Vathy Zsuzsa
Életünk,
halálunk
Ez két történet. Életről és
halálról szól. Az egyik huszonöt-harminc év
feljegyzéseiből önkényesen kiválasztott mondatok,
szövegrészek. S reméli (a válogató), hogy aki írta, ha nem
is pontosan így válogatná, de nem mondaná, hogy rossz!,
rossz! – beleegyezését adná hozzá. Túlzás volna azt
mondani, hogy írója életútja nyomon követhető ezekből a
feljegyzésekből, sőt, egyáltalán nem, de nem fontosabbak-e a
tényeknél az ilyen mondatok, hogy „Álmomban egy idegen
emberrel beszéltem meg találkozót. Tejeskávé-tengerben
úsztam.” Vagy: „Faramuci – Fura maci.”
A másik egy napló, fél évet ír le, akkor
kezdődik, amikor az első véget ér. „E. ma fél hétkor
kelt, éhgyomorra bement a SzeMa Kórházba, gyomortükrözésre,
tízkor megyek érte.” Ezzel a nem vidám, de nem is
elkeserítő ténnyel indul a napló. Az eredményről annyit
tudunk meg, hogy még a nyáron műtét lesz, ha minden jól
megy, tíz-tizenkét nap a gyógyulás, utána hazajöhet. A
nyarat, ha igaz, nem kell átrendezni. Lábjegyzet: négy hete
harmincfokos hőség van, nemcsak a cipők, gatyák, ingek, a
falak is izzadnak. Ilyen melegben kórházba menni! Fuj!
A két történet szerzője egy férfi és egy
nő, író mind a kettő, ilyen is van, író és még egy író,
sőt, gyermekeik is vannak, először kisebbek, azután
nagyobbak. Az író dolga, hogy mesét, novellát, regényt,
tárcát, esszét írjon, ezért nem ír (hoszszú) leveleket, ha
teheti, nem ír köszöntőt, nem szeret kiállítást megnyitni
és (szégyellje magát) temetésen búcsúztatót mondani.
Természetesen a temetést sem szereti. Az egyik szerzőt
nevezzük úgy, hogy LÁVA, nem azért, mert köze volna a
tűzhányó kráterén feltörő, izzó, folyós kőzethez, hanem
mert ebben a szóban mind a kettejük neve benne van – LÁ a
Lá és VA a Va –, a másikat ÁRVÁ-nak, mert ebben is benne
van mindkettőjük neve.
Nagyvárosban laknak, de van egy falusi házuk
is. A falusi ház vályogból épült, és mert nem állandóan
lakják, télen is, nyáron is fűteni kell, szóval igazi
reumagyár. De nagyon szeretik, lehet benne pókokat kergetni, a
cserépkályhában, vaskályhában tüzet rakni, füvet nyírni
és kutyaugatásra ébredni, tücsökciripelésre elaludni.
Az íróembernek az a szokása, hogy ami
eszébe jut, fölírja. Pedig lehet, hogy nem is fontos, de ez
csak utólag dől el. A falusi füzetek bejegyzései hosszabbak,
mint a városi füzetekéi – itt nem szól tízpercenként a
telefon, viszont szólnak a madarak: lehet töprengeni, és
köszönni, ha egy-egy ember elmegy az utcán.
A másik fél feljegyzései, mint mondtuk,
akkor kezdődnek, amikor az egyikéi abbamaradnak. „Az a
bizonyos műtét, vagyis kórház.” Itt tegyünk pontot.
A feljegyzések mindenekelőtt az életről
szólnak. Az élet van, természetes, hogy van. Ami van, arról
lehet beszélni. Ami nincs, arról is lehet.
I. LÁVA, vagyis E.
feljegyzései (Első bejegyzés: 1984)
Megírni Szotyori Pisti madárrá
változását.
Alababcsi. Ezt a szót álmodtam.
Minden délelőtt Görcs úrral bajmolódom.
Szorítja a szívemet.
Álmomban Indiában vagy Pakisztánban voltam.
Gyalog indultam haza, s bár tudtam, hogy induláskor ott
felejtettem egy fontos igazolványt, mégis, nagyon hosszú idő
után fordultam csak vissza.
Fruzsi (tizenegy éves) tanítást játszik.
„Itt kell aláírni a szülőnek. Hogy hívják, anyuka?
Szivarné.”
Zsiga (ötéves) kérdése: Papa, én hol
voltam, mielőtt megszülettem? – Gyermeki bizalommal örök
életűnek képzeli magát. Miért ne lenne igaza?!
Ma egy lapot írtam a szécsényi tejüzem
igazgatójának: Tisztelt Igazgató Úr! Legyen szíves,
közölje velem, hogyan tudnak ilyen radírgumiszerű, emberi
fogyasztásra alkalmatlan pálpusztait gyártani?! Valamikor ez a
világ legjobb sajtja volt. Az önök módszere, úgy látszik,
nem ismer lehetetlent: amit csinálnak pálpusztai néven, az a
világ legrosszabb sajtja. Vagy abba kéne hagyni, vagy
visszatérni a régi módszerhez. Üdvözli: L. E. Teljes cím.
Erre persze sohasem válaszoltak.
Zsiga: Az olaszok azért nem szeretik a
németeket (nyaralás Jesolóban), mert a németek olyan
ÖSSZEFÜGGŐEK!!!
Tegnap egy verset akartam írni. Egy halott
verse lett volna, arról, hogy milyen szép volt élni. Még
fázni is jó volt, pedig esküszöm, nem szeretek fázni. Ennek
ellenére a halál utáni állapot, ez a föld alatti meleg
mégiscsak jó volt.
Néha nagyon valóságos álmaim is vannak.
„Menekültünk”, mint ’45-ben, amikor bejöttek az oroszok.
A menekülés abból állt, hogy becsomagoltunk, szekerekre
raktuk a ládákat, és a lovas kocsival mentünk vagy
negyven-ötven kilométert, Fehérvár felé. Apánk egyre
gondterheltebb lett, talán honvágya is volt – ott hagyni a
földet! a házat! három gyerekkel nekiindulni a nagyvilágnak,
mi lesz ebből? –, nézett maga elé, egyszer csak
felkiáltott: Nem! – Mit nem? – kérdezték a többiek. – A
Dunán az oroszok nem tudnak átjönni. Nem létezik! – A
dőripatlaniak, az örspusztaiak, a mezőszilasiak, akik
ugyanolyan nyomorultul érezték magukat, mint mi,
felkiáltottak: Ugye, nem? Mi is azt gondoljuk! – Legutoljára
anyám szólalt meg. – A Dunán? Az oroszok? Persze hogy nem
tudnak átjönni. – Megfordultunk, indultunk haza, apám az
első kocsmában minden gyereknek vett egy sós perecet.
Nyolcéves voltam, a bátyám tizennégy, a húgom három.
Mondjuk, ez a Rimapénteki Rimai Péntekh nyit
egy patikát, amelyben irigység, fösvénység, nagyképűség,
rosszmájúság stb. ellen lehet orvosságot kapni.
(Zsiga csetepaté helyett azt mondja:
CSETEPATA.)
Hernádi Gyula, Galsai temetésén:
„Tulajdonképpen a halál egy jópofa dolog.”
Most a tudományos elméleteimet akarom
leírni. Miért ne lehetnének egy dücskő-laikusnak (ez jó!)
tudományos elméletei? Lehet, hogy némelyik tudományos (?)
vagy tudománytalan elméletemet leírtam már, de a
kergemarhakórral kapcsolatosat még biztosan nem. Arra gondolok,
hogy ez a betegség nemcsak az állati eredetű őrlemények
etetésével kapcsolatos, szerintem a mesterséges
megtermékenyítéssel is. Végül is természetellenes, és
minden természetellenes visszaüt valamiképpen. A természet
pazarló, avagy pazarlóan gazdag – mondják, de én azt
gondolom, a természettől idegen a pazarlás. Jó oka van annak,
hogy a megtermékenyítésben sok millió sperma vesz részt.
Majd a „győztes” megtermékenyíti a petesejtet, a
legkiválóbb, a legalkalmasabb, a leggyorsabb, a legerősebb. A
többi: futottak még! Esélyük sincs… A természet azért
ilyen bőkezű, mert előrelátó. Tudja, sok millió változata
van a petesejteknek, és úgy alakítja ki a spermakészletet,
hogy bármely petesejt esetében ott legyen a legalkalmasabb
spermium, amely legjobban illik a petesejthez. A petesejt
választ! A sok millió közül a „legalkalmasabbat”. Mit
tudunk erről? Bizonyára majdnem semmit. Amikor egy bika
spermáját adagokra osztják, megszüntetik ezt a gazdagságot.
Vagyis alkalmasságot. A petesejt kénytelen beérni egy másod-,
ötöd-, századrangúval. Valami hiányozni fog az utódból. Az
a kis (…) teljesség, ami a természetben megvalósul. Valami
hibádzik, és ha ez halmozódik, kész az új, ismeretlen
torzulás, amit a tudósok vadul tanulmányoznak, és fogalmuk
sincs, hogy ők maguk idézték elő. Ezt előadtam Pityu
bátyámnak (állatorvos), nagyot röhögött rajtam. Pedig ha
megvizsgálnák a szarvasmarha-állományokat – meg mindenféle
állatfajt, amit mesterséges megtermékenyítéssel
szaporítottak –, statisztikákat készítenének,
összehasonlítanák a természetesen szaporított
állományokkal, gondolom, nagyon érdekes eredmények látnának
napvilágot. – Görcs állt a kezembe! Lehet, hogy egy felsőbb
hatalom azt akarja, hogy hagyjam abba?! Vagy csak a kezem nem
bírja a réges-régen nem gyakorolt írást?
A felsőbb hatalom, természetesen, csakis az
lehet, akit Istennek nevezünk. Ezt fontos ideírni, mert jól
tudom, hogy a ma divatos sci-fi Isten létezését kérdőjelezi.
Bármeddig megyünk vissza – ufó, földönkívüliek –,
mindenütt az embert találjuk. A mindenható embert! Pedig
tudnunk kellene, hogy a világűrben a Földön kívül nincs
élet – nincs Isten által szentesített élet, lelkes élet…
Emberi élet csak a Földön van. Jelenleg. Aztán ott lesz,
ahova az út vezet. Évmilliárdokon keresztül.
És mindeközben az emberi szív és az emberi
jóság, a szeretet átalakítja a teljes anyagi világot. Egy
magasabb rendűvé. Mert hihetjük-e azt, hogy az anyag, amivel
táplálkozunk, átmegy a szervezetünkön, s éppen olyan
természetű marad, mint korábban? A táplálékból nemcsak
ürülék lesz, hanem mosoly is. Fájdalom és öröm,
együttérző cselekedet. Szeretet. Az anyag megmaradásának
törvénye szerint ez azt jelenti, hogy valamilyen magasabb
rendűvé tudjuk átalakítani a kézzelfoghatót.
Kézzelfoghatatlanná! Istenhez közelítővé.
Évmilliárdok múlva a teljes világegyetem
anyagát, köveket, fémeket, gázokat, nyomelemeket, mindent
ezzé a magasabb rendűvé alakítunk. Aki szeretetben él,
megmarad. Aki csak magának él, elveszik. Visszahull az anyagba.
Igyekezzünk, hogy minél több fény legyen belőlünk.
Az utónévkönyvben az áll, hogy az első
magyarországi Ervin nő volt. Ajjaj!
Fruzsina lányunk – 1987-es bejegyzés –
megrendelte a Szegény Dzsonit, az elvarázsolt királylány,
illetve kacsafiú és kacsalány történetét. Azt mondta, ha
megírom, ő ír egy verset.
Négyéves korában még nem rendelt mesét, de
mindennap elmondta, mi történt az óvodában. – Ma megint –
mondta, amikor hazajött. Kutatóan rám nézett, hogy teljes
valóságában átérzem-e a tragédiát. Semmi kétség, az
óvodában megint tejbegríz volt ebédre. (Ríz Tejbeg, a norgol
óriás.)
Minden délelőtt Görcs úrral bajmolódom.
Szorítja a szívemet.
Cuca. Egy hegyes, mutatóujj nagyságú
fadarab. A tompa végére egy akkora darab madzaghurok van
rákötve, hogy csuklóra lehessen akasztani. Kukoricaszedéskor
ezzel hasította meg a szedő a csövön a csumát, hogy
könnyebben le tudja fejteni.
Vízhordó fa (vízhordó kampó?).
Valamikor három kút is volt Alsóban, de emlékezetem szerint
amikor mi ott laktunk, csak egy volt használható. Abból
itatták az állatokat, és onnan hordták a háztartásokba is a
vizet. Jó száz-kétszáz métert kellett mindenkinek cipelnie a
vödreit. Ezt a cipelést megkönnyítendő használták ezt a
vízhordó fát, amely állott egy karvastagságú, kb. másfél
méteres rúdból, aminek mind a két végére egy-egy hosszú
szárú vaskampó volt szerelve. Erre a vaskampóra akasztották
a fülüknél fogva a teli vizesvödröket, majd a vivő a
vállára vette, s úgy vitte haza, szükség esetén egy
harmadik vizes edényt is tudott így vinni, mert egyik keze
felszabadult.
Gyalogszék. Egy téglalap alakú,
vastag deszkába négy rövid lábat csapoltak, és már kész is
volt az ülőalkalmatosság, lehetett rajta morzsolni, fejni, de
ücsörgésre is kiválóan alkalmas volt. Az uradalmakban
viszont nem gyalogszéken ülve fejtek a fejőgulyások, hanem
egy szíjjal a kezükhöz csatolt, egylábú, kerek széken, ez
volt a fejőszék.
(Továbbiak: petróleumlámpa, faszenes
vasaló, klumpa, pacsker, tutyi; hogyan kellett két lovat
kocsiba fogni, lajttal a kút alá állni.)
Szájpadlásom és szájpincém. Mellkasom és
hátkasom.
Ámi Lajos. Csukló helyett: kezebokája.
Phenjan, Korea.
Megérkezésünkkor, még a repülőről a
rizsföldek látványa. Mint egy csupa sárgával festett
absztrakt kép. Igen szép látvány, és azt is sugallja egyben,
hogy itt szorgalmas nép lakik.
A földeken éppen aratnak, és kepéket
csinálnak. Kézzel aratnak persze, ahhoz, hogy a szerszámukat
is megfigyeljük, túl messze van a busz.
Valamelyik nap mandulatejjel leöntött húst
kaptam ebédre. Utána zöldséggel töltött barátfüle.
A szocializmus kísérlete többek között
azért bukott el, mert száműzni akarta az istenhitet. Az
emberek közötti megértés csak a hit által érhető el.
Reggel még élesen emlékeztem valamennyi
álmomra, kora délutánra kisliszszantak a fejemből. Néhány
nappal ezelőtt egy verset akartam írni, így kezdődött:
„Szolga szerettem volna lenni, / Nagy jó uramnak
megfelelni.” Ma eszembe jutott a folytatás: „De hitehagyott
úr lett belőlem, / Fázok magányban, fövök a gőgben.”
Feleségem megtiltotta, hogy rosszat álmodjak
róla. Vagyis hogy ő rossz legyen benne.
Fellázadtak a zoknik.
Demokratikus zokniadagolót!
Zoknikrácia.
Szigligeten is kitaláltam egy verset, amikor
szélvihar volt, és nem tudtam aludni:
Beszéltem a
széllel,
Ne fújjon az éjjel.
Azt sziszegte kéjjel,
Téged fújlak széjjel.
Séta a Kerepesi temetőben. Húszéves
koromban, amikor összeroppantott, hogy mindenkinek (nagy
emberek) meg kell halnia! És most, amikor boldogan nézi az
ember, milyen jó társaságba távozik.
Lélekvándorlás. Már olyan sok ember van,
hogy nem mindnek jut lélek.
Tegnap volt a napfogyatkozás. Kicsit nagyobb
volt a fölhajtás, mint ami bekövetkezett. Igaz, síri csend
volt előtte, a madarak elhallgattak, de az állatok viszonylag
nyugodtan viselték… a kutyák se vonítottak, csak néhány
tyúk kárált ijedten a harmadik szomszédban. A teljes
fogyatkozás két percéből egyet elvett egy alattomos felhő,
de ez a maradék mégis felejthetetlen volt, bár semmiféle
protuberanciát nem láttunk, ámde a korong jobb felső szélén
volt egy égővörös folt – mintha valaki harapni akart volna
a napból –, nagyon személyes volt és – hogy is mondjam?
– megindító? megrendítő? vagy a kettő keveréke?
Görcs úr már nem pofátlankodik. Cserébe
műanyag szívem van. A huszonegyedik század első éve, első
hónapja.
Eddig tartott egy üveg tinta. Éppen hét
esztendeig. Nem nagy tintafogyasztó vagyok. Akármit csinálok,
holnap huszadika.
Disznóképző iskola:
Röf mangalic,
Ref Yorksír.
Sokan számon kérik rajtam a „nagy
művet”. Csak azt tudom rá válaszolni: az én nagy művem ez
a kicsi.
H. M. moszkvai tudósító: ezeket a képeket
most láthatja először a világ közvéleménye.
Csak az orrom ne vérezne ilyen gyakran. Halál
úr kopogtatta a szívemet. Vérnyomásom kétszáz körül van.
Délután ötkor a horgoson keresztül
fölmentem a Babaszó hátára. A kanyar után már hallottam a
gyurgyókákat. Megbántam, hogy fehér pólót vettem magamra,
biztos feltűnő, nemsokára meg is láttam őket, szinte egy
helyben lebegtek a fészkelőhelyeik fölött, s nyilván engem
figyeltek. A drótkerítésen négy vagy öt üldögélt, mind a
völgy felé nézett, akár a kottafejek. Májerék lucernása
mellől egy gébics lendült el egy bokor csúcsáról, leült a
következőre, és várt, megálltam, én is vártam, jó sokáig
vártuk egymást, kár, hogy a távolság miatt csak a zömök
fej és a homloksáv látszott, a többi szín nem.
Visszafele a lucernagöngyölegre egy ragadozó
madár röppent. Karcsúbbnak látszott az ölyvnél, de nem
tudom, mi lehetett, a melle világos volt. És akkor eszembe
jutott, hogy itt tavasszal mindig hallottam pacsirtát, az idén
azonban nem, vagy mert keveset jártam erre, vagy azért, mert
nincsenek az idén pacsirták. S ebben a pillanatban már meg is
szólalt, mintha csak nekem adna elő egy kamarakoncertet. Amikor
távolodott, és erőltetni kellett a szememet (a vérbe
fulladtat), kegyesen megfordult, és úgy énekelt, hogy
közelebbről láthassam; s nem is húzta sokáig, nehogy
elfáradjon a kék égen sötétlő pontocska követésében,
előbbre hozta a látványos zuhanást. És persze hallgatott
leesőben, ahogy Arany János előírta neki.
Ilyen madaras délutánom volt, miközben
fájó szívvel feladtam a Csillagmajor befejezését,
majd örömömre földerengett, hogy ezt a kudarcot kellene
megírnom. Míg élek, remélek! Addig élek, amíg remélek!
Két napig olyan voltam, mint az őszi légy.
Csak aludtam meg aludtam, az alvás szünetében Németh
Lászlót olvastam. A fényes ész mindig ráébreszt, hogy
milyen buta vagyok.
Ma reggelre, mintha mi sem történt volna,
úgy érzem, újra egészséges vagyok. Még némi energia is van
bennem.
Mondd, hogy NEM! Nem akarok az európai,
ázsiai és afrikai írók találkozójára elmenni! Nem akarok
Afrikába menni!
Mezőhegyre szívesen elmennék.
Egy beszélgetés a gyerekekkel, 1985-ből.
Fruzsi kérdezi (tizenkét éves): Apu, mi a
pufajka? – Hát… – megmondom neki.
Zsiga (hatéves): Papa, mi az igazorvány? –
És hazugorvány? Olyan is van?
Fruzsi (énekel): Ó, be szép az élet és
minden más madár…!
Zsiga: A tanító néni azt mondta Bekének, ha
nem eszi meg a tízóraiját, nyámpic alak marad.
Fruzsi: Erre te mit mondasz, papa?
Én azt, hogy: Nemeuk Lideszi.
Az mi?
A neve valakinek. – És kicsoda az a Lideszi?
– Álomfelelős. – Az mi? – Álomcsősz. Vagy
álomijesztő.
Nyolc felé közeleg, már erősen
homályosodik a világ. A vendégek (Ratkók, tegnap jöttek)
elmentek Zs.-vel sétálni, én meg leírnám az álmom, amit
annyi sikertelen álommegjegyzés után végre sikerült reggelre
nem elfelejtenem.
Egy idegen településen villaszerű házak, az
egyikhez lehetett valami közöm, mert benne voltam – majdnem
otthonosan. Valamilyen ruhaneműt akartam a század eleji,
faépítésű vécébe belegyömöszölni (olyan volt, mint a
rácegresi fürdőszobában lévő, soha nem használt klozet),
mire az, mint egy masina, megindult, és elkezdett magától
mosott s kivasalt ruhákat okádni. Tele lett a helyiség tiszta
ruhakupacokkal, amikor megjelent odakint egy tarisznyás katona,
akiről azonnal láttam, hogy erdélyi székely. Azt kérdezte:
ez a gyilkos ház? Rögtön tudtam, melyik házról van szó,
bár nem az volt a neve, hogy gyilkos ház, hanem valami
hasonló. Nem ez, mondtam neki, mire azt kérdezte, leülhet-e a
meredek partra a ház mellé. Az Istenért, ne, mert még leesik,
ijedeztem, s akkor ez is gyilkos ház lesz. A part mellett ekkor
megjelent három különös, vörösesbarna figura, de mintha
valami egzotikus álarc volna az arcuk. Mind a három nő volt
– kettő közülük kislány. „A húgom!”, kiáltott a
katona, és abban a pillanatban tudtam, hogy a húga már régen
meghalt. A három figura közé leszaladt a katona, közben a
hátuk mögött megjelent egy bivaly, mintha háziállatnak
jelentkezne.
De abban a pillanatban előugrott valahonnan
egy vadállat, egy hiéna és egy párduc keveréke. Én –
miközben a vad nekiugrott a bivalynak – a felnőtt nőt
próbáltam felelősségre vonni, de gyanítottam, hogy
kísértet. Meg akartam markolni a vállát, de megéreztem, hogy
a ruha alatt nincs test. – Ekkor felébredtem, egy nagy
repülőraj húzott el Kisszékely felett, olyasféle búgással,
mint a háborúban a liberátorok. Később jött egy másik,
kisebb raj is. Elég baljós éjszaka. Kimentem az udvarra, a
Mars vörös gőzben ragyogott a szomszéd kéménye felett.
De jó lenne, ha újra tudnék éjjel dolgozni!
Semmi, semmi, a nagy
Semmi
tudományom éppen ennyi
ejnye Ervi, ejnye Ervi
ruszin, gót és kárpátukrán
selyemkendő lóg a bokrán.
Azt a bokrot ki kell vágni
lárifári, lárifári.
Elég rossz állapotban vagyok. Úgy két év
óta. Elfogyott az energiatöltetem. Az ember belegondol: lassan
hetvenéves, és küszködik, azért, hogy még három évig
élhessen (szenvedhessen). Milyen hülyék vagyunk! Panaszkodunk,
kapaszkodunk. Ahelyett, hogy azt mondanánk: egy nehéz és
fáradságos út végére értünk. Hurrá! Ott is várnak
bennünket. Hát megjöttél? Örülünk, megöleljük egymást.
Szeretnék megszabadulni attól az embertől,
aki vagyok. Megváltoztatni a nevemet. Valami mást kezdeni.
Szívmelengető ősz. Zs. szedi az almát, a
szilvák mézédesek, már repedezik a dió zöld burka. Tegnap
Nádasladányban voltam, Lyukasóra irodalmi esten. Megtudtam,
hogy Aletta Vid leány, Zita a keresztneve.
Csak nem képzeled, hogy igazságtalan vagyok?
A legnagyobb igazságtalanságnak látszó eseményről is
kiderül majd, hogy az az IGAZSÁG maga. Hol derül ki? Neked
lehet, hogy sehol. Ott derül ki, ahol ki kell derülnie.
A segítségedet kérem, amit tudom, ingyen nem
kap az ember, csak a saját erőfeszítése árán. Akkor
segíts, hogy legyen elég erőm. Hogy elég erőm legyen. Hogy
erőm elég legyen!
Hát azt képzeled, hogy aki tisztaszívű
Herkuleshez, Zeuszhoz vagy akármilyen más kutyafejű vagy
sasszárnyú istenhez imádkozott hittel és áhítattal, azt nem
hallgattam meg? Még keményebbet mondok, azt hiszed, törődöm
azzal, hogy hisz bennem vagy sem, ha tetteit a szeretet vezeti?
Aki tisztaszívű, az az én pártfogóm és
pártfogoltam. Csak nem képzeled, hogy kényem szerint
különbséget teszek ember és ember között? Mindenki maga
állítja elő érdemeit és csúfságait is persze. Hogy mi az
érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan
értelmű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot
szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha
akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak,
önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Van egy
másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami
kikezdi a mondvacsinált örömöt, a látszatsikert, a
látszatéletet. Ez a büntetés súlyosabb mindennél.
Ezt nem mondhatod komolyan, amikor annyi példa
van a megaláztatásra, kínzatásra, a szinte leírhatatlan
esztelenségre. – Erre nem kapok magyarázatot.
Az ördög meg a halál miért hímnemű?
Mennyivel könnyebb volna meghalni, ha a halál nőnemű volna!
Írni most nincs kedvem.
Lehetséges, hogy az az energia, ami a
szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos
munkánkban teljesül meg, nem vész el – mint ahogy az energia
nem vész el –, hanem valami magasabb rendűvé alakul, egy
olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon
sok szeretet, nagyon sok jócselekedet, nagyon sok hasznos munka
át fogja alakítani a világot a mainál magasabb rendűvé. Ez
a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az
részesül is belőle. Aki meg nem, az visszahullik az anyagba.
Por lesz. Fény helyett.
Azt álmodtam, üldöz egy medve. Nem erdőben
voltunk, hanem házak között, az utcán, valamilyen városban.
Egyszer csak feltűnt Bertha Bulcsu. – Eltévedtem, mondom,
Bulcsu, hol a szálloda? Te mindent tudsz. – Bulcsu megmutatta.
Bementünk, csakhogy a szálloda a túlvilág volt.
Gyönyörű idő van. Ilyenkor élni is jó,
meghalni is.
Most el kellene mondani, mekkora öröm a
természettel való találkozás. És megkérdezni, hogy bírja
az ember nélküle. És hogy érdemes-e? Vagy egyáltalán,
tudjuk-e, hogy mi érdemes? Nem valószínű.
Könyvhét. Dedikáláskor, a Vörösmarty
téren egy tíz-tizenkét éves formájú kislány egy cédulát
csúsztat a kezembe. Ez volt ráírva: „Kedves Ervin bácsi!
Nagyon örülök, hogy élsz. Azt hittem, múlt századi író
vagy.”
Este a rozsdafarkúak odacikáztak a kukszli
alá, ahol ültem. Az ember azt várná, hogy idejöjjenek és
bemutatkozzanak: „Mi keltünk ki a villanyórátokban.” A
villanyórába építették a fészküket a szülők.
Engemet egy idő óta
Követ három idióta
Hátranéztem és megláttam
Hogy én vagyok mind a hárman
Új autónkat összetörtem. Három hete sincs,
hogy elhoztam a piros Suzukit. Ócsára mentünk, az előttünk
lévő szabálytalanul befordult balra, hirtelen fékeznem
kellett, a mögöttünk lévő belém jött. Autószerviz, Dózsa
György út. Uram, mondom elkeseredetten, összetörtem az új
autót! A szerelő kedvesen rám nevet: „Az autót mi
megcsináljuk. Az autót össze lehet törni. Magát ne törje
össze, uram.”
Este sokáig ücsörögtem a konyhában
(kukszliban) azon gondolkodván, hogy miért lett ilyen
bizalmatlan hozzám a fikciós irodalom, avagy fordítva, bennem
miért rendült meg a kitalált történetbe vetett bizalom.
Azért-e, mert ahogy tizennyolc éves koromban a versíró
múzsám elhagyott, most meg, hetven felé közeledve, a loncsos
prózaíró múzsám is elhagy? Akárhogy is van, írni nem
tudok, igaz, nem is erőltetem, az odaülésig sem jutok el,
pedig ha leül az ember, akkor túl van a legnagyobb akadályon.
Azt írta Pál apostol: „A szeretet nem
múlik el”, és ezt szerintem nem hétköznapi értelemben
gondolta, hanem úgy, hogy a szeretet, mint anyag fölötti
fluidum, összegyűlik, és megváltoztatja majd a világot. Ha
lesz bennünk elég szeretet.
Ma vendégek voltak nálunk, elmeséltem, hogy
álmomban felébredtem, elkezdtem a Himnuszt, de nem
tudtam folytatni. Tudjátok, melyik sor nem jutott eszembe?
„Balsors akit régen tép.” Zs. azt mondta, nem véletlen, ki
akarja lökni az emlékezetem. Lehet, mondtam, gyerekkoromban is
kihagytam a könyvekből a vesztes csatákat.
Fiunk délben hazajött. „Megvédtem a
diplomámat.” Hányasra? Ötösre. Akkor már doktor vagy?
Igen, mondta zavartan.
A parajnak nincs parajíze, a tükörtojásnak
nincs tojásíze.
Egyik gyerekünk diplomaosztásán sem tudtunk
ott lenni. Amikor Fruzsinát avatták, Stockholmba hívott meg
bennünket a Svéd–Magyar Társaság. Ottlétünk idejére
esett az év leghosszabb éjszakája, este tízkor még nem is
alkonyodott, azt mondták, éjfélkor egészen sötét lesz, de
két-három óra között már felkel a nap. A Kalevaláról
beszélt Szente Imre, az új fordítója. Pelyhes kis sirályokat
láttunk a tavon, megtanultam svédül számolni húszig. Zsiga
diplomaosztására ugyan elmentünk, de nem tudtuk meg, hogy
normális körülmények között milyen rítus szerint
történik, mert bombariadót jelentettek be. A szép
Makovecz-épületből kitereltek bennünket, hosszú
gyaloglással elmentünk a park vagy kert végébe, és ott
adták át a száz? kétszáz? diáknak a diplomát. Voltak
szülők, akik hajnal óta utaztak, hogy részt vegyenek a
gyerekük avatásán.
A kapunk előtt, Kisszékelyben, egy döglött
harkály feküdt. Ragyogott teljes szépségében, a piros
homlokával.
Józsi bácsi – kovács volt, borért
mentünk hozzá – azt mondja: azért csak a Kádár-kor volt a
legjobb! Aki itt a faluban házat épített, az mind akkor
építette. – Én, csak magamnak: Közben a török
hódoltsággal felérő lelki és gazdasági hátrányba került
az ország.
Pesten – festik a lakást – minden a feje
tetején. Idelenn harminckilenc fok és dög párásság.
Pörkölt. Ma pörköltet főztem. Tisztázzuk:
semmiféle tudományos megalapozottsága nincs a főzésemnek,
holott a minap egy lapban (talán a Zászlónk?) olvastam egy
szakácsról, ő elmondja, hogy komoly tankönyvek foglalkoznak a
főzéssel… Fogadok, hogy a háziasszonyok és
„háziférfiak” túlnyomóan nagy része nem olvasott ilyen
könyvet. Sőt, nem is látott. Saját tapasztalatain meg az
anyjától meg másoktól tanultakon alapszik a főzése. Meg a
lehetőségeken, mint nekem ma.
A villanytűzhelyen egyetlen karika működik,
a másik kettő már réges-rég befuccsolt. Ez az egy vagy a
legerősebb fokozaton működik, vagy sehogy. Egy fél percre
elfordulsz, már oda is égett, ami odaégős. Lassú tűzről
szó sem lehet. Paradicsom – mint kiderült – nincs. Mindegy,
fogjunk hozzá. Olyan háromnegyed kilónyi sertéslapocka van a
hűtőben, kettőnknek ugyan sok, de meg kell főzni, mert ebben
a dögmelegben, hűtőszekrény ide, hűtőszekrény oda, nem
áll el. Otthon, a gáztűzhelyen nyugodt lélekkel odatehetném
az olajra az összevágott hagymát (jó sokat persze, mert
valamiért úgy képzelem, sok hagyma kell a pörköltbe is,
gulyásba is, sőt a paprikás krumpliba is; kivéve persze a
tél időszakot, amikor már csak fagyott hagymát kapni a
Csarnokban, és édes lesz tőle az étel), de itt előbb
megtisztítom a három, közepesnél kisebb hagymát, aztán
kockára vágom a húst, és csak azután kezdem a
hagymapárolást, oda ne kapja a zabolátlan rezsó, miközben
én a húst aprítom. A félig párolt hagymába odahajítok
néhány csövespaprika-karikát is, ha volna, egy fél
paradicsomot is beletennék, holott anyánk a lelkemre kötötte,
hogy a paradicsomot és a csöves paprikát a főzés vége felé
tegyem az ételbe. Ezt be is tartom, de előlegbe azért mindig
teszek a párolandó hagymára is. Megszórom tört paprikával,
kb. a felével, mint amennyit beleszánok, a másik felét majd
ha már majdnem elkészült az étel, állítólag így szebb
lesz a színe. (Most egy halványzöld mezei poloska került a
füzetemre. Nem nagyon szeretem a szagát, ezért megpróbálom
lependeríteni az asztalról, de csak nehezen sikerül, mert
ragaszkodik a papírhoz…) Hol is hagytam abba? Ja, megszórtam
a megfelelő mennyiségű tört paprikával, elkevertem, majd
azonnal belerakom az összevágott húst, jól elkeverem a
paprikás-hagymás lével, s mivel a „láng” nagy, továbbra
is kevergetem, oda ne kapja. Amikor a hús kifehéredik,
megsózom, s megvárom, amíg levet ereszt, és most már
hosszabb időkre is magára lehet hagyni a lábost, hadd
puhuljon. Na hát, ez aztán puhulhatott volna rendesen, de nem
akart. Mitől? Az erős tűztől? Öreg volt a disznó? Nem
kellett volna nyakon önteni a sárbogárdi üzletben vett
„bordeaux” feliratú, bűnrossz borral? Szóval nem nagyon
akart megpuhulni, de azért ehető lett, miután néhányszor
aláöntöttem egy kis mennyiségű vizet. A jó hús megfő a
saját levében is. Ez nem. A nagy melegben semminek az ízét
nem éreztem. Nem tudom, milyen pörköltet állítottam elé.
ÜRDÜNGÖS. Az ürdüngös pedig nem fog
menni. Ahhoz kitárt lélek kell! Derű. És nagyobb fény.
TENYÉSZIK
ENYÉSZIK
Úgy látom, nem vagyok hangadó semmi
lényegessel kapcsolatosan. Se fontossal, se fontatlannal.
Alakítok majd egy politikai pártot, és kampányolni fogok:
emberek, nehogy megőrüljetek és rám szavazzatok. Abból semmi
jó nem fakadhat.
Tegnap Mezőszentgyörgyön voltam. Semmire sem
ismertem rá, csak Ilus néni házára, de az is olyan volt,
mintha megfordult volna a falu, én a másik irányba képzeltem.
A pesti, két-három nappal ezelőtti álmomat
akarom leírni. Egy sivár tájban egy ismeretlen férfi vagy nő
közeledett. Rossz szándék sugárzott róla. Szembetalálkozott
egy másik nemű emberrel – tehát ha nő volt, férfival, vagy
fordítva –, az érkező meg akarta ölni a szembejövőt. Én
csak mint néző, könnyen lehet, olyan néző, aki
tulajdonképpen ott sem voltam. A következő pillanatban már
egy sivár folyót láttam bal felől, és a két küzdő fél
kissé távolabb, bent volt a folyóban, a férfi a nő mögött
állt egy stílfűrésszel, vagy hogy is hívják a motoros
fűrészeket, csak egy mozdulat kell, és szétvágja a nőt. A
nő kezében kés, egy hirtelen mozdulattal megszúrja a férfit,
aki beledől a vízbe, a nő közben is beleszúr, de
valószínűtlen lassan. Nem tudom, melyiknek a pártján vagyok.
A halott férfi eltűnik a vízben, közben megjelenik Alföldy
Jenő, gázol a folyóban a nő felé, mintha csak
fenyegetésképpen, nem komolyan, de azért én vadul ordítok:
Menekülj, Jenő! – Sötét álom. Nyomasztó!
Húsvéthétfő. Egy seregély sípol, berreg
és fütyörészget, egy-két sárgarigó trillázást is
kiprésel magából. Meg kellene írni a szárnyas kisördögöt
és a patás, távol álló szemű angyalkát, Lacit, aki
látomásként bejön a függőfolyosóról a (konyha)ablakon,
és még egyet. Tervezgetem a három kis írást, de látszik,
félek tőlük, mint a tűztől.
A glória, A kisördög és a kisangyal,
Bolond Laci az ablakrácsnál.
Meg mozog bennem A kisember is. A
mutatóujj nagyságú egyedekből álló család, aki hozzád
költözik, és meg kell óvni őket a világtól. Vagy valamit
kezdeni velük.
Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm
a kórházba. Lehet, hogy a jövő héten már meg is műtenek.
Mikor látsz újra, Kisszékely? (2006. június 17.)
II. ÁRVA, vagyis Zs.
feljegyzései (2006. június)
A SzeMá-ban napi nyolcezer forintért
lehet egyágyas szobát kérni. Van benne saját zuhanyozó,
tévé, fotel, asztal és – mert déli fekvésű – szörnyű
meleg.
Délután bementem, E. éppen meccset nézett,
az idő lassan telt, láthatóan az egyedüllét nem tett jót
neki.
Mennyivel jobb volt a szívműtétkor!, mondja.
Két nap alatt felkészítettek, és már vittek is a műtőbe.
Miért is mentem el a gasztroenteorológushoz! Most nem kellene
itt lennem. Az utolsó héten a szennateától már minden
normálisan működött a gyomromban.
Így beszélgettünk, háromnegyed hétkor,
hétkor vizit lesz. E. kikísért. Azt mondta, látja a többiek
arcán, hogy utálják a különszobáért. Meg is érti. Míg
beszélgettünk, egy nagyon idős, leépült, kicsit vak férfi
benyitott a szobába, azt mondta, az ágyát keresi.
Amikor jövök haza, a villamosmegálló
melletti parkban, az Egészségügyi Szakközépiskola előtt
észreveszek egy mellszobrot. Odamegyek, Thomas Manné. Váratlan
öröm fog el, megsimogatom. Arra gondolok, csak jót jelenthet,
hogy ő is itt van.
A villamoson még eszembe jut, milyen
szemtelenül szabad a látogató, hozzá képest a beteg fogoly,
a kórház foglya.
Herend-könyvem körül – a porcelángyár
privatizálásáról szól – megjelenése óta nagy a csend.
Hogy aggályomat eloszlassam – szociográfia? csak egy
szociografikus írás? riportkönyv? –, átnéztem a Magyarország
felfedezése sorozat könyveit, elolvastam Remenyik Zsigmond
1936-ban megjelent Bűntudat című írását.
„Marcangoló bűntudatot érzek elmúlt korok birtoklóinak
magatartása és felelőtlen mulasztásai miatt, magam
fajtájának semmirevalósága miatt… Nem osztottuk meg a
földet a nincstelenekkel, nem tanítottunk, betegséget nem
gyógyítottunk, hagytuk, hogy tífuszosokká váljanak a kutak,
mi ástuk meg az árkot magunk alatt, mi kerítettük magunkat
körül gonosz határokkal, mi pusztítottuk ki az utakról a
fákat… És mindig csak hallgattunk, a bűnösök hallgatása a
miénk.”
A herendieké példamutató történet: a
dolgozók maguk veszik meg a gyárat, és komoly erőfeszítés
árán meg is tartják. Nem akármikor, hanem a nemzeti vagyon
elherdálásakor, a rablóprivatizációk idején. Bár
novellákat szeretnék írni, örülök, hogy nem tértem ki
előle. Hadd tudjanak róla minél többen. Nagyképűen: késői
hozzájárulásom a rendszerváltáshoz.
E. nyugtalan és rosszkedvű, éjjel
meglátogatták a lidércek. – Az egyik lidércem – mondja
– valamiféle óriási víziállat. Vonszolja magát, forog,
kihemperedik a vízből, teljes súlyával rám nehezedik, és
igyekszik agyonnyomni.
P. Ágnes, építész, aki a szemközti házban
lakik, egyik este átjött, érdeklődött, mikor operálják
E.-t, majd azt kérdezte, hogyan ismerkedtünk meg. Hogy
kezdődött a közös életünk?
Egy kicsit zavarba jöttem, mert harminchárom
évvel ezelőtt kezdődött, és bizony régen beszéltem róla.
Hogyan is? Két felnőtt ember, mindegyik járja (keresi) a maga
útját. Az utak kereszteződésénél vagy elágazásánál –
véletlenül? nem véletlenül? – összetalálkoznak. Mindegyik
megörül a másiknak, aztán hamar rájönnek: egyáltalán nem
egymáshoz valók.
Te azt mondod, a játék a lélek természetes
állapota. Én viszont nem tudok játszani. Szeretnék, de nem
tudok.
Dehogynem tudsz.
Szeretek mozogni, sportolni, szeretek
versenyezni, győzni is szeretek. Olvasni, táncolni… és mit
is még?
Majd én megtanítalak játszani.
Milyen jó volna.
Nekem pedig leginkább arra van szükségem,
hogy szeress. Jobban szeress, mint saját magadat.
Jobban szeresselek, mint saját magamat?
Tényleg ezt gondolod? Azt akarjam én is, amit te? Az kelljen
nekem is, ami neked? Ami nekem fontos, felejtsem el? A tiéd
mindennél fontosabb legyen?
Ilyen csak egyszer-kétszer adódik az
életben. Sokkal többször lesz, hogy neked is az jó, ami
nekem.
Csak azért akarod, hogy jobban szeresselek,
hogy mindent megengedj magadnak. Bármit követsz el, elfogadjam.
Vagy te követsz el ellenem.
Vitatkoznak, elmennek, visszajönnek, megint
vitatkoznak, egyszer csak azt veszi észre az egyik: soha nem
érezte ilyen boldognak magát. A másik: reggel is boldog,
délben is, este is. Álmában is.
Hát így, mondtam P. Ágnesnek. Egyszer csak
elmúlt harminchárom év. – Erre a Csopaki Kéknyelűből
megiszunk egy pohárral.
Ma László napja. Nekem László most már
mindig barátunkat, F. Lacit fogja jelenteni. Aki már nincs.
Élete kudarcait és József Attila iránti rajongását úgy
kapcsolta össze, hogy végigment a Korong utcán, ki a Zugló
megálló menti vasúti sínekhez. Megállt a kanyarban, ahova
nem lát be a mozdonyvezető, és amikor már remegett a föld,
letérdelt, rátette a fejét a sínre. Pontos forgatókönyvet
dolgozott ki magának, tudta a menetrendet, a napot is
kiválasztotta, február 29-e, szökőnap volt, vasárnap.
Házasságai, négy szép gyermeke, a siker nagy-nagy tisztelete
és hatalmas adósságai… Ötvennégy év… ennyi volt az
élete.
Este nyolckor harmincöt fokot mutat a
hőmérő, kín a lakásban lenni.
E. telefonált, reggel lesz a műtétje,
délnél előbb ne menjünk be.
Éjfélig fenn vagyok, nem tudok olvasni,
próbálom elképzelni, hat évvel ezelőtt hogy is volt a
szívműtét… Nem izgulok, csak az arcizmaim remegnek.
Eldadogom: „Az igazat mondd, ne csak a valódit, az igazat
mondd, ne csak a valódit… a fényt, amelytől világlik
agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
Amit nem írok le a naplómba, elfelejtem, az
agyam önkényesen szelektál, csak azt jegyzi meg, amit ő
tart fontosnak. Például nem emlékszem rá, hogy a műtét
után voltam-e az intenzív osztályon, E. aludt vagy nem, milyen
volt az arca. Csak a következő napra tudok visszaemlékezni.
Cseng a telefon, E. beszél, hangja olyan, mint
akinek jókedve van. Jól érzi magát, mondja, és felsorolja,
mit vigyek.
Ihat citromos teát, limonádét, vehet tiszta
hálóinget, mosakodhat. Igaz ez? Tényleg igaz? A szívem érzi
mindenekelőtt az örömöt, zakatol, mintha egy forgalmas
pályaudvaron lennék, ahol szünet nélkül ki-be rohannak a
vonatok.
Amikor bemegyek a sebészetre, éppen alszik,
rossz lelkiismerettel, de felébresztem. Azt mondja, jót evett
álmában, amikor felkeltettem, éppen akkor vágott le egy
szelet húst. Félálomban mindig azt hallja, a nővérek holnap
mit főznek, a hét végén milyen ünnepi ételt készítenek. A
liftig saját lábán kísér ki. Hát lehet ez? Igaz ez?
E.-t visszavitték az intenzívre, kiszáradás
miatt. Lehet, hogy újra bele kell nyúlni a hasába, talányos,
miért jön belőle a zöld, iszapszerű, nagy mennyiségű
folyadék. Nem is fogom fel. Nem értem. Ezt motyogom magamban:
„A demokrácia: rend. Közös akarattal létrehozott rend.”
Nem tudom, kinek mondom, azt sem tudom, miért. Olvastam vagy
hallottam?
Reggel megyek a kórházba, útközben magammal
beszélgetek. Miért nem imádkozom inkább, amikor E.-hez
jövök? Húsz-harminc évi töprengés, közeledés és
távolodás után miért nem tudtam olyan kapcsolatba kerülni
Istennel, hogy szóljak hozzá, a segítségét kérjem? Isten
mint Ősok, mint Teremtő már létezik számomra, de olyan
Lénynek, aki sorsom személyes intézője, akire rábízzam –
rábízhatom – magam, máig nem tudom elfogadni.
Ratzinger bíboros (XIV. Benedek pápa) könyve
húsz éve itt van a polcomon. Tegnap, hosszú idő óta, újra
levettem. „A világ mai ismerete nem adja meg számunkra a
lehetőséget a lét megértésére. A HIT döntés amellett,
hogy elfogadom azt is, amit nem látok, nem foghatok,
érzékszerveimmel nem érzékelek. Az Isten-hit annyi, mint
magunkat Isten mellett megtartani.”
Igen, megvolt a második műtét, szonda E.
orrán, infúziók rákötve, de élénken pislog, ettől
megkönnyebbülünk. Azt üzeni a bátyjának, ne jöjjön fel
még meglátogatni, mert akár sírnak, akár nevetnek,
mindenképpen fájni fognak a varratai.
Tizenöt év után először autózom egyedül
Kisszékelybe. Ha csak nekem volt dolgom, inkább vonattal
jöttem. Miért is? A pénz miatt? Vagy mert a vonatozás,
buszozás kaland? Most is, amint várok a stornyai
„presszóban” a helyi járatra, semmiért nem adnám az
ottani beszélgetést.
A villamos végállomásánál leülök egy
padra, ráz a sírás. A dühtől vagy a kétségbeeséstől? Nem
tudom. E.-től jövök, lázas, oldalán zacskó, véres
váladékkal, inni nem tud, de napközben többször is hány.
Valamilyen fertőzés? Műhiba? Az operáló sebészprofesszor a
múlt héten jelentette be, ugye tudjuk, hogy hétfőtől
szabadságra megy? Évi rendes szabadságára. Semmi ok az
aggodalomra. Akire rábízza – a helyettese –, kitűnő
sebész, mindent ugyanúgy megold, mint ő.
Ki érti ezt? Miért nem mondta a professzor
úr, amikor először találkozott a hozzá „beajánlott”
beteggel, hogy elvállalja a műtétet, de egy héttel később
elutazik, még nem volt szabadságon? Miért nem mondta? Miért
nem tulajdonít jelentőséget az orvos és a beteg
kapcsolatának? Miért becsüli le a bizalom gyógyító erejét?
A nyomasztó érzés kárát, hogy nem tartozom senkihez? Miért?
Mert a betegek túl sokan vannak? Mint a pelyva, mint a
nyúlszar?
Vagy azt gondolja: megoperállak, örülj neki.
Az én erőm, az én tehetségem a kezemben van. A fejemben és a
kezemben. Mást ne várj tőlem. Hogy ez kevés? Ne gyerekeskedj.
Tudod, hány ember életét mentettem már meg?
A parkban, ahol ülök, a padokat
hajléktalanok foglalják el. Balra tőlem egy erősen borszagú
férfi papírzacskóból eszik valamit. Egy asszony az újságban
álláshirdetéseket jelöl meg. Ő nem hajléktalan,
munkanélküli. A lépcsőt egy szemüveges, értelmiségi
formájú férfi söpri. Galambszar mindenhol, szemét, csikkek,
falfirkák. Lassan Dél-Amerika leszünk.
Hashártyagyulladás. Talán sosem tudjuk meg,
miért. Hibás előkészítés, kevés antibiotikum, a kórház
magas fertőzöttségi szintje vagy valami más okozta a
fertőzést? Csak sikerüljön elmulasztani. Egyre több ismerős
szól, hogy kérjünk konzíliumot. Fogalmam sincs róla, mikor
van joga konzíliumot kérni a betegnek vagy hozzátartozóinak.
Mi vagyok én? Tanult ember? Értelmiségi?!
Mikor eljöttem, E. rám nézett, és azt
mondta: „Meghalok.” Még nincs egészen két hete, hogy a
kórházban van. Tekintetében egyszerre látni a komolyságot,
józanságot és egy másik, irracionális vonulatot, amit a
kábulat, félálom, ébrenlét hoz létre és alakít, dagaszt
kedvére.
Két hét óta „vagyunk” kórházban. Két
hét tizennégy nap. Háromszázharminchat óra,
egymillió-kétszázhétezer-hatszáz másodperc.
Fruzsi születésnapja. Ezúttal
gyümölcstorta, üzletben vett tortalappal. Megköszöntjük,
este előveszem a régebbi naplóimat.
Fruzsi (tizenhárom éves) karácsonyra egy
ezüstláncot, egy kabalát és valamilyen plüssállatot kér.
Horoszkópjában az áll, családi melegre, dédelgetésre,
nagyon sok szeretetre vágyik.
Zsiga (hétéves) regényt akar írni. Majd azt
mondjuk, a Papa írta, tudatja velünk. Miért?, kérdezzük. Ha
azt mondjuk, hogy én, kinek kell?
Öt évvel később. Szeptember, Zsiga
osztálya kirándulni megy. Csomagolunk. Cipőt, trikót,
futball-labdát, törülközőt, szappant is. Megrökönyödve
néz rám. – Csak nem gondolod, hogy ez alatt a két nap alatt
mosakodni fogok?
Nyaralunk Szigligeten. Nézem Fruzsina
lányomat, olyan szép, hogy ennél szebb csak akkor lesz, ha
első gyermeke megszületik. És ennek a világszép Fruzsinának
fájdalmas unalom van az arcán. Elmegy mellette egy autó, húsz
év körüli belga fiatalember vezeti, le nem veszi a szemét
Fruzsináról, majdnem nekimegy a járdaszegélynek, ő pedig
néz maga elé, fájó unalommal.
E. szerencsére látványosan erősödik.
Éhes! Járkál! Húsgombócot vittem neki ebédre. Megette. Ma a
francia forradalom évfordulója van.
Délelőtt megnéztem Rembrandt grafikáit a
Szépművészetiben. 1606. július 15-én született, épp
négyszáz éves (és egynapos) volt, amikor bementem
„hozzá”. Ha csak a nyolc (kilenc?) önarcképét látom,
vagy az aktokat – sehol ilyen csúnya női testek –, vagy a Tékozló
fiú reszkető, megtört, de gonosz (!) bűnöző(!)arcát,
szóval a négyszázból tiz-tizenöt képet, az is gyönyörű
lett volna. De így olyan örömöt szerzett, amilyent csak a
nagyon nagy mesterek. Apja molnár volt, anyja molnár lánya. A
molnár latin iskolába járatta a fiát, utána három évig
rajzolni taníttatta. Képzeljük el, hogy 1606-ban
Magyarországon – akár a törökök által meg nem szállt
Nyugat-Magyarországon – egy molnár egyetemi szinten
rézmetszést, rajzolást taníttat a fiának.
E.-t meg kell győzni arról, hogy ami most
következik – a gyógyulás, a felépülés –, felerészben
rajta múlik. Tegnap mérges volt: miért nem hagytátok, hogy
befejezzem ezt a hülye, szar életet?
A vidám képű hajléktalan (újságárus) a
kórház előtt ma azt mondta: „Utálom a büdös kurva
anyámat. Nem kellettem neki. Az apám nevelt, amikor születtem,
anyám aláírt egy papírt, hogy elvihet. Nem kellettem neki. Az
öcsém se.”
Eltelik egy hónap, a gyógyulás reményében.
A kórházban olykor érezhető feszültség
van E. és közöttem. Miért? Talán mert a látogatástól
csodát remélünk mind a ketten? Mindig, mindennap, minden
alkalommal akkora örömöt akarunk szerezni egymásnak,
amekkorát nem lehet? Érjem be annyival – legalább
egyszer-kétszer –, hogy a látogatás nem más, mint egy
szatyor papírszalvéta, ásványvíz, tiszta törülköző,
esetleg még valami meglepetés? Elvárnánk magunktól is, a
másiktól is, hogy elbűvölő legyen, jókedvű, kedves,
végtelenül türelmes, ezenkívül valami más is. Szóval
minden. A metróban harmincnégy fokos meleg van, lucskosra izzad
mindenki, ennél csak az rosszabb, ha légkondicionált busszal
kell folytatni az utazást. A kórházban ugyanez. Ráadásul a
látogatásokkor kiderül, bárki több örömöt tud szerezni a
betegnek, még egy telefonáló is, mint a harminchárom éve
mindennapos társ. Vagy csak mentséget keresek magamnak, mert
mire ideérek, rettentő rosszkedv tör rám? Miért nem inkább
jókedv? Játékosság? Derű? Ahogy közeledem a kórházhoz,
iszkol belőlem a derű. Menekül.
Megjött a szövettani vizsgálat eredménye: a
daganat rosszindulatú, mint ahogy várni lehetett, de az öt
nyirokcsomó negatív, vagyis egyikben sincs rákos sejt. És a
fokozat is olyan, hogy komoly esély van a gyógyulásra. Ugye,
nemhiába reménykedtem? E.-hez még a betegség sem lehet
rosszindulatú.
Négy nap volt az első itthonlét. A doktornő
odaadja a jelentést, én E. Hét szeretőm című
könyvét adom neki. A fiatal főorvosnő egy kicsit meghökken:
ő írta? Kérem, hogy nézze meg a dedikálást. „A
legrosszabb és a legjobb indulatú daganat műtöttje…”
Mikor oadér, hogy „tisztelettel”, elneveti magát.
Megmutatom a kollégáimnak, mondja, és elviharzik.
Dél lesz, mire hazaérünk. Egy hónap telt el
a „bevonulás” óta, és ha minden jól alakul, egy hónap
múlva kell visszajönnünk, a záró műtétre. De az már
semmiség, csak éppen pontot tesz a történet végére.
Az első otthoni nap mozgalmas és szokatlanul
jókedvű. Mindennek örül a hazatért beteg, és mi is
mindennek örülünk. Egyszer mintha E. szeme is könnyes volna.
Két nap múlva ki kell mennem egy
jelentésért a SzeMá-ba. Rendkívüli módon élvezem, hogy
amikor az épület elé érek, nem rándul össze a gyomrom, és
nem gondolok rá, mi lesz, ha fölmegyek a lifttel, és az 531-es
szobában üres az ágy. Megszerzem, amit kell, a metróújságot
áruló hajléktalannak adok egy ötvenest, ő megígéri, hogy
legközelebb elmondja az életét; az Egészségügyi
Szakközépiskola előtt, a parkban megsimogatom Thomas Mann
mellszobrát, vagyis az arcát; amíg a buszra várok, a fa alatt
lakó másik hajléktalant is megnézem, fehér haja, ősz
szakálla és okos, ravasz arca olyan, hogy akár görög
filozófusnak is nézhetnénk, a peripatetikusok iskolájából,
és az jár az eszemben, de jó, hogy E. otthon van, és én is
csak „vendégként” járok már ide.
Ez volt pénteken. Szombaton E. már nem
érezte jól magát, nem bírt reggelizni, de ebédelni és
vacsorázni sem. Folyadékot alig ivott. Felkelt, de sápadt
volt, a szeme nagy és karikás, felerősödött az arcán a
keleti vonás, amiről talán csak annyit tudhatunk biztosan,
hogy ázsiai elődeinktől ered. Nemcsak a szeme volt karikás,
de mintha az arcán is karikák lettek volna. Este már hányt,
az ügyeletes orvos a SzeMá-ból azt tanácsolta, ha éjjel is
hány, reggel menjünk be.
Komisz éjszaka után, amikor reggel
felébresztettem, E. belekapaszkodott a párnájába, és kérte,
csak öt percet hadd aludjon még. Amikor felültetni
próbáltam, azt mondta, inkább meghal, mint hogy a kórházba
visszamenjen. Oldalt feküdt az ágyában, takaró nélkül,
olyan vékony volt, amilyennek sose láttam. Mint egy kamasz
gyerek. Öltöztetni kezdtem, és sírva fakadtam, de ha nem
akarja, bizony nem tudom rá feladni a ruhát. Gyenge vagyok,
próbálkozott az utolsó érvvel, nincs annyi erőm, hogy az
autóig elmenjek. Szerencsére amíg az autóig eljutottunk, nem
találkoztunk össze senkivel, furcsa szédelgésünket a
házbeliek sem látták meg.
Ha hallgatok rád, és tényleg nem megyünk
vissza a SzeMá-ba? Esetleg a tőlünk tíz percre lévő
klinikára megyünk? Csak előbb felhívjuk az ottani ismerős
orvosokat? De legalább az egyiket? Ha a neves, kitűnő sebész
elmulasztotta megmondani, hogy szívesen megoperál, de utána
elmegy egy hónap szabadságra, akkor ugye meg lehet ezt tenni?
Döntsd el, válassz! De nem mersz dönteni. Nem segít a
véletlen, és az ösztönök biztonsága sem. Pedig hányszor
segített!
Ennyi volt, négy nap. Az ügyeletes orvos
azonnal jött, a nővérek megvetették az ágyat, a vézna kis
takarítólány őszinte együttérzéssel kifaggatott, hogy
miért kellett visszajönnünk, mi történt, az új szobatárs
pedig elmondta, mi baja, miért van itt –
hasnyálmirigy-gyulladás? –, de hiába hallgattam végig,
bizony nem emlékszem rá.
Hazajöttem, visszamentem, bevittem a
kórházba, ami kell, aztán elmentem a Papnövelde fél egyes
miséjére, hogy megpróbáljak Istennel beszélgetni. Valamiért
nem sikerült.
Amikor E. nem telefonál, muszáj arra
gondolnom: miért nem? Amikor bemegyek hozzá, és eljutok a
kórház bejáratáig, kezd összehúzódni a gyomom: fenn van-e,
ébren van-e, magánál van-e? Van-e? Amikor az arcát meglátom
– van! –, az új vonások tűnnek fel először, amelyek
„karikássá” teszik, nem a szemét, az arcát. Fekete és
fehér karikák egymáson, ettől furcsa, nem anyagszerű
dimenziót kap az arca és a szeme. Szép és félelmetes is.
A metróújságot áruló hajléktalan ma azt
mondta: „Magyar vagyok, magyarnak születtem.” Mintha azt
mondta volna: „Szegény vagyok, szegénynek születtem.”
Amikor legközelebb bementem, E. hanyatt
feküdt, a hasán lévő sztómát cserélték. Mariann nővér
ragasztót mosott le benzinnel, azután a kifolyó váladékot
itatta fel. A sötétvörös, élőlényre emlékeztető,
láthatatlanul és láthatóan is mozgó valami a vastagbél
volt. Az elvágott vastagbél. Két szálon jött belőle a
váladék. Húsunk, élő hús.
Eltelt a július, minden másodperce
vánszorgott, az egész hónap mégis érthetetlen gyorsan
elrohant. Tegnap uszodában voltam, egy hároméves kisfiút
úszni tanított az apja. A gyerek ráfeküdt a vízre,
csapkodott a két karjával, és hogy a félelmét palástolja,
azt mondta az apjának: jó vízszaga van. A víznek.
Harminchárom napig tartott a hőség, a
harmincnegyediken megjött a vihar. „Megperzselt Európa” –
írták az újságok. A Balaton vize – Siófoknál – 30,9 fok
volt.
Augusztus hónap a belgyógyászaté. A
szobában lévő betegek közös jellemzője, hogy nem tudnak
kimenni a dolgukat elvégezni, ágytálra van szükségük. E.
ebben a kivétel. A szobában nők és férfiak egyaránt.
Éjszaka meghalt az egyik férfi, előtte való este bejött a
család, elbúcsúzott tőle. Jobb volna egy másik szobában
lenni, az egyedüllét viszont mindennél rosszabb.
Egy esti viziten sikerült benn maradnom, a
helyettesítéssel megbízott orvos egy teljes percig
foglalkozott „az én” betegemmel.
Thomas Mann, akivel újra mindennap
találkozom, azt írta a nekem olyan kedves Józsefben: az
ember (Ábrahám) a Legfőbb iránti vágyból megteremtette
magának az Istent. Istent, aki nem jó vagy rossz, hanem:
minden. Nem született, mint az ember, hanem mindig volt. –
Zavarban vagyok. Thomas Mann Istene közelebb áll hozzám, mint
a Legfőbb Jó. Hiába szeretném, nem tudom elképzelni Őt, aki
„személyesen” intézi a sorsomat.
Ma is sokan telefonáltak. Már tudom, hogy az
érdeklődőknek két fajtája van, az egyiket E. érdekli, a
másikat a betegség mint téma, a kórházak működése, az
egészségügy, a lehetséges ellátás. Érdemes róla
beszélni, beépíteni az ismereteink közé, felhasználni. A
hipochonderek pedig kéjes örömüket találják abban, hogy
napról napra mindent halljanak, hogy ellenőrizzék saját
szervezetüket, igazolják döntéseiket, hogy jól tették, amit
tettek vagy nem tettek.
E. rosszul aludt, az arca szürke, mintha
belül, a testében folyamatosan rossz dolgok történnének.
Lejárt a szavatosságom, mondja.
Az elmúlt hat hét tanulsága számomra, hogy
fiatalon öröm egyedül lenni, szabadságot jelent, később
inkább csak akkor, ha nincs más megoldás. Ártunk a világnak,
mert nem adjuk oda magunkból, amit odaadhatnánk, és ártunk
magunknak is, mert lemondunk a közösség minden öröméről,
előnyéről.
E. bámulatos türelemmel és figyelemmel
viseli a fogságot. Szóba kerül, hogy esetleg újra
hazaengedik, de csak éppen felröppen a hír, azonnal eltűnik,
mintha nem is lett volna.
Hinni és érteni nem tagadhatják egymást!
Ezt a mondatot ismételgetem a Ratzinger-könyvből, mint aki
felfedezte a spanyolviaszt. Ezen kellett több mint húsz évig
gondolkoznom? Hogy a hit döntés amellett: elfogadom, amit az
érzékszerveimmel nem érzékelek, amit nem látok.
Milyen éjszakád volt?, kérdezem E.-t.
Rémes, mondja. A szemközti ágyon lévő férfit
újjáélesztették, aztán elvitték. Talán meghalt.
Az operáló tanár – a hírek szerint –
megjött a szabadságáról, igaz, senki nem látta, reggeltől
estig operál, vizitelni sincs ideje. Külön kérésre,
unszolásra a második napon megnézi E.-t, a látogatás
eredménye: még két hét. Két hetet még biztosan várni kell,
hogy folytassa (befejezze) a műtétet. E. arca megint szürke,
újra ott van rajta a furcsa vonás, ami akkor jelent meg, amikor
vissza kellett vinni az intenzívre.
Belegondolni sem bírok, mondja, hogy még két
hétig itt kell lennem!
Ma legalább tízen telefonáltak,
érdeklődtek E. állapota iránt. Őszinte szeretettel és
aggodalommal kérdezték, hogy van, ettől derűlátó lettem:
nem lehet, hogy ennyi szeretet, érdeklődés, figyelem kárba
vesszen.
Mennyit változott a helyzet egy hónap óta!
Júniusban egyszer-egyszer azon háborogtam: más nyaral,
napozik, úszik a Balatonban, mi, én ebben a forró városban
verejtékezem, és várom, hogy múljon az idő. Most nagyon
szégyellem magam emiatt, és jó ideje mindent betölt,
mindennél fontosabb E. gyógyulása. Bármiről lemondok, csak
itthon lehessen.
E. a folyosón yapekot olvas. Felnéz a
könyvből, azt mondja: Talán jobb is, ha nem engednek haza,
csak felfordulást csinálnék, vigyázni kellene rám. Itt
könynyebben ellátnak… Nagyon szomorúan nézi a könyvet.
Itthon vagyok, mégis hontalannak érzem magam.
Nincs senkim, mondom. Szerencsére tudom, hogy nem igaz.
Pénteken váratlan jó hír: a beteg állapota
„stabil”, mégis hazajöhet két hétre. Áron, a
szakvizsgára készülő, fiatal orvos odajön, elbúcsúzik
E.-től, nekem pedig odasúgja: amikor azt mondták, mégsem
mehet haza, könnyes lett E. bácsi szeme.
Az itthonlét valóban majdnem két hét lesz.
A reggelinél E. azt mondja: Utazom. Hova?,
kérdezem. A Styx folyón. Mivel mész?, kérdezem, hogy ne
kelljen komolyan vennem. Legszívesebben azt kérdezném, csak
nem tudom, kitől: miről vesszük észre, hogy az életből
kivezető út elkezdődött? Észrevesszük egyáltalán? Honnét
tudjuk, hol tartunk?
Ez a tíz nap itthon: evezés. Föl, le, ide,
oda. Egyik nap étvágy, jókedv, látogatók, másik nap
gyengeség, rosszkedv, rosszullét.
Ma, reggeli előtt E. ráborult az asztalra. Le
kell feküdnöm, nem bírok enni, mondta. Később jóízűen
megreggelizett, saját készítésű rántott levest, pirított
kenyérrel. Kisiskolás korában, a székesfehérvári
kollégiumban kapták reggelire, azóta szereti.
A tíz napból másfelet a Tokaji
Írótáborban töltök, E.-re a három gyermek, Fruzsi, Zsiga,
Zsófi és barátok vigyáznak. Az idei konferencia témája –
2006 nyara – a forradalom ötvenedik évfordulója. Már az
első nap estéjén, talán a nyíregyházi diáklányok
kórushangversenye után elfog az öröm, jó újra az emberek
között lenni, jó megszabadulni önmagamtól. Egy rövid
sétahajózás is belefér ebbe a másfél napba – alattunk a
Tisza, a Bodrog, P. Tibor Párizsról mesél, és az ő
’56-járól.
Délelőtt Sz. Á. előadást tartana
’56-ról és a „nemzeti önrendelkezésről”. Az október
23-tól 31-ig létrejött (önszerveződő) közösségek 12 ezer
nyilatkozatot adtak ki a nemzeti függetlenség, a társadalmi
igazságosság, a demokrácia érdekében és nevében –
rosszulléte miatt azonban az előadást nem tudja megtartani.
Könnyek között meséli: felesége nemrég meghalt, előtte
nyolc hónapig kómában volt. Őt most infúziós kezeléssel
próbálják felerősíteni. Előadása kéziratát lemásoljuk,
majd az úton, hazafelé elolvasom.
A vonatról leszállva legalább tízéves
nyári kabátomat a vonaton felejtem – lakáskulccsal a
zsebében –, félúton hazafelé észreveszem, rögtön
visszafordulok érte. A vonaton nincs – már kitakarították
–, a talált tárgyak osztályán pedig, nem kis kárörömmel,
tudatják velem, hogy évek óta nem adtak le semmit.
Itthon szerencsére semmi rendkívüli nem
történt. Még másnap reggel is érzem, hogy erős és
jókedvű vagyok, olyan közösségben voltam, ahol senki sem
akarta becsapni, megalázni a másikat, mindenki arra
törekedett, hogy valami fontosat, emlékezeteset, igazat adjon.
E. időnként odaül a számítógépéhez,
válaszol a levelekre. Máskor egy meglévő írás
lábjegyzetét írja. Töltőtollával, egy fehér lapra: „Az
olvasó kószáljon el a nyelv üveghegyen túli tájaira, oda,
ahol egy új dimenzió nyílik, ahol találkozik és
összeölelkezik a vidámság és szomorúság. Mert B. nemcsak
remek költő, hanem varázsló is.”
Visszatért a hőség, E. étvágya, kedve,
ereje hirtelen lezuhan. Mintha éles kanyarba, kereszteződésbe
értünk volna. Még a nemzeti ünnep is rosszul végződik ebben
az évben, a vihar miatt több haláleset. De miért? De mi ez?
Hogyan lehetne megállítani?
Se reggeli, se ebéd, se vacsora, csak egyre
erősebb fájdalmak. Megismétlődik, ami egyszer már
megtörtént. Reggel visszamegyünk, mondom. E. a fejét rázza:
„Többet nem megyek kórházba. Nem megyek sehova.” Azután
mégis öltözködni kezdünk. Mikor felhúzzuk a zokniját, E.
azt mondja: A hajamat azért megmoshattátok volna. Eszembe jut,
mikor anyámat utoljára láttam, ő is ugyanezt mondta.
Visszanyelem a sírást, és nagyon szégyellem, hogy eszembe se
jutott a haját megmosni. Támogatjuk E.-t a hetvenkét
kilójával, elvékonyodott lábával, riadt, karikás szemével.
Amikor megérkezünk a kórházba, fáj a sebe,
a gyomra, az egész belseje. Leül a legközelebbi székre. –
Valami baj van – mondja. – Meghalok. – Másnap,
érthetetlen nyugalommal: – Ha belegondol az ember, hogy
hetvenéves, és küszködik azért, hogy még három évig
szenvedhessen.
Vizsgálatok, E. lázasan készülődik –
készülődünk a záró műtétre. Már csak az időpontját
kell kitűzni. Az egyik nővér úgy tudja, kedden, a másik,
hogy szerdán lesz. Előkészítik. Egy nap koplalás, az izgalom
miatt egy kis szívgörcs, nem számít, holnap ilyenkor már
mindenen túl leszünk.
Szerda, E. fekszik az ágyában, vár. Senki
nem mond semmit, vagy annyit: nyugalom, majd jönnek… Délben
fölkerekedek, átmegyek a főnővér folyosójára, bekopogok,
nagyon illemtudóan megkérdezem, mire számíthatunk, mikor lesz
a férjem műtéte. – Ma biztos nem lesz, mondja. –
Lehetetlen. Azt mondták, ma lesz. Előkészítették. – A
főnővér átnéz a „másik” folyosóra. – Szerdán nincs
műtét, mondja. Nem teszi hozzá, csak magában: ők is
tudhatnák.
Remeg a lábam, várok egy kicsit, aztán
visszamegyek E.-hez, megmondom neki. Nem nézünk egymásra,
hallgatunk. Csak a megalázottság.
Délutánra szedem össze magam. Otthon
kikapcsolom a telefont. És ő mit érez? Akinek
„véletlenül” rosszul mondták? Belefér, mondanák a
hozzáértők. Szóra sem érdemes.
Ujjongani kellene az örömtől, csak még nem
fogom fel: megvolt a műtét. Kitolták E.-t, nyitva volt a
szeme, aztán csukva, milyen volt, kérdeztem, és megpusziltam,
semmire nem emlékszem, mondta, és már vissza is merült az
álomba.
A sebésztanár arcán csak annyit láttam,
elégedett. Minden rendben, mondta. Ez egy kis műtét volt.
Én pedig arra gondoltam, akkor a sztómát
elfelejthetjük. Csak soha többet látni se kelljen.
Négy nap? Öt? E.-t újra műtik,
varratelégtelenséggel. Kezdődő hashártyagyulladás, a
második. Ezután két kivezetés, nem egy. E. negyvennyolc
órája fekszik, hanyatt az ágyon, torkában lélegeztető,
karjában antibiotikum és ki tudja, milyen infúziók.
Lehet, hogy csak az öntörvényű szervezet az
oka mindennek? Van egyáltalán biológiai öntörvényűség?
Megtörténhet, hogy a szervezet maga dönti el, mit akar? Hogy
nem hajlandó együttműködni az orvosokkal? Azért se?
Egy hónap (!) az intenzíven, a halál
előszobájában. A gyulladásból szepszis lesz, vagyis
vérfertőzés. Miért? Csak. A szervezetből bizonyos
baktériumok rendszeresen bejutnak a vérbe, magas láz és
többféle, súlyos tünet – írja az orvosi lexikon. –
Fertőződött sebből is kiindulhat, a sebváladék is
terjesztheti. Ma már nagyon ritka, a modern sebészet meg tudja
előzni. Sterilitással elkerülhető – írja az orvosi
lexikon.
„A szakrális és a démonikus embert
egyaránt tudomásul kell venni.” (Hamvas) Vajon miért írtam
fel magamnak? Épp ekkor? Épp ide?
A szepszis nagyon veszélyes betegség, mondja
a kedves, fiatal orvosnő, és – talán szándékosan –
kerüli a szót, hogy „életveszély”. E. fekszik az
infúziók, tasakok, üvegek, a hasára kötött zsákok
között, feje párnával feltámasztva, arcán derű és
nyugalom, szinte mosolyog, mint aki szépet álmodik. Simogatjuk
a kezét, az orvosnő szólongatja, végül azt mondja: nincs
annyi ereje, hogy felnyissa a szemét.
Négy vagy öt nap, E. állapota folyamatosan
romlik. Néha az arcát se látjuk, oxigéndúsító műanyag
maszk van rajta. Valami szüntelenül vérzik a hasában. Vér
be, vér ki.
Fruzsi, Zsófi, Zsiga, én. Fruzsi az apja
fülébe mondja: „Meggyógyulsz, nincs semmi baj, itt vagyunk,
szeretünk, vigyázunk rád.” Elmondja újra és újra. E.
szemhéja – vagy az arca – egyszer csak megmozdul. Nem
jelenthet mást, érzi, hogy itt vagyunk. A szeme sarkában egy
könnycsepptöredék jelenik meg. Nézem, hátha mégsem az, de
mi lehetne? Könny, a szeme belső sarkában.
Hét órakor kezdődnek az intenzíven az esti
kezelések, elmegyünk. Otthon Fruzsina görcsösen sír: –
Menjünk vissza! Miért hagytuk magára?
Reggel újra ott vagyunk a gondoskodásáról
példamutató intenzív osztályon, a szemekben „készüljenek
fel a legrosszabbra”. De Fruzsi újra E. fülébe mondja a
varázsszavakat: „Meggyógyulsz, vigyázunk rád, nincs semmi
baj.”
Megjön a sebészprofesszor: műteni fogja
E.-t, mondja, vérömleny van a hasában, ki kell vennie,
különben elvérzik. Öt napja ezen töprengenek orvosok,
nővérek, csak ez lehet a megoldás.
A műtőben éppen ikerszülést vezetnek le,
császármetszéssel. Néhány óra múlva sorra kerülünk,
viszonylag hamar kitolják E.-t a műtőből. A sebész
megkönnyebbülten mondja, feltehetőleg sikerült, abba fog
maradni a vérzés.
Boldogok vagyunk valamennyien, a közös öröm
sokkal nagyobb öröm. Még az sem tudja beárnyékolni, hogy
muszáj felmérni a folytatást: és ha újabb ödéma, láz,
szeptikus sokk, gyulladás vagy más, nem várt dolog? Mi lesz ?
Még egy sokkot, még egy műtétet nem bír ki. Minden szála
szétszakad az életünknek…! Nem! Nem! Nem!
Hétfő? Kedd? Szerda? Tizenkét nap után
abbahagyják az altatást. Néhány óra múlva E. felébred. A
nővérkék simogatják és puszilják, E. bácsi, E. bácsi! És
ő, tizenkét nap után, beszél! Még nem érteni minden szót,
talán nem is mindig azt mondja, amit akar, de szemlátomást
örül, hogy hosszú idő után újra összetalálkozik a
szavakkal. Tőlem ásványvizet kér, de amikor csepegtetek a
nyelvére, azt mondja, rossz, adjak inkább „rendes” vizet. A
feje alá még egy párnát kér, és meg kell ígérnem, hogy
hozok neki zoknit, többször arra ébredt, hogy fázik a lába.
Vidám és örömteli az arca, amit mond, a szemével,
mimikájával kíséri. A nővérek, az orvosok többször
visszajönnek, megsimogatják. Mi ez? Csoda? Az! Csoda! Azzal
búcsúzik tőlünk, most már elég volt, haza akar jönni. Mint
a mesében, olyan volt ez a délután.
Két nap múlva újra műtő. Lyuk a
nyombélen, nem is egy, hanem kettő, újra lélegeztető,
oxigén, infúzió, altatás. Két napig tartott a csoda, de fel
sem tudjuk fogni, mi történt, okkal, vagy ok nélkül,
reménykedünk. Sőt, néhány nappal később érthetetlen
optimizmus vesz rajtam erőt. Biztos vagyok benne, hogy
meggyógyul. Ha ki tudta védeni a szervezete a két szepszist,
be tudja forrasztani a sipolyt is. Ismerősök ajánlják fel a
segítségüket, bármit, ami kell, és balga derűlátásom azt
diktálja, nem maradhat eredménytelenül ennyi szeretet,
aggodalom, fáradozás.
Az sem rendíti meg a bizakodásomat, hogy
Tolna megyei falunkban egy döglött őzikét találok a
„horgosban”. Két pici szarva van, hasa felszakítva, talán
kutya marcangolta szét. A hátán, vagyis egy kicsit oldalra
fordulva feküdt, lábai mintha a megadás pózába merevedtek
volna. A szeme ugyanúgy.
Szervezetünk – olykor – tényleg
öntörvényű, hivalkodik is vele. Receptet mentem felíratni az
orvoshoz, a nővér elkapott, megmérte a vérnyomásomat. –
Kétszáz. – Nem lehet, mondtam, mindig nevetségesen alacsony
a vérnyomásom. Újra megmérték, ugyanannyi volt. Kaptam egy
orvosságot, kétszer a nyelvem alá fújtak, amikor lement
száznyolcvanra, elengedtek. Másnap ugyanez, három nap múlva
megint.
És a gyomrom is ugyanolyan akar lenni, mint
E.-é. Különféle furcsaságok után (aki látott nyestszart,
tudja, mire gondolok) engem is meginvitál gyomortükrözésre a
SzeMa gasztroenteorológusa. Meg vagyok ijedve, mert volt már
részem benne – de ez nyomába sem lép a húsz évvel
ezelőttinek. Semmi nem fáj, semmi sem hátborzongató, nézzük
a képernyőt, mint egy filmet, majdhogynem szórakoztató.
Két-három polip, pikk-pukk, a doktor úr szétpukkasztja őket,
voltak, nincsenek.
Hát így. A szívem, a gyomrom, a teljes
belső részem ezzel akarja kimutatni: ő is szereti E.-t. Sőt,
jobban szereti, mint én! Sántítás, lábfájás, izomgörcs,
ezek már csak mellékkörülmények.
A négy hét intenzív alatt – nem egyedül,
hanem barátok segítségével – mégiscsak sikerült
megszervezni egy konzíliumot.
E. nagyon nehezen lélegzett, a nővérke
kiküldött, hogy leszippantsa a torkáról a váladékot.
Ültünk a váróban, a huszonhét éves izomsorvadásos
„kisfiú” édesapja és én, beszélgettünk. Az apa
foglalkozása ácsmester, de már nem dolgozik tíz éve, a fiát
gondozza. Jocó számítógépes tanfolyamokat végzett, most
főiskolára szeretne beiratkozni. Otthon villannyal hajtott
tolószékben ül, kérdés, lehet-e így iskolába járni.
Talán valahogy mégis. Az anyáról nem beszélünk.
Néhány perccel tizenegy után megérkezik
két szürke köpenyes férfi, ősz a hajuk, arcuk szerény és
szigorú. A másik klinika professzora az egyik, helyettese a
másik. Villamossal jöttek. E.-t a professzor ismeri, egyszer
már találkoztak.
Megérkezik a mi sebészprofesszorunk is,
odamennek a beteghez, engem kiküldenek.
Félóra múlva behívnak, a konzulens
professzor – a laikus számára is – érthetően
elmagyarázza: egy orvos pályáján csak néhányszor fordul
elő, hogy minden beavatkozás bajt is teremt. A
szívgyógyszerek rontják a sejteket, a daganat a szervezetet,
amit E. eddig kibírt, és amit – az intenzíven – megtettek
érte, maga a csoda. Bízzunk benne, azt is kibírja, ami ezután
következik, a kis lyuk magától beforrad a bélen, a szervezet
sipolyokat növeszt. A professzor úr pedig az ország legjobb
vastagbélsebésze.
Viszontlátásra. Elbúcsúznak, elmennek.
Nézek utánuk, olyanok, mint két apostol. Hiúság, becsvágy
nincs bennük. Amit tudtak, elintéztek, mennek tovább.
Operálni, sebet kötözni, testet, lelket gyógyítani. A lélek
gyógyítása nélkül haszontalan lehet a legjobb beavatkozás
is.
A statisztika szerint egy műtétnek négy-öt
mellékhatása is lehet, a hat műtét miatt mi most harmincnál
tartunk. A szervezetet apró lépésekben kell felépíteni,
visszapótolni a harminc kilót, az elveszett belső energiát
és mindannak a következményét, amit a három hónapos
fekvés, nemevés okozott.
Megkeressük az ismert természetgyógyászt,
mondja meg, honnét tudnánk szerezni egy kis energiát. Ki tudna
átsugározni rá? Kit keressünk, hova menjünk? Tárgyalások
erre, arra. Egyik nap a Legismertebb, Legfőbb Doktor fogad
bennünket.
Energiaátadók? Isten ments! Kívánják
nagyon, hogy meggyógyuljon, gondoljanak eddigi életükre,
imádkozzanak érte, és szeressék. Isten akaratából élünk,
és az ő akaratából halunk meg.
Kifelé jövet fojtogat a sírás. Akkor miért
tanítják (a guruk) az energiaátadást? Csak bűvészek
volnának? És mire gondol a Mester, amikor azt mondja: honnét
tudjuk, hogy amíg ott áll az ágya mellett az energiaátadó,
közben mire gondol? A betegnek mit kíván?
E. húga meséli, egyik éjszaka azt álmodta,
csónakban, egy nagy tavon édesanyjuk ül.
Úgy ül, mint aki őrködik, a tartása, a
két keze, az arca is azt fejezi ki: azért van itt, hogy
vigyázzon a fiára. Őrködik, hogy senki se mehessen be hozzá.
Egyszer feltűnik egy másik csónakos. Sebesen közeledik, a
férfi hosszan farkasszemet néz az anyával, egyszer csak
megfordul, és elmegy. Azt jelenti az álom, magyarázza, hogy E.
meg fog gyógyulni. Amíg Anya ott ül, nincs olyan lény, aki
bejuthatna hozzá. Nincs olyan ember, aki árthatna neki.
Október közepe van, Merci doktornő egy jó
hírt mond, de nem pontosan értem. Csak annyit, hogy valami
történt, ami jó.
E. három napja lélegeztetőgép nélkül
lélegzik. Fruzsi fáradhatatlanul beszél hozzá: „Ne félj,
meggyógyulsz, jövünk, nem hagyunk itt, hazaviszünk, csak
akarj meggyógyulni te is.”
Amikor bementem E.-hez, aludt. Szólongattam,
egyszer csak kinyitotta a szemét, olyan boldogság volt az
arcán, mintha az „Üveghegyen túl” járt volna. Aztán
papírt kért, azt írta fel rá: „saját felelősségemre haza
akarok menni”.
Október 23-án táblát avattunk a Bajza
utcában (Írószövetség) Gérecz Attilának. Attila húszéves
múlt, amikor letartóztatták, kémkedéssel és
összeesküvéssel vádolták. A perben – huszonnyolc vádlott
– három halálos ítéletet hoztak, köztük egy nő is volt.
A Fő utcában, a Legfelsőbb Bíróság udvarán végezték ki
őket, amikor a „sétahajó” a Dunán hangos énekléssel és
zenével végigvonult.
Gérecz Attila – letartóztatásakor
esztergályostanuló és élsportoló volt – tizenkét évet
kapott. A börtönben költővé lett. A forradalomkor
kiszabadult, november 4-én beállt a harcolók közé, a Corvin
Áruháznál két orosz tankot felrobbantott, majd egy
géppisztolysorozat megölte. Hősi halált halt huszonhét
évesen – ebből csaknem hetet börtönben töltött.
Nem kellene megírni az életét? Volt
iskolatársa – szerelme?, szomszédja? – odaadta a
névjegyét, talán megkeresem.
Délután az ügyeletes orvosnő beültette
E.-t egy kerekes székbe, levitte a parkba, félórát sétált
vele. Isten áldja meg! Azután bejött Panni barátnőnk, a
hivatásos gyógytornász, hatalmas energiával megtornásztatta
E.-t, úgy, hogy neki is örömöt okozzon a talp, a boka, a
térd és a csípő mozgása. Fruzsi kenőcsöt hozott, E.-nek
már a sarka is sebes a felfekvéstől.
Itthon euforikus örömmel jön-megy
mindegyikünk, mintha a gyógyulás nagy léptekkel közeledne.
Vagyis mi közelednénk hozzá.
Egy hét múlva a sebészprofesszor óvatosan
azt mondja: „megfordult”. A sipoly kialakult, az erőnlét
látványosan javul, ha így folytatódik, egy hét múlva
megpróbáljuk a gyomrán át táplálni.
A részegséghez hasonló öröm fog el
valamennyiünket.
E.-t elengedik az intenzívről. Az orvosok és
a nővérkék mint kedves hozzátartozójukat búcsúztatják.
Újra fenn fekszik a sebészeten, ez már a harmadik szobánk,
lassan végiglakjuk a folyosót.
Én csak azt tudom: az öt hónap alatt egy
szikrányit sem féltem attól, hogy E. nem gyógyul meg. Igenis
meggyógyul. Meg kell gyógyulnia. Gondolni sem szabad rá, hogy
a betegség legyőzi. Miért győzné le? Ő győzi le a
betegséget. – Ez is a gyengeség egyféle jele lehet.
Elmúlik október. Mert az intenzívről
átkerültünk a „rehabilitálandók” kategóriájába,
előfordul, hogy napokig nem mérnek pulzust, vérnyomást,
lázat, csak beírnak egy számot – azt is másnap. A betegre,
aki nem tud felkelni, fél napon át senki se néz. Semmi sem
működik, ágyneműt nem cserélnek. A kórház viszont
ajándékba adja a háromágyas szobát, nem kér érte
különdíjat.
Reggelente azzal ébredek, valamit tenni kell.
Ez nem gyógyítás, ez lassú kivégzés.
Jön november.
Egy hét telik el így, egyre szorongatóbb,
rémesebb. Visszajutottunk oda, ahonnét három (négy?) hónapja
elindultunk, és gyors gyógyulást reméltünk.
November a lassú kivégzés hónapja. Fél
Magyarország a betegek országa, ahol az utak egy része – ok
nélkül! – a halálba vezet. „A műtét sikerült. A beteg
belehalt a gyógyításba.” Egyik barátunk mondja, negyven év
orvosi tapasztalattal a háta mögött.
Csodálatosan nem működik semmi,
megtervezhetetlen ez a kedélyes, jó lelkiismerettel végzett
szörnyűség. A tehetséges ember munkája, a jó szándékú
erőfeszítés ugyanúgy semmivé válik, mint a középszer, az
ostobaság, a nemtörődöm hanyagság.
Lassú kivégzések, azt hisszük, másokat
végzünk ki, de közben magunkat is kivégezzük. Bármit el
akarsz érni – természetesen magadnak kell rájönnöd, mi az,
ami kell –, kétszer beszélsz segédápolóval,
asszisztenssel, nővérrel, és hogy teljesült-e, megtette-e,
azt is kétszer megkérdezed. Ha székre akarod ültetni, veszel
széket, ha sétáltatni akarod, tolószéket is veszel –
hacsak nem figyelmeztet egyik jó szándékú nővér, hogy a
függöny mögött is áll egy, senki se használja. És három
hét után tudod meg, hogy itt egy osztályos orvos is dolgozik,
nemcsak az ügyeletesek. Neki kellene megszervezni mindent,
kideríteni, hogy a beteg miért nem tud enni, hogy az, akinek az
immunrendszere védtelen, és egyetlen bacilus, egyetlen vírus
is elviheti, hogyan, mivel védhető meg – de valamiért még
egyszer sem találkoztatok, nem is akarsz hinni a fülednek,
amikor megtudod, hogy itt ő felel mindenért.
Amikor E. már három napja nem eszik,
acetonszagú a lehelete, zavart a tudata, és csak azt az egy
szót mondja egész nap, hogy „halálidegen” – akkor fogod
fel, majdnem három hét után, hogy azonnal el kell menni
innét, de addig is hozni hozzáértő ápolókat, akik minden
pillanatát figyelik, etetik, és azonnal szerezni egy fizetett
gyógytornászt.
De az is nagyon fontos: úgy ítéld meg az
embereket, ahogy megérdemlik. Egy önmagát túlélt, ostoba
rendért ne a fiatalembert, fiatal lányt hibáztasd, nekik évek
kellenek, amíg felfogják, miben élnek, miben működnek
közre.
És tudd, mit csinálsz rosszul, nem
tévedhetsz.
De tévedsz.
Például ahelyett, hogy leborultál volna a
professzort helyettesítő, nem „saját” orvos előtt,
ahelyett, hogy a lába elé térdeltél és azt mondtad volna:
Főorvos Úr! Mindennek Ura! Tudom, hogy nem Maga operálta,
mégis, tegyen meg mindent érte, mintha a saját betege volna.
Szeresse, törődjön vele! Amikor bemegy hozzá, dicsérje meg,
mint egy kisgyereket. Ha csak rákiabál, hogy többet enni,
többet inni! – semmire se megy vele. Legeslegfőbb Doktor!
Mindennek Ura! Akarja, hogy a lábát megcsókoljam? Vagy a lába
nyomát? Abban az edényben mi van? Vér? Ha kell, megiszom. De
ha más van benne, genny, vizelet, akármi, megiszom, csak
használjak vele. Vagy hozzak pénzt? Százezer forintot?
Kétszázezret? Könyörgök, fogadja el! Ne utasítsa vissza!
Bármit kér, megteszem! Gyógyítsa meg, Mindennek Ura! – és
ahelyett, hogy a nagy seggű nővérbe belerúgtál volna! Egyik
délelőtt a sztóma valamiért lejött – talán akkor, amikor
E. átfordult a másik oldalára, vagy azért jött le, mert nem
jól volt föltéve, vagy csak azért, mert le kellett jönnie
–, szóltál a kötöző nővérnek, baj van, legyen szíves,
jöjjön be. Ő betolta a kocsiját, és amikor felhajtotta a
paplant, rákiáltott az elgyötört betegre: Mit csinált? Nem
szégyelli magát? Mi vagyok én, hogy óránként mosdassam és
cseréljem az ágyneműjét? Ennyi pénzért?! – E. pedig
kérlelve nézett rá, a mérhetetlenül sokat szenvedett
szemével, hogy ne haragudjon, nem akarta, nem tehet róla –
akkor kellett volna valagba rúgni az ápolónőt, úgy, hogy
levegő is menjen a hatalmas valagába, fölszálljon, kimenjen
az ablakon, és a levegővel teli, mozdonynagyságú
alsórészével ott keringjen az épület felett, míg csak ki
nem pukkad – helyette „Elnézést kérünk”, ilyesmit
motyogtál.
Mikor elment, E. könyörgő tekintettel
nézett rád: „Vigyetek el innét!”
„Meg fogol gyógyulni” – mondja
a kedves tordai asszony E.-nek. Filmforgatásról jön át a
kórházba segíteni – ott takarít, mint később megtudjuk, a
vécéket tisztítja. Kedves ügyetlenséggel adja a
szívószálat a beteg szájába, megigazítja a párnáját,
biztatja, mesél neki. Látogatóba jönnek az intenzív orvosai
is, a sebészprofesszor extra tápszert hoz – ilyent kapnak az
űrhajósok. Persze hogy nem tudott E. enni, amikor átmenet
nélkül akarták átállítani az infúziók után a szájon
keresztül való táplálkozásra! De mostantól lesz
vitamininfúzió is, vért is kap, és dupla kalóriaértékű
tápszert.
Látványos javulás. Kilátások: a
következő héten átmehetünk egy másik kórházba, ahol
teljes erővel folytatják a roborálást, figyelnek rá,
dolgoznak rajta, hogy felépüljön.
Még két hét, és fél éve jöttünk be a
kórházba.
Amikor E.-vel kettesben maradunk, elmosolyodik,
és elmondja, mit álmodott. – Egy szót álmodtam:
Csömödérpáka. Amikor felébredtem, gondolkozni kezdtem, mit
jelenthet, egyszer csak eszembe jutott, akivel korábban egy
szobában laktam, az a férfi mondta, hogy ott született.
Csömödérpákán.
További javulás. A következő héten mégis
átmegyünk egy másik kórházba, ott mások a lehetőségek,
nagy gyakorlattal és teljes erővel dolgoznak rajta, hogy E.
felépüljön.
Addig is: barátok, rokonok, kollégák. Ha
E.-nek jó napja van, a kórteremben olyan a hangulat, mint egy
kávéházban, a törzsvendégek asztalánál. Egyik nap Sefi, az
író-újságíró hazulról hozott lavórral, samponnal,
szivaccsal megmosta E. haját!
Zsiga vidékről jön, fehér ing, sötét
ruha, nyakkendő van rajta. Viccelődünk a ruháján – ha
hazulról jön, térdén elszakított farmert vesz fel –, most
nyilván tárgyalása volt. (Ügyvédjelölt.) Elmeséli, hogy az
ügyfelük egy válogatott bokszoló, drukkerei szerint
technikája talán nem a legjobb, „de bárkit kettétör” –
a tárgyalásra farmerban és pólóban jött, mintha edzésre
menne. A bíró, amikor meglátta, vékony fejhangon
felszólította, hogy álljon fel. „Örülök, hogy
megtisztelte öltözékével a Köztársaság bíróságát.
Máskor szíveskedjék rendesen felöltözni.” A bokszoló –
felperes – csodálkozva nézett a bíróra, azután az
ügyvédjére, nem értette, miről van szó. Abban sem volt
biztos, hogy ő a felperes.
A SzeMá-ból Kisszékelybe megyek,
szerencsére nincs köd. December van, és még csak most szedem
le a fákról az almát. A táj még mindig késő őszi, levelek
a földön, és felszántott, száraz föld.
Útközben rádiót hallgatok, világhíreket
és itthoniakat.
Milyen világ is ez, amiben élünk, a második
évezred hatodik éve? Csak annyi biztos: az ember (átlagember)
a választás illúziójában él. Naponta, reggeltől estig.
Pedig azok közül választhat csak, amiket felkínálnak neki,
annak is egyetlen célja, hogy ki vegye ki a zsebéből a pénzt.
Én! Mi! Én! Ne ő! A világról, saját magáról, életéről,
otthonáról nincsenek fontos ismeretei, olyannak látja,
amilyennek a média lefesti, vagyis amilyennek láttatni
akarják. Szabadnak hiszi magát, holott az öltözködéstől az
étkezésig, a szórakozástól a munkáig, a hasznos
időtöltéstől a nyaralásig mindent megterveztek neki, egy kis
túlzással: belecsalogatják, belerángatják. Ó, te szép
világ!
Egyik legmeghittebb délelőttöm E.-nél.
Magas hőemelkedése van, beszéde a lázálom és az éber tudat
keveréke. Azt mondja: ő most gyengéllőben van. Eldúdoljuk,
hogy „Gyengéllőben jártam, kék ibolyát láttam…”.
Újra mondja a Csömödérpákát, aztán álomtöredékeket,
sejtéseket és gondolatfoszlányokat. Egy árokról beszél,
majd azt mondja: „Ez egy másik út lesz. Meg kell
próbálni.” Mikor megkérdezem: vizet, teát, mit szeretnél?
– rám néz, és lassan mondja: vigyél oda, ahol építkezel.
Ijedten hallgatok, nem építkezem sehol! dehogy építkezem! De
nem merek megszólalni. Megszorítja a kezem, és elismétli:
„OdaAholMostÉpítkezel.”
Még kétszer találkozunk, utoljára már csak
azután, hogy megállt a szíve. Újraélesztették, félórával
később újra megállt. A szigorú arcú és kedves doktornő,
aki megpróbálta visszahívni az életbe, azt mondja: „Még
nem tudtam végigolvasni a zárójelentését, de szörnyű, min
ment keresztül. A fele is sok lett volna.”
Szeretném még egyszer látni, kérem. A
doktornő nagy szeretettel vezet, E. egy ágyon fekszik, az
orrában piros lélegeztető, arcán gyermeteg csodálkozás.
A napot – itthon – az tette könnyebbé,
hogy akik telefonon érdeklődtek E.-ről, valamennyien
elsírták magukat. Vagy hosszan sírtak.
Egy hét múlva a kórház kórboncnoknője,
barátunk, úgy döntött, mégsem bízhatja másra a boncolást;
ha szerette E.-t – és szerette –, akkor neki kell
elvégeznie. – Képzeld – mondta –, miközben dolgoztam, a
boncterem erkélyére egy feketerigó szállt. Trillázott,
énekelt, fölrepült, visszajött, és nem ment el, amíg be nem
fejeztem a munkát.
Ezt jólesik hallani. A feketerigó ül az
erkély korlátján, a sárga csőrével, a cipőgomb szemével,
a szurokfekete tollaival, és trilláz. E.-nek énekel.