|
Vitéz György
Mint
a guillotine?
A halottak élén
egyensúlyozok
A fajok (fajtalanok) cirkuszában,
Ahol a székeken billegő pózna tetején
Hegedüli Frici a szív segédigéit.
Tapsikolnak a lisztes képű bohócok,
Kész röhej, hasát fogja a nagyérdemű
(érdemtelen) közönség, bohócsors, cirkuszsátrak...
Kérges talpamból kicsordul mégis a vér,
Tust húz a túlvilági fúvószenekar.
Nyílik a kapu, ahonnan rendszerint az elefántok, oroszlánok,
Tigrisek cammognak be a fűrészporos porondra, de most
Méltóságteljes léptekkel fekete ménjén
Ond vezér unokája jő, az eltévedt lovas.
Mögötte rémítő sereglések:
Tolószékben a költőfejedelem,
Archie Dumbarton (régebben Wimbledonból),
New York regőse, meg az a másik,
Az alvilág hátborzongató ismerőse,
Aki Apollót és Anyollót megidézte,
S mögöttük a legújabb regruták:
Az utolsó fagyosszent, laborban a fényes üvegtál,
Ronsard barátja, a fogadott fiú,
És nézd, NiNi, aki írNI mert,
Mikor még ildomosnak tűnt kissé lapulni…
Leszáll lováról Góg és Magóg fia.
Halálos csend. Nem mer tapsolni a közönség.
Néhány rubincsepp megcsillan a kiköszörült halottak élén.
Tavaszi
regölés
Porka
havak esedeznek,
hogy lenne már végre tavasz,
vadon erdőben kis fehér virágok,
a ház tövében sokszínű krókuszok,
s a feltörekvő tulipánok és kankalinok
zöld lándzsájukkal céloznák meg a napot.
g
De hó, reme Róma
k
(Santa Maria ad Nives). (Még ott is hullik?
Ott is esedezik a mennyei zabpehely,
az olvadékony, szájbarágott manna?)
Ablakából kinéz a legutóbbi pápa,
s az örök város szomorkás pálmái
megrázzák fejük, s a Via Appián rendre fölvidulnak.
Megszólalnak a Tavasz térítő trombitái,
Róma remeg, és hozzánk is elér
a fényes füst. Elteszem télikabátom.
Nemsokára lesznek rózsák, eprek, cseresznyék,
a fákon egymást kergetik a tollas pilóták.
Minden madár társat választ (Darwin).
Róma remek. Spanyol lépcsőkön,
spanyol csizmában, spanyol gallérral
lépked az örök visszatérés. Keats köhög,
nem éri meg a holnapot,
de megér még néhány száz tavaszt,
s a görög váza rábólint a múzeumban
(mikor nem látják a látogatók).
Ha választanom lehetne most: inkább élnék, mint halnék,
a tavasznak vagyok híve rendületlenül,
hisz évről évre látom: kerti ásóm nyomán
az élők gyökerén kicsorbul a halottak éle.
