Kemsei István
Szabó T. Anna: Elhagy
Magvető, 2006
Szabó T. Anna versei beköltöztek
hozzám. Igazán rangos és meglehetősen népes társaságban
ülnek a polcomon, olyan hajdanvoltakéival egyetemben, mint
például Nadányi Zoltán, Berda József, Zelk Zoltán, Kormos
István vagy a nagyon méltatlan feledésre ítélt Pinczési
Judit és mások. Olyan költők verseivel paroláznak, akik
számára – Csokonai kifejezéseivel élve – nem elsősorban
a „bizonyos regulákra vétel” és a „külső elrakás”
volt az elsődleges szempont, hanem a költészet élete. Az
élet költészete.
Pedig mostanában újfent válságtól hangos a
líra. Egyes vélemények szerint már megint elszenilisedett,
szenilitásukban érvénytelenné vált szókapcsolatok,
szövegszerkezetek avulnak reménytelenül a verseskönyvek
lapjain. Ismételten az a nagyjából húszévente bekövetkező
„új” világ köszöntött volna ránk, olyan, amihez
„új” nyelven kell szólni, amikor még a mostanit sem laktuk
be igazán?
E folytonosan fontoskodó és a jövőbe
homályos tekintettel néző, tudományoskodó kapkodás
közepette egyébként a valódi költők többnyire valódi
verset írnak, és nem csupán szöveget raknak össze. Azaz
eszükbe sem jut a kósza divat vagy csekély tehetségű
ötletelés kedvéért egyszerű szövegszerkesztménnyé
degradálni a verset. S továbbra is arról a néhány
témáról, alapélményről írnak makacsul, ami egyáltalán
megénekelhető: életről, halálról, szerelemről, örömről
és bánatról, ahogyan teszi a költészet ezt már néhány
ezer éve.
Szabó T. Anna vérbeli lírikus, aki
kifejezetten nagyon szeret és képes is boldog és ugyanakkor
mélységesen drámai lenni, s mint efféle két lábon járó
boldogság- és drámaképző erő csakis a világ folytonosan
megújuló mozgásába helyezheti gondolkodását. Ebben a
folytonosságban az „Én” – ami nemcsak filozófiailag
értelmezhető – természetszerűen nyilváníthatja ki magát
a világ közepének, hiszen az általa horizontálisan és
vertikálisan belátott és belakott univerzum a kiküzdött,
saját világa. Innen láthat rá a harmóniára, és innen
ítélhet, amikor átsejlik a vágyott békességen az a
bizonyos, Radnóti által lefestett „megugró árny”. S nem
írhat le mást, csak azt, ami sajátosan és szervesen az övé.
Ekképpen válhat minden ember – és minden költő – a maga
egyediségében világszimbólummá. S mivel a személyiség
minden esetben a világegyetem közepén áll, óhatatlanul
körülveszi őt az idő két alapformája: a kezdet és a vég.
Az ember egyetlen élete Szabó T. Anna
megfogalmazásában tehát ezt a kettősséget teljesíti be:
egyszerre „elhagyóként” és „elhagyottként” is
megfogalmazható. Elhagyó akkor, amikor a szülő élete végén
a végzet könyörtelen parancsára végleg elhagyja gyermekét,
s elhagyott, amikor gyermeke felnőtté válván elhagyja őt a
világ kedvéért. Ebben a körforgásban az elhagyás
mindenképpen szükséges kényszerűség, s ugyanakkor
ismétlődő tragédia: „lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, /
mindig lesz, aki vár, aki fél, / mindig lesz, aki vissza se
tér, / megszül, és meghal, és elhagy” – írja az első Elhagyban.
Az elhagyottság nemkülönben: „Átkarol, ámít, nyújtja
magát, / megkapom, engedi – elhagy. / Tükre szememben,
látja, ha lát – / rácsukom: megvagy! És elhagy” –
visszhangozza a túlsó oldalról a másodikban, a Flamencóban
– vagy ahogy az alcím mondja: az Elhagy remixben.
A két elhagyás közötti időintervallumban
pedig ott ragyog az a boldogsággal és az elmúlás
borongásával telített élet, amiben determináltan
zsúfolódnak össze a mindennapi élet rekvizítumai: a családi
élet eseményei, az anyaság rácsodálkozásos örömei s
legfőképpen a szerelem felszabadult, forró érzékisége. S
nem tudhatni, melyik tematikai ág meghatározóbb költőileg,
de ha végiglapozzuk a kötet első felét, könnyen megakadhat a
szemünk az első négy ciklus kulcsszaván, ez pedig a
„fészek”, hiszen az említett, boldogságosan kínosnak
ígérkező, köztes időt mindenképpen fészekben kell
töltenünk: „Nagy, meleg, eleven, fészekadó” –
írja az Elhagyban; „Vérmeleg fészek a testem” –
szól a sor a várandós anyaságról a Három körülben;
„legyek a fészke” – határoz a Hangok a várakozásban
című versben; „Érezte, hogy fészket keres a lélek” –
állapítja meg A kérdésben; „csak fészekként
használod a tested, / a testemet, hogy továbblökd magad” –
mondja az Azt mondjuk: tűz címűben.
A fészek biztonságot és otthonosságot
nyújtó, kellemesen meleg hely. Az ember számára a fészek
egyszersmind bizonyosság is. Bizonyosság az anyaságban,
bizonyosság a szerelemben. A fészket viszont építeni kell.
Nem hebehurgyán, összecsapva, de nem is idegenekre bízva,
hanem saját kezűleg, saját lelkűleg. Szálanként
összehordva, akár a világ végéről is, a hozzá való
anyagot. Mert csakis a fészekben izzik fel a szerelem, benne
növekszik fel a gyümölcse. Azaz minden, ami az asszonyiság
felizzó szenvedélyéhez szervesen hozzátartozik. S
mindezekből a fészekbéli felizzásokból Szabó T. Annánál
költészet születik.
Nem is akármilyen mértékkel mérhető. S itt
Szabó Lőrinc jut eszembe, s az ő Különbékéje. És
nemcsak az itt idézendő vers rímtelen szonettformája okán.
De mennyire más az előjel a kétféle közelítés között!
Amíg Szabó Lőrinc Lóci-versei a Te meg a világ
iszonyatos megpróbáltatásaiból való kényszerű kivonulás
tanúhegyei, egy többé-kevésbé a „magas” költészet
témavilágától távol eső, más típusú, fonák
egyetemesség irányában tett, a megelőzőkhöz képest nem
kevésbé könyörtelen felfedező utak, addig a névrokon Szabó
T. Anna az anyaság fészkének nyugalmas birodalmából mondja
ugyanazt, amit a költőelőd. A meghökkentő az egészben az,
hogy az értékbeli végeredmények s a levonható tanulságok
kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz: „»Eláslak, fű nő
rajtad, föld lesz a szádban!« Honnan e düh, ez az archaikus /
átok, ez a vad kétségbeesés? / Föld lesz a számban?! Nem
tudok beszélni? / Szeretni sem – hát jó. Felcsattanok: /
»Akkor más nevel fel az árvaházban!« / (Honnan e düh, e
pszichológiát, / pedagógiát nem tudó harag?) / »Nem nevel!
Hiszen van nekem nevem!« / kiáltja. »Nem megyek áruházba!«
/ Mosolyognék már, de a rémület / (»fű nő« és »föld
lesz«) nem enged nevetni. / »Jó« mondja, »akkor
lespriccellek vízzel. / Így büntetlek meg!« Boldogan
kacag.” (Egy hároméves)
És újra Szabó Lőrincet idézi fel bennem az
alábbi indítás. „Zárt tér a test” – kezdi a Zárt
tér című versét. A test: börtön – sugallja számos
versében ugyanezt Szabó Lőrinc. A két megállapítás
között alig hajszálnyi a különbség, mint ahogyan a két
vers szövegdarabjai is hasonló lényeg hiányára utalnak.
Szabó T. Anna így ír: „De amikor a teremtett megérti, /
hogy a tapintás övé, nem a tárgya, / amikor hosszan sír az
éjszakában, / és először érti meg: hiába.” Szabó
Lőrinc a Börtönökben pedig így: „Agyamban, bent,
mint egy teremben, / száll a szó s visszajön megint; / és
másképp, mint sorsom szerint, / még pusztulnom is
lehetetlen.” A fészekbe a teljesség mellé óhatatlanul –
bár csak időlegesen, egy-két pillanatra – beköltözik a
hiány is: „Ez te vagy. Ki vagy? Hosszan néztelek” (A
nézés tárgya). S a válasz erre a felvillanásra: a hiány
asszonyos tudomásulvétele: „jó, ami nem bánt, és ami
nekünk jó” (Adott a test).
A fészeknyi táj mikrovilága azonban még
koránt sincs bejárva: az anyaság meghitt varázslata után, a
szeretett férfi testének (A törzs mozgás közben),
talpának (A nézés tárgya) rajza után a szerelmes
ágyig vezet az út. A Tangó kendőzetlen
őszinteségétől az első pillantásra visszadöbben a
szemérmes elhallgatáshoz szokott férfiízlés. Azután
emlékezni kezd az oldottság nagyszerű pillanataira, az e
pillanatokban elsuttogott és soha meg nem ismételt mondatokra,
és azt mondja: jól van ez így. Végre ezt is ki kellett
mondania valakinek. A hét (ne feledjük: a hetes a világban
megnyilvánuló Isten szent száma!) darabból álló kisciklus a
nemi aktus egy-egy mozzanata az előjátéktól a kihunyásig. S
itt csillan fel a kötetben utoljára a „fészek” szó is, az
aktus ádázságának eszétvesztett tetőfokán: „Én vagyok a
kígyó! Én vagyok! / Rád fonódom karral-lábbal, / lángot
fúvok, harapok, sziszegek. / Azt hiszed, itt van a fészked?”
Birtoklás és tagadása egyszerre. Zsarnokság és
elutasítás. Ez a versszak vadság, düh, odaadás és
felfaló szerelem olyan együttese, amire a kétségbeesett
férfisikoly megint csak a nagy mester, Szabó Lőrinc
költészete felől érkezik: „Két szájjal eszi testemet az
asszony.”
A kötet második részében aztán minden
benső viharzás lecsendesül, s nem véletlenül. A
„fészek” otthonos teréből az ismeretlenbe, az őrlő
időbe lépünk át. Az „elhagy” teréből az „elhagy”
idejébe. Ha úgy tetszik: az élet belső síkjából a
külsőbe. A költő, aki eddig szinte csak a „vérével
írt”, most már a tollát is használja. Nem véletlenül,
hiszen túl vagyunk az első és második „elhagy” leginkább
személyiséget illető kategóriáján, és közvetlenül
bekövetkezés előtt áll a harmadik, amibe már az eddig
mindegyik esetben világközépen álló „Én”-nek nem sok
beleszólása van. S ennek törvényszerűen bekövetkező
eljövetele, a „megugró árny” rohamosan közeledik a
veszettül forgó időtengelyen. Az embert érő események,
mintha kívülről történnének, jobbára már
befolyásolhatatlanok. Eljött az ideje a tárgyilagosabb
hangvételnek, mert a lét drámája csak így írható le
pontosan: „neki megint, megint hiába” – szól az Éjjelilepkék
küzdelem-szimbóluma, s „közben fekete cikkanással /
ropogtatnak a denevérek”.
A múlás, az enyészet nyirkos árnyéka ott
hever az aszfalton: „Savanyú szagú, szennyes régi tárgyak,
/ szertedobva a mocskos járdaszélen. / Amit értéknek
hittünk, ennyit ér. / Ez történik, megint végig kell
néznem” – a maga leplezetlenségével. Az Új lakó jön,
a Lomtalanítás és a Leépülés azonban a
rettegett egésszé vált állapotnak csupán a kezdete.
Mindenképpen át kell vonulnia annak, aki elhagyottból újra
elhagyóvá készül átlényegülni, a „rákbarakkon” (G.
Benn), a Siralom háza formabravúros, Arany Jánost
imitálóan trochaikus, ugyanakkor pedig visszaborzasztóan
kegyetlen leütésű Toldi-versének hangulatán: „Vár az
öregaszszony, mert sehol se jó már, / féloldalra fordul, és
aludni próbál. / Álmában halottak látogatják sorban. /
Felnyöszörög, jaj, jaj, azt sem tudja, hol van”, ahol az
alvilági Reggelben „Kabócák nyiszognak, mint az
ágyrugók”.
A költő a könyv záró versében (33)
megáll egy pillanatra. Mintha szemrevételezné, amit eddig
látott. Amit eddig átélt. És azt is, ami jön: „mit
tehetnék? csak mozdulatlan állok, / hagyom a dolgot
megtörténni, s közben / – ahogyan a gyerekem mondja –: /
iramodik rajtam a fázás.”