|
Lászlóffy
Csaba
A vér
A vér sötét, buja, ledér,
sűrű, tömény; örök tökély.
Legenda, ősi szenvedély,
minden erőd forrása: vér.
Mint tőrdöfés, magadba mély
génutakat nyitó veszély:
önpusztító fekély. (Ne félj
a kísértéstől.) Tudd, mit ér
egy kibuggyanó cseppnyi vér.
Levegő nélkül mennyit él
az ember, mikor már a vér
sem fut tovább! Hajszálnyi ér
reményétől függ a kevély
szív, izomzat és habfehér
húsod… De ha kórházi éj
falai közt sincs sok esély,
s a halál köpenyéhez ér
életed (gazdag volt? sekély?
ki tudja), hogyha már a dér
hódít benned, és hártya, héj
kibelezve, se kedv, se kéj:
csak sótlan, híg savó a vér.
2004. október 16.
A hiábavalósággal
szembesülő leltár
„s ér az idő bután hidegen”
(Vásárhelyi Géza: Kölcsey)
A már befejezett. Csak a
meszesedett részek, s legfeljebb
még a hit, mely elejétől végig
az esetlegesbe kapaszkodott.
Csontritkulásos látomások – amit
a koponyafal már örökre elzár.
Az elragadtatás homályos, hámló
bőrfelületei. Az iszonyat, hogy
letarolt erdők, mezők vulkánokba
fúlnak, s a csillagzattal a baljós
gondolatok is összeütközve hullnak
alá. A be nem fejezett nem ugyanaz,
mint a befejezhetetlen.
2004. május 15.
