Hubay Miklós
Honos szózat
Jó száz évvel Madách
után
Az ember fizikumának és szellemének
földhöz (naprendszerhez) kötöttségéről szól Az ember
tragédiája tizenharmadik színe: az űr-jelenet.
Zárt rendszerben vagyunk, s mivoltát veszti
az élő, ha ezen kívül kerül. Bámulatra méltó
világossággal fogalmaz meg Madách egy olyan törvényt,
amelyet felfogni már csak azért is nehéz, mert – ha a
törvény igaz – igaznak kell lennie annak is, hogy elménk,
miközben e törvényt felfogja, szintén kötve van e zárt
rendszerhez, s bizonyára nem is bírja túlgondolkozni magát
rajta. Tehát a „bezártság” körülményeiből is csak
annyit fog fel, amennyi a cellalakó számára felfogható. A
Föld Szelleme beszél az emberhez: „Mert minden felfogás /
És minden érzés, mely benned feszűl, csak / Kisúgárzása e
csoport anyagnak, / Mit földednek hívsz, s mely, ha más leendne,
/ Nem létezhetnék többé, véled együtt. – / A szépet,
rútat, üdvöt és pokolt / Csak szellememtől vontad el
magadnak, / Mely kis hazádnak rendét lengi át. – / Oh, ami
itten örökös igazság, / Egy más világban az tán képtelen,
/ És a lehetlen tán természetes. / A súly nem létez, a lét
nem mozog, / Mi itten lég, az ott tán gondolat, / Mi itten
fény, az ottan hang talán, / S jegecül tán, mi itten
nőve-nő.”
Mindez oly evidens, szinte kinyilatkoztatás. S
akinek ez a költői-filozófiai remeklés kevés, még
meggyőzőbb evidenciával viszontláthatja ugyanezt a
cselekményben, tragédiaszinten. A földi létből az égitestek
mechanikus pályájára átlépő Ádám halott
„bolygóként” kezd keringeni a kozmikus terekben. Kinn
felejtett űrszonda. „(Ádám egy sikoltással megmerevül.)
Végem van!” – ám a végső pillanatban a Föld Szelleme
visszaszólítja magához: „Honos szózat hív, térj, fiam,
magadhoz!”
1964-es müncheni rádióelőadás-sorozatában
(Kleine Schule des philosophischen Denkens) Jaspers
elmondja, hogy fellelkesedett ő is pár évvel azelőtt, az
első szovjet szputnyik hírére. „Frenetikus lelkesedés lett
úrrá rajtunk”, mondotta, s hát még akkor, amikor aztán
élő emberrel ment fel és tért vissza az űrhajó… Mintha Az
ember tragédiája felkerült volna a kozmosz színpadára.
Az ember és a földgolyó
sorsa: egy (I.)
A paradicsomi létezés titkát – valami
zenei titok ez – ősszüleink hamar felfedezik, és élvezik. „(Egy
madárka énekelni kezd egy közel ágon.) ÉVA: Hallgasd
csak, Ádám, oh mondd, érted-e / E kis bohó szerelmes
énekét? ÁDÁM: Én a patak zúgását hallgatám, / És azt
találom, szintén így dalolt. ÉVA: Minő csodás összhang ez,
kedvesem, / E sokszerű szó és egy értelem.” Ez a
természetbe-vetettség, amelyről az egész paradicsomi kép
szól, még egyszer visszatér, de most már negatívban, az
eszkimó-színben. A „sokszerű szó és egy értelem” édeni
harmóniájába az ember helyzete is beleérthető volt. De a
„sok az eszkimó, kevés a fóka” épp ennek a koherens
világ egyensúlyának a felborulása – visszájára
fordulása.
A Tragédia negyedik
főhőse
A Föld Szelleme – aki valami német
filozófiából (Erdgeist?) látszott beszökni a madáchi műbe
– azoknál a népeknél, amelyek a legtisztább harmóniára
jutottak a környező természettel (az észak-amerikai
indiánokra gondolok), nagyon is eleven fogalom és konkrét
funkciójú istenség volt. Rá hivatkozik egy wintu aszszony:
„Amikor mi felgyújtjuk a füvet, mert sok a sáska, nem
pusztítunk el mindent. A fehér ember megforgatja a földet,
ledönti a fákat, és hulladék marad ott, ahol jár… Hogyan
is szerethetné a Föld Szelleme a fehér embert? Hisz ahol a
földet érinti, sebet hagy.” (Teri McLuhan idézi őt könyve
előszavában: Pieds nus sur la terre sacrée.
Párizs, 1977.)
*
Az antropológus megerősíti, amit az a wintu
asszony mondott. Dorothy Lee írja (Freedom and Culture. New
Jersey, 1959), hogy „ha mégoly sűrű rengetegben laktak is az
indiánok, tüzelőül csak hullott gallyat, halott fát
használtak. Most, amikor riasztó – gyerekeink, unokáink
generációja számára az életlehetőségeik végét, teljes
lecsökkenését jelentő – híreket hallunk arról, hogy
Brazíliában milyen ütemben folyik manapság annak az
esőerdőnek az irtása, amely a Föld tüdejének a funkcióját
látja el, s ellene tenni nincs erő, hiszen a
rablógazdálkodás mentalitása beköltözött az
intézményekbe, a gazdasági rendszerekbe, s eltölti a
kormányokat, az ellenzéket és a szavazókat, bizony
sajnálhatjuk, hogy nem cseréltünk szívet azzal a bölcs, vén
wintu asszonnyal, aki pontosan tudta, hogy az erdőket pusztító
ember a szó legordenárébb értelmében: maga alatt vágja a
fát.”
Rendhagyó remekmű
Az ember tragédiája eszméje
minden volt, csak nem trendi a XIX. században. Hisz a
felvilágosodás óta egyre inkább csak bibliai mese az a
bizonyos első ember, Ősapánk, aki személyesen, egy sziklára
kiállva dönthet arról, hogy legyen-e vagy sem emberiség. És
a haladás mámorában az is elképzelhetetlen volt, hogy
hamarosan jön egy XX. század, amelyikben majd az emberiség
felelőtlen elitje hasonló döntéseket latolgathat.
Teremtésmítosz és világvége egyetlen drámai gondolat
kristályában jelenik meg e műben.
Egy vidéki magyar nemesúr pihent agyából
pattant ki ez a koncepció, és tizenhárom hónapi írói
munkával el is készült, megjelenetezve, dialogizálva. Ez a
XIX. század szellemével oly kevéssé konform drámai
mű azóta is inkább feszélyezi, mint hódítja Európát.
A dráma nyelvét beszélő nép viszont már a
XIX. században a nyomtatásban épp csak megjelent művet is
revelációként fogadta, értékelte, és legjobb elméi nem
győzték elemezni.
Ha választott népnek tartanám a magyart,
ezért is annak tarthatnám. Hogy az oly időszerűtlennek
látszó műben egyből felismerte az örök érvényest.
Kulturált világ
Ha én Madáchot rendezném, a
falanszterben folyton szólna a Für Elise. Diszkrét
háttérzeneként. Legalábbis akkor, amikor a falanszterben
munkavállaló zseniket büntetik. Ez lehetne Beethoven
büntetése. Ha Platón, Luther és Michelangelo nem, ő miért
ússza meg nevetségesség nélkül (Luther csak rakja a tüzet,
Michelangelo faragja a széklábat, és Platón a sarokban
borsón térdepel, ki-ki a maga mesterségét folytatja)?
A bérház, amelyben lakom, halad a korral. Ha
a kapun becsenget valaki, már megszólal a Für Elise…
Beszélgetés dr. Ferencz
Csaba űrkutatóval az ÉS-ben
1979. május 26.
Kérdés: „Visszatérve az űrhajózásra, mi
az, ami ezen a területen valóban szenzációs felfedezésnek,
előrelépésnek számít?”
Válasz: „Az, ha az ember alkalmassá válna
arra, hogy tartósan és lényegi életfunkciók korlátozása
nélkül létezzék a világűrben. A Föld messziről jobban
látszik, és az űrkutatás eredményeinek köszönhető, hogy
egyre nyilvánvalóbban megbizonyosodunk róla: bolygónk
lehetőségei kimerülnek. A szárazföld és a tengerfelszín
mennyisége véges, tehát véges mennyiségű az oxigént
termelő növényzet, az élelmet megtermelő talaj is…”
Az „űri szemle” Madáchnál is épp csak
megelőzi a lepusztult földgolyót, az eszkimó-színt.
Az ökológus
felelőssége (I.)
Miért oly érzékeny Ádám az
állatfajok kihalására, amikor egy jövő század múzeumában
a kitömött őzről, tigrisről megtudja, hogy már nincsenek?
1. Ismeri a természetet megrontatlan
paradicsomi mivoltában. S oda húzza őt vissza a szíve…
2. Ha az állatok így kivesznek, az ember is
kiveszhet.
3. Emlékszik, hogy az állatoknak ő adott
nevet. Valamennyinek ő volt a keresztapja.
Az egérfogó
„Őrjöngő röptük, mondd, hová
vezet?” – kérdi Ádám az űrben.
Kérdésére így is válaszolhatna neki
Lucifer vagy a Föld Szelleme – Vas István versével:
…Eszetek
És vakmeréstek és technikátok
A naprendszerből előbb fog kijutni,
Mint bölcsességetek az egérfogóból,
Hol körbe fut.
Áttörés az Idő falán
(I.)
Madách a művében nem fejezte be az
emberiség történetét ott, ahol számára véget ér 1860-ban.
A liberalizmus zászlóját fennen lobogtatva és pokolba vágva.
Mit jelentett volna, ha ott befejezi?
Nyilvánvalóan ezt: láttuk az ember eshetőségeit, semmiből
sem sült ki semmi jó. Rien ne va plus.
Történelmünk: nonszensz kalandok sorozata.
Madách – e „történelmi haladvány”
kulcsával kezében – megengedheti magának, hogy túllépjen
az eladdig ismert korokon, és túl még a XIX. század dicső
londoni vásárán is. Ennek a tettének legelső jelentősége
az, hogy – közönsége számára – nem lezártnak, hanem
nyitottnak, további esélyeket tartogatónak mutatta a
világtörténetet. Olyannak, mint amiben talán még mindent
vissza is lehet nyerni.
Azt hiszem, ehhez az alapvetően optimista
szemlélethez közel áll Kafka nézete, amit naplójában
fejezett ki: „Az emberi fejlődés döntő pillanata egyre
tart. Joggal hirdethetik szellemi és forradalmi mozgalmak, hogy
ami egykor volt, az nulla, mert mindeddig igazából nincs semmi
eredmény.” Vagy másutt: „A fejlődésbe vetett hit nem
jelenti azt, hogy az eddigi fejlődésben higgyünk. Ez
nem volna hit.”
Áttörés az Idő falán
(II.)
Madách nem a maga XIX. századát (s
közönsége XIX. századát) s nem a maga alig negyven évét
tekinti végpontnak, non plus ultra nézőpontnak,
ahonnét visszanézve lezárhatja művét, ahogy a költők és
írók számára – szubjektíve legalábbis – vége szokott
lenni a mesének. Madách számára az Úr 1860-ik éve (és a
maga harmincnyolc esztendeje) nem vált szerzői páhollyá,
ahonnét szuverénül táncoltathatta Ádámot át a történelem
(az objektíve ismert történelem) addig ismert korszakain,
hanem „ráhagyja” Ádámra, hogy onírikus
svungjával túllépjen vagy legalábbis túltekintsen
„teremtő” írója korán. S így a sztregovai földesúr,
mintegy saját bábjátékától (s benne az örökös
Keljfeljancsitól) vezettetve, maga is belásson a saját
jövendőjébe. A Paradicsom kerítésén kívül rekedve a maga
és fiai jövőjéről álmodó Ádám időbeli utazásán, a
XIX. századi szín végén, útitársul magához veszi a Sztregován
1848/49 utáni magyar depresszióban ragadt Madáchot, és
(vigasztalásul?) megmutatja neki a világosi fegyverletétel
utáni jövőt, amely (paradox vigasztalás ez!) könyörtelen
logikával gyorsulva megy visszacsinálhatatlan végezete felé.
Demográfiai robbanás
Herbert Spencer a népesedés
növekedésében még a társadalmi fejlődés rugóját látta.
Kortársunk, Gaston Bouthoul: a világháború rugóját.
Madáchnál a „sok az eszkimó” már egy
kihalóban lévő földgolyón hangzik el. Így lesz
hátborzongató, hogy úgy látszik: sokan voltunk. S ez volt a
baj.
Az ökológus
felelőssége (II.)
A mi korunkra felérző utolsó
álomszínek legszívszorítóbb pillanata, amelyben Ádám
észreveszi, hogy első játszótársai a paradicsomi
állatóvodából nincsenek többé a világon. Az oroszlán, a
tigris, a fürge őz…
És a legeslegutolsó álomképben, a
túlnépesedés eszkimókban dús világában szolidaritásról
szó sincs se állattal, sem emberrel, hisz ki-ki
kötelességszerűen és vallásos buzgalommal irtja a szomszédait,
és maga is irtatik (harmadik világháború utáni kép). Az
utolsó fóka eltűnésével Éva is visszataszító lesz –
viselje bár a legelegánsabb, drága sealskin bundát…
Ha Káin és Ábel apja
álmodik…
Hogy mi lett volna, ha a Mózes
könyvéből megismert Ádámnak előre megmondták volna vagy
megmutatták volna a jövőt?
Ez a mi lett volna nem csak Madáchot
izgatta.
Chamfort1-nál olvasom, a Maximák
és gondolatok közt: „Ha Ábel halála után azt mondták
volna Ádámnak, hogy néhány évszázad múlva lesznek helyek,
ahol négy négyzetmérföldnyi területen hét-nyolcszázezer
ember fog együtt és egymás nyakán élni, vajon Ádám
feltételezte volna-e, hogy ekkora tömegek valaha is elviseljék
egymást? Nem lett volna a valóságosnál is még szörnyűbb
ideája arról, hogy micsoda bűntettek és szörnyűségek is
fognak ott megesni?”
Az ökológus
felelőssége (III.)
A vízözön után az, ami elkezdődik, a
túlélők számára azért lesz biztató, mert van benne megint
valami paradicsomi. (Arról a szivárványról, mely egyezséget
hozott a haragos Isten és az ember között, elmondhatjuk
szintén, hogy „az Édenkertnek egy késő sugára”.)
A paradicsomi újrakezdés hangulatát az
Ararát csúcsán az biztosítja, hogy az ember nem egyedül
kezd, hanem együtt az állatok minden fajával éppúgy,
mint egykor a Paradicsomban. És eleve tudjuk, hogy csak
velük együtt kezdhet majd. Ezért kell Noénak akkora
(természetvédelmi) bárkát építenie. Hogy is mondja – oly
gyönyörűen – Babits, számba véve a bárkabeli
túlélőket? „Egy szabad emberpár és jámbor-édes állatok,
komoly elefánt, bolondos mókus, szép macskák és erős
teve.”
Az ember és a földgolyó
sorsa: egy (II.)
Madách az ember sorsának
kilátástalanságát legszívenütőbben a mellőlünk kihaló
állatfajokra tett utalásokkal érezteti. Emlékszünk-e, hogy
mindig is milyen döbbenetesen szólt a természet megbomlott
egyensúlyára utaló mondat: „sok az eszkimó, kevés a
fóka”? Az oly gyanútlan XIX. században – vajon mily
lappangó félelmeink visszhangjára (vagy csak a magyar
tudatalattiban?) – pillanatok alatt szállóige lett ebből;
holott az uralkodó közgondolkozásban nemigen akadt érv, mely
e természeti pusztulást és ennek végzetességét igazolni
látszott… A Madách iskolájába készségesen beiratkozó
magyarság egy eretnekség követője lett. Mintha Világos után
mi kissé másként-gondolkozókká lettünk volna. Hála
istennek.
„Mit járjuk e végtelen
hóvilágot?”
És Ádám így folytatja: „…hol a
halál néz ránk üres szemekkel…” Az emberiség
végpillanata már ez. Biológiailag is elodázhatatlan. Mert,
mint Madách az instrukcióban írja: „(Ádám mint egészen
megtört aggastyán bot mellett jön lefelé a hegyekről
Luciferrel.)”
Rómában a Színiakadémia végzős
növendékei vizsgaelőadásukon ezt úgy játszották, hogy
Ádámnak már jártányi ereje sincs, és Lucifer a hátán
cipeli a még mindig mindenre kíváncsi kriplit. Az „első és
utolsó embert a világon”. Egy világvégnek nagyon jó
színtere a sarkvidék, a hómező. Bár János evangélistától
Madáchig nem sokan akadtak, akik bátran szembenézni mertek
volna a világvég látomásaival. Csak a XX. században kezd
téma lenni.
A Világirodalmi Tájékoztatóban olvasom,
hogy „André Kédros francia nyelvű görög származású
író Le soleil de cuivre című regényében két –
eleve halálra ítélt – ember sorsát követhetjük nyomon az
Északi-sark hómezőin. Az egyik egy szánkót vonszol, amelyen
haldokló társa fekszik. Mindketten Vietnamban harcoló amerikai
pilóták, akik egy napon azt a parancsot kapták, hogy
végezzenek kémrepülést az arhangelszki szovjet
rakétatámaszpont fölött. A parancsot végre is hajtják,
gépükben ott vannak az »elektronikus szem« felvételei és a
magnótekercsek, de visszatértükben a gépben valami hiba
keletkezett, s ők a robotpilóta utolsó erőfeszítésével
kényszerleszállást hajtanak végre. A végtelen havas
területen segítséget nem remélhetnek, élelmük is kevés, s Williams
súlyosan s a körülmények folytán halálosan megsebesült. A
barátját húzó férfi belső meditációiból áll össze a
regény, aki végső elkeseredettségében,
kilátástalanságában kannibalizmusra vetemedik, majd
öngyilkos lesz…” Nem tudok ennél a kilátástalan
hómezőnél stílusosabb metaforát arra a szappanoperára,
amely a Paradicsomban azzal kezdődött, hogy „Ah, élni,
élni: mily édes, mi szép!”
A vesztett Éden keresése
– a nyaktiló árnyékában
„Tu duca, tu segnore, e tu maestrot’.”
Dante
„Aki szereti a vérengzést, az nemcsak
hogy nem lesz jó forradalmár, de a forradalom szempontjából
mellékes dolgokra fordítja a figyelmet.” (Bibó: A
kisiklott forradalom és következményei. Hitel, 1988. 2.
szám.)
A génállománytól
minden kitelik
„A tízezer véletlen szériája” (Vas
István szava ez) kellett ahhoz is, hogy az ember
(civilizációstul) megjelenhetett a Földön. Százezer
véletlenen múlik az is, hogy az ember sokszor ne olyan legyen,
mint általában szokott lenni (tehát alkalomadtán
megtébolyodhat, sztálinizmust csinálhat, megtanulhat a fején
járni, rákaphat a saját gyerekei húsára, kiirthatja a
fókákat, ha a szőrmekereskedők meggyőzik az asszonyokat,
hogy a nő boldogsága nem lehet teljes fókabunda nélkül, vagy
akár kiirthatja saját magát is).
London
Bibó figyelmeztetett rá, hogy a
középkorban kialakuló polgárság volt az, „amelyik a
nemzeteknél, lovagoknál, sőt parasztoknál is erősebben
alávetette magát a papi nevelésnek”. Így éppen a polgári
Londonban történik a leghitbuzgalmibb botrány, egy szentkép
előtt, amely nem tűri a boszorkánypraktikákból való
ékszert Éva nyakán.
A való nagyság útján?
Figyelmesen olvasva a Fáraó
nyilatkozatát észrevehetjük, hogy piramisépítő
ambíciójában hármas cél vezeti. A Fáraó finoman
disztingválja megalomániájának indítékait:
1. piramisával túl akar tenni a természet
alkotásain: „művészetét a természet csodálja”;
2. maradandóságot akar szerezni a nevének
minden pusztító kataklizmával szemben: „évezredekre hirdeti
nevem”;
3. mérkőzni akar Istennel, és le is akarja
győzni Őt: „erősebb lett az ember, mint az Isten”.
Próbáljuk kibontani ezt a három motívumot
– minden hatalomvágy szőttesét.
Madách álma
Hogy Londonban a Munkást akasztani
viszik, ez talán Madách személyes rémálma is lehetett.
A Munkás, aki hazatér a kórházból,
feleségét az udvarlóval találja. S ezt megöli. Ezért kerül
akasztófára.
Madáchnak itt eszébe juthatott óhatatlanul a
maga sorsa. A csábítót kellett volna megölnie, nem pedig a
boldogtalan Lidérckét elűzni a háztól.
A Föld Szelleme Madách
legmodernebb hőse
Azt hiszem, Ő az, ráismerek, akit Vas
István egy nagy versében úgy nevez meg: „A világ titkosan
tárolt energiája” (Elégia egy szerelmi antológia
szerkesztése közben). És ha e versnek ez a sora talán
csakugyan a fában-fellegekben elrészletezett, de magfúzióban
és földrengésekben is megnyilatkozó Természetistenről
szól, az egész vers a történelemnek azt a változatos
színterű és még változatosabb maskarás egységét forgatja
előttünk, amelyet Ádámnak mutat álmában Lucifer: „Vár,
strand, park, bár, lebuj, nyakfodor, tóga, turbán, / Márki
és kurtizán, cseléd, szalónvirág, / A gáláns ünnepek,
idillek elavulván / Kulisszaszaggató, új dekadenciák…”.
Mi Urunk bohóca
Vajon Ádám álmaiban nem Istent
majmolja-e? Fáraóként, Miltiadészként, Dantonként… Hiszen
Isten is folyton új arculattal tűnik fel az angyali
dicséretekben: mint Eszme, mint Erő, mint Jóság.
Mircea Eliade, a kiváló román
vallástörténész írja (Aspects de Mythe): „az
emberek legprofánabb magatartására és viselkedésére is
modellként a természetfölötti lények gesztusai
szolgálnak”.
Megjelenik az első
polgári intellektuel
Kepler.
Anyja boszorkányság gyanújával börtönben.
Máglyára is kerülhet valami elkésett bürokratarutin
áldozataként. A máglyák túlégik önmagukat, érdektelenség
közepette égnek, de égnek.
Égnek Prágában, égnek Salemben. Néha még
rájuk dobnak egy-egy boszorkányt.
Ha a fia, Kepler János tenne valamit a
szülőanyjáért, szembekerülne a másik Anyával: az
Egyházzal. („A szentegyház, fiam, igazb anyád” – inti
őt a Császár.)
Lehet, hogy még elvárják tőle azt is, hogy
tanúskodjék anyja pörében. Legyen a vád tanúja.
Hivatását – ha meg akar élni belőle –
csak hivatása karikatúrájaként gyakorolhatja. Ő az
asztronómia úttörője, de környezete asztrológiát vár
tőle. Nehéz megmagyaráznia, hogy ez nem ugyanaz. A felesége
se kíváncsi erre a magyarázkodásra. Pénz kell – mondja
röviden.
Kepler tele van forradalmi gondolatokkal. De
forradalmi tettet csak álmaiban él át. Prágában
nyomorultul, udvari intrikák életveszélyes hálójában él, a
szabadságot, az udvaroncok lenyaktilózását csak elképzeli
magának. Mint kamasz a szerelmet.
A felesége megcsalja, ezt simán tudomásul
veszi, de nem öli meg az asszonyt, s az se őt, bár erre
félhivatalosan felkérik. Nem is válnak el. Az asszony
összevész a szeretőjével, de tovább érintkeznek.
A tanítványa egy kukkot sem ért a kepleriádákból…
Szegény Kepler tanár úr!
„Hej, famulus, hozz bort!” Kepler tanár
úr alkoholizál.
Egy személyiségzavar
tünetei
Kepler keresete kevés ahhoz, hogy
felesége költekezését fedezze. Ilyesmiről írja a mai
idegorvos: „ha konfliktus támad a családi kötelezettség és
hivatás gyakorlása között, ez viselkedésbeli
elbizonytalanodáshoz vezet, és szélső esetekben
személyiségzavarhoz”. (Pietro Messini: La salute mentale)
Sekély mélységeink fölött
„Mert mit hoz neked a búvár,
Ha felmerül a habból?
Kezében szomorú sár,
Ezt hozza néked abból.”
Kosztolányi
A paradicsomi színre természetesen nem,
de a többire – s főként a végső talányos biztatásra:
„ember, küzdj…” – érvényes az, amit Etienne Born ír a
mítoszokról A Rossz problémái című művében: „Ám
senki se keressen itt tiszteletre méltó, elfelejtett, nehéz
gondolatot, amely úgy merült volna el a régi mitológiák
mélységeibe, mint valami hajótörés kincse a tengerfenékre.
Mert a mítosz soha nem tehet egyebet, mint hogy kérdésre
csupán kérdéssel feleljen…”
„Ne kérdd tovább a
titkot…”
A Tragédia végső – Ádámot
megbékítő, a kritikusokat soha ki nem elégítő –
tanítása megfelel a nagy protestáns teológus, Karl Barth
nézetének. Pál apostol rómaiakhoz írott levelét elemezve
írja: „Ádámnak nem kell tudnia azt, amit Isten tud róla, de
könyörületből elrejtett előle.” Úgy látszik, csakugyan
elég annyi: „…ember: küzdj és bízva bízzál!”
„Egére egy kicsiny sugárt
adok”
Ezt Lucifer ígéri, még az álomképek
előtt. A Tragédia elején még Lucifer is úgy érzi,
hogy lesz remény a végén némi optimizmusra. Még ő is
igyekezni fog. Ő a Tagadás ősi szelleme. Madáchnak tehát
szándékában volt a vigasztaló befejezés. De a dráma
immanens logikája az álomképek során a végére a
vigasztalanságot úgy feltornyozta, hogy már az Isten sem tud
többé optimizmust sugallni.
„Mi eszme villant meg
fejemben”
Lucifer kiejtett egy szót, csak úgy
mellékesen, egy hosszabb felsorolásban, de ennek a szónak a
fajsúlya nagyobb, mint a többié: „öngyilkosság”. Ádám
kap rajta. Meglepetés ez Ádám számára is (bár álmában
Dantonként látott egy fiatal tisztet, aki egy elegáns mondat
végén csattanóul főbe lőtte magát – és az ilyesmit
felébredve sem lehet elfelejteni). Tegyük hozzá: épp ezért
nagyobb a valószínűsége is, hogy ha egyszer megfogant benne,
megcsinálja. De meglepetés Lucifer számára is, még akkor is,
ha az ő tirádájának egyik szavára villant fel ez az eszme,
ez az ultima ratio (ez az ultima irratio)
Ádám fejében, de ilyen győzelmet a Tagadás Szelleme sem
remélt. A Teremtés ilyen botrányát. Ilyen pofont Istennek.
S ami még váratlanabb effektus, még
megrendítőbb: Istent is beavatkozásra fogja kényszeríteni
Ádám öngyilkos szándéka. Végre-valahára! És a Teremtő
visszafordul a magára hagyott világhoz.
Sőt, úgy látszik, Isten eleve felkészült
erre az esélyre: Éva lesz az ő aduja. De lehet, hogy Éva, aki
anyának érzi magát, csak éppoly véletlen aduja lesz az
Istennek, amennyire talán véletlen volt Lucifer szájában az
öngyilkosság eszméjét felvillantó szó.
A halálhoz is, az élethez is mindig kell
valami véletlen… A legrosszabb (vagy épp a legjobb?)
pillanatban egy önfeledten elejtett szó.
Ádám az Űrben
Ami másnak Kozmosz, Tér (spatium stb.),
az nekünk, magyaroknak Üresség, Űr. „Ádám az űrben.”
József Attila is „űri szemléről” szól, amikor a
csillagokat számba veszi. És ez nemcsak szóhasználat, hanem
szemlélet; erre mutat, hogy a csillagok körében: „a Semmi
ágán ül szívem”.
Ezt Ádám is mondhatná. De hiszen mond is
ilyesmit: „nem látok célt, nem érzek akadályt”.
A magyar észjárás szerint a Kozmosz és a
Semmi talán testvérek is.
Embertelen unalom
A szárazföldtől elválasztott vizek kis
fehér tajtéka fut ki percenként a partra. Évmilliókon át.
És a sziklákat morzsoló hullámok… Mily hosszú lehetett a
természet folyton magát ismétlő unalma, amíg végre Ádám
és Éva megjelentek a hatodik napon. A sztárok. A létüket
intonáló két mondat (a Nőé: „Ah, élni, élni…”; a
Férfié: „Úrnak lenni…”) már ígéri azt a fejlődést,
amelyről Hegel is beszél:
„…ez a szellemin végbemenő jelenség az
emberben általában más meghatározást láttatott, mint a
pusztán a természeti dolgokban, nevezetesen egy valóságos
változási képességet, mégpedig, mint mondottam, a jobbá,
tökéletesebbé való változás képességét, a perfektibilitás
ösztönét.”
De hát ki volt az, aki így unta a természeti
folyamat örökös magaismétlését, hogy az ember
teremtésével vélte érdekesebbé (izgalmasabbá,
szórakoztatóbbá) tenni a mindenséget?
Borsos Attila nemrég jött haza Indiából,
keleti filozófiával megrakodva. Tőle kérdeztem ezt.
– Hát Brahma volt az, aki az embert
teremtette. Miért? Hát hogy legyen neki társa a mindenségben,
hogy szerethessen valakit… Ki más lett volna?
Firenzében egy magyar
professzor Madáchra gondol (I.)
Ha én a Tragédiát rendezném,
legszívesebben ugyanazzal a színésszel játszatnám az Urat,
aki Ádámot is játssza. S ha ez nem megy, Ádám hangján
szóljon az Úr hangja is, legalább. Ám épp az utolsó
jelenetben, ahol egyszerre vannak a színen, és felforr köztük
a párbeszéd, ott volna a legfontosabb, hogy az Isten Ádámnak
szakasztott mása legyen. Akkor hiszem el, hogy az Isten éppúgy
szenvedi, mint Ádám, ennek az egész kétes kimenetelű
teremtésnek a botrányát. Mert Isten számára a legnagyobb
megrázkódtatást jelentheti Ádám öngyilkos terve. Hogy első
teremtménye máris élni akar azzal a lehetőséggel, hogy
halandó. „No, lássuk, Úristen, mire megyünk ketten”,
gondolja Ádám fent a sziklán, mint egy Sarkadi-hős vagy maga Sarkadi
Kondor műteremablakában. Itt aztán hiába téblábolna egy
szakállas Öregisten. Itt csak az segíthet, aki éppoly fiatal,
mint Ádám. És sokkal inkább Fiú, mint az Atya. A Tragédia,
most már világos, nemcsak az Ember tragédiája, hanem
– legalább oly mértékben – az Isten tragédiája is.
Végül ahhoz a nagy párbeszédhez két protagonista
kell. Igen, de akkor egy másik olyan színészt kell keresni,
aki éppoly fiatal, éppoly lelkes és szép, mint Ádám…
Szóval hasonlítson hozzá. Vagy Ádám
hozzá. Ahogy a Biblia mondta. S azt se felejtsük el, hogy
Ádámot álmában az Eszkimó már Istennek nézte. A lényeg
az, hogy a párbeszéd a legvégén: két fiatalnak a
párbeszéde. A téma, ami mindkettejüket halálosan
izgatja: hogy vajon manipulálva van-e a Mindenség. Úgy
képzelem, Isten és Ádám itt csendesen beszélnek. Ha Ádám
térdel, mint rendező javasolnám, hogy az Isten is letérdeljen
melléje. Ádám lélekben már túlesett a nagy
zuhanáson. Mint Shakespeare-nél Gloster, aki úgy érzi:
„mintha” lezuhant volna Dover sziklafaláról, s így
gyógyul ki suicidárius gondolataiból. S ez után a
pszichoterápia után – csakis ily bizalmas beszélgetésben
– lehet majd súlya annak a végső szónak is, hogy „bízva
bízzál”.
Az Isten, akit Teremtőként ismertünk meg
„dicstől környezetten trónján”, végül úgy hajolhatna
le az egykor halhatatlanságra teremtett – aztán halálra
szánt – és most látásai terhétől földre roskadt –
majdhogynem mélybe zuhant – Ádámhoz, mint Szegény Tamás a
szegény Glosterhez, vagy mint Jézus, aki halandó lett, és meg
is halt Ádám fiaiért. Az Istenben itt a második személy
dominál. Az első személy kevés hozzá. A bűnbeesés óta az
emberrel Jézus ért szót.
Kettejük kommunikációjának titkára Juhász
Ferencnél találtam kádenciát:
Mi-Voltunk-Halhatalanok
Lettünk-Egymásért-Halandók!
Firenzében egy magyar
professzor Madáchra gondol (II.)
(Andrea del Castagno képe előtt)
Firenzében, alig egy saroknyira az
egyetemtől van a Santissima Annunziata temploma. A
professzorokat innét szokták temetni.
Sokszor elmegyek előtte, és ha nem vagyok
elkésőben, mindig betérek – Andrea del Castagno képe miatt
a bal oldali oldalhajóban. Egy kis szerzetessel beszélget a
Teremtő. A tükörképével. Megtévesztésig egyformák.
A tévéváltozat
Prágai szín.
Először merült fel bennem, hogy az Udvaronc
azért akarja meggyilkoltatni Keplert Keplerné által, mert
Kepler szabadgondolkodó, s a kamarilla így döntött felőle…
Eddig mindig úgy olvastam, vagy annyit fogtam
fel az előadásokból, hogy az Udvaronc udvarol Keplernének,
randevúznak, s az Udvaronc féltékeny hímként, bírvágyból
szeretné megszabadítani a nőt férjétől. Bár volt, ami nem
stimmelt: amikor kényelmesen megkaphatja Keplernét, miért
olyan teher néki a férj? Meg aztán a búcsúzáskor látszik,
hogy nem is oly nagyon szerelmes belé – talán egyáltalán
nem is szerelmes belé. Akkor meg miért bujtogat gyilkosságra?
Ez a verzió azért mindeddig kielégített.
Szinetár filmjében Keplernében már
kezdettől fogva valami „halálos” riadalom volt
(ellentétben az eddigi csupáncsak élveteg és csacska Keplernékkel).
Amikor célzást tesznek előtte, hogy férje az új tanok híve,
vadul tiltakozik, mint aki tudja, hogy mi a tét: férje élete.
S vajon csakugyan nincs-e kezdettől fogva
valami szorongató – mert ellenőrizhetetlen –
életveszedelemben Kepler?
Nem kis dolog, ha egy uralkodó mintegy
mellékesen figyelmeztet valakit: „Rossz hír kering az
udvarban felőled, / Hogy új tanoknak híveűl szegődtél, /
Rostálod a szentegyház téteit…”.
Vegyük csak sorra. A máglya most is ég az
ablak alatt. (Hogy a gyilkosok már unottak és cinikusak, attól
még nem kevésbé gyilkosok). Kepler anyja boszorkányság
gyanújával börtönben. (Vajon nem előkészítő akció-e ez a
fia lebuktatásához?)
S ismerjük a gyáva gyilkos
Habsburg-udvarokat. Egy nyilvános Kepler-pör helyett
(jogállamban vagyunk!) mennyivel kényelmesebb őt simán
eltétetni láb alól, kedves neje által. S ha mégis botrány
támad, lehet csinálni egy látványos Keplerné-pört, amely
aztán mindent elföd – a szép Borbála mást szeretett,
ezért volt képes férjgyilkosságra (mint Ágnes asszony a
balladában).
Mire való volna újabb Galilei-pört
csinálni? Újabb Giordano Bruno-máglyát gyújtani?
Kinek jutna eszébe tovább nyomozni, amikor
Ágnes asszony a lepedőjét mossa?
Zrínyi majd el fogja ügyetlenkedni a vadkant,
megkrepál. Rudolf királyfi túlságosan szereti a kis Vetserát,
kicsinálja magát. Kepler mellett unatkozik a felesége,
Keplernek is kampec.
Pöröket csináljanak mások, te, boldog
Ausztria, gyilkolj!
Ez derül ki végre a prágai kép hajnali
jelenetében. Miből derül ki? Semmi egyébből, csakis abból,
ahogy Keplerné kijön a lugasból. A könnyelmű, szép kis Müller
Borbála ezen a pásztorórán megtudta, hogy megindultak a
hajtók a férje ellen. Valószínűleg hallott már
ilyesmikről, csakhogy most ők is benne vannak.
Az arcán nemcsak az van, hogy felháborodott,
mert a szeretője férjgyilkosságra biztatta őt – ennél
sokkal nagyobb a döbbenet –, hanem az, hogy tudja, hogy a
férje ezek szerint halálra van ítélve. Így vagy úgy,
akárhogy. Hogy nincs menekvése már.
Történelem, avagy az
impotencia alibije?
Az ember tragédiája tulajdonképpen
egy szerelmi történet. Rengeteg külső-belső akadállyal. A
dráma cselekménye röviden annyi – miért ne? –, hogy a
Paradicsomban megízlelt szerelmi boldogságot, az igazi
beteljesülést mindig megakadályozza a Történelem.
„Mindennek nincsen szűmre ingere” –
ezzel az unottsággal kezdi Ádám az egyiptomi színt, a
szerelmet unja. Éváját pedig, alighogy fölleli, már el is
hagyja. Dolga van. Megy harcolni a nép szabadságáért,
Marathónhoz vagy Segesvárra. A fia otthon morog: „Ugyan mért
ment atyám oly messze földre, / Hogy védje ezt a rongyos
gyáva népet, / Ha szép nejét meg bú emészti honn?” A
római tivornya a szerelem abszurduma: szadizmus az elején
(gladiátorok véres küzdelmében gyönyörködnek), és nekrofília
a végén (nyelves puszi egy halottal). Bizáncban
hátborzongató a szerelem: csontváz tartja a gyertyát a
szerelmespárnak. Párizsban az imádott Éva frigid, a
kéjvágyó Éva hoppon marad. (Pedig még levágott fejet is
hozna a paplan alá.) Londonban hazudik a férfi, hazudik a nő
(kapitalizmus, sőt neokapitalizmus). Szűz Mária végül
közbelép. A falanszterben a fajbiológus szól közbe. A
jégvilágban az undor…
Az utolsó színben, megint a Paradicsomon
kívül, nem csoda, ha egy kielégítetlen Éva jön ki a
kunyhóból: „Utolsó csókod oly hideg vala.”
Megannyi amor interruptus a
végigálmodott világtörténelem. Azóta Freud is fejünkbe
verte: a libidónak nem tesz jót az úgynevezett civilizáció.
Firenzében egy magyar
professzor Madáchra gondol (III.)
„Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek
nekem”
Kosztolányi Dezső
A ferences templom, Arezzóban. Piero Della
Francesca freskója: Ádám halála.
Soha másutt nem látott jelenet ez.
Egy földre roskadt öregembert – jobb lába
maga alá csuklott („de hát ki gáncsolt el engem?”) –
körülvesznek a fiai, lányai, unokái meg egy töpörödött
mamóka is (hogy Éva a Paradicsom óta hogy megöregedett,
nahát!), és meglepődve bámulják az aszott öreget: „mi
leli a tatát?”, hiszen soha nem láttak még ilyet.
Ez az a család, amellyel ami történik:
mindig először történik. Mint egy ősbemutatón. A bűnüket
is úgy hívják: ősbűn. Ők is: ősszülők.
A szerelmük ősszerelem volt. Precedens
nélkül. Az volt csak az igazi szűzszerelem!
A halálra sem volt még precedens. Ádám
halála: őshalál.
Apa lefeküdt a földre, és nem akar felkelni.
Megint valami új jelenség, amivel ezután számolni kell,
gondolják a gyerekek. „De miért vonaglik? És miért hörög?
És hova bámul?” Meg fog halni. „De mi az, hogy meghalni?”
– kérdezhetnék egymástól a reszkető aggastyán fiai,
lányai, s az a vénasszony, aki feltehetőleg a felesége.
Az öregasszonyban – ahogy elnézi az
élettársa agóniáját – valami felrémlik. Talán ez az,
amiről az Édenben a Hang szólt… „Halálnak halálával holsz.”
De mit néz olyan merően a haldokló? Ez is
olyan érthetetlen, mint minden. Messze, az út végén mintha ő
maga állna ott, Ádám, mert ott áll háttal – egy másik
Ádám, de mégis ő, hosszú ősz hajával, csakis ő lehet,
senki más –, s egy angyal fogadja őt… Ádámot, a daliás
vándort.
Akik itt az előtérben a haldokló Ádám
körül állnak, azok közül senki se figyel oda, hogy mi
történik a távolban, a keresztútnál. Ők ha odanéznének,
sem látnának semmit.
Csak a haldokló látja. Ezt figyeli ő olyan
merően. Megnyílik-e Ádámnak a Paradicsom kapuja? Mert roppant
ismerős neki az az angyal is, ott az aranyló fák alatt.
Nem először látja azt az angyalt. És
gondolta is mindig, hogy fog vele még találkozni. Mert csakis
az az angyal engedheti őt vissza a Paradicsomba, aki onnét lángpalossal
kikergette…
És most de jó volna oda visszatérni! És
mögötte ott vannak a fák, az egész Kert…
Egy rab álmodozik a Neugebäudéban
Mindenki mondja, írja, hogy álmában
Ádám a prágai színben van a legközelebb a sztregovai nemesúrhoz.
És itt is szívszorítóan halálközelben. Máglyafénynél
kezdődik a szín – talán Kepler édesanyja ég rajta
(pökhendi közönytől kísérve). Élheti-e tovább az ember
ezt a meg- és felfoghatatlan létet, kikapós préda
feleséggel, a csillagvilágnak még csak nem is a
központjában… S ő, az alacsony származású csillagász,
valamivel többet tud erről a csillagvilágról, mint bárki
más a világban. A Habsburg császár tudja, hogy Kepler neve
már feketelistán van – legföljebb az a kérdés, hogyan
tegyék el láb alól, a lehető legkevesebb botránnyal („Ah
úgy, a botrány nálad fő dolog!”).
Nem volna-e a legjobb ezt az egész világot
mindenestül vinni magunkkal a halálba? És felcsendül a jövő
dala: „Allons enfants de la patri-e”. Ez lesz csak az igazi!
De a francia forradalom egy Habsburg alattvaló számára csak
boros fővel, álomban elérhető.
„Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz
el.”
Szép álom.
Black-out
Róheim Géza végre magyarul is
megjelengető művei közül a Primitív kultúrát
olvasom. Szaporodnak a margón a felkiáltójeleim, legtöbbször
valamilyen fejemben forgatott dráma vagy tanulmány címére is
utalva.
A könyv végén Róheim műveinek válogatott
jegyzéke. Itt is mennyi művét pipáltam ki magamnak, már csak
a kecsegtető címe után.
A fény elrablásának a történetét
(ez Calcuttában jelent meg 1947-ben) – mert hátha valami
adalékkal szolgál majd Az ember tragédiájának ahhoz a
soha elég mélyen nem elemezhető paradicsomi pillanatához,
amelyben a „dics elborul”, és ennek az édeni
„rövidzárlatnak” az idején – és nem a harmóniában!
– megszületik Ádám és Éva közt a szerelem…
Édeni érzékiség
A magyar fül azokat a csupa „é”
hangokat hallja legelőször a paradicsomi színben. É-é-é!
Azt, hogy „Ah élni, élni: mily édes, mi szép!” S
mindjárt utána: „e kéjeket”… Persze Éva mondja. Mondja?
Szinte énekli. Csakugyan, a színpadon miért ne énekelhetné?
Egy ilyen Édenben, ahol minden csupa hang és csupa szín. Ahol
érzékszervrepesztő effektusokkal tárul fel a világ az első
emberpárnak. És ahogy mindjárt beléjük is hatol. De úgy,
hogy sajog a dobhártya, a szűzhártya, és káprázik a szem.
Körvonalak nélküli pointillista kép lehetett számukra
az az első – színben és hangban is. Soha nem fog ezután
Madáchnál annyit szerepelni a kéj szó, mint itt, ahol
a megismerés első pillanatainak paroxizmusát van hivatva
jelezni. Mondják is: hogy odavannak a kéjtől, a
boldogságtól. A természetben magára lelő embert úgy
eltölti a lét eksztázisa, hogy majdhogynem elveszejti őket
– a megtáruló világba akár bele is halhatnak: öntudatra
ébredésük szinte az öntudatvesztés határain jár.
Miért ne próbálgathatna Éva itt ezekkel az é
hangokkal valami ide-oda sikkantgató-hajlítható dallamot?
Valami soha nem hallottat énekelni. Ki tudja, hátha ő találta
föl még ott, a Paradicsomban az aleatóriát? Hátha vele
kezdődött a XX. századi zenetörténet? Vagy a XXV. századi.
Ki fog derülni, hogy Éva nemcsak az emberiségnek, hanem a
modern zenének is az ősanyja.
Ha énekel, fülkápráztatóan énekel.
Természetesen: egy soha nem hallott hangrendben.
Még az is lehet, hogy Éva eltáncolja ezt a csupa
é életörömét. A nézőközönség ezt igazán könnyen
tudomásul veheti. Éva táncos belépőjét. Látott már ilyet.
Mert szerintem az előző színben a közönség látta már a
négy Főangyalt is táncolni – a Teremtés örömében –,
együtt táncoltak ők az Úrral. Mózes sehol sem írja, hogy az
Úristen karosszékben pihente ki hatnapos fáradalmait.
Bizonyára eljárta ő a Hetedik Nap táncát. Szombat este
táncolt az Isten is. Együtt Rafaellel, Gábriellel és a kardos
Michaéllel. Talán csak Lucifer nem tudott táncolni azzal a
két gacsos kecskelábával. Ez volt a baj… De hát térjünk
csak vissza a csillagok közül ide a földre, az Édenkertbe. A
koreográfusra továbbra is szükség van, hiszen szinte
bizonyos, hogy Ádámnak lesz még egy tánca – a násztánca.
Amit ő dürrögő hím állatoktól tanult. Persze Éva vagy
Ádám tánca éppúgy nem „szám”, ahogy az énekük sem az.
Életforma. A nagy felfedezések pillanatában vagyunk. Az első
suta és diadalmas kísérleteknél. Énekben, táncban,
szerelemben, eszmélkedésben. Az első emberpárnak sikerült
hozzáadnia valamit a teremtéshez.
Ez az a plusz, amely ebben a színben lázba
hozhatja a Teremtőt. S a közönséget is, persze.
Térjünk vissza a legelső sorhoz: „Ah
élni, élni…” Ádám és Éva szavából ordít a
sikerélmény. Van miért. (Adytól tudjuk, hogy hány meg hány
világot vágott az Úristen a semmiségbe – a világűr még
ma is tele van néma csillagrendszerekkel. Mózes és Madách
ráirányítja a figyelmünket az első sikeres kísérletre: a
paradicsomi melegházban megfakadt az élet – sőt, ráadásul
az élet öntudata is.)
Édes Istenem, micsoda fiatalok lehettek még
az Édenben azok a drága ősszülők! Mint Ádám a Sixtus-kápolna
mennyezetén. Vagy még nála is fiatalabbak.
Itt, Olaszországban, ahol annyiszor látom
őket templomok falán – írhatnám idézőjelben is, József
Attila nyomán, aki egy Madáchon túli költői látomásában
említi ezt, hogy látta az emberiséget a „templomok falán”
– kiűzetésük előtti meztelenségükben, Ádám és Éva
pontosan azt az effektust produkálja, amelyet a mai színház az
Equus nagyjelenetében vitt színre, hogy megbizsergesse
egy kicsit a vért a nézőkben. A keresztény ikonográfiában
az ifjú ősszülők megengedett meztelensége szolgált arra,
hogy az érzékeink kapjanak valamit abból is, amit a teológia
oly kispolgáriasan tilt ma is.
Ádám és Éva: két felnőtt újszülött.
Hisz minden új nekik. Minden: első élmény.
Lebűvöltségükből ébredezve – a Tavasz Ébredése ez, mint
Wedekindnél – olvadozó térdekkel fedezik fel a mindmáig
legnagyobb emberi élményt: a maguk és a társuk
meztelenségét…
És persze az egész világét. Mert az is
újszülött és leplezetlen. Minden pucér! A napfény is! Hogy
kínálja magát, milyen magakelletően! Az árnyék! A
szőlőgerezd! A madárdal és a szivárvány hét színe!
Figyeljük a leltárt, ahogy az első emberpár számba veszi a
világot… „Hát mért kék az ég…” – kérdi Ádám, az
érzékelés örömétől ő is fülig szaladó szájjal, és
most már ő is csupa é-vel. Nemsokára egymásra
találnak, csókolózni fognak.
A nagy falhatnék
A Teremtés-premier naiv habzsolója
Ádám és Éva. Az arkangyalok a főpróbát látták az előző
színben. A Nagy Mű sikerét illetően megoszlott a
véleményük, hallhattuk. Az első emberpárnál viszont nincs
hálásabb közönség. Az érzékiség csak később csap át
bennük szexualitásba. Mert egyelőre valami pánérzékiség
ez. Dolgozik mind az öt érzék: szerveik hiperszenzibilitása,
felajzottsága – mindenre, ami van. (Milyen gyakran tér vissza
náluk a kéj szó, akár egy pohár vízzel kapcsolatban
is.) Falhatnék a száj, a szem, a fül, az orr és a tapintás
is. Majd aztán falják is egymást. És az almát is falni
fogják.
Férfi és Nő
Persze hogy itt mindenekelőtt a Nő az
érdekesebb.
A Tragédia az „ember”-ről szól, s
ez – a magyar szóhasználatban talán még inkább – a
„Férfi”-t jelenti.
A „Nő” talányként, katalizátorként,
rendhagyó faktorként, paradoxiákkal tele tűnik fel a műben.
Apuleiusnál Isis elmondja, hogy csak ő van, s
minden más istennő csakis az ő helyi elnevezése (Ciprusban:
Vénusz, Krétában: Diána, Athénben: Minerva, Szicíliában: Proserpina,
de a sötét Hekaté is ő…).
Madáchnál Éva a halálra korbácsolt
rabszolga élettársa, görög hadvezér büszke felesége és
zárdaszűz és márkinő és trikotőz és polgárlányka és…
A gének hordozója: Ő.