Kortárs

 

Vári Attila

A kripta

 

 

 

 

 

Ama bizonyos újsághír óta, amely fölkavarta a várost, most már napok óta nem történt semmi különös, s a Súrlott Grádics is olyan csendes volt, mintha az öregek szájzárat kaptak volna, vagy mintha ismét a húsvéti töltött bárány bordacsontjait szopogatnák. Mert azt nem lehet bicsakkal faricskálni, mint a disznóét, csámcsogva rágni, mint a csirkecomb csontjait. A bárányborda, ha a töltelék zamata átjárta a porcok közötti részeket, felszívódott a csontocskák szivacsos belsejébe, s ha ráadásul Baloghné úgy készítette, ahogy azt az Ínyesmester szakácskönyve megköveteli, akkor az nem étel, hanem a pedellus megfogalmazása szerint:

– Elégia és óda, semmi esetre sem valamilyen ordináré ének, amit részegek szoktak dajnálni az éjszakában.

A csend nem ételnek szólt, nem is a fagyosszentek után kókadtan lógó, megfeketedett leveleknek, s még csak nem is annak a hírnek, hogy a mamutok pusztulása után immáron az emberiséget is a kihalás fenyegeti a klímaváltozás miatt. Nem. Ez a csend önmaga volt az írás mélyén betűként szunnyadó hangok hatalomfitogtatásának, mintha csak azt akarták volna jelezni: kimondatlanul is hatalom vagyunk.

A törzsasztal tagjai külön-külön ültek már második napja, s ahogy vonalas füzeteik fölé görnyedve, ceruzájuk végét rágva iparkodtak betűket, szavakat, mondatokat írni, úgy néztek ki, mintha iskolások dolgozatírására lépett volna be az ember, s mert szája elé tett mutatóujjával a csapos pisszenéstelen csendre intette a betérőket, a vendégek is csak mutogattak, s beszélgetés helyett az öregek arcát figyelték.

Már elnyíltak az orgonák, s a füsttel, italszaggal kevert jácintillat is beleivódott a falak friss mészszagába, s még nem nyíltak a vendéglő mögötti kiskertben az évelő szegfűk, így Baloghné, aki nem adott pénzt virágra, csak a sajátjaiból vágott a törzsasztal közepére állított öntöttüveg vázába, most ismét előszedte a színehagyott művirágokat. A sárga tulipánokat, a csokornyakkendőre hasonlító pipacsokat s közéjük a bukszussövény nyírásakor lehulló nyesedékből rakott élénkítő örökzöldeket.

De a törzsasztal üres volt. A többi rendesen megterítve a piros kockás abroszokkal, de az Asztal, amelynél sohasem csak négy személy ült, s ezért hosszabb volt a többinél, mint mindig, most is fehér damaszttal volt leterítve, s a közepére rakott csokor miatt olyan volt, mintha ravatal lenne.

A rajztanár ötlete volt, hogy a sok szóbelizés után, a világmegváltó trécselések helyett – ha olyan fontosnak találják ezt az újságokban giccsesen tálalt eseményt, amely fölkavarta a várost, s egy filmes már tapogatózott is a téma körül, mert kasszasikert szimatolt a szenzációs esetben – írják le, hogy mi is történt valójában.

– Ha Isten mindent tud, de maguk mindent jobban tudnak, és többet is, mint az a firkász, aki fölkapta a hírt, hát itt az alkalom. Nekem jó barátom a főszerkesztő, és garantálom, hogy közreadja az írásbeli visszaemlékezésüket, s még a nevük is megjelenik az újságban. Arra kell válaszolniuk, numero egy, hogy ki volt a két felnőtt személy, numero kettő, mi közük volt egymáshoz. Punktum. Se többet, se kevesebbet. Mert, uraim, a temetőőrnél senki sem tudhatja jobban, hogy a római bölcsek szerint „herba volant, cripta manent” – mondta, s otthagyta a társaságot.

Az öregek sejtették ugyan, hogy valamiféle temetkezési szállóigéről lehet szó, de a pedellus, aki néha klasszikus latin idézetekkel szokta ízesíteni mondandóját, melyeket hajdan, még a kollégium fénykorában, a falakra akasztott, fekete üveglapra foncsorozott betűkkel írt szövegekből merített, most csak a fejét rázta.

– Ez így értelmetlen. A herba füvet jelent, a cripta kriptát, de mit akart azzal mondani, hogy a fű elszáll, a kripta megmarad, amikor azt helyesen úgy mondják, hogy a szó, a verba száll el, s a scripta, az írás marad meg?

– Lehet valami kétértelmű káromkodás – mondta a harangozó, de a sekrestyés, hosszas gondolkodás után, megfejtette az üzenetet.

– Uraim, arról van szó, hogy a tárgyalt esetben még sírdomb sem maradt, s mi jótét lelkekként megadhatjuk a szóban forgó személyeknek a végső tisztességet, szavainkból mintegy kriptát emelve.

– Ebben a dologban egyetértek – mondta Ötödik Békai, s elrendelte, hogy másnapra mindenki hozzon egy füzetet, írószerszámot, s mert nem akart szégyenben maradni a szerkesztő előtt, csak úgy félvállról mondta a pedellusnak: – Hozzon holnapra egy helyesírási szótárat, mert most nyelvtanilag fogunk írni.

 

Imola, a bárókisasszony gyönyörű lány volt. Olyan jelenség, hogy utánafordultak az utcán, s mert különc módon élt, úgy beszéltek róla az emberek, mintha mozicsillag, de legalábbis a színház primadonnája lenne.

Elegánsan öltözködött, teniszezett és lovagolt, s amikor a tűzvész után újjáépítették a kálvária kápolnáját, még az érseknek sem volt kifogása az ellen, hogy róla mintázták azt az allegorikus figurát, aki a város címerét átnyújtja a Szűzanyának.

Zongoraleckéket vett egy orosz emigráns lányától, akikről azt rebesgették, hogy a cári család rokonai, s akivel négykezes átiratban játszották azokat a slágereket, amelyeknek kottáit postán rendelte budapesti kiadóktól.

Amikor a csacska szövegű dalokat tanulták, még egyikük sem sejtette, hogy mindkettejük életében a másik lesz az, akire úgy fog gondolni, mint a legjobb barátnőre.

A nyár egy részét Abbáziában töltötte, a villájukban, amelyben már szülei, nagyszülei is nyaraltak valaha, s amikor hazajött, és még kellemes volt a szeptember, divatos fürdőruhájában naphosszat a sósfürdő teraszán römizett.

Hosszú borostyánszipkából szívta illatosított cigarettáit, s a férfiak bosszúságára úgy viselkedett, mintha nem is érdekelné a rengeteg levél és a találkát kérők hada. Az egyetlen hely, ahová randevút beszélt meg, a lovarda mögötti teniszpálya volt.

– Játszunk egy partit, aztán kilovagolunk a Sáfrányosba – mondta olyan könynyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy mindenki tud teniszezni, s mindenki lovat tart a béristállóban, ahol neki két lova is volt, de azokat nem ülhette meg idegen. Ha kilovagolt, felszerszámoztatta mind a kettőt, s vezetnie sem kellett a tartalékot, mert a két ló együtt nőtt fel, egymás mellett volt az állásuk is, s egyetlen pillanatra sem váltak volna meg egymástól.

Úgy élt, mint aki nem ismeri a szerelmet, mint akinek arra sincs szüksége, hogy csodálják. Csak élte a maga által megszabott órarend szerint az életet, s amikor betöltötte a huszonharmadik évét, szülei aggódni kezdtek, hogy pártában marad. Anyja célzásokat tett a házasságról. Nem akart nyíltan beszélni Imolával, aki apja természetét örökölte, kegyetlenül elutasító tudott lenni, s ha valami nem tetszett neki, teljes fegyvertárát bedobta, de főleg cinizmusát, amellyel a kétségbeesés szélére sodorta szüleit.

A város mindig a többes számot használta vele kapcsolatban, „a szülei”, mondták, pedig igazából csak az anyját érdekelte Imola sorsa, az apja talán csak az elszalasztott „jó partik” miatt aggódott, mert jobbnál jobb jelentkezők során nézett át a lánya. Pedig akadtak kérői. A szomszédjuk, egy fiatal földbirtokos, aztán egy fővárosi bankár fia, aki fiókintézetet nyitott a városban, s még az evangélikus szász lelkész öccse is, aki Berlinben élt, s úgy hírlett, vagyonát Hitlerhez fűződő kapcsolata révén szerezte.

– Csupa jó parti, leszámítva talán a nácit – hümmögte az apja, aki csak ritkán fordult meg a városi házban. Ideje nagy részét falusi birtokukon töltötte. Vadászott, angórakecskéket tenyésztett, s világhírű versenygalambjai voltak, amelyekkel évente ő nyerte el a Nemzetek díját. A lótenyésztést abbahagyta, s az állományt, az egy saját hátasát s az Imola két lovát leszámítva, eladta, mert a spanyol polgárháború, az olaszok abesszíniai háborúja s Hitler kardcsörtetése azt jelezte számára, hogy valami készül, s akkor amúgy is elrekvirálnák a lovait.

Imolát néha elkísérte hosszú lovaglásain Marina, az orosz emigráns lánya, ő volt az egyetlen, akinek engedte, hogy meglovagolja lovát, s akik kettesben látták őket a Sáfrányos rétjén, azt mesélték, hogy az iszonyatos vágták után leheveredtek a fűbe, s olyan vadul birkóztak, mint a megvadult suhancok. A gyógyszerész felesége, a város hajdani szépasszonya, aki hervadt bájaival még mindig hódítónak hitte magát, s féltékeny volt mindenkire, aki szoknyát hordott, azt suttogta ismerős körökben, hogy a két lány között dúl a leszboszi szerelem, s ettől kezdve árgus szemekkel figyelték őket a nősülőkorban lévő fiatalok szülei.

Ha idegen közeledett, franciául beszéltek egymással a lányok, s mert minden mondatot hosszú, felszabadult kacagás követett, bár az is lehet, hogy nevetőgörcseik szünetében mondtak egy-egy mondatot, az emberek arra gyanakodtak, hogy őket tartják nevetségesnek. Egyre több pletyka terjengett róluk, de a hirtelen támadt rosszindulat sem tudta elhomályosítani az eredeti képet, s nem csökkent azok száma, akik szentnek, hibátlan lénynek tekintették Imolát.

A háború kitörése előtti farsangot Marinával Velencében töltötték, bár Párizsba szerettek volna menni, de a helyzet nem volt alkalmas ilyen utazásra, mert nemcsak a báró, de Marina apja is úgy gondolta, hogy egy háború esetén kényszerlakhelyre költöztethetik a lányokat a franciák. És Imola apjának volt közvetett tapasztalata arról, hogy milyen egy francia internálótábor. Ő ugyan megúszta, de unokabátyja az első háború éveit, mindentől elzárva, egy börtönerődben élte át Normandiában.

Maradt tehát Velence, s úgy döntöttek, hogy visszafelé megszállnak Abbáziában, mert Imola el sem tudta képzelni, milyen lehet a városka, amikor nem süt hétágra a nap, amikor a balkáni hegyek felől még hideg szelek tépdesik a parti sétány fáit. Azért is akart megállni villájuknál, mert nyaranta legendákat meséltek az olasz szomszédok olyan halkülönlegességekről, amelyeket csak nagyböjtben szoktak fogyasztani a helyiek. Olyan halakról meséltek, amelyek húsvét után még véletlenségből sem kerültek a halászok hálóiba.

Már karácsony előtt elkezdték a készülődést. Könyveket, albumokat forgattak, hogy olyan ruhát találjanak, amiben nemcsak hogy jól érzik magukat, de amelylyel esélyesek lehetnek a fődíjra. Arra a díjra, amelyet egy velencei szálloda tulajdonosa ajánlott fel minden évben, s amellyel a házasok egy hétig birtokolhatták a hotel királyi lakosztályát, s a nőtlenek és hajadonok jogot nyertek arra, hogy esküvőjük után, amelyet karácsony és a farsang között kell majd megtartaniuk, mézesheteiket, összesen huszonegy napot húsvét és pünkösd között, a nászutas-lakosztályban tölthetik el.

A festő, aki még dolgozott a kálváriakápolna freskóin, s aki éveket töltött Olaszországban, megmagyarázta a lányoknak, hogy ez csupán reklámfogás. Mert nincs zsűri, nem nyilvános a jelmezek értékelése, s hogy általában olyan velenceiek nyerik a díjat, akik aztán nem veszik igénybe a Hotel Italia szolgáltatásait. Segített a lányoknak a ruha kiválasztásában, s papírmasé álarcot is készített nekik. A karácsony utáni időt hármasban töltötték el, s a gyógyszerészné jóvoltából a város pletykaéhesebb asszonyai megtudhatták, hogy a festő, aki szerinte éveket töltött Marokkóban, olyan szerelmi játékokba vezeti be Imolát és Marinát, amilyeneket az arab háremhölgyek szoktak játszani.

Rokokó babáknak öltöztek, s a maszk olyan tökéletesre sikerült egy parókamester segítségével, aki az álarc szélére pontosan olyan színű hajat ragasztott, mint a sajátjuk, s egybefésülve azt a látszatot keltette, mintha nem is viselnének arcukon semmit, mintha képesek lennének ezzel a közönyös tekintettel végigélni a farsang napját s a felvonulás után kezdődő bál éjszakáját.

Olyan gyönyörűek voltak a festő szerint, hogy erről a látványról nem elég, ha csak fényképek maradnak, s el is kezdett egy nagyméretű képet, amelynek festése közben többnyire csak Marinának volt ideje modellt ülni. Imola kilovagolt a falusi birtokra, mert karácsony után hatalmas hó hullott, s mert egyetlen télen sem hagyta volna ki azt az élményt, amit a szán elé fogott s csengettyűkkel fölcicomázott lovak látványa nyújtott. Szerette a szűz havon sikló szánból az ártéri réten hagyott nyomokat nézni, de igazából a lovai miatt várta a telet. A két fehér ló, a fekete lakkbőr hámokkal, nyakukon az élénkpiros övvel, amelyre a csengőket szerelték, olyan élményt jelentettek számára, amelyet eddig még semmi sem váltott ki belőle.

Pjotr Fjodorovics, Marina apja meglátogatta őket a birtokon, s a két férfi a világ eseményeit elemezte. Politizáltak, s mindketten biztosak voltak abban, hogy a háború elkerülhetetlen, csak az a kérdés, hogy előbb nyugaton vagy keleten robbannak-e ki az ellenségeskedések.

– Ha Hitler megtámadja Sztálint – mondta az orosz, aki nem németeket és oroszokat, még csak nem is Harmadik Birodalmat és Szovjetuniót mondott –, ha kitör egy ilyen háború, azt Hitler elveszíti, s akkor a sztálinizmus győzelme miatti diadalmámortól még legalább negyven-ötven esztendőnek kell eltelnie, hogy megbukjon a kommunizmus. Én már nem érem meg, hogy hazatérjek.

Petersburgról mesélt, amelyet Pityerként emlegetett. Arról a világról, ahol angol, holland, svéd tengerésztisztek, elegáns orosz fiatalok sétálgattak a Nyevszkijen, francia és olasz színházak szórakoztatták az embereket, s ahol bábeli nyelvzavar uralkodott. Kaukázuson túli emírek vonultak több száz fős szolganépükkel, háremükkel a Téli Palota felé. A Néván olykor amerikai vagy éppen spanyol hadihajók horgonyoztak, s tisztelgő látogatást tettek a cári flottánál, és ebben az elmesélt Bábelben Imola apja ott látta Pjotr Fjodorovics Szoloncov udvari tanácsost, aki Angliából rendelt, meggypirosra lakkozott autóján Carszkoje Szelo felé hajtat.

– Ha Hitler elveszíti majd a háborút, akkor Sztálin Berlinig meg sem áll, leigázza az összes köztes államokat, s éppen ezért, mert rám, a cár bizalmasára Szibéria vagy halálos ítélet várna, nem maradok itt sokáig. Rokonaim révén már készül számunkra a brit útlevél, s hogy minél távolabb legyek a bolsevizmustól, úgy döntöttem, hogy Ausztráliába megyünk. Önök sem kellene hogy megvárják a kastélygyújtogató jövőt, a történelem végét. A háború után annyi lesz a menekült, és olyan szerencsétlen földönfutók lesznek, hogy évekig kell majd várniuk arra, hogy eljussanak a tengerentúlra.

Nem volt jós, de ismerte a történelmet, s tudta, hogy a törökök és svédek, a napóleoni csapatok, a krími kísérlet, az első világháború offenzívái mind-mind abból a vágyból adódtak, hogy kiszorítsák az oroszokat a tengerek közeléből. De senkinek sem sikerült.

– Emigrálnia kell, báró úr. És készülni rá. Nekünk szerencsénk volt, hogy Svájcban, Angliában voltak pénzeink, részvényeink, különben arra a sorsra jutottunk volna, mint a többi nyomorult emigráns, akik még ma is éppen csak tengődnek. De még így, hogy pénzünk garanciát jelenthetett volna, még így sem kaptunk a mai napig sem állampolgárságot. Azt tanácsolom, hogy tegyen pénzzé mindent. Svájc, Svédország, de inkább Amerika lehet a biztonságuk záloga.

Pjotr Fjodorovics a német bank alkalmazottja volt. Nem kapott senkitől útlevelet, s egy darabig abból éltek, hogy sorra adogatta el a kimenekített családi ékszereiket, mert nem bízott az ügyvédekben. Sógora, aki szintén nem kapott állampolgárságot, s nem utazhatott, meghatalmazást adott egy irodának, hogy svájci számlájáról utaltasson át a pénzéből, koldusbotra jutott, mert az illető a teljes vagyon felvétele után eltűnt mindörökre.

– Csak Marinának adtak útlevelet, mert ő kiskorú volt a meneküléskor. Bennünk nem bíznak annyira, hogy állampolgárságot adjanak – mondta az orosz, aki megjelenésében, viselkedésében olyan volt, amilyennek Imola apja kedvenc színházi szerzőjét, Csehovot elképzelte.

A báró is elég kilátástalannak látta a jövőt, de nem gondolt a majdani biztonságra, valahogy nem hitte, hogy Sztálin olyan hadsereget állíthat ki, amely végigsöpör Európán. Azt remélte, hogy majd az orosz tél, a járhatatlan utak, a végtelen utánpótlási vonalak miatt elveszíti ugyan Hitler a háborút, de arra már nem lesz erejük a bolsevikoknak, hogy átlépjék a Dnyesztert, a Visztulát. (Évekkel később, amikor életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabként az ólombányában csákánnyal fejti az ércet, s lassan kihullanak a fogai, s a haja után a szemöldöke és a szempillája is a mérgezés miatt, eszébe jut Pjotr úr látomása a jövőről, de akkor már nincsenek vágyai, nincs elképzelése arról, hogy mit is tenne, ha újrakezdhetné az életet.)

Marina napokat töltött a festő műteremnek átalakított bérelt lakásában, s ha Imolával találkozott a zongoradélutánok alatt, már nem négykezeseztek, hanem pusmogtak. Szerelemről, az igaziról, a szökésről, melyet úgy képzelt el, hogy Velencéből nem is jön vissza.

– Nem akarok ide, ebbe az országba visszajönni – mondta. – Róbert is eljön a karneválra, onnan előbb Nápolyba megyünk. Aztán tovább. Már meg is van a hajójegyünk New Yorkba. Ott fogunk összeházasodni, mert már nem lenne időnk arra, hogy az új iratokra hónapokat várjak itt, ezektől. Robinak hatalmas megrendelései vannak odaát. A társa, akivel Rómában együtt restauráltak egy reneszánsz freskót, kivitte néhány képét, amit már ott ki is állítottak, és el is adtak – suttogta Marina, s titoktartásra esketve Imolát elmondta azt is, hogy apja is csomagol, neki Triesztből indul a hajója Szuezbe, ahonnan a Lloyd viszi tovább Sydneybe.

Vízkeresztkor átadták a kápolnát, s Róbert hatalmas búcsúbankettet rendezett, amely egyben a lányok ruháinak főpróbája is volt. Föltették a maszkot is, s mert ruhájuk s így arcuk is egyforma volt, mindenki ikreknek nézhette volna őket, ha nem tudják róluk, hogy Imola és Marina. De megkülönbözetni nem lehetett a lányokat. Szemük színét nem lehetett látni, mert a pillangó formájú fekete bársony keskeny résén csak ők láthattak ki.

Pezsgők, likőrök s a plébános jóvoltából zöldessárga óbor került a meghívott vendégek elé, s a főtéri Fényes szalonzenekara játszott, amin néhány bigott úriasszony meg is botránkozott, szóvá téve, hogy a plébánia ebédlőjében és szalonjában nem túlzás vagy nem éppen bűn-e az, hogy mulatnak, dzsesszzenére táncolnak, mintha valami világi helyen lennének.

– Nagyságos asszony – mondta a plébános a patikusnénak –, a tízparancsolatban nincs benne a tánc tilalma, a bor fogyasztását pedig, mint tetszik tudni, annyira nem tiltja a vallás, hogy… – Nem fejezte be a mondatot, csak legyintett egyet. – Különben is, ez valódi misebor… A bűn a bűnös gondolatokkal kezdődik, itt pedig mindenki azért vidám, mert Robika szinte csodát művelt. A freskóitól olyan lett a kápolna, hogy az embernek az az érzése támad, hogy bent nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik.

Hajnalig tartott a mulatság, s akkor is csak azért végezték be, mert a zenekar elfáradt, s mert a plébánosnak mennie kellett a hatórás misére.

Imola nem értette Marináékat, azt a nyugalmat, ahogy azok ketten, apa és lánya, a végleges elválásra s arra készültek, hogy talán soha többé ne is lássák egymást, pedig a jelek arra utaltak, hogy nem a szeretet hiánya, hanem éppen annak a megléte miatt vállalják a külön sorsot, azt, hogy a világ egy-egy másik pontján, távol egymástól, de félelmek és gondok nélkül élhessenek.

Marina gyakran ült apja foteljának karfájára, s miközben szomorú orosz dalt énekelt, vagy csak köznapi dolgokról fecsegett, úgy babrált az udvari tanácsos ősz szakállában, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog. Egymáshoz rendezte a szálakat, vagy apja haját simogatta, s ezek a meghitt együttlétek, amelyeket még az idegen jelenléte sem zavart, arra késztették Imolát, hogy végiggondolja saját életét, szüleihez való viszonyát. Hiányát annak a meghittségnek, amelyre vágyott ugyan, de amelyet adni képtelennek érezte magát, s egyre jobban tudatosult benne, hogy Marina megjelenése előtt nem is viszonyult teljes lélekkel senkihez, csupáncsak tudomásul vette a családját, az embereket. Anyja iránt nem érzett sem szeretetet, sem dühöt, csak valami sajnálatfélét, s azt is csak azért, mert hajnaltól napestig azzal volt elfoglalva, hogy járni és beszélni képtelen nagyobbik gyermekét, Imola bátyját pelenkázza, etesse. Vele kisbaba korától a dadus, aztán a nevelőnő törődött, így hát már kislány korában megsejtette, hogy ő csak azért van a világon, mert szülei bizonyára azt hitték, hogy a második gyermek nem lány, hanem fiú lesz, s a beteg elsőszülött helyett lesz örököse az apai birtoknak. Fölöslegesnek, mi több, kellemetlen figyelmeztetőnek tekintette magát. Olyannak, aki csak azért van a világon, hogy arra emlékeztesse szüleit, hogy „bezzeg ez, de sajnos a másik”.

– Nem fáj az, hogy talán soha többé nem látod apádat?

– Fáj, de az emigránslét hamar megtanítja az embert, hogy vannak érzelmei, és van a sorsa. Nézd meg a pályaudvaron a gyermekeiktől búcsúzkodó zsidókat. Alig tizenéves lányok és fiúk mennek végleg Palesztinába, arabok közé, az ismeretlenbe narancsot telepíteni, itthagyják a szüleiket, a temetőket, a zsinagógát. És nem sírnak, kétezer év vándorlása után abban a boldog hitben mennek el, köszönnek el az ittmaradóktól, hogy biztos révbe érnek. Ilyenek lettünk mi is. Apuska tudja, hogy mindkettőnknek jobb lesz. Aztán meg San Franciscóból meg sem áll a hajó Sydneyig. Amerikából semmi sincs messze.

Leveleztek, táviratoztak Olaszországba, de még január harmadik hetében is bizonytalan volt a szállásuk, aztán Imola apjának eszébe jutott, hogy abbáziai mindenesüknek a testvére Velencétől, egészen pontosan a Lidótól nem messze, egy halásztanyán él, s ő talán tudna segíteni.

– De aztán ne maradjatok túl sokat Abbáziában. Az olaszok még mindig nem mondtak le arról, hogy megszerzik egész Dalmáciát, s most Fiuméban s Abbáziában is csapatokat vontak össze, s ha kitörne a háború a szerbekkel, titeket sem kímélne – mondta az apja, aki nem tudhatta, hogy a visszaúton lánya már egyedül lesz. – Most még csak a szállásotokat kellene rendesen megoldani. Remélem, hamarosan megjön a válasz – mondta, de nem kellett levélre várni, mivel Róbert, aki bejáratos volt hozzájuk, mert néhány régi családi képüket rakta rendbe, tisztogatta a rárakódott portól, s most búcsúzni jött, felajánlotta, hogy elintézi azt, hogy Szent Lázár szigetén, az örmények vendégházában lakhassanak a lányok.

– Apám legkisebb öccse ott él – mondta magyarázatként, s ez a mondata egyben arra is magyarázatot adott, amire eddig csak magukban gondoltak. Arra, hogy miért olyan olaszosan kreol, s hogy miért olyan törökös hangzású a neve: Petároglu Róbert.

Imola apja később elmagyarázta a lánynak, hogy az örmény nevek többnyire janra végződnek, ami valaki fiát jelenti, de a törökök átírták az örmény neveket, s az oglu törökül szintén olyan értelmű, mint magyarban a fi.

– Petároglu, az Petroszjan lehetett, magyarul Péterfi.

Hajnalban indultak egy bérelt autóval a kétórányira fekvő vasúti csomópontnak számító kisváros felé, ahol megállt az a nemzetközi gyors, amelyhez a Companie de wagon lit hálókocsijait csatolták, s Imola nem látta Marina apját kijönni a kapuba. Csak egy elmosódott árnyékot vélt fölfedezni az utcára néző nappali ablakában.

– Olyan ez, mintha rám bízta volna az apád, hogy én búcsúztassalak.

Nagy kerülőt tett a vonat. Nem Bécs felé ment, a szokott útvonalon. Az Anschluss után még nem állították helyre a nemzetközi menetrendet, bár a hajdani, független Ausztria felől érkeztek vonatok. De a déli vonal, Olaszország felé, még csak Münchenen keresztül működött, s így ők nem Bécs felé mentek. Temesváron, Belgrádon, Zágrábon keresztül utaztak, s Velencében a pályaudvaron már várta őket Róbert egy fiatal pappal, akiről kiderült, hogy tíz évvel fiatalabb a festőnél, de azért ő a nagybácsi.

– Fáradtak vagytok? – kérdezte, s aztán magyarázólag hozzáfűzte: – A kishajónknak dolga van a temetőszigeten, ha akarjátok, megnézhetitek, mert olyan, mint egy múzeum.

Elmentek az arzenál előtt, s nem is olyan távolról látszott az örmények szigete, aztán a temetőnél meglepetés várta őket. A pap fémurnát hozott ki a vezető kabinjából, olyant, amilyenekbe a krematóriumokban gyűjtik össze a hamvakat, s Marina, aki babonás volt, azt mondta, hogy nem szerencsés dolog halottal egyszerre lépni át egy kapun. Megfordult, s háttal tette meg azt a néhány lépést, amiről azt gondolta, hogy az már elég.

– Miért nem szerencsés? – kérdezte Imola, aki eleinte, barátságuk kezdetén azt sem értette, hogy miért vet háromszor egymás után keresztet minden templom előtt. – Miért lenne szerencseűző? Képzeld, akkor a gyászhuszárok, akik a temetéseken a koporsót viszik, mindig pechesek kellene legyenek. Vagy a pap, aki közvetlenül a koporsó után megy.

– Nagyanyám így tartotta. Azt mondta, hogy halottal átlépni egy idegen kapun, az azt jelenti, hogy az elhunyt hamarosan látni akar.

Nézelődtek a temetőben, megbámulták az elmúlásnak állított síremlékek változatos, néha művészi, néha csak kivagyiságtól harsogó emlékműveit, aztán már indultak is a szállásuk felé, ahol igazi meglepetéssel szolgált Róbert és a nagybátyja.

Külön szobát kaptak, s mert a lányok kíváncsiságból látni akarták egymás szobáját, előbb a közelebbit, Imola egyszerű egyágyasát nézték meg, s amikor beléptek a másikba, Marina szobájában, egy kétszemélyes franciaágyra terítve csupa csipke, hófehér menyasszonyi ruha volt, az asztalon fehér virágokból összeállított csokor s a szekrény előtt, vállfára akasztva a fogason egy szmoking, hajtókáján egy szál fehér szegfűvel.

Marina elsírta magát, Róbertre borult, s úgy zokogott, mintha most búcsúzna az apjától, a szülőföldjétől s mindentől, amit eddigi élete jelentett.

– Olyan boldog vagyok – ismételgette, s a pap nagybácsi megmagyarázta Imolának, hogy itt majd örmény szertartás szerint megesketi őket, de a polgári esküvő ráér, azt majd csak akkor kötik meg, ha már Amerikában lesznek.

– És eljön egy menekült orosz ortodox püspök, a pétervári, ő eskette annak idején Marina szüleit is – mondta, s aztán sürgetni kezdte a fiatalokat, mondván, hogy a szerelem csak a lelket táplálja, s az ilyen friss érzelmek még elég forróak ahhoz, hogy ne hűljenek ki olyan gyorsan, mint az az ebéd, amellyel már várják őket. Aztán megnyugtatta Marinát, hogy a ruha pontosan az ő mérete, mert Róbert elküldte a karnevál miatt levett mértékeket, s miután elmagyarázta, hogy még a mai napon, a karnevál kezdete előtt meglesz az esketési szertartás, előrement, utat mutatva a háromfős násznépnek.

Imola mindenre számított, csak erre a hirtelen esküvőre nem, s hiába örült barátnője boldogságának, mégis csak az motoszkált gondolataiban, hogy most már soha többé nem lesz senkije, akivel összebújva titkokat oszthatna meg. Egész ebéd alatt, amelyet éheztetősre terveztek, hogy annál jobban essék majd a lakodalmas vacsora, az járt a fejében, hogy mit is kellene mondjon nekik a boldogító igen után, s hogy nincs is az alkalomhoz illő ruhája. Csak nappali dolgokat hozott, hiszen a rokokó ruhaköltemény egy egész bőröndöt foglalt el, s nem is számított arra, hogy a karnevál ideje alatt estélyire is szüksége lehetne, márpedig a szmokingos vőlegény, csipkeuszályos menyasszony mellett a lakodalmas vacsorára neki is illenék felöltöznie.

Az ebéddel gyorsan végeztek, s akkor Róbert Imola elé állt, s mintha gondolataiban olvasott volna, azt kérdezte:

– Milyen színű a karneváli ruhád?

– Rózsaszín – mondta Imola, s kapiskálni kezdte, hogy mire akar kilyukadni a vőlegény. – Rózsaszín, mint a koszorúslányok ruhája.

 A szertartás egyszerű, rövid volt, s Imola hallgatta a számára ismeretlen nyelv dallamát, a felcsendülő kórus keleties hangjait, s megilletődöttségében szinte elfelejtett gratulálni az ifjú párnak, akik bohém találékonyságuknak adták tanújelét azzal, hogy a földet söprő ruhát gombostűvel Róbert szmokingjához erősítették, így nem kellett attól tartaniuk, hogy a menyasszony balján haladó vőlegény rálép, megbotlik, vagy hogy Marina orra esik az oltár előtt.

A szertartás után igazi vacsorára hívta meg őket az orosz pátriárka, aki csak egy imát mondott a templomban. Szakácsa már két napja az örmények konyháján készítette a francia és orosz konyha remekeit. Úgy tálalt, mintha a cári udvarban lenne, s a fogások között a fiatal örmény pap elmondta, hogy Róberttel a Rialto híd melletti vendéglőben foglaltak másnapra asztalt, s nevetve mondta, hogy:

– Most tessék rendesen enni, mert ott csak „falatkák” lesznek, akkorára metélt hús- és zöldségszeletecskék, amekkorákat fogpiszkálóval, anélkül hogy a maszkot le kellene venni, a szájába tud nyomorgatni az ember. Vicces, hogy ezek a farsangi húscafatok kétszer annyiba kerülnek, mint bármikor ugyanott a Ristorante Rialtóban egy kiadós lakoma.

És másnap csakugyan az tárult a szemük elé, amit elképzeltek, amiről olvastak, mert a jelmezeknek olyan változatos seregszemléjében gyönyörködhettek, amit egyetlen ember sem tudna elképzelni, aki nem látta ezeknek az ezreknek egymáshoz adódó, egymás színpompáját fokozó hatását. Az aranyfüsttel bevont arcokat, a reneszánsz urakat, dámákat, többnyire helybelieket, akik többségben voltak, s a gondolás felvonuláson is csak ők vettek részt. De csodálták a turisták álarcosbáli öltözékeit, az egyiptomi, görög, viking vezéreket és kínai császárokat, s Imola, aki a veleszületett önmegtartóztatással, csodálkozás vagy meglepettség nélkül szokta tudomásul venni a dolgokat, most kényszert érzett, hogy megtapintsa a tömegben a selymek, bársonyok, muszlinok és brokátok anyagait, s fölfedezze, hogy minden valódi. Csak éppen nem királyok, hercegek, császárok és szultánok viselik. De azért ez nem az illúziók vására volt, hanem a gazdagok felvonulása.

A Szent Márk téren már táncoltak. Reneszánsz kori zenére a tér egyik felén, a másikon pedig venetói népzenészek muzsikáltak az embereknek, hogy aztán alig pár méternyire rézfúvósok polkája teljesítse be a hangzavart, ahol nem is a zene, hanem a párok hangulata adta a tánchoz a ritmust. Úgy tűnt, mindenki azt táncolja, amit a szíve diktál.

– Itt nem illik visszautasítani, ha valaki, bármilyen idegen fölkéri magukat – mondta a pap, aki amerikai cowboynak öltözött, mint mondta, csak azért, mert ő sem igazi velencei. Alig ültek le a nevükkel jelzett asztalhoz, megállt egy hatalmas néger, és bemutatkozott:

– Othello vagyok, a velencei mór – és fölkérte Imolát, aki bármilyen magasnak látszott is, éppen csak a válláig ért az óriás méretű Shakespeare-hősnek.

A híd mellett, a halpiac terén tangót játszott egy dél-amerikai sombrerós zenekar, s Othello úgy vezette Imolát, akit Desdemonának szólított, hogy két könyökétől magasra emelte, mint apák a kíváncsi kisgyermeket, s így, anélkül hogy le kellett volna hajolnia a lányhoz, a fülébe suttoghatta olasz és francia keveréknyelven a bókjait. Aztán amikor megtudta, hogy Desdemona mindkét nyelven jól beszél, átváltott a franciára, s azt kérdezte:

– Ugye, maga Szent Lázár szigetéről jön, és tegnap a temetőben járt?

– Honnan tudja? – kérdezte Imola, akin most álarc volt, és a rokokó ruha nem is hasonlított ahhoz a kosztümhöz, amelyet az utazáshoz s így a temetőben is viselt, ahol esetleg az arcát is láthatta az idegen, amit viszont most nem. De akkor hogy ismerte fel abban a csónakban, amellyel jöttek, hiszen ott már rajta volt a maszk?

– Láttam beszállni ma a csónakba, és tegnap is, s a járását nem lehet elfelejteni. Tudja, maga úgy mozog, mint ahogy a fűtenger hullámzik a szélben. Szóval nem is megy, hanem libeg, mintha mindig olyan magasan járna, mint most. – És azzal még magasabbra emelte, úgy nyomta ki, mint egy súlyzót. Olyan magasra emelte, hogy Imola az emberek feje fölött látta a Canale Grande vizén fáklyákkal felvonuló gondolákat, a Campanella vörös tégláit, amelyek a tűzijátékok fényei miatt hol kékes, hol pedig zöldes, majd ismét sárgás fényben fürödtek. S Imola úgy érezte, ez az a perc, amiért megszületett, hogy talán ilyen lehet a repülés is, amikor az ember nem érzi saját súlyát, s olyan felülről nézheti a világot, hogy eltörpülnek a gondok, az emberközeli események lényegtelenné válnak, s még ott a magasban megsejtette, hogy az, amit átél, az, ami föltódult a belsejéből, talán az az a dolog, amit szerelemnek szoktak nevezni. Lenézett, de csak a villogó fehér fogakat látta, a feketére festett arc beleveszett az est és a körülöttük hullámzó tömeg sötétjébe.

Imola szerette volna, ha ez a pillanat nem múlik el. Hogy így tartsa Othello örökkön-örökké. S hogy maradjon ilyennek, ne moshassa le magáról a festéket, amellyel nemcsak az arcát, de kezét is bekente. Csak a tenyerek rózsaszíne jelentett némi kontrasztot, s a nyaka köré tekert fehér selyemkendő. Ajka is vörös volt, már lekophatott róla a festék, gondolta, s nem is szerette volna napvilágnál látni ezt az arcot, a jelmezét levedlő férfit, aki talán egy szőke skandináv óriás vagy vörös hajú, szeplős ír.

– Vissza a földre? – kérdezte Othello, s Imola csak most fedezte fel, hogy olyan a hangja, mint azé a néger énekesé, akinek a lemezét Marinától kapta. Mély basszus volt, de nem a recsegős vagy öblösített komédiáshang. Természetes volt, s olyan sötét, mint Othello bőre, de ugyanakkor lágy és borzongató.

– Még ne – akarta mondani, s beleremegett a gondolatba, hogy ha leteszik a földre, talán elillan ez a varázs, s csak fejével intette, hogy nem, még nem, s akkor Othello, még mindig a magasban tartva, elindult vele a Rialto híd felé. Olyan magasan tartotta, hogy farkasszemet nézhetett a gázlámpákkal. De nem a vendéglőbe mentek. Szűk utcácskákon vitte keresztül, át a tömegen, arra, ahol már kevesebb volt a fény s az ember is. Aztán egyszer csak megálltak egy téren, amelynek közepén kápolna méretű kis templom szerénykedett, s akkor Othello, ahogy gyerekekkel szokás, magasba dobta, majd kifogta, s olyan óvatosan tette a földre, mintha attól félne, hogy összetöri.

Imola érezte a férfi kezét, hosszú ujjait, s arra gondolt, hogy ezekkel akár két oktávot is átérhet a zongorán. Nemcsak hosszúak, de finomak is voltak, olyanok, mint a csecsemő bőre. Érezni lehetett, hogy a férfi ujjbegyei is lüktetnek, pontosan olyan ritmusban, mint az ő fülében dohogó gőzmalom. Ti-tam-ti-tam, hallotta és érezte is. Nem engedte el a férfi ujjait. Megsimogatta, s válaszként Othello lehajolt, hogy megcsókolja a kezét. Imola maga sem tudta, hogy mit tesz, lassan emelni kezdte karját a férfi fejével együtt, s amikor válla magasságba ért az arc, odahajolt, s szájon csókolta, amely előbb csak amolyan félresikerült puszi volt, a maszkon keresztül tökéletlenre sikeredetten, kis csettintéssel, aztán a férfi magához szorította, és Imola félrenyomta az arcát takaró maszkot, s percekig nem engedték el egymást. Nem is csók volt, hanem valami teljes összeolvadás.

Imolát semmi sem érdekelte. Az sem, hogy fáklyás fiatalok csörtettek át a téren, megbámulva a szerelmespárt, az sem, hogy fogalma sincs, kit rejt az álarc. Az övé szinte teljesen leesett, s most az álhaj úgy tartotta a kontya alatt, mint egy álla alatt megkötött szalmakalapot. Arca, amit a maszk miatt éppen csak bepúderezett, most égett, piros volt, s hiába akarta volna elengedni a férfit, hiszen a józansága ezt parancsolta volna, de nem tudta, az ajkai már megmámorosodtak, külön életet éltek. Habzsolta azt, amit néha-néha udvarlóival kipróbált, de amiben eddig nem érzett semmit. A csókot most vették tudomásul azok az idegek, amelyek eddig jószerével csak azt szolgálták, hogy evés közben érezze velük az étel hőmérsékletét.

Othello begörbítette jobbját, s mint egy székre, úgy ültette föl Imolát a karjára, aki megint azt a furcsa repülést érezte, a súlytalanság és az álombeli lebegések keverékét, amelyből nem lenne szabad soha felébredni. Percek, órák teltek el az egymáshoz tapadásban, de nem érzékelte az időt.

Már csendesedtek a zenekarok távoli hangjai, s hirtelen eszébe jutott, hogy talán várják Marináék, izgulnak érte, s nélküle még a csónakhoz sem mehetnek, nem hagyhatják itt, ha haza akarnának indulni. Akkor, anélkül hogy szólt volna neki, a férfi letette a földre, de egy pillanatra sem engedte ki ajkai közül Imola ajkát, aki életében először érezte azt, hogy az erő és erőszak között milyen fényévnyi a távolság. Mert hatalmas erő feszült a férfi karjaiban, s mégis olyan gyöngéd volt, amit eddigi életében sohasem tudott volna elképzelni, s már visszafelé, az úton figyelt föl arra, hogy mozgásában is milyen hajlékony kecsesség van. Pedig a nagyon nagy emberek mackósan szoktak járni, gondolta, de az ő Othellója úgy ment, mintha alig érintené a földet, s Imola azt szerette volna, ha nem lenne vége, ha még beszélne hozzá, mert a hangja pontosan olyan fölkavaró volt, mint ez a hosszú, talán órákig tartó csók.

A többiek nem kérdeztek semmit. Mindent elárult Imola hátracsúszott maszkja, s az a telt vörös ajak, amely finoman remegett, s akkor a fiatal pap azt javasolta, hogy a „falatkák” után enni is kellene. Otthon, az örmény szigeten a maradék ételköltemények még szinte érintetlenek, mert az orosz szakács csak nagy menynyiségekben érezte az ízeket. Azt mondta, hogy odahaza, Szentpéterváron nem szokott szűk körnek főzni. Tíz főnél kevesebbre egyáltalán.

A pap, meg sem várva a többiek válaszát, hogy akarnak-e menni, hiszen tudta, hogy a fiatal pár talán ágyban töltötte volna ezt az estét is, elindult a csatorna felé, ahol kora este kikötöttek, s kézen fogva vezette Othellót, akit meg sem kérdezett, hogy akar-e jönni velük.

Fordítva ült az evezőpadra. Nem háttal evezett, hanem tolta a csónakot, ami Imolának furcsa volt. Azt mondta, észnél kell lenni, mert sok a részeg, s nem lenne kellemes a hideg lagúnában úszni a part felé.

Már jócskán hajnalodott, amire befejezték az evést, s mert a szolgák elvitték a csónakokat – ki-ki útjára indult, hogy bevásároljon, hogy elvigye az állomásra a postát, hogy kiszállítsa a szemetet –, csónak nélkül maradtak, s a pap azt ajánlotta Othellónak, hogy maradjon, elalhat egy cellában, használaton kívüli szobában, vagy valahol, ahol találnak helyet.

– Az igaz, hogy nem lesz valami fényes, lehet, hogy csak egy ágy van benne és más semmi, de ilyenkor mi is úgy teli vagyunk vendégekkel, hogy még a befalazott folyosón is alszanak – mondta, s az emeleti folyosó végére mutatott, ahol függöny zárta el az utat. – Van egy hajdani cella, aminek ugyan nincs ablaka, de azért ott pihenhet, aztán majd ha felkelt, hazavitetem, azazhogy kivitetem a szigetünkről, ahová akarja.

A világosságban látszott, hogy nem egészen ébenfekete, talán arab vagy fehér vér is csörgedezett az ereiben, arca megnyerően mosolygós volt, s Imola nem tudta levenni a szemét a férfiról. Legszívesebben nem engedte volna elmenni, mert semmit sem tudott róla, csak bőrének pézsmaillatát, a csókját s karjának erejét ismerte. De abból, ahogy beszélt, ahogy viselkedett, megérezte, hogy nem lehet akárki, hogy nemzedékek hosszú sorának kiválasztódása révén nemesült ilyenné, hogy miközben alkatra olyan volt, mint egy mesteri kézzel megfaragott ébenfa szobor, viselkedésében a gőg legkisebb jele nélkül mutatkozott, hogy nem az a fajta, akinek parancsolnak. Ellenkezőleg. Határozottságából sugárzott, hogy uralkodó fajta, akinek nem azért engedelmeskednek, mert félnek tőle, hanem azért, mert jelleméből, viselkedéséből érzik, hogy más módjuk nincs, ha a környezetében akarnak élni.

Imola nem szerette volna, ha most magára marad, de mert soha nem élt még át hasonló helyzetet, nem tudta, mit kellene tennie, mit kell ilyenkor mondani, milyen jelzéseket kell kibocsátani, hogy a másik érzékelhesse ezt a vágyat. De nem is kellett hogy töprengjen, mert a pap, mintha gondolatolvasó lenne, azt mondta:

– Látom, maguk még nem álmosak. Beszélgessenek itt, vagy inkább menjenek be Imolához, hogy ne zavarják föl a vendégeket – s azzal köszönés nélkül otthagyta őket a folyosón, s Imola, mintha csak parancsot teljesítene, kézen fogva vezette szobájába a férfit, aki úgy mosolygott, mintha azzal akarná betakarni félelmeinek fagya elől a szemlátomást zavartan viselkedő lányt.

A szobában sötét volt, s Imola nem tudta, mit fog kezdeni, hogy mit is kellene tennie. Kényelmetlennek érezte a ruhát, amelyet nem arra terveztek, hogy ilyen sokáig viselje valaki, de minden gondolat, ami megfordult agyában arról, hogy mit kellene mondani ahhoz, hogy most, a férfi jelenlétében ruhát váltson, megtorpant azon a ponton, hogy előbb le kell vetkőzni, hogy felöltözhessen az ember. Arra gondolt, most jó lenne zavarát leplezni a táskájában lapuló borostyánszipkával, a fémdobozos Simon Arz cigarettával, amelynek éppen olyan illata volt, mint a férfi bőrének. Aztán erőt vett magán.

– Nem gyújtok lámpát, mert át kell öltöznöm, egy kicsit kényelmetlen ebben a jelmezben ülni – mondta, s a ruhák suhogásából hallani lehetett, hogy vetkőzik, de még mielőtt kivehette volna a szekrényből a másik ruhát, a férfi utánanyúlt, s átkarolta.

– Ebben a sötétben nem kell másik ruha. Köpenynek elég a takaró is – és óvatosan letette az ágyra, majd finoman betakarta, s mellé ült, és magáról kezdett beszélni. – Én eredetileg núbiai vagyok, de még csecsemőkoromban Kairóba költöztek a szüleim, mert mi koptok, keresztények vagyunk, s nem lehetett Szudánban a mohamedán kereskedők között konfliktus nélkül élni. Apámnak hajói vannak a Níluson és a tengereken is, s én Párizsban végeztem a műegyetemet, Londonban a tengerészeti akadémiát. Brit állampolgár vagyok, fregattkapitány – kezdte, aztán órákon át mesélték az életüket. Éjszakának tűnt az idő a sötét szoba miatt, s még akkor sem vették észre, hogy dél is elmúlt, amikor Róbert és Marina becsúsztatta a küszöb alatt a búcsúlevelet, mert délután indult a vonatuk Nápoly felé.

Már alkonyodott, amikor kimerészkedtek a szobából, s a folyosón a pap csak annyit mondott:

– Vigyázz a kislányra, Áron, viselkedj jó keresztényhez méltón – s Imola ebből értette meg, hogy nem idegenként ment az asztalukhoz, hiszen élete apró részleteit ismerte már, de a férfi nevét még nem tudta, s aztán napokkal később a történetekből összeálló képből mindent megért. Azt is, hogy a kopt szertartások közelebb állnak az örményhez, mint a többi keresztény vallásokhoz, s hogy Áron – vagy Harun, ahogy a szolgái szólították – nem először járt Alex Petroszjan atya szentélyében.

A lagúna bejáratán túl, a nyílt tengeren várta a jacht, s Imola gondolkodás nélkül ült fel csomagjaival a hajóra. Nem félt. Olyan biztonságban érezte magát, mintha örök időktől ismerné a férfit.

– Ezt a riadalmat – mondta nevetve Imolának, amikor a legénység szerteszét futott, hogy aztán percek múltán a mocskos göncök helyett frissen vasalt tengerészuniformisban merészkedjenek a fedélzetre. – Nincsenek ahhoz szokva, hogy nő is lehet a fedélzeten, s hogy ahhoz úgy kell öltözni, mintha kimenőt kaptak volna egy nagyvárosi kikötőben, aztán meg az a helyzet, hogy ez a magánjachtom ezek nem katonák, s én hagyom, hogy úgy járjanak, öltözzenek, ahogy az nekik kényelmesebb. Ugye, nem minden ruha kényelmes – mondta, és ismét nevetett, mert a vetkőzésre való emlékeztetés miatt Imola arcul akarta legyinteni, de csak az állát érte el.

– Csak nappal hajózunk, akkor is partközelben, hogy éjszakára kiköthessünk. Olasz naszádok járják a görög vizeket is, lemennek egészen Krétáig. Aztán az a mondás járja róluk, hogy úgy félnek, hogy előbb lőnek, aztán kérdeznek. Az útvonal elég cikcakkos lesz, végig az olasz partok mentén, aztán utolsó kikötés Lampedusa szigetén, s onnan már az afrikai partok mentén, egészen Kairóig.

– Az hány nap? – kérdezte Imola, s amikor megtudta, hogy talán kettő, de lehet három hét is, attól függően, hogy mennyit várakoztatják őket a parti őrség hajói a kikötőkben, azt mondta, hogy neki Abbáziába kell mennie, s hogy ezt a nílusi kirándulást halasszák el, most nagyon hideg a tenger is, a levegő is, márpedig ő úgy szeretne hajókázni, hogy ahol lehet, ott úszhasson, napozhasson a homokon.

Már délen, Rimini körül jártak, amikor Áron fordulásra adta ki a parancsot, s úgy tervezte, hogy a dalmát partok mellett hajóznak északra, esetleg megállnak Raguzában, s mutatta a térképen, hogy Raguzából, azaz Dubrovnikból merre mennek tovább.

Olasz hadihajók keresztezték az útjukat, s bár a látóhatár szélén vonultak rendezett sorokban, Áron távcsövével vizsgálgatta őket, s Imolának sorolta a torpedórombolók, az ágyúnaszádok osztályait, némelyiküknek a nevét is tudta. Már a kivénhedt gőzcsatahajók füstje alapján is sorolta, hogy most éppen a Garibaldi vagy az Edmondo D’Amicis halad közelebb.

– Ezek Albánia felé mennek. Az olaszok meg fogják támadni Görögországot is – mondta, s mesélt a koptok szent városáról, az abesszíniai monolit, gránitba faragott sziklatemplomokról, ahol gyermekkorában apjával járt. Aztán fényképeket mutatott rongyos, őskori puskákkal felszerelt mezítlábas katonákról, akiket csak úgy tudtak megadásra kényszeríteni az olaszok, hogy a hegyi utakat repülőről beszórták spanyollovasokkal, azokkal a háromszárú szegekkel, amelyek tüskéi közül egyik mindig fölfelé áll, s nem lehetett elkerülni, hogy bele ne lépjenek a katonák a keskeny, egy ember szélességét is alig meghaladó sziklaösvényeken.

Már látni lehetett a dubrovniki erődök falait, a templomait, a kikötőben nyüzsgő kishajókat, csónakokat, de nem lett városnézés. Szinte ki sem jöttek a kabinjukból. Szeretkeztek, egymás testét úgy falták, mintha attól féltek volna, hogy másnapra eltűnik, s ami most még létezik belőle, azt éhségükben azonnal el kell fogyasztani.

Csak a fedélzetre mentek föl néha, ha enyhült a hegyek felől orkánszerűen süvöltő hideg szél ereje, s Imola csak nézte, hiszen a beszédükből semmit sem értett, hogy milyen tisztelettel beszélnek gazdájukkal a tengerészek, s hogy egyikük sem néz soha egyetlen nő szemébe sem. Először azt hitte, hogy csak rá nem mernek nézni, aztán egy alkalommal, amikor a városi piacra mentek Áronnal, az őket kísérő tengerészeket figyelve fölfedezte, hogy az árusasszonyoknak sem néznek a szemébe. Elnéznek mellettük, vagy a kezüket nézik, de kerülik a lehetőségét annak, hogy találkozzanak a tekintetek.

Imola a szeretkezések és a félálom között otthonáról beszélt. Lovairól s a téli szánkázások öröméről, s most már tudta azt, amit eddig csak érzett, hogy a havon szaladó szántalpak suhanása, az, ahogy belemélyednek a friss hóba, ugyanazt a vágyat ébresztették föl benne, mint most Áron simogató keze, amikor megnyílni készen arra várt, hogy testébe hatoljon a férfi.

Tervezgették a nyarat, amely közelinek s mégis olyan távolinak tűnt, pedig már hetek teltek el a farsang óta, március elején jártak, s az Adria partjának hegyoldalain virágzott a mandula, a barack, s a halászkikötőből, ahol horgonyt vetettek, egy olyan virágzó dombra lehetett látni, mint amilyen a karneválra készült rózsaszín ruhája volt.

– Ha március közepén elindulok – kezdte a számolást Áron –, akkor az olasz ellenőrzések miatt az éjszakai kikötésekkel talán május közepén lehetek Kairóban. Onnan mindenképpen föl kell hajóznom Kartúmba. Apám beteg, segítek neki a cég ügyeiben, mert a szudáni gyarmati kormányzósággal meg kell újítani a szerződésünket… Akármeddig számolgatok, csak két megoldás van. Vagy te jössz júliusban Alexandriába, ami nekem jó lenne, neked pedig kibírhatatlan a legforróbb évszak miatt, vagy én jövök vissza érted Velencébe vagy Abbáziába augusztus folyamán, s a szeptember, néha még az október is olyan a sínai tengerparton vagy a Vörös-tengeren, mint az Adrián a legforróbb évszak, s akkor napozhatsz, úszhatsz ott kedvedre.

Imola is számolgatott, s mert időközben egy holland kapitánytól megtudták, hogy az olaszok, de a brit felségvizekre érkező hajókat az angolok is indoklás nélkül feltartóztatják, átvizsgálják, s így nem tudják még a nagy hajózási társaságok sem megjósolni, hogy mikor érkeznek vagy indulnak a hajóik, jobbnak látták, ha Abbázia vagy Velence lesz a találkozás színhelye.

– Jobb neked is, nekem is, ha otthon vagy Szent Lázár szigetén vársz, mint ha egy olyan hajón utaznál, amelyet napokig vagy hetekig nem engednek tovább, ahonnan indoklás nélkül leszállíthatnak utasokat. Én augusztus végén, legkésőbb szeptember első napjaiban már nálad leszek – mondta Áron, s számolgatni kezdték, hogy akkor még hány nap van hátra, mennyit kell várniuk, hogy újra együtt legyenek, s mert Áron levonta a hazavonatozás két napját s a visszautat, összesen négy napot, Imola sértődötten kezdte számolgatni a Szudánig s az onnan Abbáziáig levonandó heteket, hónapokat.

– Nekem csaknem százhúsz napot kell várnom rád. Neked viszont ezek szerint alig négy hetet – mondta, de ez a vitájuk már Abbáziában, a szárazföldön zajlott, ahol Imolának rá kellett jönnie, hogy a délszaki növények és fák, a ciprusok, magnóliák, leanderek gyönyörűek a villa parkjában, s a pálmák is trópusokat sugallnak a járatlan ember számára, de a villában nincs fűtés, azt eleve úgy tervezték, hogy csak nyáron fogja használni a család. És hiába volt a tölgyfa burkolatos nagyszalonban egy jénai üveg ajtajú kandalló, mert annak csupán érzelmi, esztétikai haszna s nem igazi funkciója volt.

– Kislány koromban, esős napokon, akkor még élt nagyapám, leheveredtünk a tűz elé, villanyt sem gyújtottunk, csak a kandalló fénye világított, és tata mesélt. Olyan országokról, ahol sohasem járt. Olyan állatokról, amelyeket csak lexikonokból ismerhetett, s mert minden izgalmakkal teli történetnek ő volt a hőse, úgy hallgattam, mint a te meséidet az Etióp-felföldről, a La Manche csatornában tomboló téli viharról. De azokban a mesékben tata mindig elmondta, hogy „akkor még apád sem élt, s én nem is álmodtam, hogy egyszer lesz egy ilyen drága szöszi unokám”… Te is úgy kellene mesélj, hogy „amikor még nem találtalak meg, s az életem olyan üres volt, mint a sivatagban eltévedt vándor kulacsa”… Így szebb lenne.

Egyre halogatták az elválást, s Imola már hatodszor-hetedszer módosította hazaérkezése dátumát. Órákat töltött a postán, telefonkapcsolatra várva, s amikor az olasz hadihajókról kezdett apjának beszélni, az lecsapta a kagylót, s rögtön táviratozott. „Ne mondj olyasmit a telefonba, amit ilyen feszült időkben félreértelmezhetnek. Nem érdekelnek a hajók, a katonák, csak az, hogy te egészségesen hazakerülj.”

Vissza-visszajártak a villába, mert a hideg ellenére is többletet adott, s Imola elmesélte Áronnak a póniját, amelyet hatodik születésnapjára kapott nagyapjától, s aki (mert úgy beszélt róla, mintha ember lett volna) bármire képes volt, ha megérezte a fahéjas sütemény illatát.

A kandalló előtt hevertek, úgy tervezték, hogy a kandalló előtt a földre rakott paplanokon alszanak. De hiába raktak tüzet, mert a falak ontották magukból a hideget, így hát visszamentek a jachtra, hogy ott tölthessék az utolsó éjszakát, s Imola elcsente a férfi arcszeszét, mert ez a különös keleti illat már akkor is vágyat ébresztett benne, ha rögtön reggeli szeretkezésük után Áron megborotválkozott, s bekente ezzel az indiai illattal az arcát.

Nem tudtak aludni, s beszélgetés helyett egymás kezét szorították. Olyan erővel, hogy az már szinte fájdalmat okozott mindkettejüknek, s Imola, hirtelen ötlettől hajtva, a kajüt nemesfa burkolatára szegezte a rózsaszín rokokó ruhát. Azt mondta, hogy az egyik szegre a sok közül – nem árulja el, hogy melyikre – rácsavart egy hajszálat, így Áron nem veheti le, s nem is csalhatja meg egy másik nővel abban az ágyban, amelyből nem a falat, hanem csak menyasszonya barackvirágszínű ruháját lehet látni.

Az állomáson még megesküdtek arra, hogy bármi legyen is, kitartanak egymás mellett, s Imolát nem zavarta, hogy az utasok fürtökben lógnak az ablakokban, úgy bámulják őket.

A brit fregattkapitányi rangjelzést viselő óriás négert s a szőke, a kor ízlése szerinti babaszépség leányt, akik szégyenkezés nélkül csókolóztak, s csak akkor szállt fel Imola a hálókocsiba, amikor már a másodikat csengették, s a kalauz rátette kezét a zsámolyra, amellyel a lépcsőre való feljutást könnyítette meg.

Hazaérkezése után nem mesélt senkinek a jachton töltött hónapról, de elsétált Marina háza előtt, azt akarta, hogy csak akkor olvassa el az Amerikából érkezett levelet, ha már látta, hogy tényleg üres a ház.

Az ablakok, ajtók nyitva voltak, munkások sürgölődtek az épületben. Festőlétrákat, benzinlámpával csöveket forrasztó embereket látott, s azt, hogy az új tulajdonos kivágatta az aranytujákat, amelyek, mint egy fegyelmezett szolgasereg, vigyázzban álltak, még nem is olyan régen, a kaputól a teraszra vezető út két oldalán.

Anyja nem kérdezett semmit, csak sóhajtozott, s pontosan úgy kerülte Imola tekintetét, mint az arab és maláj tengerészek. Az apja is csak éppen a villáról faggatta, s csak akkor kezdett kérdéseket föltenni, amikor a nyár elején gyanúsnak tartotta a rohamos hízást, s azt is, hogy egy francia-svájci ékszercég első embere érkezett hozzájuk. Nagydarab sofőr kísérte, s az ékszerész kezéhez bilincselt, fémmel bélelt táskából előkerült a gyémántgyűrű, amelyet Imola apja legalább négykarátosra becsült, de a cég pecsétes garancialevele tíz karátban jelezte a gyémánt nagyságát.

Órát is kapott, egy különleges kronométert, amelynek közepén az órákat és perceket mérte a két mutató, de a keret széle felé két koncentrikus kör forgott egymással szembe, a két naptár. Az egyik a tényleges dátumot mutatta, a másik pedig, hogy valamitől a jelzett napig, s ez szeptember harmincadikára volt beállítva, még hány napnak kell eltelnie.

Amikor aláíratta az átvételi elismervényt, kivett a biztonsági táskából egy, a megrendelőlaphoz csatolt mellékletet, amely Imolának szóló magánlevél volt, s átadta a lánynak. S amíg az az olvasással volt elfoglalva, egy bársonyterítőre ékszereket rakott sorba.

 

Drága egyetlenem,

fülbevalót nem mertem választani, mert az már szinte öltözék, s ahhoz a nők jobban értenek, mint a férfiak. Ne tartsd elzárva. Azt akarom, hogy viseld őket, hogy amikor felkelés után ujjadra húzod, vagy füledbe illeszted az ajándékomat, csak rám és arra a néhány hétre gondolj, amikor majd ismét láthatjuk egymást. Én szeptember harmincadikára állíttattam be a naptárunkat, de remélem, hogy sokkal korábban ott leszek. Azt hiszem, augusztus közepén indulhatok.

Csókol a te örökké hűséges rabszolgád,

Othello, a velencei mór

 

Imola nem tudta, melyiket válassza, de az ékszerész elárulta, hogy fényképes katalógusukból melyik tetszett Áronnak, s így aztán már nem is nézte a többit.

– Mennyire biztonságos ez a szálloda? – kérdezte a svájci, s Imola apja, akivel németül beszéltek, így tudta meg, hogy másfél napja nem aludtak, s felajánlotta, hogy a birtokon, amely autóval csupán pár percnyire van a várostól, nyugodtan pihenhetnek.

– Van páncélszekrény is, és ott vannak a vadászkutyáim meg a ludak. Azok sokkal hamarabb észlelnek bármilyen idegen mozgást, mint a legjobban képzett németjuhász.

A svájcinak tetszett az ötlet, azt mondta, hogy még úgysem látott magyar gazdaságot, s amikor megtudta, hogy a báró nemzetközi hírű galambász, lelkesedésében szinte a nyakába ugrott. Ő is tenyésztett, de nem postagalambokat, hanem ritka fajokat. Igazából nemcsak a szó szoros értemében vett galambokat, amint a vacsora alatt kiderült, hanem a galambfélékhez tartozó afrikai, ázsiai madarakat, s a terve az volt, hogy keresztezéssel kitenyésszen egy égszínkék tollú fajtát.

Poharazgattak, a báró megbontott néhány nagyon jó évjáratot, még abból az évből valót, amikor Imola született, s amelyet úgy palackozott, hogy az eljegyzésen, az esküvőn legyen mit a vendégek elé tenni.

Már diákélményeikről beszéltek, mert a báró két szemesztert végzett a berni egyetemen, s az ékszerész is ott tanult szinte ugyanabban az időben, így szinte kollégaként pertut ittak, s a svájci arról beszélt, hogy valami készül, nagy világégés lesz ennek a kardcsörtetésnek a vége.

– Mindenki drága ékszerekbe fekteti a pénzét. Már a svájci frankban sem bíznak úgy az emberek, mint néhány éve, s ami szinte hihetetlen, nem értékpapírt vásárolnak, hanem műtárgyakat. Főleg a neves festők képei kapósak, aztán beteszik egy bank széfjébe. Talán nem is tetszik nekik az, amit megvettek, de hozzáértő pénzügyi mogulok szerint ma ez a legbiztosabb befektetés.

– Kérdeznék valami nagyon személyeset, amennyiben nem köt a titoktartás. Ki küldi a lányomnak ezeket a vagyonokat érő ékszereket?

A svájcin látszott, hogy meglepi a kérdés, de őszintén azt kellett mondania, hogy fogalma sincs. A számlát egy kairói hajómágnás számlájáról utalták át, de nem ismeri, azt sem tudja, hogy mennyi idős, csak abban biztos, hogy nagyon gazdag lehet, mert a megrendelt óra és gyűrű árán kívül még szabadrendelkezésre átutalta a legdrágább fülbevaló árát is, amit a bank akkor fizet ki, ha Imola aláírása rajta lesz az átvételi elismervényen.

– Ennél többet nem tudok, de az biztos, hogy a genfi bankban ott van a lányod aláírásmintája.

– Én ránézek egy lóra, és megmondom az árát. A galambnak, ha száz méter magasan van, akkor is megmondom, hogy mennyi lehet az értéke, de az ékszerekhez nem értek. Elárulnád, hogy mennyibe került ez a küldemény?

– Azt nem – ingatta fejét az ékszerész. – Azt nem mondhatom meg, de a Rhône-kanyarban, a világhírű rozéborok hazájában kétszer akkora szőlőst lehetne vásárolni érte, mint itt az egész birtokod, szántókkal, rétekkel, erdőkkel együttvéve.

A bárót részben megnyugtatta, másrészt elbizonytalanította a válasz, s napokkal később, már az ékszerész elutazása után, amikor kettesben maradtak, s Imola nem lovagolt, csak hosszú száron sétáltatta lovait, megkérdezte, hogy kicsoda ez az ismeretlen maharadzsa. Imola nem válaszolt teljesen őszintén az apja kérdésére, nem mondott el mindent, csak annyit, amit szükségesnek tartott.

– Harmincéves, Párizsban végezte a műegyetemet, Londonban a tengerhajózási akadémiát. Nőtlen, gyereket várok tőle, és szeptember harmincadikán Velencében összeházasodunk – mondta, s apja, aki annyit azért megtudott, hogy a hajózási vállalat Szuezben van bejegyezve, de az igazgatósága Kairóban van, a világpolitikát ecsetelte. A közelgő s talán elkerülhetetlen második világháborút. Azt, hogy csak olyan helyre szabad menni, ahol biztonságban érzi magát az ember, és ahol ténylegesen is béke van.

Imolát meghatotta az a törődés, ahogy ettől kezdve a kedvében járt az apja. Tudta, hogy ez nem a jó partinak, hanem a várandósságának szól, s ha tehette, hiszen Marina távozása után nem volt értelme a városban maradnia, elkísérte apját a birtokra. Főzött is neki, s ha kedvük támadt, nagyokat sétáltak a domboldalra fölkúszó erdejükben. Teniszezni nem akart, félt az eséstől, mint ahogy a lovaglások is abbamaradtak, nehogy kirázza magából a gyermeket. S mert még a jachton megígérte Áronnak, hogy nem fog soha többé cigarettázni, egyetlen szenvedélye maradt: a birtok széli ártérben figyelni a bogarakat, madarakat, s esténként megírni végtelen hosszú leveleit, beszámolni a terhesség minden mozzanatáról. De nem sürgette Áront, akit néha tréfásan Harun ar-Rasíd néven szólított meg, s aki ahogy tehette, telefonált. Kartúmból, Szuezből, Alexandriából vagy otthonából, Kairóból hívta, s kétségbeesetten magyarázta, hogy nincs egy perc nyugta sem, apja betegsége s a megnövekedett forgalom miatt minden üzleti dolog a nyakába szakadt. De azért számolja a napokat, s Róbert nagybátyjával, a fiatal örmény pappal már lelevelezte az esküvőt, bár legszívesebben Jeruzsálemben, a Szent Sír templomában nősülne, de arra már nem lesz idő, s leveleiben, de a telefonban is egyre az foglalkoztatta, hogy vajon a terhesség miatt Imola meri-e vállalni a kimerítő tengeri utat.

A báró megvette a legnagyobb és legmodernebb rádiót, amit kapni lehetett, s a kúria előtti öreg diófa tetejére szereltette a villámhárítóval kombinált keretes antennát, mert távoli adókat akart hallgatni. Az angolok német nyelvű adásait, Moszkvát magyarul, de bejöttek a svájci német adók, a Vatikán s még egy csomó ismeretlen. Éjszaka, ha borús volt az idő, de nem villámlott, még az algíri francia adót is fogni tudták, s rövidhullámon néha a szuezi angol rádió műsorát.

Imola úgy hallgatta a híreket, ahogy csak férfiak szokták. Fejében ott volt Európa hegy- és vízrajza, újabb és régebbi határok, s amikor Hitler és Sztálin egyezségéről hallott, fölmerült előtte egy régi atlaszban látott térkép, amelyen az orosz birodalom és a németek között nincs más állam. Lengyelország nem létezik.

– Mi lesz, ha a németek és az oroszok felosztják Lengyelországot? – kérdezte, mert néha sikerült behozniuk a Danzig Hangja nevű fasiszta adót s a krakkói rádió francia nyelvű műsorát. A lengyelek szinte provokálták a németeket azokkal a kijelentéseikkel, hogy ők hadsereggel várják őket, nem sajtpapír röpcédulákkal, mint a müncheni egyezményben megszüntetett Csehszlovákia švejkjei. A németek a danzigi korridort emlegették, népszavazást lengyel Sziléziában, s Imola rettegve hallgatta az egyre közeledő morajt. Apjával együtt hitte, hogy ez lesz a világvég. S csak fél szívvel tudott örülni Marina levelének, amelyben fényképeket küldött New York közeli házukról, s megírta, hogy ő is babát vár, s hogy Róbert nagyon keresett festő lett, saját alkotásai mellett felkapták mint portréfestőt, s egy-egy egész alakos képért annyit kér, amennyit nem szégyell, mert néhány milliomos és szenátor vevője miatt csak a legfelsőbb körök vásárolják igazi művészetét, a futurisztikus képeit.

Imola postán kapott Árontól egy francia nőgyógyászati könyvet, amelyben egy gyarmati orvos statisztikát készített arról, hogy a vegyes, európai–afrikai párkapcsolatokból milyen bőrszínű gyermekek születnek. Neki tizennyolc százaléka volt arra, hogy fehér bőrű, fekete szemű, negroid vonású gyermeke szülessen. De a könyv szerint: „közel ötvenszázaléknyi az esélye, hogy tiszta fekete s húsz százalék annak, hogy a gyermek örökölje mindkét szülő tulajdonságának felét, létrehozva a kreolokhoz hasonló sem nem afrikai, sem nem európai faji jelleggel bíró utódot” – írta a szerző, s Imola azt remélte, hogy ha fia születik, olyan lesz, mint az apja, s ha lány, akkor fehér lesz, szőke és fekete szemű.

Éjszakára sem tette le az óráját, szinte percenként nézte a naptárt, s egyre kétségbeesettebben várta a jelet. Akármilyent, akárhonnan, mert augusztus utolsó napja közeledett, s már két hete nem kapott üzenetet.

Naphosszat hevert az ártéren az augusztus végi bágyadt fényben, nézte a csapatokba verődő, útra kész fecskéket, s egy reggel fölfedezte, hogy üres az istálló tetejére rakott gólyafészek, s a hónap utolsó hetének elején táviratot kapott. Krétán adták fel, augusztus tizenhetedikén, s csak annyi állt benne: „Most indulok Velence felé. Te csak akkor indulj, ha már onnan jelzek. Áron.”

 Izgatottan méricskélte a térképen a távolságokat. Kiszámította, hogy mennyit haladnak, ha tiszta a tenger, s teljes sebességgel működtetik a motorokat. Aztán meg beleszámította a vitorlákat, a hátszelet, s egy harmadik eshetőséggel is számolt: az ellenszéllel, viharos tengerrel. Csak egy dolgot nem tudott belekalkulálni. Azt, hogy mennyi időt kell kikötőkben rostokolniuk, s hogy vajon a görög és jugoszláv felségvizeken vagy végig az olasz Adrián hajózik-e majd.

Szeptember elseje, hajnal volt. Terhessége hetedik hónapja.

Egyedül maradt a vidéki házban, apja a gazdatiszttel elutazott. Egy szövetgyárral tárgyaltak az angóragyapjúról, s így egyedül hallgatta a rádiót. Úgy állította maga mellé, hogy az ágyból is elérje a keresőgombot, s ha már kikapcsolt az áramfejlesztő, amelynek szikrái recsegtették a vételt, s csak a telepekről működött a készülék, tisztán lehetett hallani a legtávolabbi adókat is.

De most sípoló, erősödő és halkuló zümmögésfélét hallott szinte minden hullámhosszon, s apjától tudta, hogy ezek katonai rádiózavarók, akik ráállnak egy frekvenciára, s lehetetlenné teszik az adások vételét. De azért hajnalban hallott valamit. Danzig szabadállam rádiója a Horst Wessel Liedet, az SS indulóját ismételte. Aztán figyelmet kért. És értelmetlen számokat, talán koordinátákat ismételt. A bemondó az induló szövegét dünnyögte folyamatosan, s az adás közben nehézfegyverek zaját lehetett hallani. Elcsavarta a gombot, aztán egy franciául, de szlávos akcentussal beszélő férfi hangját hallotta a másik adón, akinek talán megszakadt a kapcsolata a külvilággal, mert ugyanazt a szöveget olvasta be ötpercenként. „A Német Birodalom hadserege támadást intézett Lengyelország ellen. A légierő Varsót bombázza.”

Rémülten keresgélte az adókat, tudta, bekövetkezett az, amit apja előre látott, s aztán késő délután sikerült egy olasz adót találnia, ahonnan megtudta, hogy „Franciaország és Anglia vállalt kötelezettségei értelmében Németországgal szemben hadban álló félnek tekinti magát”.

Elájult, rosszullét környékezte, s a sokadik ájulás, az iszonyatos fájdalmak egyik szünetében kivánszorgott a tornácra, segítségért kiáltott, aztán összeesett.

A gazdatiszt felesége a bábáért szaladt, repülősóval, ecetes vízzel próbálták éleszteni, de csak pillanatokra tért magához. Az asszony kerékpárra ült, hogy orvost hozzon, s a félig eszméletlen Imola az öreg bábaasszonnyal maradt. Vérzett, erős fájdalmai voltak, aztán megindult a szülés. A magzatvíz elment, de olyan nagyon vérzett, hogy a bába nem tudott segíteni, aztán amikor meglátta a fekete csecsemőt, kiejtette kezéből a törülközőket, s táskáját a szobában hagyva elmenekült.

A csecsemő felsírt, de Imola azt már nem hallotta, azt sem láthatta, hogy a köldökzsinór a baba nyakára szorul, s néhány nyüszítés után végleg elhallgat a kisfiú.

Nem tért magához. Lassanként elvérzett, s az orvos csak a halál beálltát tudta konstatálni. Imola nem láthatta, hogy olasz nyelvű táviratot hozott a postás, amit majd a temetés után a báró fog elolvasni: „Áron egy calabriai kikötőben vesztegzár alatt van. Brit zászló alatt hajózott, sorsáról nincs döntés. Értesítem, ha további híreim lesznek. Petroszjan Alex.”

Imolát és a csecsemőt a családi birtoknak a város felé eső végén, a kiserdei kriptában temették el. Ez volt a családi sírboltba, közel két évszázad után, az utolsó temetés.

 

A Súrlott Grádicsban már harmadik napja írásbeliztek az öregek. Lyukasra radírozott oldalak, ceruzával áthúzott mondatok töltötték be a füzetlapokat, s mindenik füzetben talán egy vagy két használható mondat volt, amikor a rajztanár hangosan bejelentette a dolgozatírás végét.

– Most már tessék befejezni, mert lejárt a „Három nap egy esztendő” nevezetű fogalmazási óra – mondta, s a többi vendég, akik eddig síri csendben szopogatták italaikat, most megtapsolták a tanárt, aki jó pedagógushoz illően összegyűjtötte a füzeteket. Az asztalokon csak a helyi újságnak az a száma maradt, amely az ominózus esetről tudósított.

 

A város terjeszkedésével a hajdani báró Ilosvay család vidéki kúriája ma már az egyik elegáns villanegyedben áll, s a mára már elvadult kiserdőt, amely szintén a birtok része volt valaha, a polgármesteri hivatal, a képviselő-testület egyhangú szavazata alapján, parkká akarja szelídíteni. A dzsungel sűrűségű aljnövényzettől eltakartan áll az Ilosvay család sírboltja, mely nem képvisel építészeti értéket, éppen ezért a műemléki felügyelet hozzájárult a lebontásához. Többszöri próbálkozás után sem sikerült a család élő leszármazottait megtalálni, s a hivatalos közlönyben megjelentetett hirdetésre sem jelentkezett senki, aki elszállíthatta volna az új köztemetőbe a maradványokat. Rendőri és tisztiorvosi jelenléttel feltörték a kripta elfalazott bejáratát.

A városi építészeti hivatal embere, aki egyben a műemléki felügyeletet is képviselte, az újságíróknak tartott sajtótájékoztatón azt mondta, amit nemcsak mi közlünk, de már tegnap szinte szóról szóra megjelent az országos, sőt angliai lapokban is:

– A falazatot belülről rakták, ezt már a második sor eltávolításakor is látni lehetett. A döbbenetes látvány csak az utólagos fal több mint felének kibontása után tárult elénk. A kripta előterében, ahonnan a koporsók helyéül szolgáló falmélyedések nyíltak, a rózsaszín brokáttal leterített kövezeten három teljesen ép, mumifikálódott testet találtunk. Egy fiatal szőke asszonyt, karjában egy kék pólyába csavart fekete bőrű csecsemővel, s rajtuk fekve egy körülbelül kettőszáz, kettőszáztíz centiméteres nagyságú, szintén fekete bőrű férfit, aki angol tengerésztiszti egyenruhát viselt. A férfi zsebében iratokat találtunk, amely szerint Aron Bendie, egyiptomi illetőségű brit állampolgár, tengerészeti besorolása, rangfokozata szerint fregattkapitány, állomáshelye London, az Admiralitás.

  Az asszony karján különleges, Patek Philipp márkájú, ékszerész által tervezett és díszített aranyórát, fülében nagy értékű briliánsokkal díszített fülbevalót, ujján szintén nagyon értékes, gyémánttal berakott gyűrűt találtunk, amelynek párját a fekete bőrű tengerésztiszt viselte.

A holttestek eltávolítása után az említett rózsaszín brokátról megállapítható volt, hogy az egy antik női ruha.

A férfi zsebében talált pénztári blokkok, számlák, banki bizonylatok alapján azt kell feltételeznünk, hogy 1939. december 5-e után került a kriptába, mert az említett dokumentumokon az utolsó dátum december 5.

Az asszony és a csecsemő temetése pontosan ismert. Őket ugyanabban az évben, szeptember 3-án temették el.

A jelenség megrázó és érthetetlen. Ki volt az angol tiszt? Miért falazta be elevenen magát?

 

Ötödik Békai nehézkesen emelkedett fel az idegen asztaltól, s ült vissza a harmadik napja üresen álló helyére. A többiek is követték, s amikor már letelepedtek, s megrendelték italaikat, a rajztanár, kezében a füzetekkel, az asztaluk elé állt.

– Az volt a feladatuk, maguknak mint mindent tudó túlélőknek, hogy válaszoljanak két kérdésünkre. Egy. Ki volt a két felnőtt személy, mert az újságban megjelenteket önök itt vitatták. Kettő. Hogy mi közük volt egymáshoz. Tehát akkor, Békai úr, tessék, itt a füzete.

– Hát akkor – mondta Békai, és megköszörülte torkát. – Azt bizton mindenki tudja, hogy Ilosvay lánya megszökött Amerikába azzal a festővel, aki a kálváriakápolnában a freskókat festette. Ez tehát nem a lánya. De volt egy orosz emigráns, annak volt ilyen szőke lánya. Zongorázásból élt, s a háború előtt itt játszott egy csupa néger kubai dzsesszzenekar, azokkal is muzsikált. És azoknak volt olyan cifra katonai egyenruhaféléjük, mert úgy hívták őket, hogy „Süjjedő Titanik”. Az az orosz Irina, mert így hívták, a báróval is összekeveredhetett, mert nála lakott. Aztán a báró megmérgezte mind a hármat, amikor néger fattyat hozott a világra. A háború után, lehet, azért ítélték életfogytig – hát szerintem ez a tiszta igazság.

– Én nem úgy látom – mondta a Meszticz-fűszerkereskedés hordára, aki másodikként kapta vissza a füzetét. – Még az első háború előtt Indonéziából a német gyarmatra, Új-Guineába érkeztünk, s ott Fort Hindenburgban láttam egy láncszaggató, fogával köveket szétharapó bennszülött erőművészt. Akkor még üzleti vállalkozást szerettem volna indítani itthon, s arra gondoltam, hogy rábeszélem ezt a kannibált, hogy jöjjön el velem. De közben tetten érték, hogy egy német tiszt feleségének sírját kiásta, s megette a maradványokat. Ezért halálra ítélték. De volt neki egy kisfia. Az keveredhetett ide. Az, hogy a kriptában találták, éppeg hogy klappol az apja életrajzára. A gyermek az övé lehetett. Azt is enni vitte, hogy megtanítsa, már ahogy náluk szokás. A szőke nő pedig, ki ne emlékezne arra, hogy a báró szeretője volt. Eredetileg bécsi műlovarnő. Azért tartott a báró lovakat, s aztán amikor az az Ingeborg vagy Bibiana, már nem emlékszem biztosan a nevére, leesett a lóról, és kitörte a nyakát, a báró eladta a lovakat. De a családi kriptába temette, s úgy tudom, arzénnal itatták át, hogy konzerválódjon. Na, abba evett bele a néger és a gyermeke.

– Ilosvay lánya nem szökött meg senkivel – mondta a pedellus. – Nem szökhetett meg, mert egy svájci szanatóriumban halt meg tébécében. Neki volt egy angol társalkodónője, akinek a férje valami Karib-tengeri szigetecskéről származott át Londonba, és fekete volt. Amikor negyvenháromban bombázták a petróleumgyárat, a légvédelem lelőtte az angol gépet, de a pilótát, aki ejtőernyővel kiugrott, soha nem találták meg. Na már most, a báróról még a kisgyermek is tudta, hogy angolbarát, az bújtatta el a repülőst. Emlékezzenek! Csak egyetlen gép bombázott, azt is írta a Hírmondó, hogy biztosan eltévedt, elszakadt a kötelékétől. De az igazság mostan kiderült. A pilóta azért repült ide, mert tudta, hogy a háború miatt éppen itt rekedt a neje. A báró több mint egy évig, a német megszállásig bújtatta a pilótát. Az asszony elkapta már korábban a bárókisasszonytól a tüdőbajt, aztán a terhesség betett neki és a csecsemőnek is. A férje pedig biztosan öngyilkos lett, mert azt hitte, amikor tavasz végén bevonult ide is az SS, hogy a németek győztek.

– A dolog sokkal egyszerűbb – mondta a temetőőr. – Ilosvay kisasszony megszökött. Az anyját meg azt a torzszülött testvérét én temettem el a háború alatt. Akkor már el volt falazva a kripta, s a Rozsnyaiak sírjába temettem, mert a báróné lánykori neve Rozsnyai. Itt nem volt semmiféle angol kisasszony, sem műlovarné. Azt csak híresztelték a báróról. És én mint szakember mondom, hogy ilyen csodásan épen maradó múmia nincs. Azokat a filmesek csempészték oda, hogy valami szerelmes filmjükhöz szolgáljon valóságos alapként. És hogy már jó előre ingyenreklámot csaphassanak maguk körül, már ahogy szokták. De rajtam megbuknak.

– Ezért kár volt három napot böjtölni – mondta a harangozó. – Mind igazuk lehetne maguknak, de én jobban tudom, hogy kik voltak. Mert az a néger egy éjszaka bekopogott hozzám, s kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy kell neki egy harangkötél, de csak akkora darab, amit a két kiterjesztett kezével éppen átér. Én adtam is neki, mert volt raktáron. Emlékszem tisztán mindenre, mert elébb csak a fogait láttam meg a sötétben, de én tudtam, hogy a Kludszki-cirkusz darabokra esett, s hogy nekik volt egy ilyen hatalmas néger erőművészük. Aztán még aznap délután láttam a Transsylvania Szálában, hogy kifeszíti a két kezével a feje fölé a kötelet, s a társa, egy szőke légtornásznő, aki szoptatós lehetett, mert a trikóján a mejje körül két tejfolt nedveskedett, szóval az a nő a néger nadrágjára, zakójára varrt hágcsófélén felment a vállára. Aztán a kifeszített kötélre lépett. Karszéket, napernyőt is vitt, s ott a széket egyetlen lábra állította a kötél közepén, azt egyensúlyozta, s aztán leült újságot olvasni, de úgy, hogy fél kézzel tartotta a napernyőt is. A néger pedig elkezdett sétálni vele, de úgy, hogy a szék még csak meg sem moccant, s a lábával egy tányért tologatott a közönség felé, hogy adakozzanak. Na, aztán ezek ketten, akik itt maradtak a Kludszkiból, mindenhol szerepeltek a városban, s nekem most csodálkozni kell azon, hogy csak én emlékszem rá. Szóval a néger és a nője összekeveredtek valami cigány truppal, akik meg akarták venni a kötéltáncosnőt. De a néger nem adta. Együtt ittak a Szürke Békában, ahol a cigányok bemákonyozták őket, hogy magukkal vihessék vásárokra a nőt, mert szó, ami szó, szép volt, de nagy lehetett a mákonyadag, s azok belehaltak. Ezt nekem egy csendőr mesélte még ezerkilencszáznegyvenben, éppen itt, a Grádicsban. Mert a cigányokat elkapták, de azok nem akartak vallani a hullákról. Na, most előkerültek. A mákonyról pedig tudni illik, hogy az konzerváló, mumifikáló szer.

– Passz – mondta a sekrestyés. – Engem páter Hyacintus megesketett, hogy azt a gyónástitkot, amit véletlenül hallottam, amikor egy nagyothalló ember gyónt, nem mondom el senkinek. Hát nem is mondom. De annyi szent, hogy nem úgy volt az, ahogy az urak emlékeznek.

Csend lett a teremben, mindenki a hallottakon gondolkodott, aztán a rajztanár szólalt meg elsőnek.

– Magukhoz képest Rubik Ernő csak egy hurkoló-kisiparos. Mert maguk itt a szemünk láttára feltalálták azt a dobókockát, amelyiknek minden oldalán hatos van – mondta, s fölvette zakóját, aztán éppen csak biccentett, s otthagyta ezzel a dobókockás feladvánnyal a társaságot.

– Miért lenne mindenik oldalán hatos? – kérdezte a Meszticz-fűszerkereskedés hordára, aki köztudottan jártas volt a kockadobásban.

– Ezt csak képletesen mondta – okoskodott a pedellus. – Ez azt jelenti, hogy mi mindig telitalálatot érünk el, s hogy bármelyikünk visszaemlékezése lenne az igazi, jóval igazibb, mint amit az újságban írnak igazság gyanánt.

– Uraim – kezdte Ötödik, azaz V. (Váltóőr) Békai Pál. – Uraim, mivel születésünk szerint e pillanatban mi rendelkezünk ebben a városban korelnökségi lehetőséggel, szavazzuk meg, hogy ezen az alapon, korelnökségünkre való tekintettel kérjük ki a kórbonctani intézetből a három talált holtat, s példát mutatva más jövőbeli hasonlatos eseményeknek, saját pénzünkön, de temetkezési kisiparos asztaltársunk önköltségén temessük el őket.

– Szép gondolat – mondta Baloghné, a Súrlott Grádics tulajdonosa, igazából a láthatatlan tulajdonos felesége. – Én szintén önköltségi áron, ha az urak fizetik, megrendezem a halotti torukat, hogy emlékezzék a város, mi kegyelettel vagyunk, habár elég nekünk a cigánykérdés, de kegyelettel vagyunk másfajta színesbőrűek iránt, nem vagyunk rasszisták, csak hát az, hogy így állunk cigányügyben, az nem a mi hibánk. Mert lám: tisztelettel, sőt mi több, szeretettel vagyunk még a halott négerek irányába is.

 

 

 



Nyitólap