Horkay Hörcher Ferenc
„Az élet, kérem, az nem
tánctanfolyam”
Kemény István: élőbeszéd
„– De akkor mi, az Isten szép szerelmére, mégis
micsoda?”
Különös alakja Kemény István a mi
nemzedékünknek. Van benne valami Don Quijote, a kóbor lovag
alakjából: álomvilágok rabja, délibábok hőse. Nevetni
támad rajta kedvünk, aztán mégis inkább vele sírunk.
Új kötetének címe, kisbetűvel, élőbeszéd.
Mit jelent ez a cím? Először is arra utal, amit a költő
nevezetes Ady-interpretációjában vall: hogy az igazi
költészetből az Élet beszél. A fikció és a szövegirodalom
korában Kemény szemmel láthatólag nem tud elszakadni a
valóságtól, miközben az ő valósága velejéig fiktív.
Mondhatni, életes költő ő. Olyan, akinek minden sora
„viseltes”, miközben minden szava lebeg, suhog csak a
kéklő magasban. A Halállal folytatott fiktív beszélgetést
követően a vers alanya nem véletlenül örül meg annak,
amikor „a szekrény alól előbújt az élet / egész kisbetűs
testében remegve, és / óvatosan visszamászott belém”. De
van e kisbetűs életnek egy fennkölt, patetikus alteregója is.
Ez viszont Káin egyik monológjában fogalmazódik meg: „Káin
vagyok, nagybácsi, egy / színes, elrontott, hatalmas élet /
és csupa tanulság, nem fogtok unni, / csak hallgassatok bele a
mesémbe…” Hogy miként békül ki az elrontott hatalmas
élet és a hétköznapian kisszerű, az az egyik kérdése e
kötetnek. Pontosabban a kötet szövegeit e békülési
küzdelem dokumentumaiként is olvashatjuk.
De visszatérve még a címre. Kemény
versbeszédének köznyelviségére is utal, arra a nyelvi
regiszterre, mely a hétköznapok beszédmódját jellemzi.
Kemény ebben az összefüggésben az írott irodalom
fennköltségét kívánja ellensúlyozni e lefelé hangolással,
a lírát a prózával. Másrészt az evidenciák kimondásának
lehetőségét keresi, azt, hogy a kétszerkettő igazsága
hányszor mondható, mondandó ki: „kétszer kettő, az négy.
/ Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod:
nem hiszik el.” Csak e köznyelvi regiszter, az élőbeszéd
spontaneitása teszi bocsánatossá a modernitás utáni
pillanatban, hogy olyan közhelyízű kifejezésekkel éljen,
mint: „bánat a szívben” vagy „Harcra kelt, küzdött, /
és elbukott”.
És még egyszer a címről! Az olvasó
fejében könnyen szembeállítódik az élőbeszéd a Halotti
beszéddel. Kemény lírájával kapcsolatban már sokan
megírták, mennyire a melankólia, egy különösen erős
elmúlásérzés jegyében fogant. Még élő beszéd ez,
sugallja a cím, de már nem sokáig. Vagy: élőbeszéd ez, de
legfőbb témája épp az elmúlás. Ezért válik a kötet
kulcsszövegévé az élőbeszéd című, a kötet
közepén elhelyezett írás, mely a Halállal folytatott
párbeszéd. Ezért, hogy az Epilógus (mint az
előbeszéd pandanja) utolsó sorában azt olvashatjuk, Káin
szájából, Istennek címezve: „Te küldtél körbe-körbe, ne
mondd, hogy élsz, uram.” Ez a sor Istentől is megvonná az
életet, az örök lázadó, az egyetemes testvérgyilkos, Káin
gesztusaként, aminthogy Káin nevében vall a következő
versrészletben a lírai alany saját beszédmódjáról is: „a
hangom minden az égvilágon, / csak nem emberi beszéd”.
Vagyis az élőbeszéd című kötetben közölt szövegek
egy része csak nagyon is idézőjeles formában tekinthető
élő beszédnek, sok tekintetben közelítenek ahhoz, amit
nevezhetnénk halotti beszédnek is.
Ha a cím sokértelműségéből sikerült
néhány vonatkozásra rámutatnunk, akkor ezután érdemes a
címlapon közölt fotográfiára is röviden kitérnünk. A
fotó fölülnézetből mutat egy sínrészletet az alátétül
szolgáló apróbb-nagyobb kövekkel, s a kép bal felső
sarkában egy kóbornak tűnő kutyával. A kutya valamit vagy
valakit néz, ami vagy aki azonban nem látható a képen. Mindez
fekete-fehérben (pontosabban zöld-fehérben) kiábrándítóan
elhagyatott hatást kelt: egy világvégi állomáson egy
világtól elhagyatott, gazdája által elkergetett állat
ácsorog. A kutya alakja szövegszerűen az Egy tragédia
című versben jelenik meg. A kissé talán patetikusan
fogalmazó szöveg többes szám első személyben íródott,
mondjuk, egy család szemszögéből, amelynek régi kutyája
„Rákos lett, / elpusztult idő előtt”.
A címlap helyesen sugallja, hogy egy már-már
tragikus, de legtöbbször mégis inkább csak végtelenül
letargikus hangulat jellemzi a kötetet. Úgy tűnik, szerzője
kiábrándultan hiteles képet kíván nyújtani
elhagyatottságról, kitaszítottságról, magányról. Az első
szövegben például (a címe Kesztyű) egy kesztyű
szólítja meg az olvasót. A szövegből világossá válik,
hogy egy elhagyatott, elvesztett kesztyű ez, amely a zebrán
hever, az út közepén. S épp az olvasó autója elé vetette
– a sors?, egy kéz?, valami ismeretlen erő? Ráadásul az
olvasónak a fikció szerint nincs ideje kivárni, hogy
kiderüljön, ki is lehetett az, aki kesztyűt vetett elé. Ám
erre nincs is szükség. A vers végére kiderül,
tulajdonképpen nem is a kesztyű beszél, hanem – mondjuk így
– a lírai alany, egy egyes szám első személyben
megszólaló beszélő, aki azt is bevallja, hogy azért élt e
retorikai eszközzel, mert saját helyzetét épp egy ilyen
leejtett kesztyűhöz látja hasonlatosnak. Vagyis a Keményre
oly jellemző allegorizálás jelenik meg e szövegben: a
kesztyű önmagán túlmutató jelentőségre tesz szert, magára
ölti a beszélő ember alakját, mégpedig egy nagyon is
meghatározott jelentéstöltettel.
Hasonló megszemélyesítés, ha tetszik,
szerepjáték, sok versben megjelenik, az egyébként leginkább
dokumentarista hangütésű első ciklusban is, melynek címe a
kötet egyik kiemelkedő versének is címe: Fel és alá az
érdligeti állomáson. A pénz című szövegben egy volt
királyfi beszél a sárkányhoz, mely valószínűleg a pénz
megszemélyesítője, csatájuk végeredményét a
következőképp összegezve: „Azt hiszem, feladom.” Egy
másik versben egy megcsalt űrhajós beszél a Holdhoz, mely
engedte, hogy más űrhajósok is leszálljanak rá. Ám nem is a
féltékenység és a hűtlenség összefüggése a vers
főtémája, legalábbis nem ez a mélypontja. Hanem az a
jelenet, amelyben az űrhajóst kineveti a lánya, mert nem
akarja elhinni, hogy csakugyan járt a Holdon.
A múlt szembesül e kötetben (is) a jelennel,
mégpedig egy értéktelített(ebb) múlt egy értékhiányos
jelennel. Keménynek egészen kivételes „időérzéke”,
vagyis történelmi érzéke van. Nemcsak az egyén múltja
foglalkoztatja, hanem a közös múlt, a nagybetűs történelem
is. Ám úgy látszik, mindkét típusú visszatekintés
meghatározó hangulata az értékvesztés. Erre az általános
hanyatlástapasztalatra, de legalábbis a jelen
értéktelítettségére utalnak már az olyan verscímek is,
mint a Szomorúan, Egy tragédia, Állástalan táncosnő.
Erre a sémára épül, bár hősiesen küzd valamifajta
értékátmentésért, az Egy megmaradt házasság című
szöveg is: „Most boldog vagyok, mert egyben látom, / aminek
rég / szét kellett volna esni”. De a házasság
megmentésének árát itt is benyújtja a múló idő: az egyben
maradás oka a beszélő szerint a megszólított házastárs
vele szembeni vaksága: „te naiva vagy, bízol bennem”,
vagyis nem kettejük érdeme a házasság megmentése, hanem csak
a másik fél tisztánlátásának hiánya a magyarázata az
együttmaradásnak.
A legszembetűnőbb a múlt és a jelen
egymással szembeni kijátszása a ciklus címadó szövegében.
Az érdligeti állomás e szövegben harminc évvel ezelőtt
takaros, „helyes kis állomás volt, / telente fűtött
váróterem… stb.”, ma viszont: „A gazban román
cigarettásdoboz”, a peronon pedig „örök-vesztes külsejű
emberek”. De a szembeállítás nemcsak a külvilágra, hanem a
beszélő belvilágára is igaz. Míg egykor az ilyen alakokat
megvetette, ma kénytelen belátni, hogy a következő leírás:
„földig lerombolt önérzet, / széttaposott cipő, borosta,
bánat, / egy szinte véletlen arany karóra, / leszegett fej és
félrenevelt múlt”, rá is éppúgy igaz, mint a többi
várakozóra. Vagyis az állomás állapotának hanyatlása
párhuzamos a beszélő állapotának romlásával („bánat a
szívben”). Ez a külső-belső értékvesztés a ciklus cantus
firmusa.
De még mindig nem jutottunk el a kötet
mélypontjáig. Mintha a hanyatlás folyamatosságát,
megállíthatatlanságát maga a kötetszerkezet is
megkísérelné visszaadni. Bár alulhangolt az indító ciklus
is, ezután még mélyebbre kell süllyednünk a szövegek
irányát követve. Először a a Halállal folytatott
hátborzongató beszélgetést olvashatjuk, majd egy
meglehetősen elsikerült, erőtlen és nehezen értelmezhető,
ám magában is önálló ciklusként tálalt álomvers után az Egy
hét az öreg Káinnal című ciklus hét darabja
következik. Ezekben Káin egyenest az emberiség őseként
jelenik meg (Ádám helyett, tulajdonképp negatív Ádámként).
A tizenegy részből felépülő Élőbeszéd formailag
hosszúvers, melyben az epikai elemek dominálnak, szemben az
előző ciklus dokumentarista tartalma ellenére hangsúlyos
lírai szövegalakításával s a Káin-ciklus dramatikus
felépítésével.
Az Élőbeszéd sztorija szerint a
Halál az utolsó nácinál tett látogatását meséli el a
beszélőnek (és az olvasónak). Az idős úrként beállított
náci történetére Káin történetét olvassa rá a Halál,
abból kifolyólag, hogy Ábel volt az első halott ember, akivel
a történelem során a Halál találkozott, ezért számára
halál és gyilkosság egymáshoz jelentésükben hasonló
fogalmakká váltak. A beszélgetés hangneme gunyoros-groteszk,
félelmetességét és hitelességét egyaránt az abszurdba
hajló, időnként szójátékokon vagy egyéb nyelvi
leleményeken alapuló fekete humora adja (például a beszélő
azt kérdezi a Haláltól: „– Csak nem a haláltól
félsz?”). Az élő és a Halál közti beszélgetés azért
tud élőbeszéd maradni, mert a vers alanya nyilvánvaló
félelme ellenére (vagy épp azért) képes fenntartani a
dialógust. Márpedig amíg szóval tartja a Halált, addig más
sem tud meghalni.
A halál látogatásának ijesztő, végső
soron mégiscsak Dosztojevszkijre visszavezethető motívumát
feldolgozó szöveg azonban csak előjáték, prológus a
Káin-szövegekhez. Ám már itt megjelenik az a gondolati szál,
amely szerint az emberiség Káin utóda, örököse, vagyis
„Hogy testvérgyilkosok vagyunk, és / közös kincsünk a
rossz lelkiismeret”. Míg az első ciklus a szerző korábbról
is már ismert magánmitológiájának további kibontása, e
ciklus a nyilvános történelem értelmezésére vállalkozik a
bibliai Káin-történet töredékes újrafogalmazásával. Ez az
epizódokból épülő szövegegyüttes az öreg Káin fiktív
alakját állítja elénk, aki az emberiség prófétájaként
és megmentőjeként jelenik meg, persze ironikus
kifordítottságban: „Értékválság van, Káin úr! /
Szükség lenne a hiteles szóra, / apát keresnek az emberek, /
és a Biblia azt mondja, önt.” S nem kell sokat találgatnunk,
ha kíváncsiak vagyunk rá, hogyan viszonyul történetéhez a
beszélő, pontosabban hogy milyen jelentéseket próbál
belekódolni a szövegbe a szerző. Hős és elbeszélő viszonya
legvilágosabban a Káin éneke messziről című versben
áll előttünk, ahol a két szerep egybecsúszni látszik: egyes
szám első személyben szólal meg a vers mesélője, aki maga
Káin: „Én vagyok Káin, nagybácsi és űzött nagyvad”.
Játékos szöveg ez, legalábbis az is, de végső soron a rossz
lelkiismeret hangját szólaltatja meg (e fogalom a kötet több
szövegében is előkerül). A Káin-versek Keményre jellemző
szerepversek, de a szerepjáték mögött a keserűség
valóságos: „Káin vagyok, nagybácsi, és csakis /
nagybácsi, alig-alig apa, / két lábon járó tapasztalat. /
Soha ne öregedjetek meg!”
A hangfekvés e disszonanciája mellett (mely
abból fakad, hogy ironikus bibliai parafrázist olvasunk
valóságos élettapasztalatok megvallásaként) a Káin-ciklus
igazi érdekessége a dramatikus építkezése. Az egyes darabok
ugyanis nem független, önálló egységek, hanem
elkülönített jelenetek egy dramatikus egészen belül. Mintha
egy megíratlanul maradt dráma színeiből kapnánk ízelítőt,
vagy egy kirakós játék véletlenül kezünkbe akadt néhány
darabjával bíbelődnénk épp. A ciklus szervező elve nem
valamifajta tematikus mag, hanem a téma elemei közti kapcsolati
háló. A címek is jól láthatóvá teszik ezt a sűrű, mégis
kihagyásos szerkesztésmódot. A ciklus A mítosz című
verssel indít, ezt követi, a bevezetés második elemeként, az
Előkészítő látogatás. Ezután egy Káin éneke
közelről című vers következik, amelynek párdarabja a
ciklus végén olvasható Káin éneke messziről. Ez
utóbbit pedig, kicsit rendhagyó módon, megelőzi az Epilógus.
A Káin és a Biblia című rész láthatólag egy
monológ (erre utal legalábbis az, hogy a szöveg idézőjelek
közé kerül, s egyes szám első személyben íródott), amire
viszont egy kardal felel (A szomszédok kara). Mindezek
fényében még az is elképzelhető, hogy Kemény egy későbbi
kötetében továbbírja e lírai drámatöredéket.
A kötetet végül három különálló,
egymástól formailag meglehetősen elütő vers zárja, melyek
mindegyike önálló ciklusként is működik. Van köztük
meglehetősen igénytelen, rövid szöveg is (Kis majom),
de van újabb hosszúvers is (a nulla fogalmát elsirató A
semmieset), és egy záróvers, mely a Kesztyű
címűnek lesz méltó párja. A Kis majom beszélője,
úgy tűnik, egy magányos kisgyereket szólít meg a címben
szereplő, meglehetősen bántó kifejezéssel. A vers a város
zúgását (a dolgozó felnőttek világát) állítja szembe
azzal, ahogy a magányos kisgyerek játszik – ami lehetne akár
Kosztolányi-utalás is, de a megszólítás nem
kedveskedő-együttérző, hanem kifejezetten bántó-lesajnáló
tónusa ezt kizárja. A Nulla siratása az eldobott
kesztyű témájának felelevenítése. A dalszerű, sok
ismétléssel dolgozó, strofikus formába öntött történetben
a számok felkerekednek, mert egyre vágynak: el innen! Igen ám,
de „A Nulla itt marad, szegényke”. A brémai muzsikusok vagy
a bibliai Benjámin-történet szerkezetére emlékeztető
meseszerűségben szegény Nulla siránkozik, a számok (Egy,
Kettő, Három és a Többi) viszont bosszankodnak, hogy vissza
kellene fordulni érte. El is határozzák, hogy inkább
feláldozzák Nullát, de nem mennek érte vissza. A
társaságban nyilvánvalóan a leggyöngébb láncszem szerepét
betöltő Nullát mindenfélének kikiáltják: betegnek,
bolondnak, sértődöttnek, rossz színésznek, csak hogy ne
kelljen érte semmit se tenniük. Mivel egyikőjük sem tud egy
igent kinyögni arra a patetikus kérdésre, hogy van-e, aki a
Nullát szereti, végső közös döntésük kegyetlen: „A
Nulla tőlünk megdögölhet.” Ám a történet különös,
csodaszerű fordulatot vesz, a számok végül mégis
visszamennek érte.
Nulla tehát, a Kesztyű párja, megmenekül.
Igaz, hogy sok viszontagság után, és nehezen értelmezhető
módon, de története happy enddel zárul. Ám kérdés, hogy a
kötetzáró verset is tudjuk-e happy endként olvasni. Az egyes
szám első személyű versbeszélő kezébe kerül egy régi
kacat („egy régi fénykép, / egy fél pár kesztyű / vagy
más kacat”), mely szembesíti régi önmagával. Csakhogy itt,
szemben az érdligeti állomással, fordított a vers
értékszerkezete. Míg amaz a romantikus értékszerkezet
jegyében íródott – szép múlt, kiábrándító jelen –, a
kötetzáró vers, épp ellenkezőleg, a múlt hányattatásait
állítja szembe a csoda folytán megszerzett javakkal,
értékekkel („vannak / gyerekeim, múltam, sőt, gerincem”)
s az ebből fakadó mai helyzettel, hogy tudniillik „ma
mennyivel boldogabb vagyok”. Ám mint kiderül, az értékrend
nem ilyen egyértelmű: a beszélő mégis a régi énjét kezdi
siratni, s magát vádolja, hogy megváltozott, ami szerinte az
árulással, sőt az öngyilkossággal ér fel. És ezt a
múltsiratást egy meglepő képpel teszi érzékletessé a vers.
Egy képzelt Belgiumról ír, melyben az autópályák akkor is
– hiábavalóan – kivilágítva maradtak, „Mikor már öreg
és magányos volt Belgium”. A pazarló fényözönt
szánalmasnak, furcsának és pusztulásra méltónak ítéli a
beszélő – de végül mégis megmentendőnek. Hogy mért? Mert
„fölösleges fények nincsenek, / és célszerűek a romok”.
Ha a vers első felével próbáljuk kapcsolatba hozni e
tantörténetet, akkor mintha valami olyasmit sugallna, hogy a
múlt minden fénye és romja menteni való – talán épp ez
tekinthető a költő feladatának. Amellett, hogy az
evidenciákat sem szűnik meg kimondani – se túl ritkán, se
túl gyakran – ahhoz, hogy el ne felejtődjenek. Mindehhez
pedig csak annyit fűz, a kötet utolsó soraként, a költő:
„És gúnyolódni tilos.”
Persze ha ezen a ponton zárnánk le a
kritikát is, úgy tűnhetne, moralizáltunk egy moralizáló
kötet kapcsán. Pedig a kötet igazi erőssége nem annyira az
igazsága (ami szintén tagadhatatlan), hanem a jellegzetes és
nehezen felejthető, Keményre oly jellemző képei. A recenzens
elfogultságával hadd zárjam hát e sorokat a kedvenc
képemmel, értelmezését az olvasóra bízva: „A bogaras
bácsi meghalt. / Szétnyílt tenyeréből / a szarvasbogár
elrepült.” (Magvető, 2006)