Ács Margit
A
provincializmus – mint rákfene és mumus
Tárgyszerűen nézve rokon fogalmakat
állít egymással szembe (vagy egymás mellé) e tanácskozás
kitűzött témája. A provincializmus és a regionalizmus is
egyazon élethelyzetre utal: az emberi lét helyhez kötött
voltára. Arra a magától értetődő körülményre, hogy
születünk valahova, ott vagy máshol megismerjük a világot, s
a hely elég sokban meghatározza szokásainkat, netán még
ízlésünket is. Egész későbbi munkás életünk is
földrajzi helyek terében telik el, amelyek kihatnak sorsunkra,
akár lokálpatrióták leszünk, akár vándormadarak. Minthogy
mindez banálisan természetes, fel kell tennünk a kérdést,
miért lett mégis a provinciális minősítés
megbélyegző, a lefokozott, beszűkült életmód és
gondolkodásmód jelzője, s vele szemben a regionális,
amelynek az utóbbi néhány évtizedben lett nagy keletje főleg
a politológiában, mentesült minden frusztrációtól, gyanús
árnyéktól. Azt tapasztalom, hogy mind a lokálpatrióták,
mind pedig a politikai korrektségre mindenekfelett ügyelő
világpolgárok valósággal felszabadulnak a régiókban való
gondolkodás lehetőségétől, s valóban, ahogy
tanácskozásunk címében is az egészséges jelző tapad
hozzá, a közhasználatban is a friss energia képzete övezi.
Én magam nem látok benne többet egy
újszerű, még csak most érlelődő közigazgatási és
gazdasági szerkezet kiindulópontjánál. Ezt az álláspontot
már semmiféle érzelem nem kíséri, mert be kell vallanom,
eleinte gyanakvással tekintettem a régiós gondolat
diadalmenetére. A kilencvenes években ugyanis a nemzeti
kategóriával szemben merült fel – pragmatikus
kompromisszumként –, hogy régiók együttesének tekintsük
az országot. Fénykorát élte akkor a minden autonóm
aspirációt félresöprő globalizmus-ideológia, a
Világ-Egész doktrínája – amelynek „leányaként”
tiszteltük az Egyesült Európát. Ha ez a virulens politikai
stratégia egyik céljául a nemzeti létformák leépítését
tűzte ki, nyilvánvalóan nem nélkülözhette valamely más
formáját a kormányozható, működőképes kisebb
egységeknek. Ezért fordult a behatárolható földrajzi tájak
felé, amelyekben megvalósítható bizonyos mértékű
gazdasági és közigazgatási önszerveződés. A neoliberális
politika számára, amelynek sarokpontját jelenti a gyenge
állam követelménye, ideális méret, hiszen egy-egy régió
sohasem válhat olyan hatalmi centrummá, amilyenné az állam
tudja tenni magát, ha akarja. A régiókban való gondolkodás
előnye a neoliberális politika számára a nemzeti tudat
föléledésével szemben is nyilvánvaló. Teret enged a
lokálpatriotizmusnak, érvényesülni engedi az emberek
természetes vonzódását eredetük mítoszához,
szülőföldjük közösségi hagyományaihoz – miért ne
tehetné, kistérségi keretek között az ilyesmi ártalmatlan
kulturális tevékenységet jelent –, ám alig-alig érintkezik
a nemzeti öntudat, az önépítés, a történelmi
beágyazódás kiszámíthatatlan energiamezőivel, s így
inkább azok levezetésére szolgál.
Különösen groteszk itt, Magyarkanizsán
visszagondolni arra, hogy a kilencvenes években világszerte –
és Magyarország-szerte – arról értekeztek egyes
értelmiségiek, hogy a nemzeti kategóriája
használhatatlanná vált, elavult; nemzetek hovatovább
nincsenek is. Errefelé viszont akkoriban nemzetek vívták
egymással élethalálharcukat, egyúttal azt is megmutatva, hogy
milyen apokaliptikus pusztító erővé válik a nacionalizmus,
ha nem arra összpontosítjuk az erkölcs és szellem erőit,
hogy ezzel az elemi indulattal is megtanuljunk civilizáltan
élni, ahogy egyéb veszélyes késztetéseinkkel is
megtanultunk, igaz, csak sok évezred alatt. A liberális
értelmiség nyegle viszolygása, a nemzeti keret
életképességének együgyű tagadása inkább ártott, mint
segített a kelet-közép-európai nemzetek fokozatos
konszolidációjában, amely a kétezres évekre úgy-ahogy
mégis végbement. Paradox módon inkább a nacionalisták
nemzetféltésből fakadó kijózanodásának tulajdoníthatjuk
az indulatok megfegyelmezését, ám ebből következően maga a
nemzeti kategória is megerősödött a közgondolkodásban.
Például ma már Nemzetek Európájáról szokás beszélni,
elismerve minden nemzet jogát önnön sajátosságaihoz s ezek
bizonyos fokú védelméhez, noha persze mindez mást és mást
jelent a különböző politikai oldalakon (Magyarország a
legjobb példa rá). Meszsze vagyunk a konszenzustól,
veszedelmes szikrák pattannak ki a hamu alól, de egy biztos: a
nemzet kategóriáját ma nemigen minősíti a baloldal sem
politikailag eleve inkorrektnek. A régiók sem a nemzet
alternatívájaként említődnek, s ennek örülhetünk, hiszen
valójában a két fogalom versenyeztetése eredendően abszurd
és erőltetett volt. (A megyerendszer és a régiós felosztás
szembeállítása politikai szempontból világosan
értékelhető, adekvát közigazgatási alternatíva, bár
valójában nem szükségszerű, hogy kizárják egymást. Ennek
kifejtése nem a megkezdett gondolatmenethez tartozik, épp csak
említem.)
Nem vitatom én a regionális gondolkodás
létjogosultságát. Azzal kezdtem, hogy egy-egy tájegység
szülöttének, polgárának lenni fölöttébb természetes
állapot. Az is nyilvánvaló, hogy az egységes természeti
adottságok miatt sajátosak és összetartozóak az élet és a
gazdálkodás feltételei, tehát ésszerű és gazdaságos
kihasználni az áttekinthetőségből adódó lehetőségeket,
összehangolni a befektetéseket stb. Nem lévén sem
gazdaságban jártas, sem közigazgatási szakember, nyilván fel
sem tudom mérni, mennyi előnye lehet a regionális
együttműködésnek. Csak sejtem, s készséggel elismerem.
Ráadásul nekünk, magyaroknak alkalmat ad arra, hogy azokat a
tájegységeket, amelyeken etnikai kisebbségként magyarok
élnek, a régiós felosztás jegyében külön politikai mezőbe
soroljuk, és a sok rossz érzéssel terhelt kategóriát, a kisebbségi
magyart leváltja a földrajzi hovatartozás semleges
hatású jelölése. Mindezen felül vonzó lehetőség rejlik
abban is, hogy egy-egy régió átnyúlik a határokon, s az
együttműködés akár az ott élő nemzettársakkal, akár a
szomszéd többségi népek tagjaival a határok
légiesítéséről szóló tündérálmunk életre keltésének
előmozdítója mindenképpen.
A művészet, egyáltalán, a kreatív szellemi
működés területén azonban csak nagy körültekintéssel,
óvatosan használható a „regionális” besorolás vagy
minősítés. Egy művész, egy tudós lehet „régiónk
büszkesége”; lehet számon tartani és a helyi gazdasági
erő révén támogatni az azon a vidéken élő alkotókat, ott
megszülető kiadványokat, kiállításokat, folyóiratokat, de
ettől még nem válik régiós művésszé, régiós tudóssá
senki, legfeljebb a régiónak lesz kulturális élete.
Képtelenség volna Mórát vagy Tömörkényt régiós
íróként számon tartani, Szent-Györgyi Albertet mint régiós
tudóst. Igen, Móra Szeged írója volt; igen, Tömörkény a
szegedi tanyavilágé; s tudjuk, egyik legnagyobb elbeszélőnk
Palócföld írója, a másik pedig Óbudáé – effajta
kötődés volt mindig és lesz is. De ez a kötődés egyetlen
helyre összpontosul, egy otthonias környezet erős, szinte
kizárólagos ihletését jelenti, azét az egyét. E lokális
kötődéssel igen jól összefér, hogy az író mindazonáltal
a világ ablakába könyököl ki, és messze az Óperencián
túlra lát írás közben. Régiós művésznek mondani a
kétségkívül a régióban élő művészt éppolyan kétes
besorolás, mint amikor megyei vagy járási művésznek
aposztrofálnak valakit, ami nyilvánvalóan lekezelő (bár
akadnak tollforgatók, akik elvállalják e szerény szerepet).
Ismétlem: a szűkebb pátria szellemi elitjét számon tartani,
megbecsülni – szükséges, dicséretes és egyben magától
értetődő, része a régió kulturális életének, amelynek
fenntartásához támogatni kell rendezvényeket, színházakat,
kiadókat is, mert egy-egy vidék életminősége, civilizációs
foka a kulturális befektetéstől is függ. A létrejövő
művek azonban az egyetemes kultúra részei, reálisabban nézve
a nemzeti kultúráé – felettébb kínos, ha egy műalkotás a
születési helyétől eltávolodva már érvényét veszti.
Fejtegetésem ellenében felhozhatja valaki,
hogy hiszen a nemzeti kultúra is korlátozó jelentésű, miért
tartom mégis használható kategóriának a művészet
számára, ha a regionálist elvetem. Csakhogy a nemzet szellemi
entitás (is), a régió csak kivételes esetekben válhat azzá.
Mint földrajzi adottságokból következő képződmény szinte
kizárólag a gyakorlattal, a mindennapi élettel hozható
összefüggésbe, míg a nemzet elválaszthatatlan a
tudati mozzanattól, a történelemtől, az érzülettől. Tehát
a magyar nemzet nem határozható meg a magyarlakta régiók
egyszerű összeadásával. Ahogy a magyar irodalom sem csupán
egy lineárisan bővíthető, végtelen névsor.
Ismerős lehet a kultúránk régiós
szétosztása elleni berzenkedés: máig békétlenséget vált
ki a kisebbségi magyar irodalmak önálló egységként való
tárgyalásának történeti jogosultsága és esztétikai
jogosulatlansága. Máig vitatott, hogy az utódállamokban
létrejött irodalmak önálló organizmusokként léteznek-e,
avagy az egyetemes magyar irodalomba tagolódnak-e be, illetve a
magyaron túllépve a világirodalom részeként kell-e felfogni
őket. Az analógia megérdemli, hogy kissé elidőzzünk e
ponton. Sokan az utódállamokban létrejött magyar irodalmi
élet jeles szereplői közül sérelmezték és sérelmezik,
hogy a kisebbségi író kategóriáját alkalmazzák
rájuk, ahogyan az egykori nyugati emigráció írói is
sérelmezik a „nyugati” vagy „emigrációs” jelzőt –
ahogy ők mondják: stigmát, bélyeget. Pedig ezeket a
kategóriákat nem a földrajzi hovatartozás esetlegessége,
hanem a történelem kényszere alkotta meg, és használatukat
az élet tette szükségessé. Ráadásul a nemzetiségi
státusú magyar írótársadalomnak is szüksége volt egyfajta
elkülönülő identitásra ahhoz, hogy az életét,
fennmaradását biztosító intézményeket kialakítsa a
többségi állam keretei között. Úgy látszik, ezek az
intézmények nélkülözhetetlenek a rendszerváltozás utáni
megváltozott körülmények között is, s ez már önmagában
tovább élteti az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki
író megjelölést, amit egyébként is aligha lehetne
kiiktatni, hiszen ténykérdés: az illető író oda való, ott
él, ott ír. Éljen is, írjon is! Mindenütt a világon az
javítja egy-egy vidék, egy-egy város életminőségét, ha az
emberek a közvetlen közelükben érzékelhetik az alkotó
géniusz jelenlétét, s ezért önmagukat is magasabbra
taksálhatják. Alig észrevehető erő ez, de erő.
Magyarország romlásához hozzájárult, hogy a vidék
értelmiségét elszippantotta Budapest és néhány nagyváros,
és most ott lát az ember javulást, ahol újra sorompóba állt
néhány helyi tanár, orvos, újságíró, és szinte
hihetetlen, de az ő önképzőkörinek csúfolható buzgalmuk
rejlik egy-egy helység felvirágzása mögött. Erdélyben és a
Délvidéken is súlyos gondot jelent a helyi értelmiség
elvándorlása, holott amíg ott voltak, látszólag nem sok
vizet zavartak. Épp ezért csak addig a határig értem meg a
magyar nemzeti kisebbségbe született valamely pályatársam
sértettségét a „kisebbségi” jelző miatt, ameddig azt
nyomatékosítja, hogy az irodalom – irodalom, az író –
író; nincs sem kisebbségi, sem többségi művészet. A
műalkotás, még ha épp a kisebbségi léthelyzetet teszi is
témájává, a lehető legszélesebb közönségre számít.
Vagy éppenséggel az égvilágon senkire, csak a Jóistenre. S
ha a zord valóságban mindösszesen tucatnyi emberhez jut el, s
a Jóisten nincsen közöttük, a műalkotás akkor is a
legmagasabb mércével méri magát, s nem fogad el fakultatív,
lekezelő engedményeket.
De ha szóban forgó pályatársam eleve nem
tekinti autentikus művészetnek, ami reflektál szűkebb hazája
– mi tagadás, sokszor nagyon naturalistán otromba –
történelmére, vagyis ami genezisében egy nemzeti kisebbség
életélményéhez kötődik – mondhatnánk pusztulásélményt
is –, akkor nem tudom, és nem is akarom megérteni őt. Sem
őt, sem a hozzá hasonló anyaországi pályatársakat, akik
ugyancsak vitatják az irodalom közösségi gyökérzetének
esztétikai szalonképességét. S itt el is érkeztem a másik
fogalomhoz, a provincializmushoz.
Okkal tapadt kellemetlen jelentés a provinciális
jelzőhöz. Bizony, a provinciákon való élet hajlamosít az
aránytévesztésre. A kicsinyességre, a fontoskodásra, az
önelégült pöffeszkedésre aprócska szemétdombjainkon, a
fülledt rosszhiszeműségre, neurotikus gyűlölködésre, báva
fantazmagóriákra. A provincia lakója ráadásul tudja ezt
magáról, s ezért vallásos hódolatot érez a tőle oly
távoli centrum: a királyi udvar, a főváros, az elit egyetem,
a világlap szerkesztősége vagy egy divatos jachtklub iránt.
Arrogancia és kisebbrendűségi érzés – ez a provinciális
ember lelki képlete. Magyarországon sem ritka ez az emberfajta,
van falusi, kisvárosi és fővárosi változata is. Egyik sem
érdemel különösebb védelmet, rendjén valónak találnám,
ha a provincializmus bélyegét csak őrájuk sütnék a mai
hatalmi centrumok káderei.
A provinciálissal szemben a lokálpatrióta
minősítés a helyhez kötöttség pozitív interpretációja. A
provincializmus lényegi ellentéte a világpolgári mentalitás,
a kötelmek nélküli életforma. Világpolgárt mondtam, de
mondhattam volna világproletárt is, ugyanis a provinciális
jelzővel való visszaélés, vagdalkozó alkalmazása
mindazokra, akik nem tudták semmibe venni nemzeti kötelmeiket,
még a kommunista állam leleménye volt. Igaz, akkor még
többesélyes volt a dolog, mert ugyanazért az
eltévelyedésért meg lehetett kapni a „dekadens
kozmopolita” bélyeget is (például Kosztolányinál nehéz
volt eldönteni, hogy melyik bűnben érdemes inkább
elmarasztalni). Minthogy a nép ábrázolása majdnem annyira
kívánatos volt, mint az osztályharcé, csínján kellett
bánni a provinciális minősítéssel, hiszen a magyar
vidék, ahol a magyar prózaírók oly otthonosak voltak, ennek
az ábrázolandó dolgozó népnek az előfordulási helye volt,
ám valamiképpen mégis sikerült az akkori ideológusoknak és
ítészeknek kifejezésre juttatni, hogy a magyar irodalom
elmaradott, másodrendű a világ igazi, nagy, munkásmozgalmi
és művészeti eseményeihez képest.
A hetvenes években például nemcsak Arany
János „anakronisztikus” poétikája miatt koppintottak az
orrunkra Szabolcsi Miklós strukturalista iskolájának jeles
növendékei (mára többségükben akadémikusok), hanem
tanulmányokat olvashattunk arról is, hogy a magyar regény fél
évszázados lemaradásának az oka a nagypolgárság
kismértékű reprezentáltsága társadalmunk tablóján. A
néhai szerző, Sükösd Mihály szerint a nyugati nagy regények
(jellemző módon családregények) mind a nagypolgári
életformából eredtek, s mivel nálunk Déry A befejezetlen
mondat című regénye az egyetlen kísérlet az elmaradás
bepótlására, a magyar regényirodalom provinciális jelenség
maradt csupán.
A nyolcvanas években a magyar irodalom
klasszikus regényeiről már azt olvashattam nem is akárki:
Balassa Péter könyvkritikájában, hogy poétikai szempontból
ifjúsági regények voltak, s a magyar regény
nagykorúsítását Lengyel Péternek kellett elvégeznie épp
akkor megjelent regényével. A nyolcvanas években történt az
is, hogy néhány írónknak sikerült „felzárkóznia a világ
centrumaihoz”, elsajátítva vagy tehetségesen eltalálva azt
a művészeti beszédmódot, amely tökéletesen megfelelt az
akkor még újdonságszámba menő esztétikai és
nyelvfilozófiai elméleteknek. A siker a kilencvenes években
teljesedett ki, az új paradigma bevette Magyarországon is a
tanszékeket, a szakmai folyóiratok nagy részét. Minden más
beszédmód, beleértve a klasszikus modernséget és az
avantgárdot is, a süllyesztőbe került, vagy kétségbeesett
utóvédharcot vív perifériára szorult fórumain.
Eljött az ideje, hogy megkérdezzem: most
melyik provincializmusról beszélünk? A szűklátókörűség,
a helyi értékrend provincializmusáról? Ilyen szakmai
tanácskozáson érdemes arról is kimondani néhány fájdalmas
igazságot. Érdemes szembenézni az úgynevezett helyi
értékrend csapdájával: hogy milyen nehéz megtalálni a
középutat a méltányolható, sőt méltánylandó, de inkább
csak helyi jelentőségű teljesítmény elismerése,
publikálása, nyilvánossá tétele során a színvonalbeli
engedékenység és a szigor között. Hogy milyen nehéz derék
lokálpatrióta dilettánsokat távol tartani a szellemi
fórumokon való páváskodástól. S nem kevésbé nehéz a
helyi kulturális élet résztvevőinek önérzettel bírniuk a
kánonképző centrumok lekezelő magatartását.
Én azonban a provinciális kategória
másik előfordulásáról ejtenék most szót, a vádként
lebegtetett, többnyire csak áttételes formában elhangzó
minősítésről, amely a magyar irodalmi hagyományt s az e
hagyományt éltető mai irodalmárokat sújtja, és ami most
már évtizedek óta rongálja irodalmi tudatunkat.
Kezükre játszik a nemzetközi trendekre
függesztett szemű irodalmároknak – akiknek csak egy része
író maga is, a többségük a kultúra területén egzisztáló
tisztviselő, külföldi egyetemek magyar vendégtanára,
kulturális újságíró, kiadók vonzáskörébe tartozó
fordító –, hogy nyelvünk kicsinysége és – kis
túlzással – rokontalansága mindig korlátot szabott
irodalmunk nemzetközi elismertségének, népszerűségének.
Volt ugyan néhány áttörés a nyugati könyvpiacon a huszadik
század közepe táján: Németh Lászlóé Németországban,
Szabó Magdáé Franciaországban, mégis jogos a
megállapítás: a magyar irodalom nem tudott jelen lenni a
nemzetközi irodalmi tudatban, s ezen a helyzeten csak az utóbbi
két évtized változtatott. Elsősorban a német
könyvkiadóknál talált befogadásra néhány magyar szerző.
Furcsa módon Mészöly Miklóst, Esterházy Pétert, Nádas
Pétert, de még Kertész Imrét is megelőzve Dalos György
regényének sikerült közönségsikert elérnie, ami inkább a
német könyvvásárlók sajátos érdeklődését mutatja,
semmint a felsorolt írók valós rangját. Az előbbiek mellé
mások, elsők között Krasznahorkai László, Darvasi László
is felzárkózhatott, legutóbb pedig Bartis Attila magyarul Nyugalom
címmel megjelent regénye keltett figyelmet a német olvasók
között, azt kell mondanom, méltán, de korántsem meglepő
módon, hiszen a regény a számukra divatosan izgalmas
aberrációk regiszterét is megszólaltatja.
Aligha vitatható: áttörés ez, és talán
egykor hasznát látja a magyar irodalom teljessége is, nemcsak
a nyugati közönségigényt pillanatnyilag jól ellátó
szegmense. Ahogy állítólag Márai sikerének is az a
következménye, hogy többen vesznek tudomást rólunk
Olaszországban és Angliában, mint korábban. Nem merném
tagadni a nemzetközi elismertség fontosságát. De bevallom,
nem foglalkoztat különösebben. Az foglalkoztat, hogy
Magyarországon milliószámra élnek emberek, akik nem vesznek
könyvet a kezükbe, semmilyet, még szakácskönyvet se. Az
foglalkoztat, hogy azok az írók, akik engem – és előttem,
utánam generációk sorát – megtanítottak a szavakra, hogy
mondani is tudjam, ne csak érezzem, mi a szerelem, a halál, a
félelem és az öröm, s egyebek mellett megtanítottak
magyarnak is lenni, meg kíváncsinak is lenni minden más
nációra, szakmám hatalmasságai szerint elavultak, archívumok
raktáraiba valók. (Megjegyzem, a könyvraktárakból is
hiányzik némelyikük, mert évtizedek óta nem akad kiadó
műveik kiadására.) Magyarán nem bánnám, ha provinciálisabb
volna nemzetem: jobban tartaná magát a helyi értékrendhez,
mint a nemzetközi könyvpiac statisztikáihoz, hátha
könnyebben találna magának olvasnivalót is. Provinciálisabb?
Ezt persze csak gúnyból mondom. Éppenséggel nem a saját,
kipróbált értékrend teszi provinciálissá az embert.
Önmagában semmiképpen sem. A magyar irodalom egykori saját
értékrendje például olyannyira nem volt belterjes, hogy
kevés más irodalom dicsekedhet hasonlóan gazdag
fordításirodalommal, s azzal, hogy legnagyobb írói
fordították az emberi műveltség alapműveit. Ellenkezőleg: a
provinciális szellemiséget inkább a távoli centrumok
majmolása és az arrogáns kivagyiság jellemzi. Érdemes
eltűnődni: kiken is mutatkozik meg mostanában a provinciák
nagyot akaró kicsinyessége?
Kommentár nélkül, a mondottak mai
érvényének igazolására említem: néhány hónapja jelent
meg A magyar irodalom történetei címmel, három
kötetben a mai irodalomtudomány nagy vállalkozása,
összefoglalás a magyar irodalomról. Szegedy-Maszák Mihály
szerkesztette, s azzal adott magának és több mint másfél
száz szerzőtársának felmentést a hangsúlyok megteremtése,
a folyamatok tetten érése alól, hogy a könyvet
antológiajelleggel állították össze, mozaikokból, egy-egy
résztanulmányból. Így kánon felállítására sem kerül
sor, legalábbis direkt módon nem. Nincs is rá szükség,
hiszen a kánon már áll: a kilencvenes évek eleje óta,
Kulcsár Szabó Ernőnek az új paradigmáról szóló
összefoglaló könyvétől kezdve monográfiasorozatokon és
életműkiadásokon, nagy összegű díjakon és ösztöndíjakon
át egészen a HungarianVizitcard – Magyarország névjegye
című, Kukorelly Endre szerkesztésében kiadott CD-ig sok-sok
módon sikerült elválasztani a Nemzetközi Mérce hazai
helytartóinak, konzuljainak, attaséinak a szerintük
exportképes és korszerű írókat a sárba ragadt, vicinális
maradéktól. Az új, tankönyvként is ajánlott
irodalomtörténet ennek az ítéletnek, ennek a kánonnak ad
megerősítést. Nem direkt kinyilatkoztatásként, hogy
verhetném itt az asztalt – csak amolyan laza
önkéntelenséggel. Azzal például, hogy Dsida Jenő neve még
a névmutatóban sem szerepel. Hogy míg Márton László
munkásságáról (természetesen a nála is nagyobb sztároké
mellett és után) tizenvalahány oldalas tanulmány szerepel,
Szilágyi István nevét kétszer említi meg az egyik
tanulmányíró, felsorolásban. Hogy egyetlen hivatkoznivalót
sem talált a százötven tanulmányíró sem Görömbei András,
sem Domokos Mátyás írásaiban. A példák csak kiragadottak,
sorolhatnám kifogyhatatlanul az anomáliákat, de a
hiányleltár még mindig csak töredéke volna az összkép és
értelmezés szempontjából kifogásolhatónak.
Vajon igaz-e, hogy klasszikus szerzőink és a
nyomukban járó maiak azért nem képesek meghódítani a
nagyvilágot, mert túlságosan a magyar életben gyökereznek?
Akkor viszont hogyan lehetséges, hogy az egyetemes irodalomban
számon tartott jelentős művek többsége tulajdonképpen igen
kicsiny helyekhez kötődik, s hatásukat nem korlátozta
sajátos motívumviláguk? Van-e provinciálisabb filmrendező,
mint Fellini, provinciálisabb író, mint Márquez? (Egyébként
a zaftos magyar élet motívumvilágát Mészöly Miklós vagy
Esterházy Péter sem nélkülözhette, ahogy az élet
mozzanataiból építkezik bármelyik posztmodernnek besorolt
író is.) A magyar irodalmi hagyomány provincializmusán
valójában valami mást értenek, akik leselejtezik. Ők az
író morális viszonyát firtatják a világhoz, és a nemzeti
közösség iránt érzett és vállalt felelősséget
szereptévesztésként ítélik el. A hagyományt megbecsülő
magatartásformáknak, a közösségbe illeszkedő etikai
választásoknak azonban ma már éppúgy nemzetközi ideológiai
bázisuk van, mint a relativista-individualista szemléletnek
vagy az anarchizmusnak. Ugyanis világszerte védeni kezdték
magukat a nemzetek, védeni kezdte magát a lerombolással
fenyegetett humán tradíciók szellemisége. Scruton, a ma sokat
idézett konzervatív ideológus a nacionalizmus
kategóriájával kapcsolatosan javasolja, hogy ne akarjuk
pontatlan fogalmakkal kiváltani, például a patriotizmussal,
amely nem a nemzethez, hanem az államhoz való tartozásra
vonatkozik, hanem válasszuk le róla a hozzátapadt negatív
jelentést, és használjuk a nemzeti kötődésre semleges
kategóriaként. Csakhogy ilyet keresztülvinni még egy
nemzetközi írósztárnak sem sikerülhet, a szavak jelentése
nem megállapodásoktól függ. Ezért nem fogadhatjuk el még
gúnyolódó dacossággal sem a provinciális
minősítést irodalmunk sok évszázados, belső
ihletettségére. Ha a regionális kategória megmenti
irodalmunk egy-egy szegmensét a bélyegtől, rendben van, kész
vagyok elfogadni kiterjesztését a tudat, a művészet, az
irodalom területére is. Ám valójában az lenne egészséges
állapot, ha irodalmunkra csak annyit mondanánk: magyar
irodalom. Magyar, mert az univerzális léttapasztalatból a
magyarokét foglalja magában.
S hátha nem igaz, hogy rajtunk kívül ez
mást nem érdekel.
Elhangzott a
Magyarkanizsai Írótáborban, 2007. szeptember 8-án, A
provincializmus – egészséges regionalizmus című
tanácskozáson.