|
Szöllősi
Mátyás
Nyomodban az évszakok
(tavasz)
megnyílt a lék a tó az égre néz
pirkadatunk a térbe írt jelen
merev embernyi kockát görget át
a szél egy egész virágzás-hegyen
egy jégcsap-villanásban árnyak íze
és hő leng át a nedvesség fölött
az égi szó szivárvány-büszkesége
záporban kúszik a felhők között
te kockaként gurulsz elindulóban
merev vagy mint akit a tél bevérzett
fény-csobbanás s a csend már elhalóan
oldott szimmetriájú hangra érzett:
felhangzol mint egy kürtjel éles arca
mert fénybe ránt a szem-szárnyú tavasz
fohászkodásod fájdalomba tartva
hegyen visító születés-panasz
(nyár)
fejet csóvál a tenger lombnyi káosz
szétszóródás és hőség-mennyezet
bitófa-árnyék húzza szét az álmod
fekete csíkként önmagad helyett
kíváncsiságból szed most szét a táj:
forrpontig égsz s lehűlsz te így vagy ébren
te érzelmesség-csillagképre vársz
az oldódó hűs higany rész-egészben
leülsz már nem villansz ahol homály van
a nyári csendben szégyen-lábnyomok
tested szétkattan kulcsnyi járatában
kint parti föveny bent magány-homok
a hőség is fejet csóválva néz:
megéri csendje oldódás ha van? –
a napsütésben oldasz mint a mész
s egymásba roskad két bizonytalan
(ősz)
ez már a hajsza lomha sárgulása
itt eső kápráztat koromsötétet
s ízekre szed a tested árulása:
a csend kihűlve csigaházra léphet!
meg így tipor a hűlő-észrevétlen
és fönt is lent is színek pálya-harca
csak egy holt sáv mi elnyomott: a tétlen-
megcsupaszított tested tégla-arca
csupasz lábad is rongyszőnyegre lépett
az idő szélként jár hónod alatt
és a nádszálvékony testeden éget
a nyárutói lombokból maradt
seb s araszonként bénít észrevétlen
a napszűrőként hulló képzelet
lecsupaszít nemcsak kívül de a mélyben
és hűt a hőség tartása helyett
(tél)
már lassan elterül kigombolódzik
a színtelenség üvegfal-jelen
s a test az nem szól már csak hallgatózik
egy koppanás nélküli éteren
már lassan elcsöpög és széthasad
a fény a tájon köd-szétszóratás:
s fehérre szőve vérző partokat
egy holt táj tükrén vesztőhelyre látsz
a tér hullámzik érthetetlenül
egy hófehér sikoly kipárolog
befagy a tó és ismét elterül
s fel nem töri amiket rádobott
az égi szó szivárvány-büszkesége
vagy a szél ami kockaként hozott
a délutáni nap hamar-szürkesége
komoly-magányos ünnephez szokott
