Kortárs

 

Rózsafalvi Zsuzsanna

Balogh Tamás: Schöpflin Aladár összegyűjtött levelei

Pro Pannonia könyvek, 2004

 

 

Irodalomtudományunk régi adóssága Schöpflin Aladár levelezésének összegyűjtése és kiadása. Joggal írja e kötet sajtó alá rendezője, Balogh Tamás bevezetőjében, hogy „Schöpflin Aladár neve fogalom, (…) sokan hivatkoznak rá, de a sokat hivatkozott életmű a maga teljességében mind a mai napig ismeretlen”, hiszen Schöpflin kritikusi, esszéírói és irodalomtörténészi munkájának nagy része kiadatlan, folyóiratokban lappang, vagy kéziratban maradt. Hasonló, de valamivel jobb a helyzet szépirodalmi munkái esetében, melyeket a háború után is kiadtak, bár e művek nem az életmű legsikerültebb darabjai. Schöpflin életében kritikusi műveiből, rövidebb írásaiból csak két válogatáskötet, a Magyar írók (1917) és az Írók, könyvek, emlékek (1925) jelent meg, melyeket a szerző saját maga válogatott össze. E karcsú könyvek csupán töredékét tartalmazzák annak a csaknem másfél száz esszének, kritikának, tanulmánynak, melyet e gyűjtemények összeállításáig írt, ráadásul elméleti szövegeit egyáltalán nem, jobbára portréit találja meg az olvasó e két könyvecskében. A válogatáskötetek későbbi elmaradásának okát vélhetőleg két nagyobb lélegzetű monografikus esszéjének, a Mikszáth Kálmán (1941) és az Ady Endre (1934) című biográfiájának munkálataiban kell keresnünk, valamint abban is, hogy a tízes évek óta tervbe vett irodalomtörténetében, a Magyar irodalom története a XX. században (1937) című könyvében szándékozott szintetizálni mindazt, amit az irodalomról, irodalmi életünkről gondolt, s amit a korábbi években leírt. Halála után életműve hosszú ideig a perifériára szorult, az 1967-ben meg­jelent, Komlós Aladár által sajtó alá rendezett Válogatott tanulmányok hívta fel a figyelmet esszéinek, tanulmányainak fontosságára, s azóta is ez az egyetlen kötet, amely irodalomtörténeti esszéiből válogat. (A Schöpflin Gyula összeállította Egy apolitikus elmélkedései [1994] csak kisebb részben tartalmaz irodalmi tárgyú szövegeket.)

A fentiekből is látszik, hogy már a témaválasztás miatt is dicséret illeti Balogh Tamást, amiért egy ilyen méltatlanul elfeledett életművel foglakozik. Schöpflin-kutatásainak első, nyomtatott formában megjelent bizonyítéka nem is e levelezéskötet, hanem a kritikus már emlegetett Ady-biográfiájának újrakiadása volt. Amikor Balogh Tamás a levelezés kiadására és e kötet összeállítására vállalkozott, majdnem a lehetetlenre tett kísérletet, hisz ahogy a kötet utószavában írja: „Egy gyűjtés során sohasem lehet (biztosan) kijelenteni, hogy minden levél előkerült, ezért a gyűjtés folyamata sem zárul le soha.” Nem véletlen a címválasztás óvatossága sem – Schöpflin összegyűjtött levelei –, hisz a kötet, bár a lehető legteljesebb, mégis csak töredéke lehet a szerző által írt, de minden bizonnyal nagyrészt megsemmisült (esetleg és reményeink szerint lappangó, de később még felbukkanó) leveleknek. A teljes levelezés mennyiségi becslésére kísérletet tenni azonban lehetetlen. Mint közismert, Schöpflin Aladár kapcsolatban állt a huszadik század első felének szinte valamennyi írójával. A Vasárnapi Újság kiadójának, a Franklin Társulatnak munkatársaként, lektoraként, majd szerkesztőjeként a konzervatív táborhoz tartozó írók műveit gondozta s jelentette meg; 1908-tól a Nyugat munkatársaként és kritikusaként a modern magyar irodalom valamennyi képviselőjével munkakapcsolatban volt, és baráti viszonyt tartott fenn; később a Baumgarten-díj kurátoraként, az irodalmi élet befolyásos szervezőjeként tartották számon. E napi szerkesztői robot – ahogy Schöpflin maga nevezi munkáját – szerves része volt a levélváltás, de sajnálatos módon ennek java része legfőbb munkahelyé­nek, a Franklin Társulat épületének második világháborúban való elpusztulásával megsemmisült. Balogh Tamás munkáját tovább nehezítette az, hogy a ma ismert Schöpflin-hagyaték egy része magánkézben van, ami viszont közgyűjteményben lelhető fel, az sem együtt, hanem különböző helyeken szétszórva, több mint egy tucatnyi közgyűjteményünkben. Nem véletlen az sem, hogy irodalomtörténet-írásunk elhanyagolta Schöpflin munkásságát: nemcsak az esszé és tanulmány határmezsgyéjén ingadozó, az irodalomértés hivatalos fórumainak és a nagyközönségnek egyaránt szánt írásai hozták zavarba a mindenkori értelmezőket, hanem kéziratainak e jelentős mértékű megsemmisülése s a családi hagyaték külföldre kerülése is.

A sajtó alá rendező alapos és kö­rül­tekintő filológiai munkát végzett. A csak­nem félezer levél bőséges, sok szempontot figyelembe vevő jegyzet kísé­retében jelent meg, melynek java része adatorientált és eligazító jellegű, a kéziratok lelőhelyét, formáját, kontextusát feltáró, az érintett személyeket bemutató és a hivatkozott magánéleti vagy irodalmi élet eseményeit feltáró kommentár. A kötet végén található mutató segíti az olvasót a levelek címzettjei és írói alapján való visszakeresésben. A saj­tó alá rendező szerényen fogalmaz akkor, amikor azt állítja, hogy e jegyzetek a mélyebb összefüggéseket nem tartalmazhatták, az egy kritikai igényű kiadás feladata volna.

A kötet nagy hasznára vált a Nyugat- és Schöpflin-kutatásnak. Megszületésével számos életrajzi adat első forrásból tisztázódott, melyet korábban csak kortársak visszaemlékezéseiből ismer­hettünk (például a Franklin Társulatnál betöltött pozícióját, feladatát vagy a Társulat történetét illetően). Nagy haszon e levelezésgyűjtemény azért is, mert Schöpf­lin irodalmi és esztétikai nézetei, melyeket elméleti írásaiban ugyan megfogalmazott, irodalomszervezői és kiadói tevékenysége kapcsán született levelezésében a gyakorlati oldalról is megragadhatóvá válnak. S nem utolsósorban markánsabban bontakozhat ki a kötetet végigolvasók számára egy olyan Schöpflin-portré is, melyet korábban már publikált szövegeiből vagy a szerző hetvenötödik születésnapja alkal­mából összeállított, a kortársak vallomásait tartalmazó kötetből részben megalkothattunk magunknak: egy hiteles ember, egy pártatlan és elfogulatlan kritikus arca, aki egyaránt nyitott a fiatalok szárnypróbálgatásai, a klasszikusok és a már alig olvasott, korukat megelőző irodalmi szövegek iránt, s aki számára nincs kettészakadt, pártok szerint definiálható irodalom, csak irodalom van.

A recenzens csupán egyetlen hiányosságot említene meg. A könyv bevezetőjében a levelezéskötet összeállítója, Balogh Tamás rövid, ámde alapos portrét közöl Schöpflinről: kitér életútjára, érinti pályájának főbb csomópontjait, felvázolja kritikai attitűdjét, még a szépírói munkásságot is számba veszi, ám e kötet összeállításának módszeréről, a feladatmegoldás nehézségeiről, a levelezés sorsáról alig – csupán A sajtó alá rendező jegyzete című utószóban – vall. Pedig ez a kutatómunka sokunkat érdekelt volna.

 

 

 

 



Nyitólap