Kortárs

 

Dobai Péter

 

Megnyílnak visszafelé mind a múltak,
a valaha befejezett időségek

 

Mária Rómában, A. D. 2007. április 23 – május 7.

között készült fényképfelvételeire megkísérelt

versátiratok

 

Megnyílnak visszafelé élően mind a Múltak,
mintha lennének megint, másodszor is Jövők!
Sokszázados kősírokon, évezredekkel életünk
előtt elhervadt por-virágok susogásával
ismeretlen életek idői hívnak elindulásra – hová?
Talán út nélküli utazónak? Higgyük, hogy a lélek
táguló erőtere célok nélkül is lehet éltető vonzás,
ismeretlen helyek utáni honvágy, útra késztető,
barbár-boldog erő, és talán nem is az a fontos,
hogy valaha is hazatérjen az ember, csak induljon
holmi csomagok nélkül el, ama rejtélyes
elmúlt virág-hívások felé, volt tavaszok, tűnt tengerek felé…
Minden szó: enigma. Megfejthetetlen. Emlékek…
Kérdés az, hogy mi nem emlék.
Bizony, emlék az eljövendő holnap is, akárcsak
a soha el nem jövendő… Az élet emlék! Emlék,
mint az első születés, mint az első szerelem,
mint az első halál…
_ _ _  

Milyen fenyegető káprázat, Mari, hogy a fényképeken
megörökített tört falak, eltűnt templomokból megmaradt
fehér oszlopok, zúzott diadalív-domborművek,
beomlott vízvezetékek, időkezdetek óta vizet
zubogtató élet-kutak, megsüllyedt terek, szépséges, újra
élni kész női torzók, távlatukat veszített utak és minden,
ami minket akkor körülvett, amikor exponáltad
ezt a fényképet: úgy tűnik, e nagyságos romvilág
mégsem a múlté, hanem most születik, most épül,
kiknek keze által? – Vénusz templomának és teste
szobrának magához intő, létezni tetsző töredéke:
most jön világra, és mi, Mari, mi távozunk ismeretlen,
idegen Múltak éppen most kövezett sugárútján,
szegélyezik bár fekete gyászciprusok és kirabolt
szarkofágok, mégis ijesztő tempóban készül az út,
amelyen mi ketten megyünk el,
és vár ránk
senki,
semmi,
és ott kell majd többé soha nem élni,
csak szótlanul szeretni és egymást nem feledni – – –

ám nem tudni, mi végre, de hátha szótlanul,
ha ugyan nem a szavak helyett:
megszólal valaha soha le nem élt életünk – – – 
Miért a végtelen egyszemélyes?
Mari, miért nem maradsz végleg velem,
hozzám szervülten, örök reményben,
összes tervben, emlékben: egyesülten?
Avagy mégis szebb külön, más-más
végtelenben egynek érezni, ifjúnak emlékezni
s távolnak – szenvedni egymást?

Hallgatnak a római kövek, kutak:
magukba temettek minden filozófiát
s vele el az összes félt fájdalmakat
s annyi fájdalommal együtt minden félelmet,
úgyszint’ a hiábavaló rémületet önmagunktól,
az álmokat fölszaggató riadásokat is,
végül csak bátor, szép emlékeink maradtak meg,
hiába, hogy immár minélkülünk:
az emlékek mind jövő idők, mint a szerelmek – – – !

 

 

 

Andromeda

 

Pieter Paul Rubens nyíltan pornográf

festményének inspirációs erőterében

 

Eternal source of light divine.”

 

Olvassuk térdeplő alázattal a Végzetviselők
élettörténetét: tisztító könnyekkel
világtalan szemünkben.
– – –
Költő, képzelődj és lásd bátran, amit látsz!
Andromeda? Mintha magát a galliai, a narbonne-i
szentet és martyrt, a praetorianust, a harcos
Szent Sebestyént festette volna meg Rubens,
mintha mezítelen teste felé most röpülnének
a nyílvesszők, hogy halálra sebezzék… de nem!
A praetorianusok parancsnoka valójában egy megláncolt,
lemeztelenített leányzó, Kepheus etiópiai királynak
és Cassiopeiának leánya, nereida-lény, kit Neptunus
erőszakkal akart megszerezni, hogy testének fehér
sirálya övé legyen, ám Perseus a Pegasuson röpült
a sziklához láncolt leány kiszabadítására,
majd az őrző szörnyeket legyőzve nőül vette, végzetesen.
Azóta régen csillag lett Andromeda, senki se tudja,
mily meteorokkal, tán üstökösökkel szeretkezik,
kit ölel viszont najádi teste, hősi melle, fedetlen ágyéka,
kinek vet hanyag odaadást a narbonne-i praetorianusok
kétnemű parancsnoka!?
Csillag lett Andromeda! Izzásából lassan kihűlő égitest.
Ugyan mi volna az, amit meg nem tehet?
Vagy aki végleg csillag a végtelenben,
az csak a végességben elveszítettet szerethet,
és többé senki mást, csak messzi, más, második önmagát?!

 

 

 

Bátorság-paradoxon

 

Ősz van most? Tél?
Nyár vagy tavasz?
Egyik sem. Éjszaka van.
Csak álmodtad az évszakokat.
Félsz. Nem félsz.
Félni nem vagy bátor.
Jön majd éj,
amelyre nem jön virradat.

 

 

 

 

 



Nyitólap