Kemsei István

Rakovszky Zsuzsa: Visszaút az időben

Magvető, 2006

Asszonyköltőket olvasni kifejezetten izgalmas élmény. Különös, nyugtalanító, bekukkantani vágyott terep az általuk közvetített versvilág a maga rekvizitumaival, telve afféle tárgyakkal, történésekkel, térbeli-időbeli elhelyezkedésekkel, világviszonyulásokkal, amelyeket a férfi költő gyakran meg se lát. S mindebből kifolyólag úgy titokzatos, nehezen megközelíthető ez az egész terrénum, ahogyan van. Amikor Rakovszky Zsuzsa könyvét találomra kinyitva akár ilyen sorokra bukkanhatunk: „Most hallom csattogni a habverőt, / csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán. / Szilánkká omlott nagytükör előtt / ruhát cserél a két rég holt kamaszlány” (Kettőstudat) – nagyjából tudható, milyen kamaszkoriasan fülledt erotikával telt kalandokkal kecsegtető, elsüllyedt univerzumba léptünk. A habverő, az edénycsörömpölés, a nagytükörben történő magaszemlélés, a ruhák cserélgetése nagyjából sajátosan a nővilág motívumai, s főképpen az utóbbi kettő olyan, amihez csak lábujjhegyen, dobogó szívvel közelíthet a hímnemű, hogy lopva kileshessen belőle valami sajáttá értelmezhetőt.

Az úgynevezett „egyetemes” költészet férfi és női princípiumokra való kettészakadásáról beszélhetnénk, ha egy nemzedék legjobbjai közül akár Rakovszky Zsuzsa, de akár Szakács Eszter, Tóth Krisztina vagy Szabó T. Anna verseinek titkait feszegetjük? Aligha, hiszen ugyanazon a körön belül, a mitológiában is egymáshoz simulva éli világát a jang és a jin, s csakis azért, hogy a folytonos változások következtében néha átjárhasson egymásba a Fehér-fekete – hogy Rakovszky egyik kötetcímét hívjuk segítségül a megfejtéshez. Kettészakadásról tehát szó sincs, csupán kétféle világba-tárulkozás megvalósulásairól.

Az „egyetemes” költészet valójában mindig is más volt, mint amit látni kívántunk belőle. Illetve: amit láthattunk, hiszen jóval kevesebb asszonyköltő merészkedett ki annak idején az irodalom napvilágára, mint a mai időkben. E sorok írója emiatt is nagy tisztelettel adózik például a Göcseji Helikon merész költőnőinek vagy Dukai Takách Juditnak. A magyar asszonyköltészetben utánuk hosszú, méla csend, abszolút férfivilág következik. A nagyvilágban is. S a világirodalom későbbi nagyjai is jobbára kívülről-belülről magukra férfiruhát öltve osontak be a világirodalomba, mint például George Sand. Még a modern magyar asszonyköltők legnagyobbjának, Nemes Nagy Ágnes lírájának jó része is férfias tematikájú, „kemény” világmegfogalmazás. Ám ha a mai asszonygondolkodás igazi elődei után kutakodunk, mégis Szécsi Margit vajákossága volt a legérzékenyebb útmutató a legújabb magyar líra számára. És egyenes ági utódjáé, a pompás, folytathatatlan boszorkányköltő Kiss Annáé.

Rakovszky Zsuzsa és nemzedéktársai költészetének vizsgálatakor már egy olyan, szempontunkból nézve harmadik megoldási lehetőségre illik figyelni, amelyik szinte egyáltalán nem örököse ennek a két, lehetséges példaként említett költői létváltozatnak. Egy olyan útra, amit ugyan egyszerre többen s többféleképpen járnak be, de szinte ugyanazzal a szándékkal, egymáshoz mérve is nagyon hasonló mértékű tehetséggel s egyáltalán nem meglepő olvasói közönségsikerrel. Ugyanakkor a hozzáférhető élményanyaghoz képest természetszerűleg más és más, egymáshoz jelentésükben mégis közel álló motívumkincsek birtokában. E motívumkincseknek szinte mindegyike azonban a már idézett szövegrészből is kimutatható, majdnem tisztán női „dologgal” telített. Ez a világszelet, tisztes távolban állva a „magas” filozófiától, elvont gondolatiságtól, elsősorban az érzékek, az érzékelés világában érzi otthon magát. Ami ebből a líraszemléletből egyáltalán még „férfias” nyomokat mutathatna, az a költői mesterség magas szintű művelésének képessége, ami ugyan se nem férfias, se nem nőies, hanem pusztán maga az alkalmazott szakmai tudás. A tudásnak, a műértéknek pedig nem érdemes megmondani, milyen anyagból dolgozzék, melyikhez kell nagyobb felkészültség: egy freskó megmunkálásához vagy egy gobelin elkészítéséhez.

Mondani sem kell talán, hogy Rakovszky lírája is elsősorban érzékel. Az átélt élménytartomány nem globálisan, a maga teljességében és elvontságában fluoreszkál mindvégig a versben, hanem az érzékelések sorrendjéhez kapcsolódnak a különféle asszociációs képrendszerek, valóságcsatolódások. Ezek által válik a Rakovszky-vers a hagyományos értelemben vett, szerkezeti egységekre bontható, majd önmagába visszazáródó jelentésű versszerkesztmény helyett modern szövegverssé, amelynek felépítését elsősorban a strófák vagy egységek elején álló témaszók, illetve tételmondatok s ezen belül az általuk elindított asszociációs témaváltások, a ritka előre- és visszautalások határozzák meg, így valósítva meg a költői szövegtől látszólag idegen „lineáris kohéziót”.

Hogy közel tudjunk férkőzni ehhez a szövegszerűen pulzáló Rakovszky-féle versvilághoz, profánul, de minden mellékgondolat nélkül vizsgáljuk meg, hogyan is működik az efféle versépítési és világleképzési technika, ismét csak egy találomra kiválasztott – ám szándékosan nem egy költőileg átizzóbb – versen, a Próféta május havában címűn keresztül. Az átlagosan középhosszú Rakovszky-vershez képest viszonylag rövid terjedelmű, mindössze háromoldalas, öt strófára tagolt költemény Rakovszky központi témájához, a köznapok világába vezéreli az olvasót. A versindító sorban pontos dátumot is kapunk: május 19. Ez a versgondolat születésének kijelölt pillanata, a tételmondat. Ennek kibontásakor megtudjuk, hogy a költő leszokott a húsevésről, elgázolták a macskáját, mégpedig azon a napon, amikor elsüllyedt egy dán komphajó. A második strófában a költő postáját nézzük át: csupa meghívó, irodalmi eseményekre, ahol unalmas emberek ülnek unalmas helyeken. A harmadik strófában a májusról olvashatunk általában, kissé „megemelt”, metaforákkal dúsított költőiséggel: „Az árvácskák: ovális ékszerbolt”, a gesztenyének fehér műszempillái vannak, majd az ellenpontozás következik, hogy bizony a szépség mögött ott rejtezik a rossz is: a mindennapi élet sötét tónusai a döglött macskára s az elsüllyedt dán komphajóra mint a májusi sugárzást ellenpontozó negatívumokra való visszautalással. A negyedikben belép a közvetlen emberi környezet: a mozgássérült szomszédnőre s tragikus sorsával ellentétes hatást kiváltó tökéletes sminkjére, a másik, kopottasabb szomszédnőre, majd egy harmadik személyre, a többször műtött, élőhalott szomszéd férfira vetődik a figyelem, az élet örök veszteseire, akiket úgy beleng a május, hogy nem lehet nem észrevenni őket. S végül a summázatot kiváltó következtetés: minden elmúlik, mert a mindezeken kívül álló okok, az ózonpajzs kilyukadása, a szén-dioxid, a globális felmelegedés el fogja pusztítani a világot.

A Rakovszky-vers végén általában ritkán találunk erős csattanót, summázó zárlatot. A költemények többsége, miután képről képre gondosan körbepásztázta a saját univerzumát, egyszerűen abbamarad, becsukódik, mint alkonyatkor valami virág szirmai. Ami utána emlékképként rögzül, az a múló időben növekvő, égető világhiány.

Rakovszkynál ez a világhiánnyal terhelt idő is asszonynemű: „Mint bulldózer tolja maga előtt / a voltak összessége a rákövetkezőt, / ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, / vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek / a sérelem sérelmet szül, a seb / sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett / szoknyából vetkező, a múltjából kilépne” (Egyirányú utca). Végtelen együttérzéssel jelennek meg drámai asszonysorsai a Fehér-fekete kötet Hangok című ciklusában, egyebek közt az Öregasszony, A szép utasnő, a Kövér asszony melegben, a Narkomán című versekben. Ebben a ciklusban kapott helyet a Rakovszky-líra egyik csúcsa, a remekmívűre megkomponált A szomorú feleség: „Míg vágom a répát, minden szeletét át- / meg átszurkálja a fény; / mint kis kerek ablak – halvány sugaras nap / fényérzékeny lemezén, / mintha kusza írás, holt nyelven, amit más / még megfejthetne – de én?… // Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring, / csillogva összeomol. / Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb / hunyorog ágyam alól, / egy régi ruhámról, az is, az a mámor / él még lappangva – de hol?”

Különös szépséget kölcsönöz a versnek az első négy sor Tóth Árpád-osan lengedező szinesztéziája – és már itt is vagyunk az új eredetiség magatartásánál, amely véglegesen elveti a romantikából és a korai avantgárdból átöröklött, a költői szabadmozgást korlátozó eredetiségfelfogást, s visszatér a shakespeare-ihez: azaz minden újra felhasználható, amit a régiek fölfedeztek, hiszen éppen azért fedezték fel, hogy továbbadhassák az utódoknak. Nem állhatom meg, hogy ide, a bekezdés végére még egy Tóth Árpád-zengésű, gyönyörű strófát ne idézzek, a Gravitáció című vers első négy sorát: „Első fűtés: megperzselt por szaga. / Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: / ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a / terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.” Már csak azért is, hogy legyen miben felhőtlenül gyönyörködni…

Aligha tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ennek az új-régi eredetiségnek Magyarországon ma Rakovszky a legkiválóbb mestere. Pedig jó néhányan kísérleteztek már ezzel a módszerrel, csak hát sehogyan sem sikerült Rakovszkyhoz hasonlóan eredetivé csiszolniuk a kölcsönvett anyagot. Már első kötete, a Jóslatok és határidők úgy indul, mintha legalábbis Eliot Hamvazószerdájának olvasásába kezdene az olvasó: „Birtokba venni miért kívánjam / e meddő és sötét időt?” (December). S hogy a legújabb verseket magában foglaló kisciklusból, a Téli napforduló címűből egy verset, A kő, a víz, a szél… címűt, annak dantei indítását is idézzem: „Egy csattanás – kezem, lábam, szemem, / szívem nélkül, sötét kürtők során át / csúsztam lefele, zúgott valami – hirtelen / eloszlott a sötétség, s én megláttam a lámpát”. De Kölcsey Zrínyi dala című versének szerkezeti felhasználására bukkanhatunk a Párbeszéd az időről ellentétekre épülő strófáiban, Kosztolányi van–nincs ütköztetéseire a Kilátás és az Éjszaka soraiban, Babits tárgyiasabb hangjára a Helytörténetben. És lehetne még folytatni a sort azokkal az idegen költői alkotásokkal, amelyeket ez a nyugatos és angolszászos orientáltságú költészet sajáttá asszimilál, az amerikai campusköltők eredményein át az angol Philip Larkinig. Mindebből a mérhetetlen mennyiségű anyagfelhasználásból a megmunkálás során hamisítatlan Rakovszky-vers lesz.

Valóban igaza van Lator Lászlónak abban, hogy ez a líra a költői pálya folyamán látszatra nagyon keveset változik. Inkább elmozdul, finoman csiszolódik, módszerében, hangvételében, világlátásában kötetről kötetre tökéletesedik. Az első igazi stílusmódosító határkő talán a Fehér-fekete kötet, amelyben a szubjektívnak tekinthető lírai én átlép egy elvont időben visszaútra vállalkozó lírai én tartományába, amelyben ez az én a továbbiakban már kevésbé azonosítható a költői alannyal. Csupán tudata van, és szerepe, amit betölteni hivatott.

Igaz, hogy Rakovszky közben prózát is írt, de az utolsó ciklus, a Téli napforduló gyér termése szembeszökő. Hét év alatt mindössze hét vers született: ennek jelentenie kell valamit. Vélem, inkább elmélyülést, lelassulást, megállapodást. Ugyanis a Rakovszky-költészet csúcsain járunk, amikor az Öregkor, A kő, a víz, a szél…, a Téli napforduló vagy A konyhaablakban… sorait olvassuk. Külön figyelmet érdemel a Téli napforduló. Ez a kettős – belső és külső időtartományban egyszerre pulzáló – pompás ballada (vajon ki mer ma balladát írni?), amelyben a lélek összeomlásának és a könyörtelenül múló időnek a modern balladahősre mindkét irányból rázuhanó folyamatát kísérhetjük végig, az Arany János-i tömörségű és lejtésű tragikus zárlatig: „Pótkulcs csörög. Kislámpa sárga foltja / a dermedt párnán. Kásás hang dadog, / mobilt szorongat izzadó marok. / Később sziréna jajgat, kék jelzőfény forog.”

Az idővel valóban állandó és reménytelen küzdelmet vív a költészet, hiszen ahogy a Kísértetekben írja Rakovszky: „Ami volt, nem ér sohase véget: / megszűnik és nem tud megszűnni mégse.”

Nyitólap