|
Botár Attila
Újabb
félcédulák
„Aki egyszerre többet ír, mint amennyi
egy névjegyen elfér, nem mond igazat.”(Hamvas Béla)
LXVIII.
Fűszálon csillan, éppen született,
de mohó a zöld s mohók a barázdák.
Egy tengernél nem lehet kevesebb
eloltani egy vízcsepp szomjuságát.
LXIX.
Ami az idő és ami örök –
a bélyeg és a bélyegezhetetlen.
Csemcseg a vén és kap az újszülött
a soha nem apadó anyamellen.
LXX.
Az ember, aki elhiszi magát
s jeges fölénnyel ül dolgai hátán,
nem tudva: nem több: egyszerű fabáb –
és némul Isten szelíd szeme láttán.
LXXI.
Madarait a szív előbb-utóbb
csak összegyűjti, megtelik a kaptár
a hangok: íz és napsütés: ragyog.
Pereg a méz és minden mozdulat fáj.
LXXII.
A víz vetését föl-fölborzoló,
játszadozott tán a szél: belemosdott,
aztán továbbállt utadból, folyó –
betűk zörögnek: dúlt, emberi csontok.
LXXIII.
Ijedt romokká szakadoz a ház –
Négy fal. Fedél. Amit élet emelhet
a vizeké lesz. Eső szaporáz.
Agyagos ár sodor tétova terhet.
LXXIV.
Nincs: „Ne tovább!”. És nincs: „Nem
akarom.”
Mint annyiszor, romokból kap erőre,
vagy magát őrli meg az a malom –
a félelem is elbújik előle.
LXXV.
A Batyuszáj-rend hablatyol, hadar
egy-tető alatt. Nevetni való csak:
a törvényekkel növelt zűrzavar
viszi házastól – a törvényhozókat.
LXXVI.
A legsötétebb nap gyermekeit
ma hallhatod, örök-friss kórusukban
az egész ég, Hozsánna, rügyezik,
s egy szívdobbanás igaza kipattan.
LXXVII.
A hó, eső, jég indulatosabb
perceiben a város görcsbe rándul.
Szobornak lenni. A küllő befagy.
Maradék párám vidd vigasztalásul –
LXXVIII.
Immár kigyúl a keresztbe zuhant
göcsörtös nyírfa árnyékába dőlve.
Elül a por és hallgatag a hant,
s a láng magaslik merőleg a törzsre.
LXXIX.
Háromszázhatvanöt lapos füzet,
novemberéből ez az év kilábol,
lassan betelt, új még nem érkezett,
s jön karácsonyfás emberünk Zalából.
LXXX.
Nézz ide, egyszeri pompa lebeg!
Vagy kapd el szemedet, és ne is keresd,
csak hidd a selyemkórót, ha hideg
fűszál görbületében ér is az est.
LXXXI.
A tiszta bort a legtisztább kehely
fogadja be, kapni-tudón, ragyogva,
és odú-lakó szíveket emel
csuromhomályból zengő távolokba.
LXXXII.
Lohol az év. S nyakunkban. Úgy mulat
iszapunkon: tocsogtunk és kavartunk –
Az Elkövetkezőnek hódolat.
Legyen ereje javítani rajtunk.
