Nagy Gábor
Szélesebb látóhatárért
Gróh Gáspár: Határ. Ok
nélkül
Nem is oly rég eleven vita dúlt
afölött idehaza is – a határon túli alkotók körében
pedig máig vízválasztó értékű a probléma –, hogy vajon
használandó-e még a „határon túli irodalom” megnevezés,
vagy ideje végleg a lejárt eszmék bizományijába csapnunk. A
kérdés úgy is fölvethető: egységes-e a magyar irodalom? Meg
úgy is: van-e a különböző határon túli irodalmaknak –
vagy együtt a határon túli irodalomnak – olyan
ismertetőjegye, amely külön státust jelöl ki neki a magyar
irodalom egészén belül.
Pedig a kérdés egyszerűbben is
megközelíthető. A határon túli irodalmak sajátossága
elsősorban nem természetükben keresendő (ma már), hanem
közvetítettségük módjában. Egyrészt abban a történelmi
sajátosságban, ami Trianon következménye, s amit a
magyarországi „internacionalista-kozmopolita”, vagyis
nemzetellenes szocializmus csak fölerősített: a határon túli
magyarok kultúrája, irodalma mindjobban bezárult a
magyarországi befogadók számára. Nem jutottunk hozzá a
könyvekhez, nem ismertük, nem ismerhettük meg a műveket és
alkotókat. A határon túli irodalom csempészáru volt.
Másrészt abban nyilvánul meg ez a sajátosság, hogy a
földrajzi elkülönülés – elhatárolás – ma is együtt
jár a részleges magyarországi közvetítettséggel. Mert bár
jelennek meg magyarországi kiadóknál határon túli szerzők
művei, és némely határon túli kiadók jól terjesztik
könyveiket Magyarországon is, sőt a határon túli
folyóiratok is úgy-ahogy elérhetők (jobbára csak Budapesten
persze), mégis csupán a csúcsát látjuk annak, amit az
erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar kultúra
létrehoz.
Nem azért kell vagy lehet tehát határon
túli magyar irodalomról beszélni, mert az óhatatlanul más,
hanem azért, mert kevésbé látjuk innen, az anyaországból,
hogy milyen. Az persze nem zárható ki, hogy éppen ebből az
okból: más is.
Az is szembetűnő, hogy a határon túlra is
elsősorban csak az jut el, ami a legnagyobb kiadóknál jelenik
meg, azaz bizonyos értelemben ott is csak a jéghegy csúcsa
látszik az anyaországban létrehozott irodalomból. Kis
túlzással pontosan annyi, amennyit Frankfurtnak, a
nagyvilágnak akarunk megmutatni belőle. És gondoljuk egy
pillanatig végig, mennyit akar(t)unk megmutatni Frankfurtnak, a
nagyvilágnak a határon túl létrehozott irodalmakból. Nem
arra gondolok, hogy az teljesen más, ezért meg kellene
mutatnunk. Sokkal inkább arra, hogy egyes határon túli
szerzők kihagyásával – le nem fordíttatásával, be nem
mutatásával, figyelmen kívül hagyásával – az egyetemes
magyar irodalom legnagyobb teljesítményeit zárjuk el az
európai közvélemény elől. Újra kirajzolva, megerősítve
ezáltal a trianoni határok kontúrjait. (Persze neveket is
illik ilyenkor említeni, érv gyanánt. Csak kapásból: Tamási
Áron, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Kányádi Sándor,
Sütő András, Farkas Árpád, Gion Nándor, Majoros Sándor,
Nagy Zoltán Mihály, Penckófer János, Dobos László, Duba
Gyula… Közülük néhányan persze már áttelepültek
Magyarországra – vagy épp a mennybéli íróasztalnál
könyökölnek –, de némelyikük mintha még ide is – meg
oda is – magával vitte volna a trianoni elhatároló
vonalakat. S persze lehetne ellenérv gyanánt is neveket
sorolni, ez azonban nem szüntetné meg a fájó hiányt, hogy
jelentős magyar írók maradnak ki az európai körforgásból.
Az is árnyalhatja persze a helyzetet, hogy a kisebbségi magyar
művek egy része a többségi nemzet nyelvére lefordítva
hozzáférhető. Ezek a nyelvek azonban nem jelentenek belépőt
az európai piacra.)
Ha tehát Gróh Gáspár Határ. Ok nélkül
című könyvéről szót ejtve nem kerülhető meg a kérdés,
okkal kerültek-e csupa „határon túli” szerzők a kötetbe,
érdemes a szokatlan, két mondatra bontott, provokatív címből
kiindulnunk: az ok – és főleg ész – nélkül meghúzott
határok az okai annak, hogy ha nem is homogén egységként, de
a közvetítettség tekintetében egyként sújtott, háttérbe
szorított terrénumként tekinthetünk (részben napjainkig) a
határon túli irodalomra.
Gróh egyébként azzal az elszántsággal,
amellyel a magyar irodalom egészére igyekszik figyelni,
olyan irodalomtörténészek nyomdokaiba lép, mint Czine
Mihály, Ilia Mihály, Kiss Ferenc, Görömbei András vagy
Márkus Béla – akiknek elsősorban köszönhetjük azt, hogy a
szocializmus gyáván ellenséges („Csak meg ne sértsük a
szomszédos népek érzékenységét!”), szervilisen aljas
nemzetfelfogása ellenében még a rendszerváltozás előtt
megtörténhetett a magyar kultúrának ha nem is az
újraegyesítését, de legalább az együttlátását
előmozdító szemléletváltás.
Az írások végén olvasható dátumok
tanúsága szerint maga Gróh 1979-ben kapcsolódott be ebbe a
folyamatba. Ekkor jelent meg Duba Gyula Ívnak a csukák
című regényét elemző kritikája. Már ez az írás éles
szemről és az igényesség szigoráról tanúskodik. Ebben az
esetben talán túlzott szigorról is: Gróh a történelem
elevenebb bemutatását, az élesebb társadalombírálatot
hiányolja a műből. Érdekes, hogy a Duba hetvenes évekbeli
regényére annyira emlékeztető, gyönyörű Wies©aw Myşliwski-regény,
a Látóhatár hasonló szempontból volna kárhoztatható
– és sokkal inkább, hisz már jóval a rendszerváltozás
után született, tehát mi sem gátolta a szerzőt az őszinte
szókimondásban. Duba idejében ezt aligha állíthatnánk.
Talán ezért lel a kritikus is arra a mentségre, amely – nem
mellesleg – narratológiai szempontból logikus is: „A kamasz
hősök nézőpontjából való ábrázolás elfogadhatóvá
teszi, hogy az író nem tesz kísérletet a korszak egészére
vonatkozó ismereteinek összefoglalására.”
Gróh egyébként – bár ebben a kötetében
nagyobb teret kap a próza – bármely műfaj elemzésekor
elemében van. Előző kötete, az anyaországi magyar irodalmat
szemléző Egymásért vagyunk (2000) épp műfaji
szempontból tagolódik ciklusokra: verses-, prózakötetek és
irodalomtörténeti munkák szerint. A Határ. Ok nélkül
más elvet követ: bár kínálkozó lett volna a tájegységek
szerinti csoportosítás, ennek elhagyása épp azt igyekszik
hangsúlyozni, ami a határon túli irodalmakban közös – ami
épp megalapozza e kategorizálást. Ciklusok nélkül
következnek egymás után a különböző írások, noha
észrevehetően Erdély – Felvidék – Vajdaság – nyugati
emigráció sorrendben. (A sorból eddig valahogy kimaradt
Kárpátalja…) S bár ez a tagolatlan egymásutániság nemcsak
a tárgy, hanem a kritikai írások műfaját is igyekszik
zárójelbe tenni, ennyire azért nem egynemű a kötet. Gróh
elsősorban kritikus, ám a hosszabb-rövidebb kritikák sorát
(recenzióról, ismertető jellegű írásról nála szó sincs)
meg-megszakítja egy-egy alkotói portré: Áprilyról, Reményik
Sándorról, Kányádiról, Tamásiról, Szilágyi Domokosról,
vagy a kötetet szimbolikus értelemben is megnyitó Kós
Károlyról szóló írás. Tömör, koncentrált esszék ezek,
nem törekednek teljességre, arra azonban igen, hogy az alkotó
életművének lényegét ragadják meg. (Ezért
bakafántoskodás, ha hiányérzetünket fogalmazzuk meg. Magam a
Tamási-portréban keveselltem a drámák közül az Ősvigasztalás
és az Énekes madár említését.)
Még szembetűnőbb azonban, hogy Gróh nagy
léptékű tanulmányokat „rejt” a kritikák közé. S ezek a
kötet legizgalmasabb írásai. A Szilágyi István-regényeket
elemző két tanulmány – mintegy negyven-negyven oldal – a
kötet terjedelmének több mint negyedét teszi ki. Ha
hozzávesszük ezekhez a nagyjából huszonöt oldalnyi
tanulmányt Grendel Einstein harangjai című
regényéről, ez a három műelemzés majd a könyv harmada.
És méltán: különösen a Szilágyi-művek
értelmezése magával ragadó. Gróh műérzékenysége,
esztétikai magabiztossága és nem utolsósorban éleslátása
ezekben a tanulmányokban ragyog teljes fényében. Válasszon ki
bár egy szempontot – mint a referenciális társadalom- és
gazdaságtörténeti hátteret a Kő hull apadó kútba esetén
–, vagy idézze a Hollóidő kaleidoszkópszerű
gazdagságát a szempontok sokféleségében, mindig
érzékeltetni tudja az elemzett mű teljességét és
összetettségét. S a részből is irodalomtörténeti
jelentőségű summázatokhoz képes eljutni: „Szilágyi
bravúrja az, hogy valós anyaggal dolgozva, minden
vonatkozásában hiteles és eleven közeget teremtve állít
olvasója elé egy olyan modellértékű világot, amit a 20.
század írói utópiáiban kiüresedett formákkal,
jelzésszerű elemekkel jegyeznek, s absztrakt gondolatisággal
töltenek meg. Jajdon sokszínű, gazdag tablója történelembe
ágyazott, jól egyénített hőseivel kerete és háttere a
redukált emberi létezés bemutatásának. Ha az antropológia
és a filozófia kategóriáinak elvontságával akarjuk leírni
Ilka tragédiájának végső tartalmát, a század
zsarnokságainak képletéhez jutunk. Ez a színesen burjánzó
világ a személyiség kafkai elnyomásának, a szabadság orwelli
hiányának, a magára maradt ember becketti abszurditásának
hordozója” – írja a Kő hull… kapcsán, Szilágyi
remekművének egyetemes koordinátáit is felvillantva.
Kiviláglik ezekből a nagy ívű
értelmezésekből Gróhnak a történelem problémái,
kérdései iránti vonzalma is. Történelmi és irodalmi
szempontok kritikáiban is egymás mellé kerülnek. Ez a
kettősség rajzolja ki legélesebben Gróh kritikusi arcélét:
az irodalmat olyan, önértékében is teljes entitásként
látja, amely tágabb kontextusokba ágyazódik. E kontextusok
közül Gróht leginkább a történelmi, társadalmi jellegűek
izgatják. (Érdemes volna összegyűjteni a diktatúrák
természetére vonatkozó passzusait!) Az európai divatot is
megelőzve vizsgálta a személyes és közösségi, nemzeti
identitás konfliktusait.
Két, a kritikusi attitűd személyesebb
vonásaihoz tartozó részletet érdemes még kinagyítani. Gróh
Gáspár nem ódzkodik a szigorúbb bírálatoktól,
könyörtelenül rámutat a művek hiányosságaira. Mindeközben
saját tévedéseivel vagy elfogultságaival szemben is kritikus:
erről tanúskodik az Einstein harangjainak két
értelmezése a könyvben.
A másik vonás megint inkább csak a korábbi
kötetet vizsgálva rajzolódik ki. Az Egymásért vagyunk
ugyanis tágabb irodalomszemléletet mutat, mint az újabb
kötet: Esterházy, Závada, Károlyi Csaba vagy Tolcsvai Nagy
békésen megfér a Gróh ízléséhez közelebb álló
alkotókkal. A Határ. Ok nélkül ennél konzervatívabb
kritikusnak láttatja. Talán a két könyv közreadása között
eltelt hat esztendőben rejlik a titok: Gróh fontosnak
gondolhatta a nemzeti szemlélet hangsúlyozását. A
kötetzáró kritika legalábbis erre utal: olyan szlovák
történész munkáját elemzi, aki a szlovákiai
magyarkérdésben számunkra vigasztalóan emberi hangot üt meg.
De lehet, hogy csak véletlenül alakult így a kötet anyaga, Gróh
a határon túliak esetében kevésbé nyúlt posztmodern
szerzők munkáihoz (persze csak kritikusként, mert az az
írások utalásaiból nyilvánvaló, hogy olvasóként szinte
mindent ismer). Akár így van, akár úgy, a provokatívan
kreatív címmel ellátott könyvnek nemcsak indítása,
lezárása is szimbolikus értelmű: nyitva hagy – s ez
érezhetően roppant fontos Gróh számára is – némi reményt
arra, hogy lesz még a határokon túl is magyar irodalom. Ehhez
mindenesetre figyelnünk kell odaátra is, hisz ami a
látóhatárunkon kívül esik, az előbb-utóbb megszűnik
létezni. (Magyar Szemle Könyvek, 2006)