Ferdinandy György
Leltár a hegyen
Hetvenéves Sándor öcsémnek
Anyai felmenőink, Haltenbergerék nem
voltak konkvisztádorok. Igaz, hogy az új – a tizenkilencedik
– század elején nekivágtak a világnak, de nem lehet
mondani, hogy szülőföldjüktől, Burgenlandtól túl messzire
jutottak. Onnan is csak keleti irányban: azokban az időkben
kelet felé terjeszkedett Ausztria. Péter Pál, a kivándorló
fia már Kassán született, ott létesített a családi saga
szerint valami gyárfélét – posztógyárat? – az atya.
Péter Pál kassai lányt vett feleségül,
Gurdely Johannát. De addigra már belefáradtak a hódításba
Haltenbergerék. Az, hogy – drang nach Osten! –
tovadübörögjenek Galícia, az ígéret földje felé, már
eszükbe sem jutott. Legszívesebben visszamentek volna a Lajta
menti Bruckba, Péter, az ős vissza is járt, megint csak a
családi saga szerint.
Sándor, az unoka még Kassán született, de
már a kiegyezés után. A fejlődő székesfőváros, Pest-Buda
pedig felszippantotta a hozzá hasonló ambiciózus
fiatalembereket. A Műegyetem hallgatója, dékán. Rejtőre
magyarosít, anyám szerint azért, hogy ne legyen német nevű
ember az intézet első mérnöke.
Pesti lányt vesz feleségül, de Rosenthal
Vilma is new comer: Galíciából érkező atyja
születési helye Jenikau, Hosteczov. A bevándorlók
összetartanak. Vagy már akkor sem fogadták be őket az
őslakosok?
Eddig ez így nagyjából rendben van. A
Bruckból elszármazó ősapa unokája megtalálta a helyét.
Találmányairól köteteket írnak, mellszobra ma is ott áll a
Műegyetemen.
Buda azokban az időkben a Várhegy
környékét jelentette. A Rejtő család Pesten, az újonnan
felépült Nagykörúton lakott. Az, hogy kijártak a budai
hegyekbe, valószínű. A hétvégi kirándulások emlékét
őrzik a régi, ezüstpitykés sétabotok. Budán ráadásul
bajorok éltek, a Várhegyet körülölelő dombokon pedig kék
kötényes svábok művelték a földeket. A présházak és a
bodegák között Rejtőék nyilván otthon érezték magukat.
A nyolcvanas években azonban a filoxéra
néhány hónap alatt kipusztította a budai szőlőskerteket. A
gazdák mindent elveszítettek. És akkor Sándor, a feltaláló
váratlan húzással megvett egy ilyen lepusztult szőlőhegyet.
A rög – van ez így néha – megszólítja azokat, akik
elhagyták a szülőföldjüket. Mindenki a városba özönlött
azokban az időkben, arról, hogy előrelátó lett volna a
mérnök úr, józanul mérlegelve szó sem lehetett.
Rejtőék élete megváltozott. Hétvégén
kijártak a hegyre, tervezgettek, művelték a kertjüket.
Felhúznak egy kis házat is a szerszámoskamra, a sufni helyén.
A verandáról kelet felé, a királyi palotára és a
Citadellára nyílik a kilátás. Este szalonnát sütnek, nézik
a Vár kupoláin lenyugvó vérvörös napot.
Nagyapánk: Sámuel, Sándor és Vilma fia már
a Monarchia békés, boldog éveiben született.
*
Az Adlersberg – a mai Sas-hegy – két apró
csúcsát köpenyszerűen veszi körül az agyag. Nem lehetett
könnyű bort termelni ezen a tapadós márgaköpenyen. Patakok,
vízfolyások a budai hegyek alatt nincsenek. A víz árkokban
ömlik az esőzések után, az Irhás és a Csörsz kettő azok
közül, amelyeket ismerek.
Egyetlen sziktatömb tör át az agyagon. Ehhez
támaszkodik a ház, amit Sándor épített. Szőlőtőkék már
nincsenek a domboldalon, legfeljebb itt-ott néhány mandulafa,
és a barack, ami nem kellett a filoxéra tetveinek.
A szikla alól mintha csorgott volna valami
satnya erecske. Dédapám kikövezte a medrét. Átszivárgott a
mai Vas Gereben, majd a Vércse utcán. Lent, az egyik Fürj
utcai kertben építettek neki egy kőkutat. Elapadt volna?
Végig kellene kérdezni az embereket. Erről én persze csak
álmodozom itt a trópuson. Tény, hogy a Sas-hegy első
telepeseinek lajtos kocsin hozta fel a vizet a donauwasseres.
Sándor háza 1905-ben épült, pontosabban
ekkor építették hozzá a konyhát és a szobát a régi
sufnihoz. Amikor nyugdíjazta az egyetem, kiköltözött a hegyre
a család. Rosenthal Vilma, a pesti lány nem valami lelkesen.
Dédapám gyümölcsfákat ültetett,
naspolyával, szederrel, birsalmával kísérletezett. Érdekes,
hogy a füge nem jutott eszébe. Pedig a törökök már a
hódoltság idején teleültették fügével a Gellért-hegyet.
A kert felső határa a mai Korompai utca volt,
és lenyúlt a rétig, ahol a Vércse utca van. Amikor
felparcellázták a Sas-hegyet, már az öreg felett is
elszálltak az évek. Egyre kevesebbet tudott megművelni
belőlük, apránként eladogatta a telkeket.
Fiatalon halt meg, hatvankilenc évesen. Fia,
Sámuel addigra már az Új Szent János Kórház főorvosa. Ő
az első, aki az egész életét itt élte le, a hegyen.
Felvidéki nagyanyám családja is. Szabó
Emília nem fanyalgott, mint az anyósa. Lekvárt főzött,
dunsztolt, szárított. A spájz nála még nagyobb, mint a
konyha. Édesapja, a baumeister építette a kőbányai Szent
László-templomot. Ezen az ágon bajor a család. Kassán át
érkeztek Pest-Budára ők is, Haltenbergerékkel egyidejűleg.
Az első világháborúig nem épült még be a
hegy. Nagyapám nyúlra, fácánra vadászott a kertben. Szeretem
elképzelni, hogy a Farkasréten farkasok éltek, és sasok
fészkeltek a Sas-hegyen. A háború után kezdtek csak
építkezni az úgynevezett konjunktúralovagok. Akkor jött ki a
Krisztinavárosból a Németvölgyi temetőig az ötvenkilences
villamos. A másik oldalon, Saxlehnerék telkén felépült az
apácazárda, a Notre Dame de Sion. Addig csak a mai
BAH-csomópontig jött ki a Belvárosból a busz, de most
felépült a Hegyalja út, és már a temetőfőkapuig pöfögtek
a hosszú orrú nyolcasok.
A Zólyomi (ma Sas-hegyi) út kettévágta a
kertet, amiből a harmincas évekre már csak hat parcella
maradt. Három a Zólyomi úton és három a Vas Gereben utcai
oldalon. A hatból négyen tovább kertészkedett nagyapám. A
távolabb esőkből fent teniszpálya, lent, a Vas Gereben
utcában pedig családi ház: anyám hozománya lett.
Mert 1912-ben anyánk, Rejtő Erzsi is
megszületett.
Nagyapámról kevés emlékem van. Pedig nincs
ember a földön, aki többet foglalkozott volna velem. Tőle
örököltem a germán ősök pontosságát és rendszeretetét,
ami egész életemben semlegesíteni tudta az apám családjában
dúló öngyilkos végleteket.
Nem írt és nem olvasott sokat, de szigorú
erkölcsi normák irányították az életét.
Disszertációjának témája a csecsemőhalandóság volt.
Őrzöm egy különlenyomatát, mert a tanulmány a Katholikus
Szemle 1908-as évfolyamában is megjelent. Ugyanebben az évben
írt egy másik népbetegségről, a tüdővészről is.
Szociális érzékenységű orvos, igazi
humanista. Hívő ember és tudós: megállapítja, hogy a
természettudományok minden vallástól függetlenül is
felállítják a valláserkölcsi törvényeket. A
szocializmusról – Jézus szocializmusáról – ő beszélt
először nekem.
A kertről nem esett szó közöttünk. Pedig
ha valami fennmaradt utána, az a gyümölcsfák sokasága,
amiket ő oltott, nemesített, ültetett. Soroljam? A
különlegességek, mint a görög naspolya, amit olyan büszkén
mutogatott, és ami – soha nem felejtem el! – nem ízlett
senkinek; a barackfélék sokasága, a sárga bélű és a
magbaváló, a tányér formájú, illatos japán barack. A
birsalmából sűrű lekvárt – mi úgy mondtuk: sajtot –
főzött nagyanyám, Mili néni, aki a konyhában töltötte az
életét, és sohasem nevetett.
A hársfa virágát kiterítettük,
megszárítottuk. Télen, ha megfázott az ember, mindig ott
gőzölgött az asztalon egy bronzvörös hársfatea. Az almát
fent tároltuk a ruhásszekrény tetején, de az almát hozatni
kellett: nem termett meg a Sas-hegyen. Az almásládákból
szögelték össze – a bodzabokor mögött – az első
házamat. Az akácfák virágából lepényt sütött nagyanyám,
a bodzalekvárnál pedig – el ne felejtsem! – nincs
ízletesebb.
Legtovább a mandula él itt a hegyen. Nem
ritkaság ma sem egy százéves mandulafa. A fasorokból is áll
még egy-két feketefenyő vagy diófa. Mert dédapánk, a
feltaláló kedvelte a mértani szerkezeteket: nemcsak fákat,
fasorokat ültetett.
Ő telepítette a tiszafát a konyha elé. Ez a
szívós cserje ma is áll. Köszönök neki, valahányszor
elmegyek a régi ház előtt. Alatta, a száraz tűk selymes
porában játszottak a gyerekek. A másik nagy túlélő egy
fenyőfa, a nagyszülők ablaka alatt. Ágai között a
madáretető. Télen, ha beteg voltam, a szüleim felvittek
nagyapához. Az ablak széles peremén kuporogva néztem a
széncinkéket és a rigókat, amint fürgén csipegetik a
szalonnabőrt és a napraforgómagot.
És hát ma is él egy matuzsálem a kert
közepén: a szeder, ami már akkor is ősöreg volt, amikor anya
született. Kislány korában a szederfa alacsony, vastag ágai
között tanult meg fára mászni anyánk.
Egyszer nagyon kikapott – mesélte. Ritkán
mondott el nekünk ilyen réges-régi emlékeket. A
ruhácskáját – egy hófehér vasárnapi ruhát – megfogta a
szeder, és nagyanyánk nem tudta kiszedni belőle. A vén fa
gyümölcse ma is friss: fanyar, keserédes. Alatta már a
hatodik nemzedék áztatja a sötétlila foltokat.
Az orgonavirágzás ünnep volt
Haltenbergeréknél. Tavasszal ma is sűrű orgonaillat ül a
hegyen. Pedig milyen vad és erőszakos cserje az annyiszor
megénekelt lila orgona! Ha már kiirtani nem tudták – vagy
nem akarták –, megpróbálták sövénnyé, út menti
kerítéssé szelídíteni. A visszanyesett orgona azonban nem
virágzik. És orgona nélkül nem tavasz a tavasz a hegyen.
Nem tudom, ki hozta fel ide a hóvirágot és
az ibolyát. Mili nénire, nagyanyánkra gyanakszom. Samu bácsi
nem vette észre – haszontalannak tartotta – a virágokat.
*
Ebben a kertben minden fának története van.
A teniszpálya mellett állt a kerti bútor. Lehetett valami
napernyőféle is, mert középen lyukas volt az asztal. De
árnyékot, fél évszázadon át, a kétágú mandula adott. Ez
a villa formájú fa borult virágba először, így kezdődött
minden évben a tavasz.
Nem nőtt magasra, és nem volt terebélyes,
megmaradt mindvégig emberszabásúnak. Alatta találkoztak a
sioni lányok és nagyapa hallgatói, a medikusok.
Málnaszörpöt szopogattak hosszú szalmaszálakon, nézték,
amint a Sas-hegy két apró, sziklás csúcsa mögött lebukik a
nap.
Rejtő Erzsi szeplős, szőke lány. Fiúsan,
félterpeszben áll a fényképeken. Hófehérben, a piros
salakon. Ez a sovány, szemüveges fiú az apám. Ott áll ő is
a neccnél, rakettával a hóna alatt.
A helyszín nehezen felismerhető, mert házak
még nincsenek a telkeken. A zárda a legközelebbi szomszéd, de
lent, a város felé, csak a Gellért-hegyet látni a fák
koronája alatt.
A tűzijátékot is innen nézték. A
szalonnasütésnek azonban külön helye volt, fent, a régi ház
közelében. Öcsém egy lépcsőbe építette a tűzhely nagy,
barna kövét, ami hogyan, hogyan nem, megmaradt.
Ötéves lehettem, amikor kezdtek épülni a
környéken a közutak. Jól emlékszem a zakatoló
gőzhengerekre. A kátrány illatára. A nagyrét
szánkópályáiból hamarosan semmi se maradt.
Vasárnap nagyapa kivitt a Hegyalja útra, Wolf
Károly villája elé, és megmutatta, hogyan kel át az ember
egy ilyen forgalmas műúton. Először jobbra – mondta –,
majd balra néz, és megvárja, amíg elrobog előtte a forgalom.
Hát várni kellett is egy darabig. A Hegyalja
(akkor még Wolf Károly) úton akkoriban még nem sok
gépjármű robogott. A bemutatót rövidesen megismételtük:
akkor tért át a „jobbra hajts”-ra az ország, és attól
fogva minden gyalogosnak fordítva, először balra kellett
néznie.
A hosszú orrú, gőzölgő nyolcas autóbuszt
még így is megcsodáltam. Ma is tudom, hol voltak a megállók
a bal oldali közlekedés idején. Ez a sarok már akkor is a
Sion-lépcső névre hallgatott.
Buszok már voltak, de még mindig éltek
nyulak és fácánok a hegyoldalon. Rókák is állítólag. És
tavasztól őszig – akárcsak ma – sündisznók szuszogtak a
gyümölcsfák alatt. Szeretem elképzelni, hogy már
Haltenbergerék idejében is itt csörtetett egyikük-másikuk.
Ahogy múltak az évek, és a szőlők helyét
átvették a gyümölcsösök, egyre több énekes madár rakott
fészket a hegyen.
Mert szőlő az én gyerekkorom idejére alig
maradt. Kogutovicz Manó tizenkilencedik századi térképe
(átdolgozta Czakó István) még két parcellát jelöl meg. Az
egyik Wolf Károly telkén, a másik alattunk, a Vércse utca
felé eső oldalon.
Nagyapa birtoka körül gyorsan felépült a
villanegyed. Néhány ház ugyan már előbb is állt. Mint
Gottermayer könyvkötőmester cirádás palotája, Riegler úr,
a hídvámszedő istállója a Lejtő úton és a
krisztinavárosi Pató család zöld zsalugáteres házikója
messze fenn a hegyen. Ahol mindenféle szörnyetegek éltek.
Haragos siklók, példának okáért. Hogy kire és miért
haragudtak, azt senki se tudta. Azt viszont igen, hogy ha
megnőnek, kétméteresek.
*
Az első lövést nem az oroszok és nem a
németek adták le a Sas-hegyen. Aznap éjjel a nagyszülőknél
aludtam, és amikor a hajnali szürkületben kikukucskáltam a
vécéablakon, két óriási, túzok méretű madár gubbasztott
a hársfa csupasz ágaiban. Felráztam nagyapát, aki a nagy
sietségben még a pápaszemét se tette fel: – Fácánok! –
súgta izgatottan, és csak úgy, a mosdó ablakából,
lepuffantotta a két lampiont, amit ilyenkor, ősszel
újságpapírba csomagoltunk, hogy meg ne repessze őket a fagy.
Meg kellett fogadnom, hogy ez a baklövés a
kettőnk titka marad. Nem rajtam múlott: Budát hamarosan
elérte a front, karácsony után már katonák lövöldöztek a
Sas-hegy-oldalon.
A csúcsokra légvédelmi üteget
telepítettek, svéd boforcokat. A sziklák között
kirobbantották a mára Tájék utcára keresztelt katonai utat.
Gyerekkorom Sziklás-hegysége attól fogva mindig másokhoz
tartozott. Természetvédelmi terület volt negyven évig, ma
pedig – tempora mutantur – a sziklák között biztonsági
őrök harci kutyákat idomítanak.
Megérkeztek az első menekültek is.
Kárpátaljáról nagyapa rokonsága, Bernovics Miluék. Rájuk
nem emlékszem, de arra igen, hogy két kölyökkutyát hoztak
magukkal, Csinit és Csulit. Anyánk felfogadott egy erdélyi
fiatalembert, és attól fogva – talán két vagy három
hónapig – ugrált körülöttünk egy fehér kesztyűs inas.
Ő, János ültette a cseresznyefát a
gyerekszoba ablaka alá. Emlékszem, feneketlen gödröt ásott.
Mi hárman: öcsém, húgom meg én, áhítatosan lestük minden
mozdulatát. Mintha sejtettük volna, hogy milyen fontos lesz
még ez a fa. Ötven év után derékmagasságban fűrészelte el
a sógor, hogy emlékeztessen, mint egy totemoszlop: vele
koplaltuk át a huszadik századot.
Volt egy diófa is anyánk háza mellett, lent
a teniszpálya alatt. De a nagydiófa, amin a hinta lógott,
telitalálatot kapott.
Hogy Jánossal mi lett, nem tudom. Nagy
jövés-menés volt azokban az időkben a lenti házban.
Konyhalány, kertész, szobalány. Bejárónők: varrónő és
mosónő, házmesterek. Hogyan tartott el egyetlen fizetés ennyi
embert? Az úri házaknál nyilván éhbérért dolgoztak a
háztartásbeliek.
Irén néni zongorázni tanított. Csúf
vénlány volt, ragyás és magas. Nagyon kellett neki az a kis
pénz, szótlanul elviselte minden gonoszságomat. Ha felmásztam
egy fára, leült, és kottával a kezében szolmizált nekem.
Lent, a Vas Gereben utcai oldalon két fa
hajolt át a sövényen: egy kajszibarack és a korai cseresznye.
A barackokba kutyagumit tettünk, és üvöltöttünk a
gyönyörűségtől, amikor Irén néni beleharapott. Úgy
kellett neki! Városi lány volt, nem tudta, hogy a magbaváló
gyümölcsből először ki kell dobni a magot.
A sárgabarackot kidöntötte egy katonai
teherautó. A katonák keresztülgázoltak mindenen. A garázst
csak azért hagyták meg nekünk, mert ott nyulat tenyésztett
anyánk: piros szemű angóranyulakat.
Az őszibarack mellett a legtöbbet a
cseresznyefélékkel kísérletezett nagyapa. Minden fajtának
más és más neve volt: mi csak úgy mondtuk, korai és késői
cseresznye, fekete, ropogós vagy világos. Meg hát a
sokféle-fajta savanykás ízű meggy.
Volt nagyapa kertje alatt – a nagykertben –
több apró szemű vadcseresznyefa is. Nyilván ezeket is
keresztezte az öreg. Kettő közülük óriásira nőtt. Alattuk
volt a bombatölcsér, amibe Velák úr, a vasutas elföldelte a
nagyszüleimet. Én pedig végignéztem, fent, az ágak között,
amint exhumálta és azonosította – agnoszkálta – őket
két csizmás, bajuszos ember: a temetkezési vállalat.
A másik fa, ami kihajolt az útra, egy korai
cseresznye. Olyan korai, hogy már május végére piros.
Könnyű felmászni rá, és messze ellátni az ágaiból, kint
az utca felett.
Innen csodálatos események tanúja lehet az
ember. Végignézheti, amint felépül, szemben, Faragóék
fehér villája, az első lapos tetejű ház a hegyen. Nem sokkal
később pedig láthatja Faragó Lizi esküvőjét, már ami a
ceremóniából az utcai oldalra esett. A fiatal pár
érkezését, a sürgölődő fényképészeket.
Faragóékról azt suttogták, hogy zsidók.
Senki se vette fel velük a kapcsolatot. Azután jöttek a nehéz
idők, és ők nem varrták fel a sárga csillagot. Akkor meg azt
találták ki, hogy azért, mert dúsgazdagok. Az utcában
később is csak én köszöntem Faragó bácsinak, és Lizi is
csak velem beszélgetett. Ma már az utódok élnek a házban, az
öreg Faragóra, de talán Lizire sem emlékeznek már a
gyerekek.
A háború után Vércse utcai barátommal,
Papp Jóskával fészket építettünk a sövényben, a korai
cseresznye alatt. Fel-le ugráltunk, mint a majmok. Ládában
tároltuk a lőszert, a színes rakétákat, dinamitrudakat.
Amíg egy kézigránát fel nem robbant a Jóska kezében.
Túlélte. Ötvenhatban, amikor utoljára láttam, megint csak
lőszert rakodott.
Állítólag Svájcban élt, az emberek sok
mindent mesélnek. Amikor hazatelepült, a húga üvegverandás
régi háza helyébe kacsalábon forgó villát épített.
Valahogyan mindig elkerültük egymást. Pedig jó lett volna
látni a fiút, akivel együtt robantgattunk a hegyen.
A cseresznyefa túlélte az oroszokat és a
németeket. A hegyen újra megindult az élet, az emberek
eltakarították a romokat. A Notre Dame apácái Costa Ricába
kerültek. A Sion épületében, az Oleg Kosevojban szovjet
ösztöndíjasok készülődtek a moszkvai egyetemre, huszonéves
sihederek.
Később nem eggyel találkoztam Nyugaton. Nem
találták a helyüket az aprócska hazában, volt, aki
Moszkvából egyenesen Párizsig rohant.
Egyikük, a Horn Gyuszi megírta ezeket az Oleg
Kosevoj-os éveket. Még azt is, hogy a környező
gyümölcsösökbe cseresznyézni jártak. Valóban, a korai
cseresznye utcára nyúló ágát egyszer letörték a moszkvai
ösztöndíjasok. Gyula már miniszter volt, miniszterelnök,
amikor anyám megírta neki. Becsületére legyen mondva,
válaszolt. De kisgyerekkorom cseresznyefája akkor már régen
nem létezett.
Nem emlékszem rá, hogy anya különösebben
szerette volna a kertet. A háború után azonban ő vette át
nagyapa szerepét. Minket, gyerekeket is befogott: megtanultuk a
trágyázást, a nyesést. Tányért ástunk a fáknak, ez a
tányérásás évről évre visszatért, rögeszmeszerűen.
Kecskénk volt, kacsa, disznó, házinyulak.
Persze élni is kellett valamiből, és ez a háztáji gazdaság
önmagában nem biztosította a mindennapi kenyeret.
Haltenbergerék kertje – mondom – hat
parcellából állt, aztán, egyiket a másik után, anya eladta
a Sas-hegyi útra néző telkeket. Először dédapánk házát,
ez volt a legfájdalmasabb. A mellette lévő parcellát Nagy
úr, a cukrász vette meg. A teniszpályát már a
távollétemben adta el, egy hálószobabútor áráért, a
húgom.
Idegenekhez kerültek a tiszafák és a
kétágú mandulafa. De Haltenbergerék régi háza még ma is
áll. Vissza fogom szerezni! Néha még ma is róla álmodom. A
két másik telekre pedig sokemeletes épületet húzott fel az
új tulajdonos.
A nagykertből – nagyapa barackosából –
csak a lenti, a Vas Gereben utcai keskeny sáv maradt.
*
Hárman vagyunk testvérek, a kert maradékát
három részre osztotta anyánk. Húgom a házat kapta, mi
ketten, fiúk, a két parcellát, ami a nagykertből megmaradt.
Az egyiket, az enyémet, eladta öcsém. Azt
beszélték, hogy a disszidensek ingatlanait ki fogják
sajátítani. Kétszer is eladta, mert az első vevő – mint
mesélte – túl lassan fizetett. Társasház épült a naspolya
és a japán barack helyén, ormótlan, szürke épület.
A másik telken öcsém családi házat
épített. Megmenekült két őszibarack és egy mandula. És a
szederfa: a matuzsálem, ami már akkor is öreg volt, amikor
anyánk született.
Pedig tövig visszavágtuk a háború után:
egy légiakna pontosan a tövébe esett. De ma már újra ez a
legöregebb gyümölcsfánk. Sötétlila foltot hagy ma is, ki
lehet próbálni rajta az új vadnyugati vegyszereket.
Húgom telkén áll még egy feketefenyő is, a
régi fasorból, amit dédapánk átlósan, a Zólyomi és a Vas
Gereben utca közé ültetett. Ez alá temettük Bernovics Milu
kutyáját, szegény Csinit, aki hét évet élt egy
puskagolyóval a szíve alatt. Ez a részlet is az utolsó
feketefenyő életéhez tartozik.
És hát virágoznak még a lila és a fehér
– mint mondtuk: dupla – orgonák, a régi nagydiófa helyén,
a házmesterlakás ablaka alatt. Itt, ebben a szuterénben élte
le anyám a négy évtizedet, ami a huszadik századból maradt.
Ő gondozta a futórózsát, a tavasztól őszig illatfelhőben
úszó virágágyásokat. Egy-egy tulipán vagy gyöngyvirág
még ma is áttör a kövek közt. Mert húgom lánya városi
fiút hozott a házhoz. Azt a fajtát, aki csak azért jön ki a
zöldövezetbe, hogy kivágja a fákat, és lebetonozza a gyepet.
Ez most a divat: parkosítani kell a gyümölcsösöket.
Felnőtt az új nemzedék, megkezdődtek a
ráépítések. Először öcsém manzárdlakása, azután a
tetőtér-beépítés, húgomék feje felett. Ez a világ sora,
egymásra torlódik az emberiség. Nincs már messze a
népsűrűség, amelyben – mint a patkányokon már kimutatták
– egymás torkának esnek majd az emberek.
Az új nemzedékek nem tudják, hogy milyen
lehetett a régi álom: a Kert-Magyarország. Hogy milyen volt
Haltenbergerék gyümölcsöse itt, a Sas-hegyen. Tenyérnyi
franciakerteket terveznek, ahonnan játszóterekre és uszodákba
száműzetnek a gyerekek.
De öcsém és húgom családja, akárhogyan is
vesszük, mégiscsak sas-hegyiek. Mert körös-körül új,
ismeretlen emberfaj vette meg a telkeket. Garázsokat építenek,
és harci kutyákat tartanak, vérebeket. Az autós kultúra
alkonyán autókból nézik a hegyet. Még szerencse, hogy akad
közöttük egy-egy ritka kivétel. Akivel beszélgetni lehet.
Az ember azt hinné, hogy ebben a külvárosi
világban már nincsenek állatok. Pedig vannak! Beköltöztek
vidékről a dolmányos varjak, a szajkók (mint ma mondják: a
telefonmadarak). Befészkeltek a padlásterekbe a nyestek, téli
hajnalokon még a vaddisznók is a kukák körül keresik az
élelmüket. Úgy látszik, vidéken se jobb a helyzet. Hogy el
ne pusztuljanak, az állatoknak meg kell szokniuk az embereket.
Öcsém házában van a dolgozószobám. A
sarok, ahol írom ezeket. Az ablakból a Vas Gereben utcára
nyílik a kilátás. Fiúk, lányok vonulásznak az Oleg
Kosevojból lett Arany János iskolába, hangos, vidám gyerekek.
Haltenbergerék pedig szétszóródtak a
nagyvilágban. Gyula Caracasban, Kinga a Felvidéken. Anyánk
Farkasréten, a nagy- és a dédszülők kirabolt kriptája
alatt. Rejtőék közül már csak Ninette néni él, Svájcban,
kilencvenöt évesen. Vele kihal dédapánk ága. A szederfa
áll. Nem ismerek más Haltenbergeket.