Kortárs

 

Horváth Elemér

 

leopardival esti parkban

 

gróf úr sétáljunk ki az esti parkba
és elmondom mi hiányzott nekem
ebben az életben      és ha akarja
mondja meg mit írt volna-e verseket
ha éppenséggel egészségesebb
s a nőknek kedvence      változtatott
volna-e valamit egyáltalán
ha feszíthet egy szép nő oldalán
társaságban sétányon vagy lidón
mint firenzében én fiatalon
mit ért volna vele? magányos rokonom
s a verssel mit? bevallom nem tudom
carpe diem carpe diem      mondogatom
önmagamnak      hiába s elmúlón

 

 

 

giorgio

 

e nő után ő is megfordult volna

pedig volt benne valami fakír
mint ifjodan a via venetón
ahol inkább félénkségét titkolta
mielőttünk akik valamivel
korábban értünk férfivá      neki
még maradtak elképzelései
gyerekkorából míg mi hősien
megjátszottunk byront casanovát
don juant elszabadult kamaszok
életünkben először szabadok
de belül éppoly félénkek mint ő
és mulattak rajtunk az asszonyok
a tündéri római tavaszon

 

 

 

az isten balkezében

 

herr lessing nem mi választottuk ezt
mármint az isten balkezét
akkor sem hogyha ezt választanánk
ha éppen választanunk kellene
vagy ha választhatnánk egyáltalán
én csupán hideg hübriszt látok ott
ahol más emberi alázatot
egyszerre gyilkost és áldozatot
egyszerre orvosságot és a kórt
egyszerre szabad akaratot s fátumot
újra tenném ha tehetném? igen
eltökélten józanul hidegen
bűnöm vagy érdemem ami vagyok?
egyik sem s mindkettő      így adatott

 

 

 

diagnózis

 

      e l’infiniti vanitŕ del tutto

                                                           leopardi

 

tisztelt gróf úr én is költő vagyok
másképp sérült mint ön de nonetheless
sérült hogy úgy mondjam az én púpom
valahogy kevésbé szembeszökő
mint az öné bár éppoly krónikus
a gyerekkorom óta hordozom
s legjobb esetben néha nem tudom
hogy milyen súlyos az állapotom
egy adott pillanatban s azután megint
rám tör a nyavalya és leírom
hogy végül minden minden hiúság
hübrisz a javából infantilis
kórság a gyereké hogy nagy legyen
s egyre múlik törpén türelmesen

 

 

 

a kedvenc

 

engemet kedveltek az istenek
amikor rábaközi kisgyerek
mikor egy fiatal lány szeretett
amikor forradalmam elveszett
amikor itáliába menet
mikor amerikai kenyeret
amikor leírtam a verseket
valamiért kedveltek engemet
porszemek között porszemet
akkor is amikor már nem leszek
akikben hiszek és akikben nem hiszek
krisztusok buddhák múzsák láreszek
hórák hurik nimfák herkulesek
akár vannak és akár nincsenek

 

 

 

a sztyeppe szonátája

 

nem tudták pontosan hogy hol voltak de a
világ körülöttük csodálatos maradt
s az évek múltával egyre izgalmasabb
ahogy megálmodták fiatalon
a parttalan céltalan messzeséget
kalandok végtelen sora az élet
bizonyos értelemben hazaértek
a kezdeti biztos identitásukat
elvesztették a gyökértelenséget
nyugat kelet lett és kelet nyugat
mongol mosoly és hun pupillaláng
idegen lányoknak furcsa egzotikum
tündéri temetője elmúlt múltnak
jövő ahol sírjaik domborulnak

 

 

 

horatiusi pillanat

 

mint a gepidák és a besenyők
el fogunk tűnni a történelemből
később mint ők de lehet hogy előbb
mint a németek vagy a franciák
és te népek hazája nagyvilág
ahol leéltem az életemet
hagyjuk az ezeréves szenvedést
csak romantikus önsajnálkozásnak
nem vágok föl hősi mazochistának
se istenért se nemzetért
én csináltam azt ami engem ért
és én hevertem ki a múltamat
úgy ahogy tudtam önzőn magamért
élek      horatiusi pillanat

 

 

 

a királyok völgye

 

sírrablók és archeológusok
neki szentelték az életüket
véletlenül fedezték fel a sírját
az írástudatlan helybeliek
akik azt sem tudták hogy létezett
gyereket csinált hadat vezetett
fájt a foga gyomra vagy a feje
azután véget ért az élete
ennyit tudunk s azt hogy az istenek
nem tettek kivételt vele
akármilyen módon igyekezett
meghalt mint te meg én és elásták ide
a történelmet nem győztesek írják
csak emberek      nincsenek győztesek

 

 

 

kleine hand

 

időnként ő is sajnálta magát
mint általában beteg emberek
és ráadásul ő érzékenyebb
volt mint sorstársai      hazaszeretetet
is próbált belemagyarázni balladáiba
földhözvert xenofób igyekezet
ami kis népeknél oly krónikus
mivel van az emberi szív tele
nem tudhatjuk      itt-ott nosztalgia
nyilvánvaló rögtönzéseiben
de fényes szajna-parton ködös visztula?
nem valószínű gottfried benn szerint
nem érdekelte más mint a zene
amit éppen játszott      kicsi volt a keze

 

 

sailing to byzantium

sétahajón isztambulba

 

nem álmos császár bíbor baldachin alatt
hanem két meztelen apáca közt
egy vénülő kéjenc borgőzösen
nyalogat melleket tomporokat
macedón örmény bolgár ujjai
remegnek kéjesen a szűzi szép
természetes eretnek asszonyon
aki teljesen átadja magát
önnön buja esendőségének      japán
turista mosolyog s fényképezi
a szenteket a szentélyek falán
ami volt van és lesz isteni emberi
nézem a növekvő árnyékokat
ikonoklaszta késő délután

 

 

 

 

 

 



Nyitólap