Thimár Attila
Zalán Tibor: Dünnyögés
félhangokra
Kortárs Kiadó, 2006
Lárvaként lefelé csüngő csontváz,
pasztellszínek, az enyészet elmosódó foltjai, két név, két
különböző színnel szedett szó: dünnyögés –
félhangokra. Ezzel fogad minket Zalán Tibor verseskötete. A
borító nem optimista, de nem is lázadó. A beletörődés
hangulatát sugározza, ahogy beleinket, tüdőnket lassan
elfolyósítja, felemészti az elmúlás. Nem vidám kötet, de
ereje mint a rozsdáé: kérlelhetetlen, kikerülhetetlen.
Zalán utóbbi könyveiben – akár
verseskötetekre, akár a regény két kötetére gondolunk – a
legfontosabb kérdés: mi az, amit fel tudunk mutatni az
elmúlás megváltoztathatatlan folyamatával szemben. A korábbi
életszakaszok örömeit vagy azok emlékeit? Másokhoz való
kötődésünket? A szeretetet? Az én minél erősebb hangú
kiteljesítését?
Ez a kötet két kapaszkodót ajánl, vagyis
inkább próbálgat: a játékot és az irodalmi hagyományt,
amely bármikor rendelkezésünkre áll, amikor szükségünk van
rá. E két létező szorosan összefügg, ha arra gondolunk,
hogy az irodalom olyan hagyományforma, amely éppen sajátos
játékosságával közelít a transzcendenciához. Ez a játék
nagyon komoly, nem holmi bohóckodás, hanem az állandóan
újjászülető forma – vagy az állandóan újjászülető
formában a lényeg – változékonysága, amelyben az egy,
avagy a mindenség megnyilatkozhat. Ily módon az irodalmat nem
is lehet elképzelni másképpen, mint a játék és
transzcendencia két szélső pontja közötti
oszcillációként.
Zalán új kötete ezt a felismerést veszi
alapul, szerencsénkre nem filozofikus szinten, hanem a
költészet, a líra eszközeivel megdolgozva anyagát. A 13
szakasz verseiben, pontosabban zárt formájú versszakaiban
újraéled irodalmi hagyományunk, de ez a revitalizálás nem
egy „irodalmi önelvű” cselekedet, amelynek során azon
ámulhatnánk, hogy milyen nagy és szép irodalmunk, hanem egy
személyes és éppen ezért hiteles próbálkozás, amelynek
során a megszólaló én saját lelki kapaszkodójának
megépítése végett olvassa-írja újra nagy elődei sorait.
Önálló szólam végig, de szinte minden sorban és fordulatban
ott érezzük, hogy „Verset írunk – ők fogják ceruzámat,
/ s én érzem őket és emlékezem”. Az irodalomban való
személyes részvétel és ennek a részvételnek a hitele e
könyv tétje. A szerző nem másra keres választ, mint hogy
miért van az irodalom. Vagy „zalánul” fogalmazva: minek van
az irodalom, ha segíteni nem tud? A kérdés igazi művészi
erejét éppen az a tükörszerű befogadói szituáció adja,
amelyben e kérdést nekünk, olvasóknak kell megválaszolnunk.
Ha nekünk segít az irodalom, akkor a megszólaló énnek is
segít; ha mi úgy érezzük, hogy minden hiába, akkor a
megszólaló én is elveszett. A tét hatalmas, a költő mer a
borotva élén táncolni.
Az irodalmi hagyományhoz való kapcsolódást,
annak újramondását e kötetben egy barátságos, bár sokszor
kegyetlen irónia határozza meg. Az irónia alapja, hogy a már
kanonizált és kiemelt idézési szerepben álló szintagmákat,
félmondatokat a szerző kifordítva építi saját szövegébe.
Ismerősek és mégis újak ezért e sorok. Nagy evokatív
erejük miatt viszont nemcsak a sokszor idézett helynek, hanem a
szerzők más műveinek jelentéseit is szervesen tudják
beemelni Zalán verseibe. A választott vendégszövegek nem
pusztán intertextuális átvételek, hanem olyan jelentésmezők
kibontásai, felszabadításai, amelyeket éppen kanonikus
szerepük kötött meg. „Bukj fel ne küzdj tovább az árral /
mindig megtelik az ember szarral” – olvassuk itt, s a József
Attila-verssorok nyelvi energiáját ugyanúgy megmozdítják e
sorok, mint a költőelőd Isten-élményének összes szép
megformálását. A társ – akár testi, akár lelki –
hiányát is József Attila sorainak megidézésével teszi
élesebbé, igaz, egyben szürreálisabbá Zalán: „Aludj Nem
lesz reggel / Vérbabák ültek verebekhez”. A
„galambok–vérbabák” aszszociációs mező elsősorban egy
nem érzékleti, hanem inkább nyelvi szürrealitású
jelentésteret nyit meg. Ez a poétikai eljárás, amely a
nyelvet – a nyelv normális működését – helyezi a
szürrealitás viszonyítási pontjának egyik alapjává, minden
irányban szélesre tágítja a versformálás lehetőségeit.
Nem gátak vagy tabuk ledöntéséről van tehát szó, amikor a
sokszor idézett sorokat kifordítja a szerző, hanem arról,
hogy a nyelv sablonokba rögzült irodalmi paneljai mögé
kíván látni, és személyesen megtapasztalni a nyelv
valóságon túli működését. Felmerülhet, hogy ennek a
vállalkozásnak az elmúlástematika ad-e elegendő menynyiségű
levegőt. A fizikai pusztulás, a lelki elcsüggedés önmagában
talán nem nyújt elegendő teret a nyelv szürreális
működésébe való betekintéshez. A forma, a négysoros bokor,
illetve páros rímű ütemhangsúlyos versszakok laza
szerkesztése igyekszik a gondolati és érzelmi teret oly
tággá tenni, amennyire csak lehet, ám a téma homogenitása
mégis sok lehetőséget lehatárol.
Amiként a kötet verseinek sora, úgy a cím
is az irónia erőterében nyeri el teljes értelmét. A rövid
versszakokra bomló mű, amelynek megszólalási alaphelyzete az
önmegszólítás, egy mágikus mondókához, varázsszöveghez
is hasonlóvá teszi a versfolyamot. Dünynyögés, mormogás az
egykori sámánok szólama, amely arra nyitott nekik
lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjenek a transzcendens
világgal. A szertartásokon körben ülő laikusokat pedig
megnyugtatta – még ha a szöveget nem értették is – a
hangok folyama, s minden bizonnyal erőt adott nekik, hogy úgy
hitték, a beavatottnak biztos kapcsolata van a túlvilággal.
Hasonló hatásmechanizmuson alapult a sámánisztikus
gyógyítás is.
A dünnyögés másfelől a nem tisztán
érthető beszédet is jelöli, azt a megszólalásmódot, amely
nem logikai-grammatikai, hanem inkább akusztikai-emocionális
szempontból teszi befogadhatóvá a verset. Az akusztikai
élmény jelentéstartalmát erősíti a cím másik, ugyancsak
rendkívül jól kiválasztott szava, a „félhangokra”. Ez
ugyanis egyszerre jelöli a kromatikus skála következetesen
szigorú sorrendiségét s az erre épülő egész legújabb kori
zeneirodalmat, másrészt éppen az elválasztottságot,
megosztottságot jelölő „fél-” szótaggal mutatja, hogy
itt mindenképpen egy párbeszéd egyik részét-felét halljuk.
A párbeszéd másik felét az irodalmi hagyomány művei adják,
ha kifelé nézünk, illetve a belső csönd, ha befelé. Ami
ezen a félhangos dünnyögésen belül van, az már csak a
csönd. Az elmúlás, a halál csöndje.
A párbeszédességet jelzik a sárgásbarna,
aranyszínű kiemelések, amelyekkel egyes szavakra,
szintagmákra mintegy zenei hangsúlyt tesz a költő.
Többségében ezek azok a helyek, ahol az idézeteket parafrazeálja,
de nem mindenhol, ezért a színek váltogatása sem útjelző,
inkább egy újabb sorozat, amely párhuzamosan fut a kötetben
kibontakozó lírai történettel.
A kötet alaphangnemének kialakításában
részt vesznek az illusztrációk is. Zalántól mint avantgárd
művésztől sosem állt távol a különféle művészeti ágak
egybefonása, társítása vagy éppen az, hogy az egyszerre
többféle érzéki élményt nyújtó műfajokban
tevékenykedjék, gondoljunk például egyik legutóbbi
munkájára, egy operalibrettóra. E kis verseskötetben a
verbális művészeti ágat a képzőművészeti egészíti ki
– mint például a Talált képek kötetben –, hiszen
mind az egész kötet, mind az egyes ciklusok értelmezésében
nagyon fontos szerepet játszanak Kovács Péter grafikái. A
finom vonalakból és tónusokból álló képek a mulandóság
érzését sugallják, s a versekben megnyíló értelmezési
tartományok közül a sic transit gloria mundi erősödik
fel általuk. Szekvenciaként újramondják a lírai
történetet, ikonként jelenítik meg a versek
jelentéstartalmát.
Úgy vélem, e kötet fordulópont Zalán
költészetében, mert a magyar irodalom klasszikus
hagyományának újraértelmezése, az intertextuális játék szürtextuálissá
változtatása egy olyan alkotói mezőt hozott létre, amelyben
számtalan izgalmas terület várja még a költőt és az
olvasót egyaránt.