Alföldy Jenő
Vállalás és visszavonás
Albert Gábor: Védekező
halálraítéltek – Szókratész és Bakunyin
A homo politicus és a homo moralis
fogalmát Kosztolányi tette emlékezetessé a magyar
gondolkodás történetében – az előbbi szókapcsolattal
Adyt, az utóbbival Babits Mihályt jellemezte. (Önmagának a homo
aestheticus kategóriáját tartotta fenn.) A homo politicus–homo
moralis fogalompárt most Albert Gábor alkalmazza
Szókratészra, illetve a 19. századi orosz anarchistára, Bakunyinra
Védekező halálraítéltek – Szókratész és
Bakunyin című morálfilozófiai ikertanulmányában. A
könyv részint a mindenkori értelmiségi két
„örök” típusának megrajzolására ad alkalmat a
szerzőnek, részint pedig időszerű párhuzamok megvonására
ösztönzi az olvasót.
A két alaptípus közül Szókratész a homo
moralis megtestesítője. A harmincak zsarnoksága idején ő
volt az, aki az igazságot az életénél is fontosabbnak
tartotta, s az erkölcsi értékek képviseletében vállalta
bíráival szemben a halálos ítéletet. Vállalásának olyan
fontosságot tulajdonított, hogy az ítélet kimondása és
végrehajtása közt eltelt harminc nap folyamán, amikor
barátai szökésre biztatták, visszautasította a kínálkozó
lehetőséget. Ezzel azt is kifejezte, hogy az igaz ember akkor
is törvénytisztelő, ha maga a törvény igaztalan.
Az ókori bölcselővel szemben a cári
zsarnokság megdöntéséért harcoló Bakunyin, amikor I.
Miklós emberei elfogták, és halálos ítéletre
számíthatott, Gyónás címmel bűnbánó levelet írt a
cárnak, alázatosan könyörgött bocsánatáért, és visszavonta
elveit. A kőszívű cár kegyelmét főként azzal vívta ki,
hogy hatásos vádiratot fogalmazott meg a demokrácia útjára
tért nyugati országok romlottságáról és a keresztény orosz
nép jámborságáról, föltétlen engedelmességéről. Ily
módon legfontosabb elveit tagadta meg, hiszen épp a sokat
szenvedett orosz néptől várta, hogy valóra váljanak
igazságosnak vélt tanításai. Bakunyin kegyelmet kapott, s
néhány évvel később emigrációban folytathatta anarchista
tevékenységét.
A két sorsmeghatározó döntés közül
Szókratészé emlékezetes demonstráció, amellyel a filozófus
példát mutatott az általa helyesnek tartott magatartásra. Védőbeszédében
nem a neki kedvező ítéletet szerette volna kiharcolni
érveivel és remekül kimunkált retorikai eszközeivel, hanem
az igazat akarta nyilvánosan érvényesíteni. Bakunyin viszont
mélységes titokban tartotta folyamodványát, amellyel egyedül
az uralkodó kegyeit szándékozott megnyerni, mert híveinek
szemében a levél teljességgel hiteltelenítette volna
eszméit. Az önkényuralom élő szimbóluma az érzelmi
befolyás hatására fölülbírálta saját törvényeit, és
megkegyelmezett az ellene szervezkedőnek. Bakunyinnak annyiban
is szerencséje volt, hogy a Gyónás csak 1917-ben
került napvilágra a bolsevisták által elfoglalt Téli Palota
kézirattárából. A Gyónást magánlevélként
kezelték a cár rövidesen bekövetkezett halála után, s a
levéltitkot a cárizmus megdöntéséig őrizte a kegyelet.
Bakunyin döntése igen következetlen, mégis „van benne
rendszer”: az emigrációban a politikus még évtizedekig
folytathatta megkezdett elméleti és gyakorlati munkáját –
forradalmárként élhette tovább az életét. Vele szemben a
döntését végsőkig vállaló Szókratész földi pályája
véget ért a bürökpohár kiürítésével. Szókratész az
erkölcsi parancsot követte, Bakunyin a taktikát. Utóbbi
szerint a forradalmi cél „szentesítette” az eszközt.
Szókratész megsemmisítette az istentagadás vádját, ami
miatt elítélték, mert az isteneknek tetszőn döntött –
Bakunyin viszont igazolta a zsarnokságot azzal, hogy lázadása
miatt bűnbocsánatért esedezett.
Albert Gábor gondot fordít arra, hogy a
filozófus döntését ne kötelező elvárásként, az
anarchista forradalmár következetlenségét pedig ne ugyanannak
a morális kötelezettségnek a megszegéseként értékelje. A
túlzott moralizálástól tartózkodik. Annyit azonban –
teljes joggal – megenged magának, hogy Szókratészt az emberi
gondolkodás történetének egyik legszebb példaképeként, Bakunyint
pedig kiábrándító figuraként tüntesse föl. Fölidézi az
1917-ben napvilágra került Gyónás hatását az
értelmiségre, és megállapítja, hogy világszerte általános
volt a csalódás – a forradalmár nimbusza szinte semmivé
foszlott. Szókratész viszont mindmáig eleven erkölcsi
hatóerő maradt az emberiség szemében.
A szerző nem csupán fölidézi és összeveti
a kétféle erkölcsi döntést, hanem analóg helyzeteket is
felvázol. Csak villanásszerűen állítja reflektorfénybe
azokat a történelmi alakokat, akik valamilyen módon szóba
jöhetnek a Szókratész–Bakunyin összevetésben. A
gondolkodás- és politikatörténet mártírjai közül kiemeli
a Szókratészhoz mások által is hasonlított Jézust.
Történelmünkből Széchenyi, Teleki László, Teleki Pál és
Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Nagy Imre áldozata, a másik
oldalon pedig Rajk László önfeladása említhető, de a
szerző csak Széchenyivel foglalkozik. Nagy Imre nevét nem
hozza szóba, de arról gondoskodik, hogy az olvasó
elkerülhetetlenül reá gondoljon a szókratészi példáról
– nekem szinte kényszeresen ő jutott róla eszembe.
Miközben Albert Gábor kibontja, majd
összehasonlítja az eszmetörténet két, egymással ellentétes
modelljét, úgy érzem, jobban érdekli maga a jelenség, mint a
levonható tanulság. Elárulja ugyan, hogy „mikor a görög
történelmet olvasom, magunkról olvasok, mikor a görögökről
írok, magunkról írok”, de hozzáteszi: „korántsem
párhuzamokra gondolok, az allúzió emlegetése is goromba
félreértésre adhatna okot és alkalmat”. Így igaz, a
vulgarizálást kerülni kell – de nem hinném, hogy egyedüli
olvasója vagyok, akinek Nagy Imre neve ugrott be leggyakrabban a
tanulmány hatására. Azé a Nagy Imréé, akit a másfél éves
rabság és gyötrelem sem tört meg, és aki nem kért kegyelmet
bíráitól, mert oly erősen élt benne a magyar néptől s a
demokratikus szocializmus eszmei híveitől kapott
megbízatásának tudata.
Bakunyinról is számos történelmi figura
eszünkbe juthat. Olyanok, akik – régies szóval – a visszavonás
vétkébe estek. Ez Kisfaludy Károly és Czuczor Gergely*
korában még árulást jelentett. A szó mai értelmében a visszavonás
nem föltétlenül árulás; az ember számos okból
visszavonhatja korábbi állítását, ha a körülmények előre
nem látható változásai nyomán arról győződik meg, hogy
tévedett, s a „ma már tudom…” vagy a „be kellett
látnom…” kezdetű kijelentésekre kényszerül. Galilei az
inkvizíciós fenyegetéstől megrettenve „visszavonta”
alapvető csillagászati fölfedezését, mégsem tartjuk
„árulónak”: töredelmes vallomásához nem mellékelt
áltudományos érveket, s a tudományt nem hamisította meg
hazug tételekkel, hogy bíráinak kedvében járjon. Az elvek
melletti, vaskövetkezetességű kitartás nem is mindig erény:
az emberséggel ellentétes eszmék konok képviselete egyenesen
visszataszító – elég, ha csak az iraki diktátorra, Huszeinre
utalok, de mondhatnék még elrettentőbb példákat is, akár
saját 20. századi történelmünkből. Az elveket magukat is
figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy képviseletüket
összehasonlíthassuk. Szókratész emberséges eszmékhez maradt
hű, Bakunyin viszont nem egészen makulátlan elveket adott fel:
őt csak a cári zsarnokság tagadásában igazolta a
történelem, a bolsevizmust előkészítő anarchista-nihilista
eszméi nagyrészt vitathatók.
Az eszmék melletti kiállást, illetve a
taktikai megalkuvást önmagában nézve Albert Gábor könyve
gazdagon dokumentáltan, szabatos íróstílussal viszi végig
szellemi műveletét: az általa kijelölt határok közt
egymással ellentétes és így jól összehasonlítható
magatartásformákra irányítja figyelmünket. Ám ha
messzebbmenő tanulságokat szeretnénk levonni az
összevetésből, ha ennek segítségével például a Nagy Imre–Rajk
László vagy éppen a Nagy Imre–Kádár János ellentétet
szeretnénk minél jobban megérteni, akkor szélesebb
alapozásra, a célok, döntések mélyebb és szerteágazóbb
vizsgálatára lesz szükség. (Pont Kiadó, 2007)
*„Haj, s ezt visszavonás
okozá mind s durva irígység, / Egységünk törten, törve
hanyatlaerőnk” – írja Mohács című elégiájában
Kisfaludy Károly. A „visszavonás” szót a jóval plebejusibbszemléletű
Czuczoris használja ugyanabban a tárgykörben, Mohács
című epigrammájában: „Főurigőg és visszavonás pártokra
szakasztá/ A honnak kebelét gyáva királyok alatt” –
írja. [Kiemelések: A. J.]