Kollai István

Kiss Gy. Csaba: A haza mint kert

Nap Kiadó, 2005

„Virágos kert vala híres Pannónia (…) Kertészsze e kertnek István király vala” – mondja a Szent István királyrúl című ének 1763-ból. A haza mint kert: ezt a szimbólumpárt használja Kiss Gy. Csaba is legutóbbi esszékötetének címében. És ha az egyes nemzetek kultúrája – magas és alacsony kultúrája, mítoszai és történelmének emlékei, írói és költői eredményei – valóban „kertnek” tekinthető, akkor ez a könyv tekinthető akár egy könnyed sétának is, keresztül-kasul a közép-európai nemzetek kertjeiben. Amely kertek – talán ez a legfőbb üzenete a könyvnek – egymástól nincsenek kerítésekkel elválasztva, sőt: valójában egy összefüggő teret képeznek. Egy soklakásos, emeletes, de aládúcolt, valaha díszesen álló, de ma romos (felújítás előtt álló?) társasháznak a kissé elhanyagolt, zegzugos, homályos, de épp ezért hívogató közös kertjét. Ahol minden lakónak van a kertből egy féltve őrzött darabkája, sajátnak tekintett zugokkal, bokrokkal és virágokkal, amelyek gondozása közben kevés figyelem jut a másik virágaira. Pedig egy kis séta alkalmával hamar észre lehet venni azt, hogy a kert a tulajdonosok minden igyekezete ellenére egységet képez, és hasonló fák nőnek minden sarkában.

Kiss Gy. Csaba tizennyolc esszét tartalmazó kötete egy ilyen közép-európai sétára viszi az olvasót. Közép-Európán ebben az értelemben a német és orosz nyelvterület közötti kis és közepes népek világa értendő, ahol „hasonló volt a nemzetté válás útja a XIX. században, legalábbis nem egy alapvető sajátosságában különbözött attól, ahogy e folyamat végbement tőlünk keletre, illetőleg nyugatra”.

A tanulmányok egymástól sokszor nagyban különböző kapcsolattörténeti kérdésekkel foglalkoznak – a szlovák–magyar és lengyel–magyar kultúrtörténeti elemzések mellett hangsúlyos helyet foglalnak el a közép-európai jelképekkel és közös gondolkodással foglalkozó összehasonlító jellegű írások, de Fiume magyar kultúrtörténeti vonatkozásainak bemutatásával és a horvát himnusz közép-európai kontextusban történő elemzésével a kötetben a horvátok is megjelennek.

Az esszék három csoportra vannak osztva, a következő címek alatt: Közép-európai dilemmák, Kapcsolataink történetéből és A himnuszok kertjében. A továbbiakban e három csoportból emelünk ki néhány írást.

A Malomkövek talán az egyik leghangsúlyosabb az összes esszé közül. Németh László gondolatainak bemutatása mellett elénk tárul azoknak a közép-európai gondolkodóknak a sora, akik a régió egységét és sajátos érdekeit tekintették politikai-ideológiai koncepciójuk alapvetésének. Cseh részről a két világháború közt tevékenykedő filozófus, Emanuel Rádl, aki a kisebbségi jogok védelmezőjének számított, vagy a nyolcvanas években Közép-Európáról író Kundera; szlovák részről Milan Hodza, Csehszlovákia miniszterelnöke; lengyel részről Oskar Halecki történész, román részről pedig Lucian Blaga. Németh László „ürügyén” kirajzolódik egy olyan arcképcsarnok, mely természetesen a legkevésbé sem helyettesíti a hivatalos történelemszemlélet szerinti nemzeti hősöket, de az utóbbiaknak a sokszor konfliktusokkal terhelt emlékét színesíti, kiegészíti.

A közép-európai együttműködés fentebb felsorolt propagálói egyszerre hordozzák gondolataikban saját nemzettudatukat és saját nemzeti érdekeiket, valamint a másik nemzet megértésének általános igényét is. Természetesen túlságosan idealizálni sem szabad ezt az arcképcsarnokot, hisz az együttműködésre való törekvés sokszor belső politikai elszigeteltségben, külső emigrációban vagy a politikai fenyegetettség légkörében vált erőssé. Általában azt lehet mondani, hogy a „Közép-Európa gondolatot” magukban hordozó politikai-közéleti szereplők sok esetben szinte rákényszerültek a kényelmes nemzeti narratíva, nemzetközpontú világszemlélet megkérdőjelezésére. Ironikusan megjegyezhetjük, hogy a tanulmányban idézett Kundera franciául írta meg Közép-Európáról szóló esszéjét, ahogy a XIX. századi magyar politika is Párizsban ébredt rá a közép-európai együttműködés fontosságára.

A Mítoszok, nemzetek, szlovákok, magyarok a szlovák és magyar nemzeti narratíva közti alapvető különbségeket villantja fel: így például a történelmi névhasználatban megmutatkozó különbségeket, melyek a nyitott szlovák–magyar – divatos szóval „interkulturális” – párbeszéd egyik legnagyobb akadályának bizonyulnak. Központi gondolata az írásnak, hogy „nemzet nélkül nem megy”, azaz nem a nemzettudat önkéntes megtagadásával és lenézésével lehet elősegíteni leginkább a két nép közti közeledést, hanem a másik történelmi ismeretanyagának és történelemmagyarázatának megismerésével, esetleg az ellentétes történelemszemléletek egymás mellé illesztésével. A történelmi tudásra tehát nem koloncként kell tekinteni, amely csak akadályozza a harmonikus nemzetközi viszonyok kialakulását, inkább csak a maguk helyi értékén kell kezelni őket, ezzel relativizálva a fontosságukat és minimalizálni az államközi kapcsolatokra kisugárzó kedvezőtlen hatásukat.

Több érdekes irodalomtörténeti esszé színesíti a szlovák–magyar kapcsolattörténeti szálat a könyvben. Az egyik („Hazafiak” és „pánszlávok” a felföldi kisvárosban) összehasonlító jelleggel azt vizsgálja, miként jelennek meg a „pánszlávok” Mikszáth Kálmánnál, illetve a nemzetüket elhagyó magyarosodók Svetozár Hurban-Vajanský szlovák írónál, aki Mikszáth kortársa volt. Egy szlovák és egy magyar regény összevetéséről van szó, mindkettő hasonlóan soknyelvű közegben és ugyanabban a korban játszódik, és ugyanúgy megjelenik bennük az asszimiláció, a nyelvváltás, identitásváltás kérdése. A dualizmus kori asszimiláció kordokumentumainak is tekinthetjük a két művet, csak éppen ellenkező szempontból tekintettek ugyanarra a folyamatra; a két szemléletmód összevetése éppen ezért tanulságos. Míg Mikszáth részéről, tehát magyar szemszögből a magyarosodás nagyjából semlegesen jelenik meg, addig a szlovák szerző negatív érzelmi töltettel ír az asszimilációról, mögötte tragikus romlást, nemzetének gyengülését és általában a számára fontos értékek háttérbe szorulását látja. A különbség a magyar és szlovák szemlélet között tehát nagy; különösen ha figyelembe vesszük, hogy Mikszáth a magyarosodás mozgatórugói között szerepelteti az emberi esetlenséget és sorstehetetlenséget is, miközben a korszak általános magyar vélekedése inkább a magyarosodás „hősi” elemeit emelte ki. Mikszáth tehát magyar oldalról még relatíve önkritikus szemlélőnek tekinthető, de nem fogékony a kisebbség veszteségérzetére. A mai olvasónak persze az is eszébe ötlik, hogy száz év alatt a szlovák–magyar világ az asszimilációt tekintve sokat változott.

A múltbéli és jelenbéli dolgokkal terhelt szlovák–magyar írásokhoz képest könnyed témának számít a lengyel–magyar és horvát–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatokkal foglalkozó rész. „Nincs jobb bor a magyarnál…” – ezt a régi lengyel mondást kapta címül a tokaji bor lengyel hírét körüljáró tanulmány. Ebből kiderül, hogy a lengyel nyelvben a magyar bor megnevezésére külön főnév született (w¸grzyn), és hogy számos mondás őrizte a magyar (főleg tokaji) bor hírét: „Aki magyar bort iszik, nem rohad el a halála után”, vagy hogy „A bor Magyarországon születik, és Lengyelországban hal meg”. Külön tanulmány foglalkozik a Krúdy Gyula munkáiban fellelhető lengyel motívumokkal, melyek Krúdy podolini (szepességi) diákéveihez nyúlnak vissza. A szepességi „lengyeles” táj emléke alapján rajzolhatta meg a magyar író a képzeletében élő Krakkót mint mesebeli tájat.

A himnuszokkal foglalkozó tanulmányok ugyancsak összehasonlító irodalomtörténeti munkáknak tekinthetőek, melyek a himnuszokban megjelenő jelképvilágból szemelgetve érzékeltetik, hogy a tartalmi különbözőség vagy akár az ellentétes érzelmek ellenére milyen nagy az alaki-lélektani hasonlóság a közép-európai nemzeti versek esetében. A haza isteni tájként, földi paradicsomként jelenik meg mind a cseh, mind a horvát himnuszban. A bor mint a hazát jelképező alapmotívum megtalálható mind a horvát, mind a magyar himnuszban; sőt, a szlovén himnusz egyenesen bordalként íródott. Mitikus nemzeti héroszok jelennek meg a litván és a szerb himnuszban is, míg más nemzeti versekben a dicső múlt valós személyei elevenednek meg. A folyók nemzeti jelképekként tűnnek fel egy sor himnuszban (vagy olyan műben, melyet valamikor himnuszként tiszteltek): a bolgároknak a Marica, a lengyeleknek a Visztula, a cseheknek a Vltava (Moldva) vagy a szlovákoknak a Vág jelentette és jelenti ma is a nemzeti folyót, ami nem feltétlenül a legnagyobb és leghosszabb folyó a nemzeti területen, de valamilyen oknál fogva sajátnak tekinthető. (Általában mert a nemzeti térként meghatározott területen ered és torkollik más vízbe.)

A könyv átfogó mondanivalóval csak korlátozottan rendelkezhet, lévén esszégyűjtemény; de maguk az esszék sem kívánnak egyértelmű és aktualizált konklúziót ráerőltetni az olvasóra. Pedig az írások kimondva-kimondatlanul rengeteg aktuális problémára utalnak; elsősorban arra a korábban már említett jelenségre, hogy milyen keveset tudnak más térségbeli nemzetekről a közép-európai emberek, még akkor is, ha elvi szinten megvan az érdeklődés a másik iránt. A haza mint kert úgy elégíti ki ezt az érdeklődést, hogy egyben tovább táplálja azt.

Nyitólap