Fekete J. József
A
helyi érték önmagában nem provinciális
Az utóbbi csaknem fél évszázadban a
legrangosabb díjakkal jutalmazott és a közönség körében is
népszerű prózairodalmat olyan helyeken írják, ahol a
szerzők képesek megtisztítani a helyi színeket, a nem mindig
jó szándékú félreértelmezők által indokolatlanul
elmarasztalt couleur locale-t az időközben, mondjuk, 1830-tól,
Victor Hugo Cromwell-előszavának megjelenésétől
rárakódott provincializmustól és belterjességtől. Műveik
egyaránt a helyi színezet jegyeit viselik magukon, és ez a
couleur locale nem piszmogó realizmus, nem harsány
népieskedés, hanem az élet megélésének teljessége,
függetlenül attól, hogy Latin-Amerikában, Afrikában, a
Távol- vagy Közel-Keleten születnek, és tekintet nélkül
arra, hogy milyen nyelvű irodalmakba soroljuk őket. Közös
nevezőjük a helyhezkötöttség, a Márquez neve által
fémjelzett mindenkori Macondo jellegű mikroközösség
életéből való merítés, egyéni sorsok felvetése, amelyek
mögött népek, nemzetek, embercsoportok sorsa tükröződik,
és általuk a mű a helyi kötődések fölé emelkedik. A helyi
színezet ugyanis nem feltétlenül azonos a törzsi szokások
megjelenítésével.
A magyar irodalom elsősorban azért számít
„kis” irodalomnak, mert kevesen beszélik a magyar nyelvet,
még kevesebben olvasnak magyar nyelven született irodalmi
alkotásokat. Ezen a kis irodalmon belül léteznek még kisebb
irodalmak, a nem anyanyelvi környezetben élő magyar alkotók
magyar nyelvű művei. Ezekről az idegen nyelvi környezetben
keletkezett irodalmakról (nevezték már őket kisebbséginek
és határon túlinak, emigránsnak és nyugati magyarnak stb.)
nincs konszenzus az irodalomtörténet-írásban, újabban
azonban egyre többen hajlanak afelé, hogy az idegen nyelvi
környezetben létező magyar irodalmat az egyetemes vagy
egységes magyar irodalom részének tekintsék, azzal, hogy ezek
a kisebbségi irodalmak magukon hordozzák a keletkezésük helye
és körülményei által meghatározott karaktert, ami mögött
ugyancsak sok minden elfér, az egyetemes magyar irodalom és a
többségi nyelvű irodalom hatásától kezdve a helyi színeken
át a provincializmusig és a dilettantizmusig. Azok számára,
akik a kisebbségi magyar léthelyzet magától értetődő
megnyilvánulási formájának a provincializmust tekintik az
irodalomban, korántsem egyedüli, de meggyőző ellenpélda
lehet Gion Nándor életműve, Brasnyó István és Németh
István prózája, három egymástól távoli megszólalási
mód, ami a Vajdaságban élő magyarság huszadik századi
történelmének szinte minden részletét valami módon magába
olvasztotta, ugyanakkor vitathatatlan esztétikai színvonala
elutasítja a provincializmus mindennemű vádját, hangütése
pedig semmit sem vállal a kisebbségi irodalmakkal szemben
feltételezett/elvárt siránkozó, önsajnáltató, másokat
okoló megszólalásból, tragizáló gesztusokból.
A tisztánlátáshoz, a tiszta beszédhez
először is a fogalmak tisztázására van szükség. Felénk az
irodalmi köz(nem)tudat Szenteleky Kornél nevéhez fűzi a
couleur locale fogalmának programszerű meghirdetését, az
alaposabb érdeklődésűek azt is tudni vélik, hogy ez a
program Herceg János Kalangya-szerkesztése idején burjánzott
a dilettantizmust megtűrő, elfogadó és tápláló
provincializmusba. Tény, hogy ennél árnyaltabb a valós kép:
a fiatal Herceg a maga tizenkilenc-húsz évével és addig
szerzett irodalmi jártasságával úgy hazavág költőket, hogy
attól koldulnak az érintett szerzők, például Huszár
Sándor, a mániákus dilettáns, de még
Kalangya-szerkesztőként is kikel magából a nyolc év alatt
hét kötettel kirukkoló Stadler Aurél produkciója kapcsán.
Ritka példák ezek valóban, inkább kifelé mondott kemény
bírálatot, a vajdaságiak esetében inkább hallgatott, mint
hogy dorongolnia kelljen. Ennek okát kritikusi-szerkesztői
munkája során legőszintébben a huszonkét éves korában
elhunyt szépírói reménység, a beszédes nevű Aranyady
György nekrológ jellegű búcsúztatásában fogalmazta meg,1
amit egy két évvel korábban, a már haldokló Szentelekynél
tett látogatása felidézésével vezetett be. Szenteleky a
látogatás alkalmával is a Kalangya szerkesztésén
ügyködött, előtte kéziratok halmai, vastag
levélküldemények tornyai. Ezt írta Herceg: „Ez a
kézirathalom keresztmetszetét adta irodalmunknak és az egész
vajdasági magyarság kultúrmozgalmának.
Szürkeségben elkopott nevek hullottak elénk,
olyanok, akiket a vidék unalma és az újságok kézirathiánya
szabadított fel, és akik magától értetődően követelték
bebocsátásukat ifjú irodalmunkba, Képviselve volt ebben a
kézirathalomban a falusi megváltó elcsépelt filozófiai
frázisaival, a mániákus széplélek meggyötört
versikéjével, önképzőköri hangjával és a múlt ködében
élő álmodozó, Cicerót megszégyenítő körmondataival.
Mindenki, aki valaha itt akár borászati közlönybe is leírta
a nevét. Izzadságszag csapott meg a kéziratokból, és
megborzadtunk ennyi elpocsékolt energia és az aktivitás ilyen
szörnyű túltengése láttán.”
Szenteleky valójában a francia romantikusok
terminus technicusát importálta közel egy évszázad eltelte
után a „darabjaira szaggattatott” magyar irodalom (Elek
Tibor) Délvidékre szakadt perifériájára, ám a couleur
locale a (francia) program megfogalmazásakor nem helyi
színeket, hanem inkább helyi színezetet jelölt, ami a szép
ábrázolásával szemben a jellegzetes megjelenítésére
helyezte az alkotás súlypontját. A jellegzetes viszont soha
nem lehet mellékes, amit csicsás hangsúlyozással
mesterkéltté kellene emelni a természetes rovására, az
irodalom által teremthető illúziót puszta
illúzióba fordítani. A couleur locale magában se nem
egzotikum, se nem provincializmus, hanem az adott hely és az
adott idő (couleur temporale) jellegzetessége.
A provincializmus és a regionalizmus
szavak kikopni látszanak az irodalomról való beszéd
szótárából, újabban szinte csupán a posztkolonialista
harmadik világ irodalmára vonatkozólag használják az
utóbbit, akárcsak a helyi színezet megnevezést,
viszont új jelentéssel töltődtek fel, amióta a geopolitika
és az új európai (uniós) gondolkodás szívesen él ezekkel a
fogalmakkal. Az irodalomi provincializmus jelensége a felvidéki
Tőzsér Árpád, az erdélyi Cs. Gyímesi Éva és a
kárpátaljai Balla D. Károly meghatározása nyomán könnyen
körülírható: vidékiség, szellemi renyheség, túlhajtott
népiesség, a közéletiség kizárólagossága, az írói
elkötelezettségbe való belemerevedés, a hagyományok szűk
értelmezése, az intellektus hiánya, a dilettantizmust
megtűrő tunyaság. A provincializmus ugyanakkor nem valami
önmagában létező dolog, hanem miként Esterházy Péter
írta, következmény, folyomány: „A provincializmus
elsőrendűen nem műveletlenség, nem tahóság (ezek
legföljebb következmények) – hanem figyelmetlenség.
Provinciálisnak lenni ugyanúgy lehet Budapesten, mint
Párizsban, ugyanúgy Berlinben, mint Varsóban – az már más
kérdés, hogy ezen szellemi állapotoknak súlyosabbak,
keservesebbek a következményei egy kisebb vagy szegényebb
helyen. Ez az összeurópai provincializmus jellemezte az elmúlt
negyven évet, ez a Jalta-ostobaság. Európa egyik fele azért
figyelt csak önmagára, mert úgy gondolta, hogy ez elegendő,
mert ő elég gazdag, hogy ezt megengedhesse magának, így
feledkezve el valódi önmagáról, az egészről; a másik rész
olyannyira bajban lévőnek tudta magát, olyannyira sajnálta
önmagát, hogy ez elegendő fölmentésnek tetszett.”2
Esterházy is geopolitikai tartalommal ruházta fel a
provincializmust, ám definíciós kísérletemben ki kell
térnem a fogalom politikai, irodalompolitikai jelentéssel való
megterheltségére és alkalmazásának veszélyességére.
Kisebb és szegényebb helyeken veszélyesebb, súlyosabb és
keservesebb következményekkel járt a provincializmus, írta
Esterházy, és akkor most gondoljunk arra, hogy az Európához
mérten provinciának számító Budapest centrumnak minősül az
elszakított országrészek, a kisebb és szegényebb helyek
szempontjából. Elképzelhető, vagy talán el sem képzelhető,
hogy az egyszólamú irodalmi kánonok fenntartása érdekében
micsoda visszaélésekre adhat(ott) módot a provincializmussal
való minősítés: műveket, szerzőket lehet(ett) általa
jegelni, fiókba süllyeszteni, megbélyegezni, elutasítani.
Veszélyes fegyverré lett szó a provincializmus, amit
sajátosan – vagyis önmagából és paradox módon a saját
(hatalmának) fenntartására – hozott létre a
szűklátókörűség. A provincializmus definíciójának ott a
helye a hatalom eszköztárát felsoroló szótárban is, az
elkülönülés sajátos módozatának szinonimájaként, amely a
beszűkült értékhorizont nyomán kialakítja a „mi”
elszigetelődő és agresszív táborát az „ők”
egyneműsített és uralt tömegével szemben. A „mi” és az
„ők” csoportjainak elkülönülése eleve undort feltételez
a két csoport között, még akkor is, ha két
szurkolótáborról van szó, de mindannyian tudjuk jól, az
efféle megkülönböztetéseknek nagyon súlyos következményei
voltak a világtörténelemben „a korlátozások adta végtelen
lehetőségek” (Mészöly Miklós) palettáján, nem
véletlenül állítják a pszichológusok, hogy az undor a
legutálatosabb emóció – ami, miként látjuk, mesterségesen
is kiváltható.
Definíciós kísérletem során hazai példát
eddig azért nem említettem, mert amíg a provincializmussal
szembeni felvidéki és erdélyi törekvések a múlt század
derekától távolodva, a kárpátaljaiak pedig a századvégen
artikulálódtak, addig nálunk a hatvanas évek elejétől már
gyakorlatban is működött a művészet európai dimenzióinak
meghonosítását célzó törekvés, ami természetesen
indulásától fogva hordozta annak veszélylehetőségét, hogy
a népies provincializmus helyébe a posztmodern provincializmust
plántálja, hiszen már a provincializmus sem a régi. Hogy
mégse maradjunk honi példa nélkül, Gerold Lászlót idézem a
Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918–2000) című
műve megjelenése kapcsán a Hét Napnak adott interjújából:
„Egyébként attól van provincializmus, hogy nálunk tudni
bűn.” A lexikoníró ugyanolyan vészterhes – viszont közel
sem annyira részletes – kórképet vázol irodalmunk
állapotáról, mint Balla D. Károly évekkel korábban a
kárpátaljairól, amely „mára nagyjából megszűnni
látszik: az a része, amely jellemzően kárpátaljai, egyre
kevésbé mondható irodalomnak, az a része pedig, amelyik
irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai”. Gerold így
értékelt: „Az irodalmunk válságos pillanatába került.
Volt már hasonló helyzetben, de most feltört a
provincializmus, amit a maga módján mindenki segít: a
könyvkiadás, a folyóiratok, az újságok is.” Akkor is, most
is csak sajnálhatjuk, hogy sem a lexikon műfaja, sem az
interjú terjedelme nem tette lehetővé meglátásának
részletezését, sem azt, hogy a kritikákban megfogalmazott
ítéletek mellett tudomásom szerint nem készült átfogó
tanulmány a honi provincializmus kérdésköréről. Elemzés
és indoklás nélkül dilettantizmust és provincializmust
kiáltani pedig nem egyéb, mint vagdalkozás. Viszont tény,
hogy a provincializmus létező jelenség. Ugyanakkor az európai
dimenziók sem tűnnek számomra különösebben lelkesítőnek.
Röpke kétezer-ötszáz–háromezer évre visszapillantva
minden egyebet második vagy harmadik vonalba taszítanak a
gyilkos háborúk, a békebeli öldöklések, az élet
kioltásának rafinált módszerei, az intrikák, cselszövések,
hatalmi harcok, ármánykodások. A horizontok mostani
beszüremkedését pedig csupán a sétálópalackok divatjában,
a nyakban csüngő telefonokban és a csípőnadrág alól
kilógó tangabugyi korcában látom, természetesen a
kötelezően ráomló háj(báj)hurkákkal egyetemben. Ma ez is
helyi színezet, de még mennyire, és a regionalizmusban
gondolkodó vérbeli – tehetséges – írót megtalálja a
témája, ami eleve más, mint ami témaként kínálkozott
nyolcvan, negyven vagy húsz évvel korábban. Az irodalmi
regionalizmus ugyanis végső soron nem a táj, nem a műfaji
előírások és formák teljesítésének folyománya, hanem az
írói magatartás kérdése.
Tágabb értelemben: a regionalizmus és a
provincializmus nem egymás szinonimái, viszont nagyon
valószínű, hogy az egész világ provinciákból és
provinciák alkotta régiókból áll, még akkor is, ha
feltételezzük egy összeurópai vagy összvilági dimenzió és
kultúra meglétét. Az összkultúra – miként Vajda László
látja3 – provinciákra, dialektusokra tagolódik,
és ezek elkülönülése és integrálódása természetes
történelmi folyamat: a kultúra etnikai, térbeli, szociális s
más provinciáinak léte alapozza meg a kultúra gazdagságát.
Alabán Ferenc tanulmánya4 szerint pedig az
irodalmi regionalizmus értékei és a nem regionális értékek
rendszere részben átfedi egymást, részben viszont
különböznek egymástól. Alabán a regionalizmus alapvető
jellegzetességének tartja a közösségteremtő energiát és
hatásértéket, kapcsolatát az előzményeivel, a
hagyománnyal, ugyanakkor azt is, hogy minden egyes
(regionalista) mű maga teremti meg saját formaelveit,
önerőből konstituálja önmagát a befogadóban, „a
műalkotás értéke és hitelessége is függ a szerző
(alkotó) kompetenciájától, s attól, hogy az mennyire képes
saját élményeit esztétikailag értékessé tenni. E sajátos
viszony egyik meghatározó jellemzője az alkotói
autentikusság, melynek segítségével definiálható a
regionális szerző műve, s melynek létrejöttekor az alkotói
attitűd, az alapeszme és érzelmi töltet valójában egy
forrásból fakad. […] A regionális írói és költői
magatartás elkülönítő jegye az is, hogy nem elsősorban a
szövegközpontú és kísérletező motiváción alapszik, hanem
jóval inkább ún. tapasztalati indíttatású, mely kedveli a
mimetikus értékteremtést.”
Alabán Ferenc tanulmánya nyomán könnyen
egyenlőségjelet tehetnénk a regionalizmus és a népi(es)
diszkurzus közé, legalábbis közép-európai és nem
utolsósorban kisebbségi kontextusban, és ez a diszkurzus
(közlésmód) elutasítja a modernséget, az esztétikai
kommunikáció helyett az erkölcsi-szociális ideológiát
kanonizálja. Viszont a regionalizmus fogalma az utóbbi
negyven-ötven évben tartalmi átalakuláson ment keresztül.
Nemcsak a világban, nálunk is. A múlt század ötvenes
éveiben a Hídban fellépő ifjú nemzedék a régi, polgári
irodalom „kriptaszökevényeként” utasította háttérbe az
akkor alig negyvenesztendős Herceg Jánost és az általa
képviselt regionalizmust, amivel kezdetét vette egy olyan
alternatív értékrendszer kimunkálása, amely a centrum és a
periféria interaktív kapcsolatában jelentősen előrehatott a
múlt évezred utolsó évtizedeiben kialakuló, globális
posztmodern kánonra, a nomadizmusra, az intertextualitásra és
a regionalizmus újszerű értelmezésére, amiről Szirák
Péter a következőket írta:5 „A
regionalitásnak ugyanakkor egy másik értelme is relevánssá
vált a nyolcvanas–kilencvenes évek irodalmi diszkurzusában.
Ez pedig a regionalitásnak mint a térségi interkulturális
összehasonlításának a lehetősége. Az irodalmi
beszédformának az a módja, amely színre viszi a sajátnak az
idegenben és az idegennek a sajátban való dialógusát. Ezzel
lehetővé teszi a nyelvi és kulturális határok és
identitások problémájának, a periféria és a centrum
dialektikájának újraértését.”
A régió – definíciós kísérletem nyomán
kialakult meggyőződésem szerint – csupán földrajzi
értelemben lehet provincia. Viszont az is tagadhatatlan, hogy
minden provincia ugyanúgy táptalaja a provincializmusnak, mint
a tág horizontú, rangos értékű műveknek. A helyi érték
önmagában nem provinciális. Viszont a helyi színezet
önmagában még nem érték, csak felismerése és
tudatosítása teszi azzá, művészi értéket pedig kizárólag
művészi színvonalú ábrázolása nyomán nyerhet.
Jegyzetek
1Kalangya,
1935/2.
2http://archivum.epiteszforum.hu/muhely_utopia.php?muid=123.
3Vajda
László: Etnikai specifikum és közös sajátságok I.,
Korunk, 2000. november.
4Alabán
Ferenc: Értékteremtő közeg (Az irodalmi regionalizmus
kérdéséhez). Irodalmi Szemle, 2005. június.
5Szirák
Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX.
századi magyar irodalomban. In Nemzetiségi magyar
irodalmak az ezredvégen. Szerk. Görömbei András.
Debrecen, 2000, 29–57.
Elhangzott a
Magyarkanizsai Írótáborban, 2007. szeptember 8-án, A
provincializmus – egészséges regionalizmus című
tanácskozáson.