezett, amely egyben a
lányok ruháinak főpróbája is volt. Föltették a maszkot is,
s mert ruhájuk s így arcuk is egyforma volt, mindenki ikreknek
nézhette volna őket, ha nem tudják róluk, hogy Imola és
Marina. De megkülönbözetni nem lehetett a lányokat. Szemük
színét nem lehetett látni, mert a pillangó formájú fekete
bársony keskeny résén csak ők láthattak ki.
Pezsgők, likőrök s a plébános
jóvoltából zöldessárga óbor került a meghívott vendégek
elé, s a főtéri Fényes szalonzenekara játszott, amin
néhány bigott úriasszony meg is botránkozott, szóvá téve,
hogy a plébánia ebédlőjében és szalonjában nem túlzás
vagy nem éppen bűn-e az, hogy mulatnak, dzsesszzenére
táncolnak, mintha valami világi helyen lennének.
– Nagyságos asszony – mondta a plébános
a patikusnénak –, a tízparancsolatban nincs benne a tánc
tilalma, a bor fogyasztását pedig, mint tetszik tudni, annyira
nem tiltja a vallás, hogy… – Nem fejezte be a mondatot, csak
legyintett egyet. – Különben is, ez valódi misebor… A bűn
a bűnös gondolatokkal kezdődik, itt pedig mindenki azért
vidám, mert Robika szinte csodát művelt. A freskóitól olyan
lett a kápolna, hogy az embernek az az érzése támad, hogy
bent nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik.
Hajnalig tartott a mulatság, s akkor is csak
azért végezték be, mert a zenekar elfáradt, s mert a
plébánosnak mennie kellett a hatórás misére.
Imola nem értette Marináékat, azt a
nyugalmat, ahogy azok ketten, apa és lánya, a végleges
elválásra s arra készültek, hogy talán soha többé ne is
lássák egymást, pedig a jelek arra utaltak, hogy nem a
szeretet hiánya, hanem éppen annak a megléte miatt vállalják
a külön sorsot, azt, hogy a világ egy-egy másik pontján,
távol egymástól, de félelmek és gondok nélkül élhessenek.
Marina gyakran ült apja foteljának
karfájára, s miközben szomorú orosz dalt énekelt, vagy csak
köznapi dolgokról fecsegett, úgy babrált az udvari tanácsos
ősz szakállában, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog.
Egymáshoz rendezte a szálakat, vagy apja haját simogatta, s
ezek a meghitt együttlétek, amelyeket még az idegen jelenléte
sem zavart, arra késztették Imolát, hogy végiggondolja saját
életét, szüleihez való viszonyát. Hiányát annak a
meghittségnek, amelyre vágyott ugyan, de amelyet adni
képtelennek érezte magát, s egyre jobban tudatosult benne,
hogy Marina megjelenése előtt nem is viszonyult teljes
lélekkel senkihez, csupáncsak tudomásul vette a családját,
az embereket. Anyja iránt nem érzett sem szeretetet, sem
dühöt, csak valami sajnálatfélét, s azt is csak azért, mert
hajnaltól napestig azzal volt elfoglalva, hogy járni és
beszélni képtelen nagyobbik gyermekét, Imola bátyját
pelenkázza, etesse. Vele kisbaba korától a dadus, aztán a
nevelőnő törődött, így hát már kislány korában
megsejtette, hogy ő csak azért van a világon, mert szülei
bizonyára azt hitték, hogy a második gyermek nem lány, hanem
fiú lesz, s a beteg elsőszülött helyett lesz örököse az
apai birtoknak. Fölöslegesnek, mi több, kellemetlen
figyelmeztetőnek tekintette magát. Olyannak, aki csak azért
van a világon, hogy arra emlékeztesse szüleit, hogy „bezzeg
ez, de sajnos a másik”.
– Nem fáj az, hogy talán soha többé nem
látod apádat?
– Fáj, de az emigránslét hamar megtanítja
az embert, hogy vannak érzelmei, és van a sorsa. Nézd meg a
pályaudvaron a gyermekeiktől búcsúzkodó zsidókat. Alig
tizenéves lányok és fiúk mennek végleg Palesztinába, arabok
közé, az ismeretlenbe narancsot telepíteni, itthagyják a
szüleiket, a temetőket, a zsinagógát. És nem sírnak,
kétezer év vándorlása után abban a boldog hitben mennek el,
köszönnek el az ittmaradóktól, hogy biztos révbe érnek.
Ilyenek lettünk mi is. Apuska tudja, hogy mindkettőnknek jobb
lesz. Aztán meg San Franciscóból meg sem áll a hajó
Sydneyig. Amerikából semmi sincs messze.
Leveleztek, táviratoztak Olaszországba, de
még január harmadik hetében is bizonytalan volt a szállásuk,
aztán Imola apjának eszébe jutott, hogy abbáziai
mindenesüknek a testvére Velencétől, egészen pontosan a
Lidótól nem messze, egy halásztanyán él, s ő talán tudna
segíteni.
– De aztán ne maradjatok túl sokat
Abbáziában. Az olaszok még mindig nem mondtak le arról, hogy
megszerzik egész Dalmáciát, s most Fiuméban s Abbáziában is
csapatokat vontak össze, s ha kitörne a háború a szerbekkel,
titeket sem kímélne – mondta az apja, aki nem tudhatta, hogy
a visszaúton lánya már egyedül lesz. – Most még csak a
szállásotokat kellene rendesen megoldani. Remélem, hamarosan
megjön a válasz – mondta, de nem kellett levélre várni,
mivel Róbert, aki bejáratos volt hozzájuk, mert néhány régi
családi képüket rakta rendbe, tisztogatta a rárakódott
portól, s most búcsúzni jött, felajánlotta, hogy elintézi
azt, hogy Szent Lázár szigetén, az örmények vendégházában
lakhassanak a lányok.
– Apám legkisebb öccse ott él – mondta
magyarázatként, s ez a mondata egyben arra is magyarázatot
adott, amire eddig csak magukban gondoltak. Arra, hogy miért
olyan olaszosan kreol, s hogy miért olyan törökös hangzású
a neve: Petároglu Róbert.
Imola apja később elmagyarázta a lánynak,
hogy az örmény nevek többnyire janra végződnek, ami
valaki fiát jelenti, de a törökök átírták az örmény
neveket, s az oglu törökül szintén olyan értelmű,
mint magyarban a fi.
– Petároglu, az Petroszjan lehetett,
magyarul Péterfi.
Hajnalban indultak egy bérelt autóval a
kétórányira fekvő vasúti csomópontnak számító kisváros
felé, ahol megállt az a nemzetközi gyors, amelyhez a Companie
de wagon lit hálókocsijait csatolták, s Imola nem látta
Marina apját kijönni a kapuba. Csak egy elmosódott árnyékot
vélt fölfedezni az utcára néző nappali ablakában.
– Olyan ez, mintha rám bízta volna az
apád, hogy én búcsúztassalak.
Nagy kerülőt tett a vonat. Nem Bécs felé
ment, a szokott útvonalon. Az Anschluss után még nem
állították helyre a nemzetközi menetrendet, bár a hajdani,
független Ausztria felől érkeztek vonatok. De a déli vonal,
Olaszország felé, még csak Münchenen keresztül működött,
s így ők nem Bécs felé mentek. Temesváron, Belgrádon,
Zágrábon keresztül utaztak, s Velencében a pályaudvaron már
várta őket Róbert egy fiatal pappal, akiről kiderült, hogy
tíz évvel fiatalabb a festőnél, de azért ő a nagybácsi.
– Fáradtak vagytok? – kérdezte, s aztán
magyarázólag hozzáfűzte: – A kishajónknak dolga van a
temetőszigeten, ha akarjátok, megnézhetitek, mert olyan, mint
egy múzeum.
Elmentek az arzenál előtt, s nem is olyan
távolról látszott az örmények szigete, aztán a temetőnél
meglepetés várta őket. A pap fémurnát hozott ki a vezető
kabinjából, olyant, amilyenekbe a krematóriumokban gyűjtik
össze a hamvakat, s Marina, aki babonás volt, azt mondta, hogy
nem szerencsés dolog halottal egyszerre lépni át egy kapun.
Megfordult, s háttal tette meg azt a néhány lépést, amiről
azt gondolta, hogy az már elég.
– Miért nem szerencsés? – kérdezte
Imola, aki eleinte, barátságuk kezdetén azt sem értette, hogy
miért vet háromszor egymás után keresztet minden templom
előtt. – Miért lenne szerencseűző? Képzeld, akkor a
gyászhuszárok, akik a temetéseken a koporsót viszik, mindig
pechesek kellene legyenek. Vagy a pap, aki közvetlenül a
koporsó után megy.
– Nagyanyám így tartotta. Azt mondta, hogy
halottal átlépni egy idegen kapun, az azt jelenti, hogy az
elhunyt hamarosan látni akar.
Nézelődtek a temetőben, megbámulták az
elmúlásnak állított síremlékek változatos, néha
művészi, néha csak kivagyiságtól harsogó emlékműveit,
aztán már indultak is a szállásuk felé, ahol igazi
meglepetéssel szolgált Róbert és a nagybátyja.
Külön szobát kaptak, s mert a lányok
kíváncsiságból látni akarták egymás szobáját, előbb a
közelebbit, Imola egyszerű egyágyasát nézték meg, s amikor
beléptek a másikba, Marina szobájában, egy kétszemélyes
franciaágyra terítve csupa csipke, hófehér menyasszonyi ruha
volt, az asztalon fehér virágokból összeállított csokor s a
szekrény előtt, vállfára akasztva a fogason egy szmoking,
hajtókáján egy szál fehér szegfűvel.
Marina elsírta magát, Róbertre borult, s
úgy zokogott, mintha most búcsúzna az apjától, a
szülőföldjétől s mindentől, amit eddigi élete jelentett.
– Olyan boldog vagyok – ismételgette, s a
pap nagybácsi megmagyarázta Imolának, hogy itt majd örmény
szertartás szerint megesketi őket, de a polgári esküvő
ráér, azt majd csak akkor kötik meg, ha már Amerikában
lesznek.
– És eljön egy menekült orosz ortodox
püspök, a pétervári, ő eskette annak idején Marina szüleit
is – mondta, s aztán sürgetni kezdte a fiatalokat, mondván,
hogy a szerelem csak a lelket táplálja, s az ilyen friss
érzelmek még elég forróak ahhoz, hogy ne hűljenek ki olyan
gyorsan, mint az az ebéd, amellyel már várják őket. Aztán
megnyugtatta Marinát, hogy a ruha pontosan az ő mérete, mert
Róbert elküldte a karnevál miatt levett mértékeket, s
miután elmagyarázta, hogy még a mai napon, a karnevál kezdete
előtt meglesz az esketési szertartás, előrement, utat mutatva
a háromfős násznépnek.
Imola mindenre számított, csak erre a
hirtelen esküvőre nem, s hiába örült barátnője
boldogságának, mégis csak az motoszkált gondolataiban, hogy
most már soha többé nem lesz senkije, akivel összebújva
titkokat oszthatna meg. Egész ebéd alatt, amelyet éheztetősre
terveztek, hogy annál jobban essék majd a lakodalmas vacsora,
az járt a fejében, hogy mit is kellene mondjon nekik a
boldogító igen után, s hogy nincs is az alkalomhoz illő
ruhája. Csak nappali dolgokat hozott, hiszen a rokokó
ruhaköltemény egy egész bőröndöt foglalt el, s nem is
számított arra, hogy a karnevál ideje alatt estélyire is
szüksége lehetne, márpedig a szmokingos vőlegény,
csipkeuszályos menyasszony mellett a lakodalmas vacsorára neki
is illenék felöltöznie.
Az ebéddel gyorsan végeztek, s akkor Róbert
Imola elé állt, s mintha gondolataiban olvasott volna, azt
kérdezte:
– Milyen színű a karneváli ruhád?
– Rózsaszín – mondta Imola, s kapiskálni
kezdte, hogy mire akar kilyukadni a vőlegény. – Rózsaszín,
mint a koszorúslányok ruhája.
A szertartás egyszerű, rövid volt, s Imola
hallgatta a számára ismeretlen nyelv dallamát, a felcsendülő
kórus keleties hangjait, s megilletődöttségében szinte
elfelejtett gratulálni az ifjú párnak, akik bohém
találékonyságuknak adták tanújelét azzal, hogy a földet
söprő ruhát gombostűvel Róbert szmokingjához
erősítették, így nem kellett attól tartaniuk, hogy a
menyasszony balján haladó vőlegény rálép, megbotlik, vagy
hogy Marina orra esik az oltár előtt.
A szertartás után igazi vacsorára hívta meg
őket az orosz pátriárka, aki csak egy imát mondott a
templomban. Szakácsa már két napja az örmények konyháján
készítette a francia és orosz konyha remekeit. Úgy tálalt,
mintha a cári udvarban lenne, s a fogások között a fiatal
örmény pap elmondta, hogy Róberttel a Rialto híd melletti
vendéglőben foglaltak másnapra asztalt, s nevetve mondta,
hogy:
– Most tessék rendesen enni, mert ott csak
„falatkák” lesznek, akkorára metélt hús- és
zöldségszeletecskék, amekkorákat fogpiszkálóval, anélkül
hogy a maszkot le kellene venni, a szájába tud nyomorgatni az
ember. Vicces, hogy ezek a farsangi húscafatok kétszer annyiba
kerülnek, mint bármikor ugyanott a Ristorante Rialtóban egy
kiadós lakoma.
És másnap csakugyan az tárult a szemük
elé, amit elképzeltek, amiről olvastak, mert a jelmezeknek
olyan változatos seregszemléjében gyönyörködhettek, amit
egyetlen ember sem tudna elképzelni, aki nem látta ezeknek az
ezreknek egymáshoz adódó, egymás színpompáját fokozó
hatását. Az aranyfüsttel bevont arcokat, a reneszánsz urakat,
dámákat, többnyire helybelieket, akik többségben voltak, s a
gondolás felvonuláson is csak ők vettek részt. De csodálták
a turisták álarcosbáli öltözékeit, az egyiptomi, görög,
viking vezéreket és kínai császárokat, s Imola, aki a
veleszületett önmegtartóztatással, csodálkozás vagy
meglepettség nélkül szokta tudomásul venni a dolgokat, most
kényszert érzett, hogy megtapintsa a tömegben a selymek,
bársonyok, muszlinok és brokátok anyagait, s fölfedezze, hogy
minden valódi. Csak éppen nem királyok, hercegek, császárok
és szultánok viselik. De azért ez nem az illúziók vására
volt, hanem a gazdagok felvonulása.
A Szent Márk téren már táncoltak.
Reneszánsz kori zenére a tér egyik felén, a másikon pedig
venetói népzenészek muzsikáltak az embereknek, hogy aztán
alig pár méternyire rézfúvósok polkája teljesítse be a
hangzavart, ahol nem is a zene, hanem a párok hangulata adta a
tánchoz a ritmust. Úgy tűnt, mindenki azt táncolja, amit a
szíve diktál.
– Itt nem illik visszautasítani, ha valaki,
bármilyen idegen fölkéri magukat – mondta a pap, aki
amerikai cowboynak öltözött, mint mondta, csak azért, mert ő
sem igazi velencei. Alig ültek le a nevükkel jelzett asztalhoz,
megállt egy hatalmas néger, és bemutatkozott:
– Othello vagyok, a velencei mór – és
fölkérte Imolát, aki bármilyen magasnak látszott is, éppen
csak a válláig ért az óriás méretű Shakespeare-hősnek.
A híd mellett, a halpiac terén tangót
játszott egy dél-amerikai sombrerós zenekar, s Othello úgy
vezette Imolát, akit Desdemonának szólított, hogy két
könyökétől magasra emelte, mint apák a kíváncsi
kisgyermeket, s így, anélkül hogy le kellett volna hajolnia a
lányhoz, a fülébe suttoghatta olasz és francia
keveréknyelven a bókjait. Aztán amikor megtudta, hogy
Desdemona mindkét nyelven jól beszél, átváltott a
franciára, s azt kérdezte:
– Ugye, maga Szent Lázár szigetéről jön,
és tegnap a temetőben járt?
– Honnan tudja? – kérdezte Imola, akin
most álarc volt, és a rokokó ruha nem is hasonlított ahhoz a
kosztümhöz, amelyet az utazáshoz s így a temetőben is
viselt, ahol esetleg az arcát is láthatta az idegen, amit
viszont most nem. De akkor hogy ismerte fel abban a csónakban,
amellyel jöttek, hiszen ott már rajta volt a maszk?
– Láttam beszállni ma a csónakba, és
tegnap is, s a járását nem lehet elfelejteni. Tudja, maga úgy
mozog, mint ahogy a fűtenger hullámzik a szélben. Szóval nem
is megy, hanem libeg, mintha mindig olyan magasan járna, mint
most. – És azzal még magasabbra emelte, úgy nyomta ki, mint
egy súlyzót. Olyan magasra emelte, hogy Imola az emberek feje
fölött látta a Canale Grande vizén fáklyákkal felvonuló
gondolákat, a Campanella vörös tégláit, amelyek a
tűzijátékok fényei miatt hol kékes, hol pedig zöldes, majd
ismét sárgás fényben fürödtek. S Imola úgy érezte, ez az
a perc, amiért megszületett, hogy talán ilyen lehet a
repülés is, amikor az ember nem érzi saját súlyát, s olyan
felülről nézheti a világot, hogy eltörpülnek a gondok, az
emberközeli események lényegtelenné válnak, s még ott a
magasban megsejtette, hogy az, amit átél, az, ami föltódult a
belsejéből, talán az az a dolog, amit szerelemnek szoktak
nevezni. Lenézett, de csak a villogó fehér fogakat látta, a
feketére festett arc beleveszett az est és a körülöttük
hullámzó tömeg sötétjébe.
Imola szerette volna, ha ez a pillanat nem
múlik el. Hogy így tartsa Othello örökkön-örökké. S hogy
maradjon ilyennek, ne moshassa le magáról a festéket, amellyel
nemcsak az arcát, de kezét is bekente. Csak a tenyerek
rózsaszíne jelentett némi kontrasztot, s a nyaka köré tekert
fehér selyemkendő. Ajka is vörös volt, már lekophatott róla
a festék, gondolta, s nem is szerette volna napvilágnál látni
ezt az arcot, a jelmezét levedlő férfit, aki talán egy szőke
skandináv óriás vagy vörös hajú, szeplős ír.
– Vissza a földre? – kérdezte Othello, s
Imola csak most fedezte fel, hogy olyan a hangja, mint azé a
néger énekesé, akinek a lemezét Marinától kapta. Mély
basszus volt, de nem a recsegős vagy öblösített
komédiáshang. Természetes volt, s olyan sötét, mint Othello
bőre, de ugyanakkor lágy és borzongató.
– Még ne – akarta mondani, s beleremegett
a gondolatba, hogy ha leteszik a földre, talán elillan ez a
varázs, s csak fejével intette, hogy nem, még nem, s akkor
Othello, még mindig a magasban tartva, elindult vele a Rialto
híd felé. Olyan magasan tartotta, hogy farkasszemet nézhetett
a gázlámpákkal. De nem a vendéglőbe mentek. Szűk
utcácskákon vitte keresztül, át a tömegen, arra, ahol már
kevesebb volt a fény s az ember is. Aztán egyszer csak
megálltak egy téren, amelynek közepén kápolna méretű kis
templom szerénykedett, s akkor Othello, ahogy gyerekekkel
szokás, magasba dobta, majd kifogta, s olyan óvatosan tette a
földre, mintha attól félne, hogy összetöri.
Imola érezte a férfi kezét, hosszú ujjait,
s arra gondolt, hogy ezekkel akár két oktávot is átérhet a
zongorán. Nemcsak hosszúak, de finomak is voltak, olyanok, mint
a csecsemő bőre. Érezni lehetett, hogy a férfi ujjbegyei is
lüktetnek, pontosan olyan ritmusban, mint az ő fülében
dohogó gőzmalom. Ti-tam-ti-tam, hallotta és érezte is. Nem
engedte el a férfi ujjait. Megsimogatta, s válaszként Othello
lehajolt, hogy megcsókolja a kezét. Imola maga sem tudta, hogy
mit tesz, lassan emelni kezdte karját a férfi fejével együtt,
s amikor válla magasságba ért az arc, odahajolt, s szájon
csókolta, amely előbb csak amolyan félresikerült puszi volt,
a maszkon keresztül tökéletlenre sikeredetten, kis
csettintéssel, aztán a férfi magához szorította, és Imola
félrenyomta az arcát takaró maszkot, s percekig nem engedték
el egymást. Nem is csók volt, hanem valami teljes
összeolvadás.
Imolát semmi sem érdekelte. Az sem, hogy
fáklyás fiatalok csörtettek át a téren, megbámulva a
szerelmespárt, az sem, hogy fogalma sincs, kit rejt az álarc.
Az övé szinte teljesen leesett, s most az álhaj úgy tartotta
a kontya alatt, mint egy álla alatt megkötött szalmakalapot.
Arca, amit a maszk miatt éppen csak bepúderezett, most égett,
piros volt, s hiába akarta volna elengedni a férfit, hiszen a
józansága ezt parancsolta volna, de nem tudta, az ajkai már
megmámorosodtak, külön életet éltek. Habzsolta azt, amit
néha-néha udvarlóival kipróbált, de amiben eddig nem érzett
semmit. A csókot most vették tudomásul azok az idegek, amelyek
eddig jószerével csak azt szolgálták, hogy evés közben
érezze velük az étel hőmérsékletét.
Othello begörbítette jobbját, s mint egy
székre, úgy ültette föl Imolát a karjára, aki megint azt a
furcsa repülést érezte, a súlytalanság és az álombeli
lebegések keverékét, amelyből nem lenne szabad soha
felébredni. Percek, órák teltek el az egymáshoz tapadásban,
de nem érzékelte az időt.
Már csendesedtek a zenekarok távoli hangjai,
s hirtelen eszébe jutott, hogy talán várják Marináék,
izgulnak érte, s nélküle még a csónakhoz sem mehetnek, nem
hagyhatják itt, ha haza akarnának indulni. Akkor, anélkül
hogy szólt volna neki, a férfi letette a földre, de egy
pillanatra sem engedte ki ajkai közül Imola ajkát, aki
életében először érezte azt, hogy az erő és erőszak
között milyen fényévnyi a távolság. Mert hatalmas erő
feszült a férfi karjaiban, s mégis olyan gyöngéd volt, amit
eddigi életében sohasem tudott volna elképzelni, s már
visszafelé, az úton figyelt föl arra, hogy mozgásában is
milyen hajlékony kecsesség van. Pedig a nagyon nagy emberek
mackósan szoktak járni, gondolta, de az ő Othellója úgy
ment, mintha alig érintené a földet, s Imola azt szerette
volna, ha nem lenne vége, ha még beszélne hozzá, mert a
hangja pontosan olyan fölkavaró volt, mint ez a hosszú, talán
órákig tartó csók.
A többiek nem kérdeztek semmit. Mindent
elárult Imola hátracsúszott maszkja, s az a telt vörös ajak,
amely finoman remegett, s akkor a fiatal pap azt javasolta, hogy
a „falatkák” után enni is kellene. Otthon, az örmény
szigeten a maradék ételköltemények még szinte érintetlenek,
mert az orosz szakács csak nagy menynyiségekben érezte az
ízeket. Azt mondta, hogy odahaza, Szentpéterváron nem szokott
szűk körnek főzni. Tíz főnél kevesebbre egyáltalán.
A pap, meg sem várva a többiek válaszát,
hogy akarnak-e menni, hiszen tudta, hogy a fiatal pár talán
ágyban töltötte volna ezt az estét is, elindult a csatorna
felé, ahol kora este kikötöttek, s kézen fogva vezette
Othellót, akit meg sem kérdezett, hogy akar-e jönni velük.
Fordítva ült az evezőpadra. Nem háttal
evezett, hanem tolta a csónakot, ami Imolának furcsa volt. Azt
mondta, észnél kell lenni, mert sok a részeg, s nem lenne
kellemes a hideg lagúnában úszni a part felé.
Már jócskán hajnalodott, amire befejezték
az evést, s mert a szolgák elvitték a csónakokat – ki-ki
útjára indult, hogy bevásároljon, hogy elvigye az állomásra
a postát, hogy kiszállítsa a szemetet –, csónak nélkül
maradtak, s a pap azt ajánlotta Othellónak, hogy maradjon,
elalhat egy cellában, használaton kívüli szobában, vagy
valahol, ahol találnak helyet.
– Az igaz, hogy nem lesz valami fényes,
lehet, hogy csak egy ágy van benne és más semmi, de ilyenkor
mi is úgy teli vagyunk vendégekkel, hogy még a befalazott
folyosón is alszanak – mondta, s az emeleti folyosó végére
mutatott, ahol függöny zárta el az utat. – Van egy hajdani
cella, aminek ugyan nincs ablaka, de azért ott pihenhet, aztán
majd ha felkelt, hazavitetem, azazhogy kivitetem a
szigetünkről, ahová akarja.
A világosságban látszott, hogy nem egészen
ébenfekete, talán arab vagy fehér vér is csörgedezett az
ereiben, arca megnyerően mosolygós volt, s Imola nem tudta
levenni a szemét a férfiról. Legszívesebben nem engedte volna
elmenni, mert semmit sem tudott róla, csak bőrének
pézsmaillatát, a csókját s karjának erejét ismerte. De
abból, ahogy beszélt, ahogy viselkedett, megérezte, hogy nem
lehet akárki, hogy nemzedékek hosszú sorának
kiválasztódása révén nemesült ilyenné, hogy miközben
alkatra olyan volt, mint egy mesteri kézzel megfaragott ébenfa
szobor, viselkedésében a gőg legkisebb jele nélkül
mutatkozott, hogy nem az a fajta, akinek parancsolnak.
Ellenkezőleg. Határozottságából sugárzott, hogy uralkodó
fajta, akinek nem azért engedelmeskednek, mert félnek tőle,
hanem azért, mert jelleméből, viselkedéséből érzik, hogy
más módjuk nincs, ha a környezetében akarnak élni.
Imola nem szerette volna, ha most magára
marad, de mert soha nem élt még át hasonló helyzetet, nem
tudta, mit kellene tennie, mit kell ilyenkor mondani, milyen
jelzéseket kell kibocsátani, hogy a másik érzékelhesse ezt a
vágyat. De nem is kellett hogy töprengjen, mert a pap, mintha
gondolatolvasó lenne, azt mondta:
– Látom, maguk még nem álmosak.
Beszélgessenek itt, vagy inkább menjenek be Imolához, hogy ne
zavarják föl a vendégeket – s azzal köszönés nélkül
otthagyta őket a folyosón, s Imola, mintha csak parancsot
teljesítene, kézen fogva vezette szobájába a férfit, aki
úgy mosolygott, mintha azzal akarná betakarni félelmeinek
fagya elől a szemlátomást zavartan viselkedő lányt.
A szobában sötét volt, s Imola nem tudta,
mit fog kezdeni, hogy mit is kellene tennie. Kényelmetlennek
érezte a ruhát, amelyet nem arra terveztek, hogy ilyen sokáig
viselje valaki, de minden gondolat, ami megfordult agyában
arról, hogy mit kellene mondani ahhoz, hogy most, a férfi
jelenlétében ruhát váltson, megtorpant azon a ponton, hogy
előbb le kell vetkőzni, hogy felöltözhessen az ember. Arra
gondolt, most jó lenne zavarát leplezni a táskájában lapuló
borostyánszipkával, a fémdobozos Simon Arz cigarettával,
amelynek éppen olyan illata volt, mint a férfi bőrének.
Aztán erőt vett magán.
– Nem gyújtok lámpát, mert át kell
öltöznöm, egy kicsit kényelmetlen ebben a jelmezben ülni –
mondta, s a ruhák suhogásából hallani lehetett, hogy
vetkőzik, de még mielőtt kivehette volna a szekrényből a
másik ruhát, a férfi utánanyúlt, s átkarolta.
– Ebben a sötétben nem kell másik ruha.
Köpenynek elég a takaró is – és óvatosan letette az
ágyra, majd finoman betakarta, s mellé ült, és magáról
kezdett beszélni. – Én eredetileg núbiai vagyok, de még
csecsemőkoromban Kairóba költöztek a szüleim, mert mi
koptok, keresztények vagyunk, s nem lehetett Szudánban a
mohamedán kereskedők között konfliktus nélkül élni.
Apámnak hajói vannak a Níluson és a tengereken is, s én
Párizsban végeztem a műegyetemet, Londonban a tengerészeti
akadémiát. Brit állampolgár vagyok, fregattkapitány –
kezdte, aztán órákon át mesélték az életüket.
Éjszakának tűnt az idő a sötét szoba miatt, s még akkor
sem vették észre, hogy dél is elmúlt, amikor Róbert és
Marina becsúsztatta a küszöb alatt a búcsúlevelet, mert
délután indult a vonatuk Nápoly felé.
Már alkonyodott, amikor kimerészkedtek a
szobából, s a folyosón a pap csak annyit mondott:
– Vigyázz a kislányra, Áron, viselkedj jó
keresztényhez méltón – s Imola ebből értette meg, hogy nem
idegenként ment az asztalukhoz, hiszen élete apró részleteit
ismerte már, de a férfi nevét még nem tudta, s aztán
napokkal később a történetekből összeálló képből
mindent megért. Azt is, hogy a kopt szertartások közelebb
állnak az örményhez, mint a többi keresztény vallásokhoz, s
hogy Áron – vagy Harun, ahogy a szolgái szólították –
nem először járt Alex Petroszjan atya szentélyében.
A lagúna bejáratán túl, a nyílt tengeren
várta a jacht, s Imola gondolkodás nélkül ült fel
csomagjaival a hajóra. Nem félt. Olyan biztonságban érezte
magát, mintha örök időktől ismerné a férfit.
– Ezt a riadalmat – mondta nevetve
Imolának, amikor a legénység szerteszét futott, hogy aztán
percek múltán a mocskos göncök helyett frissen vasalt
tengerészuniformisban merészkedjenek a fedélzetre. –
Nincsenek ahhoz szokva, hogy nő is lehet a fedélzeten, s hogy
ahhoz úgy kell öltözni, mintha kimenőt kaptak volna egy
nagyvárosi kikötőben, aztán meg az a helyzet, hogy ez a
magánjachtom ezek nem katonák, s én hagyom, hogy úgy
járjanak, öltözzenek, ahogy az nekik kényelmesebb. Ugye, nem
minden ruha kényelmes – mondta, és ismét nevetett, mert a
vetkőzésre való emlékeztetés miatt Imola arcul akarta
legyinteni, de csak az állát érte el.
– Csak nappal hajózunk, akkor is
partközelben, hogy éjszakára kiköthessünk. Olasz naszádok
járják a görög vizeket is, lemennek egészen Krétáig.
Aztán az a mondás járja róluk, hogy úgy félnek, hogy előbb
lőnek, aztán kérdeznek. Az útvonal elég cikcakkos lesz,
végig az olasz partok mentén, aztán utolsó kikötés
Lampedusa szigetén, s onnan már az afrikai partok mentén,
egészen Kairóig.
– Az hány nap? – kérdezte Imola, s amikor
megtudta, hogy talán kettő, de lehet három hét is, attól
függően, hogy mennyit várakoztatják őket a parti őrség
hajói a kikötőkben, azt mondta, hogy neki Abbáziába kell
mennie, s hogy ezt a nílusi kirándulást halasszák el, most
nagyon hideg a tenger is, a levegő is, márpedig ő úgy
szeretne hajókázni, hogy ahol lehet, ott úszhasson,
napozhasson a homokon.
Már délen, Rimini körül jártak, amikor
Áron fordulásra adta ki a parancsot, s úgy tervezte, hogy a
dalmát partok mellett hajóznak északra, esetleg megállnak
Raguzában, s mutatta a térképen, hogy Raguzából, azaz
Dubrovnikból merre mennek tovább.
Olasz hadihajók keresztezték az útjukat, s
bár a látóhatár szélén vonultak rendezett sorokban, Áron
távcsövével vizsgálgatta őket, s Imolának sorolta a
torpedórombolók, az ágyúnaszádok osztályait,
némelyiküknek a nevét is tudta. Már a kivénhedt
gőzcsatahajók füstje alapján is sorolta, hogy most éppen a Garibaldi
vagy az Edmondo D’Amicis halad közelebb.
– Ezek Albánia felé mennek. Az olaszok meg
fogják támadni Görögországot is – mondta, s mesélt a
koptok szent városáról, az abesszíniai monolit, gránitba
faragott sziklatemplomokról, ahol gyermekkorában apjával
járt. Aztán fényképeket mutatott rongyos, őskori puskákkal
felszerelt mezítlábas katonákról, akiket csak úgy tudtak
megadásra kényszeríteni az olaszok, hogy a hegyi utakat
repülőről beszórták spanyollovasokkal, azokkal a
háromszárú szegekkel, amelyek tüskéi közül egyik mindig
fölfelé áll, s nem lehetett elkerülni, hogy bele ne lépjenek
a katonák a keskeny, egy ember szélességét is alig meghaladó
sziklaösvényeken.
Már látni lehetett a dubrovniki erődök
falait, a templomait, a kikötőben nyüzsgő kishajókat,
csónakokat, de nem lett városnézés. Szinte ki sem jöttek a
kabinjukból. Szeretkeztek, egymás testét úgy falták, mintha
attól féltek volna, hogy másnapra eltűnik, s ami most még
létezik belőle, azt éhségükben azonnal el kell fogyasztani.
Csak a fedélzetre mentek föl néha, ha
enyhült a hegyek felől orkánszerűen süvöltő hideg szél
ereje, s Imola csak nézte, hiszen a beszédükből semmit sem
értett, hogy milyen tisztelettel beszélnek gazdájukkal a
tengerészek, s hogy egyikük sem néz soha egyetlen nő szemébe
sem. Először azt hitte, hogy csak rá nem mernek nézni, aztán
egy alkalommal, amikor a városi piacra mentek Áronnal, az őket
kísérő tengerészeket figyelve fölfedezte, hogy az
árusasszonyoknak sem néznek a szemébe. Elnéznek mellettük,
vagy a kezüket nézik, de kerülik a lehetőségét annak, hogy
találkozzanak a tekintetek.
Imola a szeretkezések és a félálom között
otthonáról beszélt. Lovairól s a téli szánkázások
öröméről, s most már tudta azt, amit eddig csak érzett,
hogy a havon szaladó szántalpak suhanása, az, ahogy
belemélyednek a friss hóba, ugyanazt a vágyat ébresztették
föl benne, mint most Áron simogató keze, amikor megnyílni
készen arra várt, hogy testébe hatoljon a férfi.
Tervezgették a nyarat, amely közelinek s
mégis olyan távolinak tűnt, pedig már hetek teltek el a
farsang óta, március elején jártak, s az Adria partjának
hegyoldalain virágzott a mandula, a barack, s a
halászkikötőből, ahol horgonyt vetettek, egy olyan virágzó
dombra lehetett látni, mint amilyen a karneválra készült
rózsaszín ruhája volt.
– Ha március közepén elindulok – kezdte
a számolást Áron –, akkor az olasz ellenőrzések miatt az
éjszakai kikötésekkel talán május közepén lehetek
Kairóban. Onnan mindenképpen föl kell hajóznom Kartúmba.
Apám beteg, segítek neki a cég ügyeiben, mert a szudáni
gyarmati kormányzósággal meg kell újítani a
szerződésünket… Akármeddig számolgatok, csak két
megoldás van. Vagy te jössz júliusban Alexandriába, ami nekem
jó lenne, neked pedig kibírhatatlan a legforróbb évszak
miatt, vagy én jövök vissza érted Velencébe vagy Abbáziába
augusztus folyamán, s a szeptember, néha még az október is
olyan a sínai tengerparton vagy a Vörös-tengeren, mint az
Adrián a legforróbb évszak, s akkor napozhatsz, úszhatsz ott
kedvedre.
Imola is számolgatott, s mert időközben egy
holland kapitánytól megtudták, hogy az olaszok, de a brit
felségvizekre érkező hajókat az angolok is indoklás nélkül
feltartóztatják, átvizsgálják, s így nem tudják még a
nagy hajózási társaságok sem megjósolni, hogy mikor
érkeznek vagy indulnak a hajóik, jobbnak látták, ha Abbázia
vagy Velence lesz a találkozás színhelye.
– Jobb neked is, nekem is, ha otthon vagy
Szent Lázár szigetén vársz, mint ha egy olyan hajón
utaznál, amelyet napokig vagy hetekig nem engednek tovább,
ahonnan indoklás nélkül leszállíthatnak utasokat. Én
augusztus végén, legkésőbb szeptember első napjaiban már
nálad leszek – mondta Áron, s számolgatni kezdték, hogy
akkor még hány nap van hátra, mennyit kell várniuk, hogy
újra együtt legyenek, s mert Áron levonta a hazavonatozás
két napját s a visszautat, összesen négy napot, Imola
sértődötten kezdte számolgatni a Szudánig s az onnan
Abbáziáig levonandó heteket, hónapokat.
– Nekem csaknem százhúsz napot kell várnom
rád. Neked viszont ezek szerint alig négy hetet – mondta, de
ez a vitájuk már Abbáziában, a szárazföldön zajlott, ahol
Imolának rá kellett jönnie, hogy a délszaki növények és
fák, a ciprusok, magnóliák, leanderek gyönyörűek a villa
parkjában, s a pálmák is trópusokat sugallnak a járatlan
ember számára, de a villában nincs fűtés, azt eleve úgy
tervezték, hogy csak nyáron fogja használni a család. És
hiába volt a tölgyfa burkolatos nagyszalonban egy jénai üveg
ajtajú kandalló, mert annak csupán érzelmi, esztétikai
haszna s nem igazi funkciója volt.
– Kislány koromban, esős napokon, akkor
még élt nagyapám, leheveredtünk a tűz elé, villanyt sem
gyújtottunk, csak a kandalló fénye világított, és tata
mesélt. Olyan országokról, ahol sohasem járt. Olyan
állatokról, amelyeket csak lexikonokból ismerhetett, s mert
minden izgalmakkal teli történetnek ő volt a hőse, úgy
hallgattam, mint a te meséidet az Etióp-felföldről, a La
Manche csatornában tomboló téli viharról. De azokban a
mesékben tata mindig elmondta, hogy „akkor még apád sem
élt, s én nem is álmodtam, hogy egyszer lesz egy ilyen drága
szöszi unokám”… Te is úgy kellene mesélj, hogy „amikor
még nem találtalak meg, s az életem olyan üres volt, mint a
sivatagban eltévedt vándor kulacsa”… Így szebb lenne.
Egyre halogatták az elválást, s Imola már
hatodszor-hetedszer módosította hazaérkezése dátumát.
Órákat töltött a postán, telefonkapcsolatra várva, s amikor
az olasz hadihajókról kezdett apjának beszélni, az lecsapta a
kagylót, s rögtön táviratozott. „Ne mondj olyasmit a
telefonba, amit ilyen feszült időkben félreértelmezhetnek.
Nem érdekelnek a hajók, a katonák, csak az, hogy te
egészségesen hazakerülj.”
Vissza-visszajártak a villába, mert a hideg
ellenére is többletet adott, s Imola elmesélte Áronnak a
póniját, amelyet hatodik születésnapjára kapott
nagyapjától, s aki (mert úgy beszélt róla, mintha ember lett
volna) bármire képes volt, ha megérezte a fahéjas sütemény
illatát.
A kandalló előtt hevertek, úgy tervezték,
hogy a kandalló előtt a földre rakott paplanokon alszanak. De
hiába raktak tüzet, mert a falak ontották magukból a hideget,
így hát visszamentek a jachtra, hogy ott tölthessék az
utolsó éjszakát, s Imola elcsente a férfi arcszeszét, mert
ez a különös keleti illat már akkor is vágyat ébresztett
benne, ha rögtön reggeli szeretkezésük után Áron
megborotválkozott, s bekente ezzel az indiai illattal az arcát.
Nem tudtak aludni, s beszélgetés helyett
egymás kezét szorították. Olyan erővel, hogy az már szinte
fájdalmat okozott mindkettejüknek, s Imola, hirtelen ötlettől
hajtva, a kajüt nemesfa burkolatára szegezte a rózsaszín
rokokó ruhát. Azt mondta, hogy az egyik szegre a sok közül
– nem árulja el, hogy melyikre – rácsavart egy hajszálat,
így Áron nem veheti le, s nem is csalhatja meg egy másik
nővel abban az ágyban, amelyből nem a falat, hanem csak
menyasszonya barackvirágszínű ruháját lehet látni.
Az állomáson még megesküdtek arra, hogy
bármi legyen is, kitartanak egymás mellett, s Imolát nem
zavarta, hogy az utasok fürtökben lógnak az ablakokban, úgy
bámulják őket.
A brit fregattkapitányi rangjelzést viselő
óriás négert s a szőke, a kor ízlése szerinti babaszépség
leányt, akik szégyenkezés nélkül csókolóztak, s csak akkor
szállt fel Imola a hálókocsiba, amikor már a másodikat
csengették, s a kalauz rátette kezét a zsámolyra, amellyel a
lépcsőre való feljutást könnyítette meg.
Hazaérkezése után nem mesélt senkinek a
jachton töltött hónapról, de elsétált Marina háza előtt,
azt akarta, hogy csak akkor olvassa el az Amerikából érkezett
levelet, ha már látta, hogy tényleg üres a ház.
Az ablakok, ajtók nyitva voltak, munkások
sürgölődtek az épületben. Festőlétrákat, benzinlámpával
csöveket forrasztó embereket látott, s azt, hogy az új
tulajdonos kivágatta az aranytujákat, amelyek, mint egy
fegyelmezett szolgasereg, vigyázzban álltak, még nem is olyan
régen, a kaputól a teraszra vezető út két oldalán.
Anyja nem kérdezett semmit, csak sóhajtozott,
s pontosan úgy kerülte Imola tekintetét, mint az arab és
maláj tengerészek. Az apja is csak éppen a villáról
faggatta, s csak akkor kezdett kérdéseket föltenni, amikor a
nyár elején gyanúsnak tartotta a rohamos hízást, s azt is,
hogy egy francia-svájci ékszercég első embere érkezett
hozzájuk. Nagydarab sofőr kísérte, s az ékszerész kezéhez
bilincselt, fémmel bélelt táskából előkerült a
gyémántgyűrű, amelyet Imola apja legalább négykarátosra
becsült, de a cég pecsétes garancialevele tíz karátban
jelezte a gyémánt nagyságát.
Órát is kapott, egy különleges
kronométert, amelynek közepén az órákat és perceket mérte
a két mutató, de a keret széle felé két koncentrikus kör
forgott egymással szembe, a két naptár. Az egyik a tényleges
dátumot mutatta, a másik pedig, hogy valamitől a jelzett
napig, s ez szeptember harmincadikára volt beállítva, még
hány napnak kell eltelnie.
Amikor aláíratta az átvételi elismervényt,
kivett a biztonsági táskából egy, a megrendelőlaphoz csatolt
mellékletet, amely Imolának szóló magánlevél volt, s
átadta a lánynak. S amíg az az olvasással volt elfoglalva,
egy bársonyterítőre ékszereket rakott sorba.
Drága egyetlenem,
fülbevalót nem mertem
választani, mert az már szinte öltözék, s ahhoz a nők
jobban értenek, mint a férfiak. Ne tartsd elzárva. Azt akarom,
hogy viseld őket, hogy amikor felkelés után ujjadra húzod,
vagy füledbe illeszted az ajándékomat, csak rám és arra a
néhány hétre gondolj, amikor majd ismét láthatjuk egymást.
Én szeptember harmincadikára állíttattam be a naptárunkat,
de remélem, hogy sokkal korábban ott leszek. Azt hiszem,
augusztus közepén indulhatok.
Csókol a te örökké
hűséges rabszolgád,
Othello, a velencei mór
Imola nem tudta, melyiket válassza, de az
ékszerész elárulta, hogy fényképes katalógusukból melyik
tetszett Áronnak, s így aztán már nem is nézte a többit.
– Mennyire biztonságos ez a szálloda? –
kérdezte a svájci, s Imola apja, akivel németül beszéltek,
így tudta meg, hogy másfél napja nem aludtak, s felajánlotta,
hogy a birtokon, amely autóval csupán pár percnyire van a
várostól, nyugodtan pihenhetnek.
– Van páncélszekrény is, és ott vannak a
vadászkutyáim meg a ludak. Azok sokkal hamarabb észlelnek
bármilyen idegen mozgást, mint a legjobban képzett
németjuhász.
A svájcinak tetszett az ötlet, azt mondta,
hogy még úgysem látott magyar gazdaságot, s amikor megtudta,
hogy a báró nemzetközi hírű galambász, lelkesedésében
szinte a nyakába ugrott. Ő is tenyésztett, de nem
postagalambokat, hanem ritka fajokat. Igazából nemcsak a szó
szoros értemében vett galambokat, amint a vacsora alatt
kiderült, hanem a galambfélékhez tartozó afrikai, ázsiai
madarakat, s a terve az volt, hogy keresztezéssel kitenyésszen
egy égszínkék tollú fajtát.
Poharazgattak, a báró megbontott néhány
nagyon jó évjáratot, még abból az évből valót, amikor
Imola született, s amelyet úgy palackozott, hogy az
eljegyzésen, az esküvőn legyen mit a vendégek elé tenni.
Már diákélményeikről beszéltek, mert a
báró két szemesztert végzett a berni egyetemen, s az
ékszerész is ott tanult szinte ugyanabban az időben, így
szinte kollégaként pertut ittak, s a svájci arról beszélt,
hogy valami készül, nagy világégés lesz ennek a
kardcsörtetésnek a vége.
– Mindenki drága ékszerekbe fekteti a
pénzét. Már a svájci frankban sem bíznak úgy az emberek,
mint néhány éve, s ami szinte hihetetlen, nem értékpapírt
vásárolnak, hanem műtárgyakat. Főleg a neves festők képei
kapósak, aztán beteszik egy bank széfjébe. Talán nem is
tetszik nekik az, amit megvettek, de hozzáértő pénzügyi
mogulok szerint ma ez a legbiztosabb befektetés.
– Kérdeznék valami nagyon személyeset,
amennyiben nem köt a titoktartás. Ki küldi a lányomnak ezeket
a vagyonokat érő ékszereket?
A svájcin látszott, hogy meglepi a kérdés,
de őszintén azt kellett mondania, hogy fogalma sincs. A
számlát egy kairói hajómágnás számlájáról utalták át,
de nem ismeri, azt sem tudja, hogy mennyi idős, csak abban
biztos, hogy nagyon gazdag lehet, mert a megrendelt óra és
gyűrű árán kívül még szabadrendelkezésre átutalta a
legdrágább fülbevaló árát is, amit a bank akkor fizet ki,
ha Imola aláírása rajta lesz az átvételi elismervényen.
– Ennél többet nem tudok, de az biztos,
hogy a genfi bankban ott van a lányod aláírásmintája.
– Én ránézek egy lóra, és megmondom az
árát. A galambnak, ha száz méter magasan van, akkor is
megmondom, hogy mennyi lehet az értéke, de az ékszerekhez nem
értek. Elárulnád, hogy mennyibe került ez a küldemény?
– Azt nem – ingatta fejét az ékszerész.
– Azt nem mondhatom meg, de a Rhône-kanyarban, a világhírű
rozéborok hazájában kétszer akkora szőlőst lehetne
vásárolni érte, mint itt az egész birtokod, szántókkal,
rétekkel, erdőkkel együttvéve.
A bárót részben megnyugtatta, másrészt
elbizonytalanította a válasz, s napokkal később, már az
ékszerész elutazása után, amikor kettesben maradtak, s Imola
nem lovagolt, csak hosszú száron sétáltatta lovait,
megkérdezte, hogy kicsoda ez az ismeretlen maharadzsa. Imola nem
válaszolt teljesen őszintén az apja kérdésére, nem mondott
el mindent, csak annyit, amit szükségesnek tartott.
– Harmincéves, Párizsban végezte a
műegyetemet, Londonban a tengerhajózási akadémiát. Nőtlen,
gyereket várok tőle, és szeptember harmincadikán Velencében
összeházasodunk – mondta, s apja, aki annyit azért
megtudott, hogy a hajózási vállalat Szuezben van bejegyezve,
de az igazgatósága Kairóban van, a világpolitikát ecsetelte.
A közelgő s talán elkerülhetetlen második világháborút.
Azt, hogy csak olyan helyre szabad menni, ahol biztonságban
érzi magát az ember, és ahol ténylegesen is béke van.
Imolát meghatotta az a törődés, ahogy
ettől kezdve a kedvében járt az apja. Tudta, hogy ez nem a jó
partinak, hanem a várandósságának szól, s ha tehette, hiszen
Marina távozása után nem volt értelme a városban maradnia,
elkísérte apját a birtokra. Főzött is neki, s ha kedvük
támadt, nagyokat sétáltak a domboldalra fölkúszó
erdejükben. Teniszezni nem akart, félt az eséstől, mint ahogy
a lovaglások is abbamaradtak, nehogy kirázza magából a
gyermeket. S mert még a jachton megígérte Áronnak, hogy nem
fog soha többé cigarettázni, egyetlen szenvedélye maradt: a
birtok széli ártérben figyelni a bogarakat, madarakat, s
esténként megírni végtelen hosszú leveleit, beszámolni a
terhesség minden mozzanatáról. De nem sürgette Áront, akit
néha tréfásan Harun ar-Rasíd néven szólított meg, s aki
ahogy tehette, telefonált. Kartúmból, Szuezből,
Alexandriából vagy otthonából, Kairóból hívta, s
kétségbeesetten magyarázta, hogy nincs egy perc nyugta sem,
apja betegsége s a megnövekedett forgalom miatt minden üzleti
dolog a nyakába szakadt. De azért számolja a napokat, s
Róbert nagybátyjával, a fiatal örmény pappal már
lelevelezte az esküvőt, bár legszívesebben Jeruzsálemben, a
Szent Sír templomában nősülne, de arra már nem lesz idő, s
leveleiben, de a telefonban is egyre az foglalkoztatta, hogy
vajon a terhesség miatt Imola meri-e vállalni a kimerítő
tengeri utat.
A báró megvette a legnagyobb és legmodernebb
rádiót, amit kapni lehetett, s a kúria előtti öreg diófa
tetejére szereltette a villámhárítóval kombinált keretes
antennát, mert távoli adókat akart hallgatni. Az angolok
német nyelvű adásait, Moszkvát magyarul, de bejöttek a
svájci német adók, a Vatikán s még egy csomó ismeretlen.
Éjszaka, ha borús volt az idő, de nem villámlott, még az
algíri francia adót is fogni tudták, s rövidhullámon néha a
szuezi angol rádió műsorát.
Imola úgy hallgatta a híreket, ahogy csak
férfiak szokták. Fejében ott volt Európa hegy- és vízrajza,
újabb és régebbi határok, s amikor Hitler és Sztálin
egyezségéről hallott, fölmerült előtte egy régi atlaszban
látott térkép, amelyen az orosz birodalom és a németek
között nincs más állam. Lengyelország nem létezik.
– Mi lesz, ha a németek és az oroszok
felosztják Lengyelországot? – kérdezte, mert néha sikerült
behozniuk a Danzig Hangja nevű fasiszta adót s a krakkói
rádió francia nyelvű műsorát. A lengyelek szinte
provokálták a németeket azokkal a kijelentéseikkel, hogy ők
hadsereggel várják őket, nem sajtpapír röpcédulákkal, mint
a müncheni egyezményben megszüntetett Csehszlovákia švejkjei.
A németek a danzigi korridort emlegették, népszavazást
lengyel Sziléziában, s Imola rettegve hallgatta az egyre
közeledő morajt. Apjával együtt hitte, hogy ez lesz a
világvég. S csak fél szívvel tudott örülni Marina
levelének, amelyben fényképeket küldött New York közeli
házukról, s megírta, hogy ő is babát vár, s hogy Róbert
nagyon keresett festő lett, saját alkotásai mellett felkapták
mint portréfestőt, s egy-egy egész alakos képért annyit
kér, amennyit nem szégyell, mert néhány milliomos és
szenátor vevője miatt csak a legfelsőbb körök vásárolják
igazi művészetét, a futurisztikus képeit.
Imola postán kapott Árontól egy francia
nőgyógyászati könyvet, amelyben egy gyarmati orvos
statisztikát készített arról, hogy a vegyes,
európai–afrikai párkapcsolatokból milyen bőrszínű
gyermekek születnek. Neki tizennyolc százaléka volt arra, hogy
fehér bőrű, fekete szemű, negroid vonású gyermeke
szülessen. De a könyv szerint: „közel ötvenszázaléknyi az
esélye, hogy tiszta fekete s húsz százalék annak, hogy a
gyermek örökölje mindkét szülő tulajdonságának felét,
létrehozva a kreolokhoz hasonló sem nem afrikai, sem nem
európai faji jelleggel bíró utódot” – írta a szerző, s
Imola azt remélte, hogy ha fia születik, olyan lesz, mint az
apja, s ha lány, akkor fehér lesz, szőke és fekete szemű.
Éjszakára sem tette le az óráját, szinte
percenként nézte a naptárt, s egyre kétségbeesettebben
várta a jelet. Akármilyent, akárhonnan, mert augusztus utolsó
napja közeledett, s már két hete nem kapott üzenetet.
Naphosszat hevert az ártéren az augusztus
végi bágyadt fényben, nézte a csapatokba verődő, útra
kész fecskéket, s egy reggel fölfedezte, hogy üres az
istálló tetejére rakott gólyafészek, s a hónap utolsó
hetének elején táviratot kapott. Krétán adták fel,
augusztus tizenhetedikén, s csak annyi állt benne: „Most
indulok Velence felé. Te csak akkor indulj, ha már onnan
jelzek. Áron.”
Izgatottan méricskélte a térképen a
távolságokat. Kiszámította, hogy mennyit haladnak, ha tiszta
a tenger, s teljes sebességgel működtetik a motorokat. Aztán
meg beleszámította a vitorlákat, a hátszelet, s egy harmadik
eshetőséggel is számolt: az ellenszéllel, viharos tengerrel.
Csak egy dolgot nem tudott belekalkulálni. Azt, hogy mennyi
időt kell kikötőkben rostokolniuk, s hogy vajon a görög és
jugoszláv felségvizeken vagy végig az olasz Adrián hajózik-e
majd.
Szeptember elseje, hajnal volt. Terhessége
hetedik hónapja.
Egyedül maradt a vidéki házban, apja a
gazdatiszttel elutazott. Egy szövetgyárral tárgyaltak az
angóragyapjúról, s így egyedül hallgatta a rádiót. Úgy
állította maga mellé, hogy az ágyból is elérje a
keresőgombot, s ha már kikapcsolt az áramfejlesztő, amelynek
szikrái recsegtették a vételt, s csak a telepekről
működött a készülék, tisztán lehetett hallani a
legtávolabbi adókat is.
De most sípoló, erősödő és halkuló
zümmögésfélét hallott szinte minden hullámhosszon, s
apjától tudta, hogy ezek katonai rádiózavarók, akik
ráállnak egy frekvenciára, s lehetetlenné teszik az adások
vételét. De azért hajnalban hallott valamit. Danzig
szabadállam rádiója a Horst Wessel Liedet, az SS
indulóját ismételte. Aztán figyelmet kért. És értelmetlen
számokat, talán koordinátákat ismételt. A bemondó az
induló szövegét dünnyögte folyamatosan, s az adás közben
nehézfegyverek zaját lehetett hallani. Elcsavarta a gombot,
aztán egy franciául, de szlávos akcentussal beszélő férfi
hangját hallotta a másik adón, akinek talán megszakadt a
kapcsolata a külvilággal, mert ugyanazt a szöveget olvasta be
ötpercenként. „A Német Birodalom hadserege támadást
intézett Lengyelország ellen. A légierő Varsót bombázza.”
Rémülten keresgélte az adókat, tudta,
bekövetkezett az, amit apja előre látott, s aztán késő
délután sikerült egy olasz adót találnia, ahonnan megtudta,
hogy „Franciaország és Anglia vállalt kötelezettségei
értelmében Németországgal szemben hadban álló félnek
tekinti magát”.
Elájult, rosszullét környékezte, s a
sokadik ájulás, az iszonyatos fájdalmak egyik szünetében
kivánszorgott a tornácra, segítségért kiáltott, aztán
összeesett.
A gazdatiszt felesége a bábáért szaladt,
repülősóval, ecetes vízzel próbálták éleszteni, de csak
pillanatokra tért magához. Az asszony kerékpárra ült, hogy
orvost hozzon, s a félig eszméletlen Imola az öreg
bábaasszonnyal maradt. Vérzett, erős fájdalmai voltak, aztán
megindult a szülés. A magzatvíz elment, de olyan nagyon
vérzett, hogy a bába nem tudott segíteni, aztán amikor
meglátta a fekete csecsemőt, kiejtette kezéből a
törülközőket, s táskáját a szobában hagyva elmenekült.
A csecsemő felsírt, de Imola azt már nem
hallotta, azt sem láthatta, hogy a köldökzsinór a baba
nyakára szorul, s néhány nyüszítés után végleg elhallgat
a kisfiú.
Nem tért magához. Lassanként elvérzett, s
az orvos csak a halál beálltát tudta konstatálni. Imola nem
láthatta, hogy olasz nyelvű táviratot hozott a postás, amit
majd a temetés után a báró fog elolvasni: „Áron egy
calabriai kikötőben vesztegzár alatt van. Brit zászló alatt
hajózott, sorsáról nincs döntés. Értesítem, ha további
híreim lesznek. Petroszjan Alex.”
Imolát és a csecsemőt a családi birtoknak a
város felé eső végén, a kiserdei kriptában temették el. Ez
volt a családi sírboltba, közel két évszázad után, az
utolsó temetés.
A Súrlott Grádicsban már harmadik napja
írásbeliztek az öregek. Lyukasra radírozott oldalak,
ceruzával áthúzott mondatok töltötték be a füzetlapokat, s
mindenik füzetben talán egy vagy két használható mondat
volt, amikor a rajztanár hangosan bejelentette a dolgozatírás
végét.
– Most már tessék befejezni, mert lejárt a
„Három nap egy esztendő” nevezetű fogalmazási óra –
mondta, s a többi vendég, akik eddig síri csendben
szopogatták italaikat, most megtapsolták a tanárt, aki jó
pedagógushoz illően összegyűjtötte a füzeteket. Az
asztalokon csak a helyi újságnak az a száma maradt, amely az
ominózus esetről tudósított.
A város terjeszkedésével a hajdani báró
Ilosvay család vidéki kúriája ma már az egyik elegáns
villanegyedben áll, s a mára már elvadult kiserdőt, amely
szintén a birtok része volt valaha, a polgármesteri hivatal, a
képviselő-testület egyhangú szavazata alapján, parkká
akarja szelídíteni. A dzsungel sűrűségű aljnövényzettől
eltakartan áll az Ilosvay család sírboltja, mely nem képvisel
építészeti értéket, éppen ezért a műemléki felügyelet
hozzájárult a lebontásához. Többszöri próbálkozás után
sem sikerült a család élő leszármazottait megtalálni, s a
hivatalos közlönyben megjelentetett hirdetésre sem
jelentkezett senki, aki elszállíthatta volna az új
köztemetőbe a maradványokat. Rendőri és tisztiorvosi
jelenléttel feltörték a kripta elfalazott bejáratát.
A városi építészeti hivatal embere, aki
egyben a műemléki felügyeletet is képviselte, az
újságíróknak tartott sajtótájékoztatón azt mondta, amit
nemcsak mi közlünk, de már tegnap szinte szóról szóra
megjelent az országos, sőt angliai lapokban is:
– A falazatot belülről rakták, ezt már
a második sor eltávolításakor is látni lehetett. A
döbbenetes látvány csak az utólagos fal több mint felének
kibontása után tárult elénk. A kripta előterében, ahonnan a
koporsók helyéül szolgáló falmélyedések nyíltak, a
rózsaszín brokáttal leterített kövezeten három teljesen
ép, mumifikálódott testet találtunk. Egy fiatal szőke
asszonyt, karjában egy kék pólyába csavart fekete bőrű
csecsemővel, s rajtuk fekve egy körülbelül kettőszáz,
kettőszáztíz centiméteres nagyságú, szintén fekete bőrű
férfit, aki angol tengerésztiszti egyenruhát viselt. A férfi
zsebében iratokat találtunk, amely szerint Aron Bendie,
egyiptomi illetőségű brit állampolgár, tengerészeti
besorolása, rangfokozata szerint fregattkapitány,
állomáshelye London, az Admiralitás.
Az asszony karján különleges, Patek
Philipp márkájú, ékszerész által tervezett és díszített
aranyórát, fülében nagy értékű briliánsokkal díszített
fülbevalót, ujján szintén nagyon értékes, gyémánttal
berakott gyűrűt találtunk, amelynek párját a fekete bőrű
tengerésztiszt viselte.
A holttestek eltávolítása után az
említett rózsaszín brokátról megállapítható volt, hogy az
egy antik női ruha.
A férfi zsebében talált pénztári
blokkok, számlák, banki bizonylatok alapján azt kell
feltételeznünk, hogy 1939. december 5-e után került a
kriptába, mert az említett dokumentumokon az utolsó dátum
december 5.
Az asszony és a csecsemő temetése
pontosan ismert. Őket ugyanabban az évben, szeptember 3-án
temették el.
A jelenség megrázó és érthetetlen. Ki
volt az angol tiszt? Miért falazta be elevenen magát?
Ötödik Békai nehézkesen emelkedett fel az
idegen asztaltól, s ült vissza a harmadik napja üresen álló
helyére. A többiek is követték, s amikor már letelepedtek, s
megrendelték italaikat, a rajztanár, kezében a füzetekkel, az
asztaluk elé állt.
– Az volt a feladatuk, maguknak mint mindent
tudó túlélőknek, hogy válaszoljanak két kérdésünkre.
Egy. Ki volt a két felnőtt személy, mert az újságban
megjelenteket önök itt vitatták. Kettő. Hogy mi közük volt
egymáshoz. Tehát akkor, Békai úr, tessék, itt a füzete.
– Hát akkor – mondta Békai, és
megköszörülte torkát. – Azt bizton mindenki tudja, hogy
Ilosvay lánya megszökött Amerikába azzal a festővel, aki a
kálváriakápolnában a freskókat festette. Ez tehát nem a
lánya. De volt egy orosz emigráns, annak volt ilyen szőke
lánya. Zongorázásból élt, s a háború előtt itt játszott
egy csupa néger kubai dzsesszzenekar, azokkal is muzsikált. És
azoknak volt olyan cifra katonai egyenruhaféléjük, mert úgy
hívták őket, hogy „Süjjedő Titanik”. Az az orosz Irina,
mert így hívták, a báróval is összekeveredhetett, mert
nála lakott. Aztán a báró megmérgezte mind a hármat, amikor
néger fattyat hozott a világra. A háború után, lehet, azért
ítélték életfogytig – hát szerintem ez a tiszta igazság.
– Én nem úgy látom – mondta a
Meszticz-fűszerkereskedés hordára, aki másodikként kapta
vissza a füzetét. – Még az első háború előtt
Indonéziából a német gyarmatra, Új-Guineába érkeztünk, s
ott Fort Hindenburgban láttam egy láncszaggató, fogával
köveket szétharapó bennszülött erőművészt. Akkor még
üzleti vállalkozást szerettem volna indítani itthon, s arra
gondoltam, hogy rábeszélem ezt a kannibált, hogy jöjjön el
velem. De közben tetten érték, hogy egy német tiszt
feleségének sírját kiásta, s megette a maradványokat.
Ezért halálra ítélték. De volt neki egy kisfia. Az
keveredhetett ide. Az, hogy a kriptában találták, éppeg hogy
klappol az apja életrajzára. A gyermek az övé lehetett. Azt
is enni vitte, hogy megtanítsa, már ahogy náluk szokás. A
szőke nő pedig, ki ne emlékezne arra, hogy a báró szeretője
volt. Eredetileg bécsi műlovarnő. Azért tartott a báró
lovakat, s aztán amikor az az Ingeborg vagy Bibiana, már nem
emlékszem biztosan a nevére, leesett a lóról, és kitörte a
nyakát, a báró eladta a lovakat. De a családi kriptába
temette, s úgy tudom, arzénnal itatták át, hogy
konzerválódjon. Na, abba evett bele a néger és a gyermeke.
– Ilosvay lánya nem szökött meg senkivel
– mondta a pedellus. – Nem szökhetett meg, mert egy svájci
szanatóriumban halt meg tébécében. Neki volt egy angol
társalkodónője, akinek a férje valami Karib-tengeri
szigetecskéről származott át Londonba, és fekete volt.
Amikor negyvenháromban bombázták a petróleumgyárat, a
légvédelem lelőtte az angol gépet, de a pilótát, aki
ejtőernyővel kiugrott, soha nem találták meg. Na már most, a
báróról még a kisgyermek is tudta, hogy angolbarát, az
bújtatta el a repülőst. Emlékezzenek! Csak egyetlen gép
bombázott, azt is írta a Hírmondó, hogy biztosan eltévedt,
elszakadt a kötelékétől. De az igazság mostan kiderült. A
pilóta azért repült ide, mert tudta, hogy a háború miatt
éppen itt rekedt a neje. A báró több mint egy évig, a német
megszállásig bújtatta a pilótát. Az asszony elkapta már
korábban a bárókisasszonytól a tüdőbajt, aztán a
terhesség betett neki és a csecsemőnek is. A férje pedig
biztosan öngyilkos lett, mert azt hitte, amikor tavasz végén
bevonult ide is az SS, hogy a németek győztek.
– A dolog sokkal egyszerűbb – mondta a
temetőőr. – Ilosvay kisasszony megszökött. Az anyját meg
azt a torzszülött testvérét én temettem el a háború alatt.
Akkor már el volt falazva a kripta, s a Rozsnyaiak sírjába
temettem, mert a báróné lánykori neve Rozsnyai. Itt nem volt
semmiféle angol kisasszony, sem műlovarné. Azt csak
híresztelték a báróról. És én mint szakember mondom, hogy
ilyen csodásan épen maradó múmia nincs. Azokat a filmesek
csempészték oda, hogy valami szerelmes filmjükhöz szolgáljon
valóságos alapként. És hogy már jó előre ingyenreklámot
csaphassanak maguk körül, már ahogy szokták. De rajtam
megbuknak.
– Ezért kár volt három napot böjtölni
– mondta a harangozó. – Mind igazuk lehetne maguknak, de én
jobban tudom, hogy kik voltak. Mert az a néger egy éjszaka
bekopogott hozzám, s kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy kell
neki egy harangkötél, de csak akkora darab, amit a két
kiterjesztett kezével éppen átér. Én adtam is neki, mert
volt raktáron. Emlékszem tisztán mindenre, mert elébb csak a
fogait láttam meg a sötétben, de én tudtam, hogy a
Kludszki-cirkusz darabokra esett, s hogy nekik volt egy ilyen
hatalmas néger erőművészük. Aztán még aznap délután
láttam a Transsylvania Szálában, hogy kifeszíti a két
kezével a feje fölé a kötelet, s a társa, egy szőke
légtornásznő, aki szoptatós lehetett, mert a trikóján a
mejje körül két tejfolt nedveskedett, szóval az a nő a
néger nadrágjára, zakójára varrt hágcsófélén felment a
vállára. Aztán a kifeszített kötélre lépett. Karszéket,
napernyőt is vitt, s ott a széket egyetlen lábra állította a
kötél közepén, azt egyensúlyozta, s aztán leült újságot
olvasni, de úgy, hogy fél kézzel tartotta a napernyőt is. A
néger pedig elkezdett sétálni vele, de úgy, hogy a szék még
csak meg sem moccant, s a lábával egy tányért tologatott a
közönség felé, hogy adakozzanak. Na, aztán ezek ketten, akik
itt maradtak a Kludszkiból, mindenhol szerepeltek a városban, s
nekem most csodálkozni kell azon, hogy csak én emlékszem rá.
Szóval a néger és a nője összekeveredtek valami cigány
truppal, akik meg akarták venni a kötéltáncosnőt. De a
néger nem adta. Együtt ittak a Szürke Békában, ahol a
cigányok bemákonyozták őket, hogy magukkal vihessék
vásárokra a nőt, mert szó, ami szó, szép volt, de nagy
lehetett a mákonyadag, s azok belehaltak. Ezt nekem egy csendőr
mesélte még ezerkilencszáznegyvenben, éppen itt, a
Grádicsban. Mert a cigányokat elkapták, de azok nem akartak
vallani a hullákról. Na, most előkerültek. A mákonyról
pedig tudni illik, hogy az konzerváló, mumifikáló szer.
– Passz – mondta a sekrestyés. – Engem
páter Hyacintus megesketett, hogy azt a gyónástitkot, amit
véletlenül hallottam, amikor egy nagyothalló ember gyónt, nem
mondom el senkinek. Hát nem is mondom. De annyi szent, hogy nem
úgy volt az, ahogy az urak emlékeznek.
Csend lett a teremben, mindenki a hallottakon
gondolkodott, aztán a rajztanár szólalt meg elsőnek.
– Magukhoz képest Rubik Ernő csak egy
hurkoló-kisiparos. Mert maguk itt a szemünk láttára
feltalálták azt a dobókockát, amelyiknek minden oldalán
hatos van – mondta, s fölvette zakóját, aztán éppen csak
biccentett, s otthagyta ezzel a dobókockás feladvánnyal a
társaságot.
– Miért lenne mindenik oldalán hatos? –
kérdezte a Meszticz-fűszerkereskedés hordára, aki
köztudottan jártas volt a kockadobásban.
– Ezt csak képletesen mondta – okoskodott
a pedellus. – Ez azt jelenti, hogy mi mindig telitalálatot
érünk el, s hogy bármelyikünk visszaemlékezése lenne az
igazi, jóval igazibb, mint amit az újságban írnak igazság
gyanánt.
– Uraim – kezdte Ötödik, azaz V.
(Váltóőr) Békai Pál. – Uraim, mivel születésünk szerint
e pillanatban mi rendelkezünk ebben a városban korelnökségi
lehetőséggel, szavazzuk meg, hogy ezen az alapon,
korelnökségünkre való tekintettel kérjük ki a kórbonctani
intézetből a három talált holtat, s példát mutatva más
jövőbeli hasonlatos eseményeknek, saját pénzünkön, de
temetkezési kisiparos asztaltársunk önköltségén temessük
el őket.
– Szép gondolat – mondta Baloghné, a
Súrlott Grádics tulajdonosa, igazából a láthatatlan
tulajdonos felesége. – Én szintén önköltségi áron, ha az
urak fizetik, megrendezem a halotti torukat, hogy emlékezzék a
város, mi kegyelettel vagyunk, habár elég nekünk a
cigánykérdés, de kegyelettel vagyunk másfajta színesbőrűek
iránt, nem vagyunk rasszisták, csak hát az, hogy így állunk
cigányügyben, az nem a mi hibánk. Mert lám: tisztelettel,
sőt mi több, szeretettel vagyunk még a halott négerek
irányába is.