Kortárs

 

Nagy Gábor

Szélesebb látóhatárért

Gróh Gáspár: Határ. Ok nélkül

 

 

Nem is oly rég eleven vita dúlt afölött idehaza is – a határon túli alkotók körében pedig máig vízválasztó értékű a probléma –, hogy vajon használandó-e még a „határon túli irodalom” megnevezés, vagy ideje végleg a lejárt eszmék bizományijába csapnunk. A kérdés úgy is fölvethető: egységes-e a magyar irodalom? Meg úgy is: van-e a különböző határon túli irodalmaknak – vagy együtt a határon túli irodalomnak – olyan ismertetőjegye, amely külön státust jelöl ki neki a magyar irodalom egészén belül.

Pedig a kérdés egyszerűbben is megközelíthető. A határon túli irodalmak sajátossága elsősorban nem természetükben keresendő (ma már), hanem közvetítettségük módjában. Egyrészt abban a történelmi sajátosságban, ami Trianon következménye, s amit a magyarországi „internacionalista-kozmopolita”, vagyis nemzetellenes szocializmus csak fölerősített: a határon túli magyarok kultúrája, irodalma mindjobban bezárult a magyarországi befogadók számára. Nem jutottunk hozzá a könyvekhez, nem ismertük, nem ismerhettük meg a műveket és alkotókat. A határon túli irodalom csempészáru volt. Másrészt abban nyilvánul meg ez a sajátosság, hogy a földrajzi elkülönülés – elhatárolás – ma is együtt jár a részleges magyarországi közvetítettséggel. Mert bár jelennek meg magyarországi kiadóknál határon túli szerzők művei, és némely határon túli kiadók jól terjesztik könyveiket Magyarországon is, sőt a határon túli folyóiratok is úgy-ahogy elérhetők (jobbára csak Budapesten persze), mégis csupán a csúcsát látjuk annak, amit az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar kultúra létrehoz.

Nem azért kell vagy lehet tehát határon túli magyar irodalomról beszélni, mert az óhatatlanul más, hanem azért, mert kevésbé látjuk innen, az anyaországból, hogy milyen. Az persze nem zárható ki, hogy éppen ebből az okból: más is.

Az is szembetűnő, hogy a határon túlra is elsősorban csak az jut el, ami a legnagyobb kiadóknál jelenik meg, azaz bizonyos értelemben ott is csak a jéghegy csúcsa látszik az anyaországban létrehozott irodalomból. Kis túlzással pontosan annyi, amennyit Frankfurtnak, a nagyvilágnak akarunk megmutatni belőle. És gondoljuk egy pillanatig végig, mennyit akar(t)unk megmutatni Frankfurtnak, a nagyvilágnak a határon túl létrehozott irodalmakból. Nem arra gondolok, hogy az teljesen más, ezért meg kellene mutatnunk. Sokkal inkább arra, hogy egyes határon túli szerzők kihagyásával – le nem fordíttatásával, be nem mutatásával, figyelmen kívül hagyásával – az egyetemes magyar irodalom legnagyobb teljesítményeit zárjuk el az európai közvélemény elől. Újra kirajzolva, megerősítve ezáltal a trianoni határok kontúrjait. (Persze neveket is illik ilyenkor említeni, érv gyanánt. Csak kapásból: Tamási Áron, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Kányádi Sándor, Sütő András, Farkas Árpád, Gion Nándor, Majoros Sándor, Nagy Zoltán Mihály, Penckófer János, Dobos László, Duba Gyula… Közülük néhányan persze már áttelepültek Magyarországra – vagy épp a mennybéli íróasztalnál könyökölnek –, de némelyikük mintha még ide is – meg oda is – magával vitte volna a trianoni elhatároló vonalakat. S persze lehetne ellenérv gyanánt is neveket sorolni, ez azonban nem szüntetné meg a fájó hiányt, hogy jelentős magyar írók maradnak ki az európai körforgásból. Az is árnyalhatja persze a helyzetet, hogy a kisebbségi magyar művek egy része a többségi nemzet nyelvére lefordítva hozzáférhető. Ezek a nyelvek azonban nem jelentenek belépőt az európai piacra.)

Ha tehát Gróh Gáspár Határ. Ok nélkül című könyvéről szót ejtve nem kerülhető meg a kérdés, okkal kerültek-e csupa „határon túli” szerzők a kötetbe, érdemes a szokatlan, két mondatra bontott, provokatív címből kiindulnunk: az ok – és főleg ész – nélkül meghúzott határok az okai annak, hogy ha nem is homogén egységként, de a közvetítettség tekintetében egyként sújtott, háttérbe szorított terrénumként tekinthetünk (részben napjainkig) a határon túli irodalomra.

Gróh egyébként azzal az elszántsággal, amellyel a magyar irodalom egészére igyekszik figyelni, olyan irodalomtörténészek nyomdokaiba lép, mint Czine Mihály, Ilia Mihály, Kiss Ferenc, Görömbei András vagy Márkus Béla – akiknek elsősorban köszönhetjük azt, hogy a szocializmus gyáván ellenséges („Csak meg ne sértsük a szomszédos népek érzékenységét!”), szervilisen aljas nemzetfelfogása ellenében még a rendszerváltozás előtt megtörténhetett a magyar kultúrának ha nem is az újraegyesítését, de legalább az együttlátását előmozdító szemléletváltás.

Az írások végén olvasható dátumok tanúsága szerint maga Gróh 1979-ben kapcsolódott be ebbe a folyamatba. Ekkor jelent meg Duba Gyula Ívnak a csukák című regényét elemző kritikája. Már ez az írás éles szemről és az igényesség szigoráról tanúskodik. Ebben az esetben talán túlzott szigorról is: Gróh a történelem elevenebb bemutatását, az élesebb társadalombírálatot hiányolja a műből. Érdekes, hogy a Duba hetvenes évekbeli regényére annyira emlékeztető, gyönyörű Wies©aw Myşliwski-regény, a Látóhatár hasonló szempontból volna kárhoztatható – és sokkal inkább, hisz már jóval a rendszerváltozás után született, tehát mi sem gátolta a szerzőt az őszinte szókimondásban. Duba idejében ezt aligha állíthatnánk. Talán ezért lel a kritikus is arra a mentségre, amely – nem mellesleg – narratológiai szempontból logikus is: „A kamasz hősök nézőpontjából való ábrázolás elfogadhatóvá teszi, hogy az író nem tesz kísérletet a korszak egészére vonatkozó ismereteinek összefoglalására.”

Gróh egyébként – bár ebben a kötetében nagyobb teret kap a próza – bármely műfaj elemzésekor elemében van. Előző kötete, az anyaországi magyar irodalmat szemléző Egymásért vagyunk (2000) épp műfaji szempontból tagolódik ciklusokra: verses-, prózakötetek és irodalomtörténeti munkák szerint. A Határ. Ok nélkül más elvet követ: bár kínálkozó lett volna a tájegységek szerinti csoportosítás, ennek elhagyása épp azt igyekszik hangsúlyozni, ami a határon túli irodalmakban közös – ami épp megalapozza e kategorizálást. Ciklusok nélkül következnek egymás után a különböző írások, noha észrevehetően Erdély – Felvidék – Vajdaság – nyugati emigráció sorrendben. (A sorból eddig valahogy kimaradt Kárpátalja…) S bár ez a tagolatlan egymásutániság nemcsak a tárgy, hanem a kritikai írások műfaját is igyekszik zárójelbe tenni, ennyire azért nem egynemű a kötet. Gróh elsősorban kritikus, ám a hosszabb-rövidebb kritikák sorát (recenzióról, ismertető jellegű írásról nála szó sincs) meg-megszakítja egy-egy alkotói portré: Áprilyról, Reményik Sándorról, Kányádiról, Tamásiról, Szilágyi Domokosról, vagy a kötetet szimbolikus értelemben is megnyitó Kós Károlyról szóló írás. Tömör, koncentrált esszék ezek, nem törekednek teljességre, arra azonban igen, hogy az alkotó életművének lényegét ragadják meg. (Ezért bakafántoskodás, ha hiányérzetünket fogalmazzuk meg. Magam a Tamási-portréban keveselltem a drámák közül az Ősvigasztalás és az Énekes madár említését.)

Még szembetűnőbb azonban, hogy Gróh nagy léptékű tanulmányokat „rejt” a kritikák közé. S ezek a kötet legizgalmasabb írásai. A Szilágyi István-regényeket elemző két tanulmány – mintegy negyven-negyven oldal – a kötet terjedelmének több mint negyedét teszi ki. Ha hozzávesszük ezekhez a nagyjából huszonöt oldalnyi tanulmányt Grendel Einstein harangjai című regényéről, ez a három műelemzés majd a könyv harmada.

És méltán: különösen a Szilágyi-művek értelmezése magával ragadó. Gróh műérzékenysége, esztétikai magabiztossága és nem utolsósorban éleslátása ezekben a tanulmányokban ragyog teljes fényében. Válasszon ki bár egy szempontot – mint a referenciális társadalom- és gazdaságtörténeti hátteret a Kő hull apadó kútba esetén –, vagy idézze a Hollóidő kaleidoszkópszerű gazdagságát a szempontok sokféleségében, mindig érzékeltetni tudja az elemzett mű teljességét és összetettségét. S a részből is irodalomtörténeti jelentőségű summázatokhoz képes eljutni: „Szilágyi bravúrja az, hogy valós anyaggal dolgozva, minden vonatkozásában hiteles és eleven közeget teremtve állít olvasója elé egy olyan modellértékű világot, amit a 20. század írói utópiáiban kiüresedett formákkal, jelzésszerű elemekkel jegyeznek, s absztrakt gondolatisággal töltenek meg. Jajdon sokszínű, gazdag tablója történelembe ágyazott, jól egyénített hőseivel kerete és háttere a redukált emberi létezés bemutatásának. Ha az antropológia és a filozófia kategóriáinak elvontságával akarjuk leírni Ilka tragédiájának végső tartalmát, a század zsarnokságainak képletéhez jutunk. Ez a színesen burjánzó világ a személyiség kafkai elnyomásának, a szabadság orwelli hiányának, a magára maradt ember becketti abszurditásának hordozója” – írja a Kő hull… kapcsán, Szilágyi remekművének egyetemes koordinátáit is felvillantva.

Kiviláglik ezekből a nagy ívű értelmezésekből Gróhnak a történelem problémái, kérdései iránti vonzalma is. Történelmi és irodalmi szempontok kritikáiban is egymás mellé kerülnek. Ez a kettősség rajzolja ki legélesebben Gróh kritikusi arcélét: az irodalmat olyan, önértékében is teljes entitásként látja, amely tágabb kontextusokba ágyazódik. E kontextusok közül Gróht leginkább a történelmi, társadalmi jellegűek izgatják. (Érdemes volna összegyűjteni a diktatúrák természetére vonatkozó passzusait!) Az európai divatot is megelőzve vizsgálta a személyes és közösségi, nemzeti identitás konfliktusait.

Két, a kritikusi attitűd személyesebb vonásaihoz tartozó részletet érdemes még kinagyítani. Gróh Gáspár nem ódzkodik a szigorúbb bírálatoktól, könyörtelenül rámutat a művek hiányosságaira. Mindeközben saját tévedéseivel vagy elfogultságaival szemben is kritikus: erről tanúskodik az Einstein harangjainak két értelmezése a könyvben.

A másik vonás megint inkább csak a korábbi kötetet vizsgálva rajzolódik ki. Az Egymásért vagyunk ugyanis tágabb irodalomszemléletet mutat, mint az újabb kötet: Esterházy, Závada, Károlyi Csaba vagy Tolcsvai Nagy békésen megfér a Gróh ízléséhez közelebb álló alkotókkal. A Határ. Ok nélkül ennél konzervatívabb kritikusnak láttatja. Talán a két könyv közreadása között eltelt hat esztendőben rejlik a titok: Gróh fontosnak gondolhatta a nemzeti szemlélet hangsúlyozását. A kötetzáró kritika legalábbis erre utal: olyan szlovák történész munkáját elemzi, aki a szlovákiai magyarkérdésben számunkra vigasztalóan emberi hangot üt meg. De lehet, hogy csak véletlenül alakult így a kötet anyaga, Gróh a határon túliak esetében kevésbé nyúlt posztmodern szerzők munkáihoz (persze csak kritikusként, mert az az írások utalásaiból nyilvánvaló, hogy olvasóként szinte mindent ismer). Akár így van, akár úgy, a provokatívan kreatív címmel ellátott könyvnek nemcsak indítása, lezárása is szimbolikus értelmű: nyitva hagy – s ez érezhetően roppant fontos Gróh számára is – némi reményt arra, hogy lesz még a határokon túl is magyar irodalom. Ehhez mindenesetre figyelnünk kell odaátra is, hisz ami a látóhatárunkon kívül esik, az előbb-utóbb megszűnik létezni. (Magyar Szemle Könyvek, 2006)

 

 

 



Nyitólap