Jánosi Zoltán

Kodály Zoltán három arcvonása

A százhuszonöt éve, 1882-ben született és negyven éve, 1967-ben elköszönt Kodály Zoltánra összezárt szájjal emlékezik ma az ország. A néhány valóban ünnepi nap, a megszervezett nagy évfordulós napok kivételével az életmű jégcsúcsa alatt Magyarország egyre kevesebbet, pontosabban egyre kevesebb népdalt énekel. S már arra is roppant nehéz válaszolni, hogy a dalok hiányoznak-e, vagy a nép, tehát a Kodálytól megálmodott „éneklő Magyarország” fogalmából az ének-e, vagy az énekelni vágyakozó ország.

De hát mit rejt valójában e jéghegy-életműből a látszó csúcs alatt a hányódó tenger? A magyar kultúra Kodály Zoltánt is megszülő tengere, amely a 20. és a 21. században – ahogyan sokszor korábban is – az egyetlen igazi erőforrásunk volt.

Ki volt valójában Kodály Zoltán? És melyik Kodály Zoltán az, akiről beszélünk? A zenegyűjtő? A zeneszerző? A zenepedagógus? Az ember? A magyar vagy az európai?

Tisztelt emlékezők! Kodály magyar és európai vonásokból összerakott arcát nagyon sokan közelítették meg. Közöttük két jelentős magyar költő, Illyés Gyula a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez című és Nagy Gáspár a Három megjegyzés: egy válasz. Kodály és lllyés ünnepére című versében. Az Illyés-vers Kodály karmesteri pálcáját a székely népballadabeli aranyvesszőhöz hasonlítja. A három árva című népballadában a leszakított aranyesőág ha megérinti a sírdombokat, feltámadnak a halottak. Illyés szerint Kodály karmesteri pálcája tehát egyszerre materiális és szakrális erő. Megszólítja és feltámasztja a magyar történelmet, a magyarországi szellem építő akaratát is: „Adok nektek aranyvesszőt, / verjétek meg a temetőt!” – szól a balladai felszólítás, Kodály karmesteri pálcája pedig a temető felé sodródó nép esélyét: identitását és kultúráját támasztja föl a történelembe helyezett lázadó létprogram zenei anyanyelvén. Nagy Gáspár Kodály és Illyés ünnepére már közös vonásaikat kiélesítő verset ír két nagy elődjének, így kezdve a művét: „Én együtt látom őket / egy dalban és / egy mondatban, / amíg csak itt magyar van.” A magyar szellem óriásának állítva emléket Illyés és Nagy Gáspár egyaránt jó nyomon keresi tehát a választ arra a kérdésre, hogy ki is volt igazában az a törékeny, Galántáról, majd Nagyszombatról elindult fiatalember, aki Bartókkal együtt új irányokat szabott a magyar zenei gondolkodásnak. De az igazi választ maga a kodályi életmű adja meg.

Az életmű lényegét három meghatározó vonással írhatjuk körül. Kodály és a magyar népdal viszonya az egyik, Kodály és az egyetemes kultúra kapcsolata a másik, végül pedig Kodály egyik legfontosabb gondolati üzenetének megfejtésével jutunk el a harmadikhoz.

Közismert, hogy Kodály Zoltán 1900-ban érkezett Budapestre, és diákköri érdeklődése a népdal iránt Vikár Béla hatására mélyült el igazán. Törekvései párhuzamosak voltak a Bartókéival, de nem voltak azonosak azokkal. Bartók a népdalban természeti tüneményt látott, növények, állatok, az élő szervezetek az aranymetszés arányain át pentatóniává lett üzenetét. Kodály pedig a történelmet látta meg a népdalban. Szerinte a népdal sűrített történelem, zenei és szöveges emlékezete a népnek, szinte „egyetlen élő hagyományunk”. De az már Bartókkal közös nagy gondolata, hogy a népdal mint a korszerű zene forrása még „korántsem mondta ki az utolsó szót”.

„Vannak magyar dallamok, amelyek számomra ugyanolyan élményt jelentenek, mint egy beethoveni téma!” – írta, és ez a népdalban meglátott óriási igény vezette el (többek között) a magyar népdalon át a kóruskultúra gondolatához is. Hiszen a közös ének „nemzeti és emberi szolidaritást” tükröz. Egyszerre egyetemes és magyar értékközvetítést akar, amikor a húszas években az általános iskolához fordul, és kimondja azt az eretnek gondolatát, amely szerint „fontosabb, ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója”. A rossz, a silány zene – üzeni – kétszeresen is botrányos, mert mind a nemzetnek, mind az emberiségnek árt. „A rossz zene megingatja az erkölcsi törvényben való hitet” – fogalmazza meg pontosan. Az ország újjászületését tehát a csukott szájak énekre nyitásával kell kezdeni.

A második fontos kodályi arcvonás az, hogy a zeneművész a magyar zenét és a kultúrát mindig az egyetemesség hatalmas tükrében nézte. Azt hangsúlyozta, hogy az éneklő szájaknak meg kell ismerniük a népdal mellett a tágabb világ zenei értékeit is. Témáiban, műveiben ezért – amelyek gyakran a szépirodalomból való merítésből következtek – jellegzetes kettősség bontakozott ki. A magyar és az európai kultúrtörténet gondolati kettőssége. A zeneszerző legfontosabb magyar irodalomtörténeti forrásai Balassi Bálint, Szkhárosi Horvát András, Kecskeméti Vég Mihály, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Arany, Petőfi, Ady, a szintén a tágasabb Európára tekintő alkotók voltak. De Kodálynak a világirodalomhoz való viszonya azért tükrözi önmagában is jól ezt a szemléleti kettősséget, mert a magyar–német szakos tanári diplomával rendelkező zenész, aki latinul és görögül is olvasott, közvetlenül tudott a világirodalom nagy értékeihez fordulni a magyar sors zenei ábrázolásakor. Homérosz, Aiszkhülosz, Euripidész, Platón, Arisztotelész, Plutarkhosz, Démokritosz, Hérodotosz s mások munkái mellett a Szentírást is görögül olvasta. A latin szövegek és Shakespeare művei mellett a görögök kultúrája különös erővel érintette meg. A legnagyobb vonzalom Homéroszhoz fűzte. „Homérosz nélkül az emberi művelődés nem teljes” – vallotta. 1945-ben előszót írt Mészöly Gedeon Homérosz-fordításához, s e szeretet felhajtóerején nyomozta a Trójai mondakör magyarországi útját is. A Székely fonóban elvégzett saját népdalszervesítő munkáját is a Homéroszéhoz érezte közel, aki rengeteg motívumot emelt át a rhapszodoszok művein keresztül a görög népköltészetből.

Végül égető kérdésként megfogalmazva a harmadik, a leginkább sorsjelző arcvonást: vajon mi lehetett Kodály Zoltán zenéjének az egyik legfontosabb gondolati üzenete? Azt hiszem, a Székely fonóval, „a megmenekülés zeneművével” lehet ezt az üzenetet ma a legtisztábban felmutatni. A Székely fonó balladai betétje, a Görög Ilonáról szóló magyar népballada az egyik legkorábbi, még 14. századi balladánk. A francia közvetítéssel hozzánk került népköltés szövegének tíz versszakát 1915-ben Zsérén maga Kodály is feljegyezte. A Csudahalott-típusú ballada szerint a szerelmes férfi édesanyja hiába épít fiának csudamalmot, csudatornyot, őt csak szerelmese, Görög Ilona közeledése mentheti meg a betegségtől, haláltól. Amíg ő nem jön el a fiúhoz, addig minden csudaépítmény ellenére halálra van ítélve. S Görög Ilona már csak a halálhír után érkezik. Ekkor viszont – csodák csodájára – a halálból is fölkel, új életre ébred a fiatalember.

Csoóri Sándor szerint „népballadáink jó része magzatburokban bennszorult dráma”. Ez a ballada is koncentrált létdráma: a vágyakat leigázó sors elleni tett, a lázadó feltámadás csodája szólal meg költői erővel benne. A magyarság feltámadásáé is. Mert Kodály a nemzeti megmaradás allegóriáját bontja ki belőle. 1919, 1920 árnyékával a háta mögött, új árnyékokkal maga előtt, 1924 és 1932 között, a zenemű születésének idején – ahogyan ma is – arról beszél, hogy annyi építés, akarat, annyi csudamalom-emelés után mégsem jött el a Tündér. Az alkotás eredménye, öröme helyett csak a pusztulás következett. De a hit és a ragaszkodás az eszményekhez és a jövőhöz csodákra képes: a feltámadásra. A Székely fonó tehát zenei lázadás, méghozzá több síkon is az. A nemzeti identitásé, amely azzal üzen a történelemnek – jelképesen a harmincas évekbeli Gyulafehérvárra –, hogy „Hagy járjam el azt a csárdás táncot! / Fehérváron zörgetik a láncot!”. És a nemzeti feltámadásé is a tragédiákkal való szembenézés után. Ugyanazt üzeni, mint később, egy másik trauma után s egy harmadik kellős közepén Juhász Ferenc Himnusz-töredéke. „Emeld föl fejedet / büszke nép! / Viselted a világ szégyenét! / Emelkedj magasba kis haza, / te, az elnyomatás / iszonya! / Emeld föl szívedet / nemzetem: / lángoljon a világ- / egyetem!” (1972)

Tisztelt emlékezők, ünneplők! Emeljük hát fel most a szívünket és a tekintetünket Kodály Zoltán arcképéhez, a zeneköltő domborművéhez, aki a zene nyelvén a teljes életművével fogalmazta meg az emelkedésnek ezt a pompás akaratát, miközben énekre szólította a becsukott szájakat; a félelemtől vagy haragtól összeszorított ajkakat, amelyek énekelni szeretnének – ma is.

Elhangzott 2007. augusztus 16-án a Tokaji Írótáborban, a Millenniumi Irodalmi Emlékparkban, Kodály Zoltán emléktáblájának avatásán. A domborművet Csirpák Viktória szobrászművész készítette.

Források

Dobszay László: Magyar zenetörténet. 1998. 343–357.

Bónis Ferenc: Székely fonó, avagy Kodály Homérosz útján. Hitel, 2002. 12. sz. 70–75.

Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa. II. 1976. 463–474.

Csoóri Sándor: Egykor elindula tizenkét kőmíves. InTenger és diólevél. II. 1994. 463–478.

Nyitólap