Eősze László
Kortársunk: Kodály
Gondolatok születésének
125. évfordulóján
Negyven éve távozott, magas korban,
mégis idő előtt, váratlanul. Magunkra maradtunk – tört
ránk akkor a fájdalmas érzés. Nemzetféltő, országépítő
terveit, melyeket örökségül hagyott ránk, lesz-e erőnk
valóra váltani – nélküle?
A születés–fejlődés–hanyatlás–elhalás
örök körforgásában egyre fogyatkoznak azok, akiknek még
személyes emlékeik vannak róla. Az Így láttuk Kodályt három
kiadásában megszólaló nyolcvan kortársa közül hatvannál
is többen meghaltak már. Az életben maradottak kötelessége
felidézni alakját úgy, hogy a 21. század is hiteles képet
alkothasson egyéniségéről.
Egy idő óta a történetírás majd minden
ágában és a publicisztikában is megfigyelhetők – mintegy a
szerző korszerűségének bizonyítékaként – deheroizálási
törekvések. Ez a szándék árnyat vetett olykor Kodály
Zoltánra is. Volt-e valós alapjuk a néha csak szóban, máskor
írásban megfogalmazott véleményeknek?
„Konzervatív” – hangzott el ismételten.
E latin eredetű kifejezésnek legalábbis két igen
különböző magyar olvasata van: hagyományőrző, illetve
maradi. Kodály, a folklorista, aki a régi népdalok nyelvén
kívánta a magyar műzenét megújítani, természetesen
hagyományőrző volt. Talán meglepően hangzik, mégis
nyilvánvaló, hogy épp ezért nem lehetett maradi. Hiszen a
népdalok gyűjtése, feldolgozása a 20. század elején
értetlenül fogadott, sokat támadott, forradalmi gondolat volt.
Ezért is tekintették akkor úttörőnek Európa-szerte, s
nevezték „ifjú barbárnak” Párizsban Kodályt. Célja
később sem változott. Nemzeti klasszikusként is azt vallotta,
hogy annak, amit csak a parasztság őrzött meg, noha régen
mindenkié volt, újra az egész nemzet kincsévé kell válnia.
Elhangzott ellene a diktatúra idején a
nacionalizmus – vagy ahogy akkor mondták: a
„narodnyikság” – vádja is. Csatlós lelkületű,
provinciális gondolkodású hivatalos körök nem tudták vagy
nem akarták megérteni, hogy éppen ellenkezőleg, Kodály
eszméje magasabb rendű: a nemzettudatában megerősödött,
európai műveltségű magyarságot hirdeti. (Ez a gondolat
egybecseng Márai Sándor tanácsával, melyet a vándorútra
induló legénynek ad a Kassai polgárokban: „Mindig
Nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy Keletről jöttél.”) A
kiindulásnak tehát csakugyan hungarocentrikusnak kell lennie,
az érkezés azonban az egyetemes európai értékek világa.
Nem hiányzott az ellene hangoztatott vádak
közül a „klerikális” minősítés sem. Ez a Missa
brevis és más egyházi művek, zsoltárok szerzőjét
aligha lepte meg. Mint ahogy azt is tudomásul vette, hogy a
rendszer ugyan ellenségének tartja őt, és egyetértésére
nem számít, együttműködésére azonban – nemzetközi
tekintélye miatt – mégis igényt tart.
Kodály sosem adta fel alapelveit, de értette
a módját, hogy nagy célja érdekében felhozott érveit az
éppen aktuális formában fogalmazza meg. Így a
tervgazdálkodás bevezetésekor ő is meghirdette a maga Százéves
tervét. Ennek lényege az iskolai énekoktatás reformja
volt. Célja a zenei közízlés felemelése, az európai
zeneirodalom remekeinek megismertetése – a zenei
írás-olvasás általánossá tételével. A válasz szinte
azonnal megszületett: ez utópia. Aki azt hiszi, hogy minden
általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas majd
kottát – akár száz év múlva is –, az illúziókban
ringatja magát.
A békéstarhosi „élményiskola” s az
első ének-zenei általános iskola alapítása Kecskeméten
(Gulyás György, illetve Nemesszeghy Lajosné úttörő
kezdeményezése) biztató kezdetnek ígérkezett. Az előbbit
ugyan még 1954-ben felszámolták, az utóbbi azonban lelkes
követőkre talált. Még a mester életében több mint
százötven iskola vezette be a mindennapos énekoktatást. Az,
hogy számuk száz év alatt elérte volna-e a Kodály által
megálmodott ötezret, már sosem fog kiderülni. Így az sem,
vajon illúzió volt-e a terv, vagy csupán nagyralátó, de
realizálható gondolat. Mára ugyanis ez az iskolatípus
jószerivel megszűnt. Amit a politikai diktatúra meghagyott,
azt a helyébe lépő, korlátlan uralomra törő pénzvilág –
egy szűk látókörű, technicista szemlélet segítségével
– elsorvasztotta. S az eredmény: az iskolából kikerülő
fiatalok nem kis része nemhogy kottát, szöveget is alig tud
olvasni; s ha nagy nehezen megbirkózik is vele – nem érti,
amit olvas.
Mintha csak Kodály jóslata teljesednék be
napjainkban. „Mechanizálódó korunk olyan úton halad,
melynek végén az ember géppé válik” – jelentette ki 1966
januárjában. De nyomban tanácsot is adott, hogyan kerülhető
el ez a szomorú vég: „Ettől csak az ének szelleme véd
meg.” A gépesítés ugyanis energiát szabadít fel, több
szabad időt enged. Nem mindegy azonban, mire fordítjuk az
energiát, hogyan töltjük szabad időnket, kulturális érték
vagy talmi bulvártermék foglalkoztatja-e gondolatainkat.
Idézni már tudjuk Kodályt, követni azonban
egyre kevésbé akarjuk. „Legyen a zene mindenkié” –
hangzott a biztatás 1952-ben. Igaz, nem jelszónak szánva,
hanem munkaprogramnak, saját maga és hívei számára. Hiszen
így folytatta: „De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm,
mióta életutam felét elértem.”
Alig fél évszázaddal később némelyek
talán úgy gondolják: mára elavult ez az eszme. Korszerűbb
(mert hangosabb?) a „Legyen az internet mindenkié!” szlogen.
Az új nemzedék nagy része képernyőfüggővé vált.
Meglehet, azt hiszi, kibékíthetetlen az ellentét a technikai
civilizáció és a kultúra, a tudomány és a művészet
között. Hogyan győzhetjük meg őket arról, hogy ez
tévedés? A technika szinte robbanásszerűen gyorsuló,
megállíthatatlan fejlődésével nem jár együtt
szükségképp a kultúra elsekélyesedése. A tudomány
haladása a korral változó művészetnek is tágabb teret,
több lehetőséget nyit. Kodálynak és Bartóknak száz éve
még súlyos fonográfot kellett magával vinnie
gyűjtőútjaira, olyan viaszhengerekkel, melyekre legfeljebb
három-négy percnyi éneket tudott felvenni. (Más kérdés,
hogy az így rögzített anyagból is születtek halhatatlan
remekművek…) Ma ehhez már elég lenne egy zsebmagnó is.
A mi felelősségünk abban áll, hogy képesek
leszünk-e a technika legújabb vívmányait az értékes
kultúra szolgálatába állítani. Nem könnyű feladat. Hiszen
a civilizációs fejlődés fékezhetetlen gyorsulása miatt a
jelen idő, ez a megfoghatatlan pillanat, mely a múltat a
jövőhöz kapcsolja, már nemigen tekinthető átmenetnek:
mindinkább a jövővel való keveredés jellemzi. Egymás
mellett, egyszerre léteznek múltból megörökölt eszközök
és futurológiát idéző új találmányok. Magától
értetődőnek látszik, mégsem könnyen teljesíthető
követelmény: ne rabszolgái, hanem urai legyünk a gépeknek,
melyek így válhatnak a kultúra támaszává. A kérdés tehát
voltaképpen az, hogy össze tudjuk-e békíteni a tudományt s a
művészetet.
Kodály ebben is példát mutathat számunkra.
Amikor 1946 júliusában a Tudományos Akadémia elnökévé
választották, beköszöntőjében így határozta meg célját:
„Egyetlen kvalifikációm e helyre, hogy bennem őszinte
nagyrabecsülés él az Akadémia mind a két, egymással
szembekerült ágazata [a humaniórák és a reáliák – E. L.]
iránt. Ha sikerül bennük egymás kölcsönös megbecsülését
annyira meggyökereztetnem, hogy beköszönt a tartós
békesség: missziómat befejezettnek tekintem.”
Példaképül szolgálhat azonban egész élete
is. Hiszen egyéniségének két fő vonása sokoldalúsága és
szintézist teremtő képessége. Előbbi az egyre inkább
specializálódó szaktudományok korában szinte
elképzelhetetlen reneszánsz típusú jelenség. Utóbbi viszont
az életmű egész világra kisugárzó erejének biztosítéka.
Komponistának született, a tudományos
pályára hosszú és alapos tanulmányokkal készült fel,
nevelővé hajlama, kultúraszervezővé pedig nemzete iránti
elkötelezettsége tette. Mint a Visszatekintés lírai
hangú előszavában megvallotta: „[…] voltam én is: fél
kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó,
pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden
egyéb lenni, amire csak szükség volt.”
Munkássága minden ágában maradandót
alkotott, legfőbb értéke azonban az életmű tökéletes
egysége, mely az egyes ágak kölcsönhatása révén jött
létre. Ez került veszélybe napjainkban. Pedig ha
szétszabdaljuk, ízeire bontjuk, magunkat károsítjuk meg vele.
Kompozíciói helytállnak magukért. A Psalmus
hungaricus, a Budavári Te Deum vagy a két
táncrondó, a Concerto s a Felszállott a páva-variációk
az egyetemes zeneművészet örök kincsei, melyeket játszani
fognak világszerte, míg csak élet – vagy legalábbis
zeneélet – lesz a földön. Kamaraművei máig kihívást
jelentenek a legjobb szólistáknak is. Nagyszerű kórusai
megújították az énekkarok minden fajtájának műsorrendjét.
Közülük jó néhány áttörte a nyelvi korlátokat: a Pünkösdölőt,
a Jézus és a kufárokat, az Öregeket és
társaikat hallhatjuk angolul, németül, franciául is – bár
nagyobb öröm, hogy nem egyet már a külföldi együttesek is
magyarul énekelnek. A Háry János és a Székely
fonó értékeit egyre több európai színház fedezi fel.
Ökumenikus szellemben született szakrális alkotásai pedig
katolikus és protestáns templomokban egyaránt rendre
megszólalnak.
Tudományos életműve sem szorul
védelmünkre. Középpontjában természetesen a folklorisztika
állt. Hatása kisugárzott munkássága valamennyi ágára.
Legjellemzőbb vonása, hogy a gyakorlati és az elméleti
tevékenység mindvégig egyensúlyban maradt. A népdalgyűjtés–lejegyzés–rendszerezés
terén Kodály – akár Bartók – iskolateremtő mester volt.
Vitathatatlan nemzetközi rangját úttörő munkáival s
mindenekelőtt az összehasonlító népzenetudomány
megalapozásával vívta ki. Centrális jelentőségű írása A
magyar népzene című monográfia, sok évtizedes
kutatásainak koronája pedig A Magyar Népzene Tárának
életében megjelent öt kötete.
Elévülhetetlen érdemei vannak azonban a
zenetörténeti, zeneesztétikai-kritikai, irodalomtörténeti
és nyelvészeti tudományok terén is. Tanulmányai – bár
terjedelmük szerényebb – felfedezésszámba menő
megállapításaik révén megkerülhetetlenek a szakkutatásban.
Egyik zenetörténeti munkájában arra
figyelmeztet, hogy „A magyar zenetudomány két pillére: a
történeti anyag és a néphagyomány kutatása kell, hogy
együtt fejlődjék”. Erre egész életével mutatott példát.
Utolsó nagy terjedelmű publikációja pedig a zene- és
irodalomtörténészek számára egyaránt forrásértékű: ez Arany
János népdalgyűjteménye, a költő
száznegyvenkilenc dallamot tartalmazó kéziratának első,
kritikai kiadása, melyet Gyulai Ágost közreműködésével
készített. Rendkívüli érdeme Kodálynak, hogy biztos
ítéletű, tárgyilagos bírálóként ő teremtette meg
írásaival a Bartók-esztétika alapjait. Máig érvényes a La Revue
Musicale 1921-es számában közölt cikkének megállapítása:
„Szilárd nemzeti talajra olyan épületet állított Bartók,
amelyhez minden nagy iskola hozzáadott valamit […] és elérte
azt az egyetemességet, ami oly ritkán valósult meg a nagy
bécsi mesterek óta, a germán és latin népek kultúrájának
csodálatos egyensúlyából fakadó nagyszerű egységet.”
Dalkomponistaként foglalkozott a nyelv zenei
elemeinek beható vizsgálatával is. Mint nyelvművelő a
nyelvromlást nem fogadta el tényként egyszerű változásnak,
hanem a nemzeti öntudat fogyatékosságának
következményeként értékelte. És ne feledjük: a helyes
kiejtésért ő indított országos mozgalmat 1937 decemberében.
Kodály pedagógiai tevékenységét két ágon
kell követnünk: egyik a szakzenészek képzése a
Zeneakadémián, mely kinevezésétől nyugalomba vonulásáig,
1907-től 1942-ig tartott; a másik a közönség nevelése, mely
1925-ben kezdődött, s egyre szélesebb körre terjedt ki, és
csak halálával ért véget.
Zeneszerzéstanárként a 20. század
legnagyobb iskolateremtő mesterei közé tartozott, mert hatása
messzire kisugárzott világszerte szétszóródott tanítványai
révén. Komponistákon kívül volt köztük karmester,
előadóművész, zenetudós, pedagógus, sőt operarendező és
zeneműkiadó is. Eredményességének titkát Járdányi Pál
fejtette meg egyetlen, kodályi tömörségű mondatban: „A
művész lenyűgöző ereje és a tudós rideg objektivitása: a
kettő együtt tette páratlanná az ő pedagógiai
munkásságát.” Metódusának – hogy tudniillik minden
tanítványát „saját gyökerén” nevelte – fényes
igazolása az a Köszöntő, melyet nyolcvanadik
születésnapján mutattak be: ez ugyanis huszonöt egykori
növendék huszonöt igen különböző stílusú variációját
tartalmazza mesterük első vonósnégyesének témájára.
Kodály közönségnevelő munkája egyetlen
hatalmas crescendo volt, amely szükségszerűen
kultúraszervező tevékenységbe torkollott. Az iskolai
énekoktatás megújításával, az amatőr kórusmozgalom
felkarolásával kezdődött, s az egész ország kulturális
életének felpezsdítéséhez vezetett. Fokozatosan alakította
ki átfogó zenei nevelési koncepcióját, melyet ma már
világszerte kötetek tucatjai tárgyalnak. (Ő maga egyébként
három szóval fejezte ki lényegét: „ének, népdal és
mozgó dó”.) A Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság
1964-es, budapesti kongresszusa felismerte Kodály eszméjének
értékeit, ezért javasolta a magyar zenei nevelési módszer
bevezetését a tagországoknak. A koncepció azóta – igazi
„hungarikumként” – meghódította a világot: Angliában,
Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Japánban, Kanadában,
sőt már Kínában is intézetek, társaságok alakultak
ápolására.
Mi pedig itthon temetjük… Vegyük
tudomásul, hogy Kodály sokrétű munkásságának ez az
egyetlen ága, amely védelmünkre szorul, és semmivel sem
kevésbé értékes, mint a többi. Elhalásával nemcsak az
életmű tökéletes egysége sérül, a nemzeti kultúrát is
jóvátehetetlen kár éri. Nem hagyhatjuk veszni: a mi
örökségünkről van szó, tehát felelősséggel tartozunk
érte. Ha a hivatalos szervek lemondanak róla, a társadalomnak,
a civil szférának kell megmentenie.
Kodály egész életében a magyarságért
dolgozott, de amit létrehozott, az egyetemes emberiség kincse.
A feladat, amit magára vállalt, nem egy emberre, nem is egy
emberöltőre volt szabva. A sors – szerencsénkre – úgy
akarta, hogy már 1905-ben nagyszerű társra leljen Bartók
Béla személyében. A művelődéstörténetben ritka, önzetlen
és versengésmentes művészszövetségük, három és fél
évtizedes együttműködésük teremtette meg a magyar
zenetörténet új, dicsőséges korszakát. Joggal emlegetik
együtt őket, akár Bachot és Händelt vagy Lisztet és
Wagnert, Debussyt és Ravelt. De az ő barátságuk nem
hasonlítható egyikhez sem. A világirodalomban azonban
találunk rá példát. Ahogyan Goethe emlékezett vissza annak
idején Schillerrel való kapcsolatára, azt százhúsz évvel
később Kodály is elmondhatta volna minden változtatás
nélkül kettejük társulásáról: „Azért volt oly
egyedülálló, mert közös törekvéseinkben találtuk meg a
legcsodálatosabb köteléket, és nem szorultunk ezen
túlmenően semmiféle úgynevezett különleges barátságra
[…] bármennyire különbözött is kettőnk természete,
törekvéseink mégis egyazon dologra irányultak, és ettől oly
bensőségessé vált kapcsolatunk, hogy alapjában véve
egyikünk sem tudott a másik nélkül élni.”
Bartók és Kodály kiindulópontja, programja
szinte azonos volt, művészi pályájuk azonban kezdettől fogva
külön haladt. Bartóké a hangszeres zene gyökeres
megújításához, Kodályé a vokális muzsika reneszánszához
vezetett. Szövetségük a kölcsönös tiszteleten alapult.
Bartók elismerte másfél évvel fiatalabb társa rendkívüli
tudományos felkészültségét, nemcsak elfogadta, igényelte is
tanácsait. Ismerjük 1921-es nyilatkozatát, melyben
kijelentette: „Nem azért becsülöm Kodályt mint a legjobb
magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen
barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve)
a legjobb magyar zenész.” Kodály 1963-ban nem kevésbé
elismerően szólt egykori harcostársáról: „Attól a
pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem,
kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem
útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért
mindig kerültem a vele való versengést; mindig megpróbáltam
mást csinálni, mint ő.”
Így 1923-ban félretette a Marosszéki
táncok tervét, mikor megtudta, hogy Bartók táncszvitet
ír. A következő évben pedig elállt a félszáznál több
recitáló, strófátlan dallamot tartalmazó siratókötetének
közreadásától, hogy Bartók háromszázhúsz dallamot
bemutató összefoglaló műve, A magyar népdal minél
nagyobb figyelmet kapjon. A harmincas évek második felében is
főként azért vállalta a levéltári adatgyűjtést, mert
tudta, hogy Bartók – megszabadulván a zeneakadémiai
zongoratanítás nyűgétől – a népdallejegyzések
felülvizsgálatát kívánja folytatni a Tudományos
Akadémián. (A még 1913-ban maguk elé tűzött közös cél, A
Magyar Népzene Tára közreadása megkívánta ugyanis a
feladatok megosztását.)
Volt azonban más szerepe is Kodálynak a
bartóki életmű alakulásában: ő vette rá barátját, hogy
ne csak a hangszert tanuló fiatalokra gondoljon, írjon valamit
az éneklő ifjúságnak is. Ennek köszönhetően készült el
1935-ben a huszonhét egynemű kar, mely ma már az igényes
gyermek- és női kórusok műsorának gerincét alkotja.
Elérkezett azonban az 1940-es esztendő, mely
cezúrát jelentett mindkettőjük életében: Bartók és
felesége október 12-én elhagyta az országot. Mint Kodályné
Emma asszony feljegyzéseiből tudjuk, azt remélték, hogy
együtt utazhatnak Amerikába. Bartók utolsó szava is ez volt
itthon maradó barátaihoz: „Gyertek utánunk!” Európától
pedig így búcsúzott: „Ez az utazás voltaképp ugrás a
bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből.”
Kodály számára viszont magától értetődő
volt: ha egyikük távozik, a másiknak maradnia kell. „Itt
maradni száz és egy okom volt. Elmenni csak egy lett volna”
– jegyezte meg később.
A háború után a kísértés, más
körülmények közt, megismétlődött. Kodály 1950
februárjában három hónapos angliai hangversenykörútját
befejezve hazakészült feleségével. Barátaik figyelmeztették
őket, hogy távollétük alatt Magyarországon hatalomváltás
történt: szélsőséges baloldali elemek kerültek uralomra,
ezért nekik kellemetlenségeik támadhatnak nyugati kapcsolataik
miatt. Egy hiteles szemtanú, Ernst Roth, a Boosey and Hawkes kiadó
igazgatója így örökítette meg emlékirataiban az eseményt:
„Emma nagyon megriadt. Bízott magában, hogy el tud bánni
mindenféle emberrel, de most tétovázott. Maradni akart.
Kodályt nagyon szerették, tisztelték Angliában és
Amerikában, műveit gyakran játszották, így tekintélyes
jövedelemre számíthatott. De ő egy pillanatig sem
tétovázott. Szokott nyugalmával megmagyarázta, hogy nem
hagyhatja cserben a nagy népzenetár kiadását, mely már a
korrektúránál tart, sem azokat az embereket, akik számítanak
rá. Ezt minden pátosz nélkül mondta, mint valami legmagától-értetődőbb
dolgot, melyért sem sajnálatot, sem csodálatot nem várt.”
Kodály hazatért, és híveiből, egykori
tanítványaiból megszervezte a Tudományos Akadémia
Népzenekutató csoportját, tanácsokkal segítette a vidéki
amatőr kórusok karnagyait, valamint olvasó- és
énekgyakorlatok százaival látta el az iskolai énektanárokat.
Fáradhatatlanul járta az országot, előadásokat tartott,
vezényelt, személyes megjelenésével lelket öntött a
zenekultúra magukra hagyott munkásaiba.
A zeneszerző már korábban meg tudta
teremteni műveiben Kelet és Nyugat, ősi és új páratlan
egységét. Később megvalósította a kutató- és
alkotótevékenység gyümölcsöző együttműködését is. Azt
vallotta, hogy „A tudós annál különb, minél több van
benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül
a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. Művész
pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a
művészet peremén.” Végül életének utolsó szakaszában a
nevelő-kultúraszervező tevékenység szilárdította meg
munkássága valamennyi ágának kölcsönhatásokon alapuló
egységét. Hiszen a pedagógus bízta meg a komponistát kis
kórusok, énekgyakorlatok írásával, az pedig a
népzenekutató által gyűjtött anyagot dolgozta fel. A nevelő
átfogó koncepciójának aranyalapját viszont a zeneszerző
alkotásai jelentik.
A múltat feltáró tudós a jövő
építéséhez keresett – és talált – megfelelő
támpontot. Véleménye szerint ugyanis a szó igazi értelmében
vett nemzet csak akkor születik meg, „amikor […] a
város felé indult falu s a falu felé indult város
összeér”. Kompozícióinak többsége akár példaként
támaszthatja alá nézetét: dallamuk faluról, formájuk
városból való.
Kodály egész életét ennek az általa
megálmodott, egységes nemzetnek a szolgálatába állította,
ennek a kultúráját akarta európai színvonalra emelni –
„vérségi kötelék nélkül is”. Flamand takácsok, német
iparosok és lengyel nemesek leszármazottjaként fogalmazott
így összegyűjtött írásainak lírai hangú előszavában.
Önként vállalta magyarságát, mert úgy vélte: „Amint
műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! Mindenki
annyira művelt és magyar, amennyire meg tudta szerezni. Csak
szerzett műveltség van, szerzett magyarság!” Nem faji, hanem
morális alapon állt: etikum és esztétikum tökéletes
egysége jellemezte gondolkodását, egész életművét. Talán
ezért is voltak mindig lelkes hívei és ádáz ellenfelei.
Méltán választotta az előbbiek egyike, Alexander Ringer
professzor róla tartott előadása címéül a latin
kifejezést: „Vir iustus in musica”.
Aki közelebbről ismerte őt, vagy behatóbban
tanulmányozta munkásságát, nem tagadhatja meg tőle
csodálatát. Fel kell ismernie, mennyire időszerű ma is
felfogása. A művészet egyik feladatának tekintette, hogy
kibékítse az embert a világgal. Hitte és hirdette, hogy ha
zeneileg műveltebb lesz az emberiség, békésebb lesz az élet
a földön. Erre azonban csak a jó zene alkalmas, abból
erkölcsi komolyság sugárzik; a rossz zene viszont rombolja az
etikus magatartást. Ezért tartotta egyre fontosabbnak az
ízlésnevelést, hogy már az ifjúság különbséget tudjon
tenni köztük. Lehet őt idealistának tartani, de naivnak
semmiképp. Tisztában volt azzal, hogy minden, ami igaz és
értékes, kisebbségben van az életben. Az erkölcs, az
értelem nem képes oly népszerűvé válni, mint a szenvedély,
az érzelem. Ezért hódíthat globalizálódó világunkban az
alantas igényeket kielégítő sekélyes szubkultúra.
Tudomásul kell vennünk, hogy kisebbségben
vagyunk. Mégsem adhatjuk fel, hogy az igazat, az értékeset
hirdessük, hiszen ifjúságunk sorsa, egész jövőnk a tanárok
és a művészek kezében van. Erőt hozzá Kodály
tanításából, hitet pedig az ő magatartásából
meríthetünk.