A
szellem napvilága
avagy: Volt egyszer egy
közgyűlés
Albert Gábor: Nem a nyolcvanas
években kezdődött, ez már mindeneknek a folytatása volt.
Mondhatnám úgy is, hogy folyamatos jelenben éltünk, amelyben
szinte nem lehetett nem észrevenni, hogy sokkal szabadabban
lehet megszólalni. Bizonyos újságokban, például az akkori
Élet és Irodalomban olyan cikkek jelenhettek meg, amelyek
jelezték, hogy alig észrevehető repedések keletkeztek a
rendszerben, melyeket az emberek – én magam is – igyekeztek
tágítani. Ebben az időben kétféle rendszert bíráló
irodalom volt Magyarországon. Egyrészt a szamizdat irodalom,
másrészt néhány olyan hivatalos irodalmi folyóirat, hetilap,
amely olykor-olykor szinte észrevehetetlen, a rendszer
lényegét bíráló írásoknak adott helyet. Ezek közé
tartozott a már említett Élet és Irodalom is, amely tudatosan
vállalta ezt a szerepet.
Ebben az időben a Magyar Írószövetség volt
az egyik olyan fórum, ahol ’86-ban, de már a ’83-as
közgyűlésen is, olyasmik hangzottak el, amelyeknek normális
körülmények között a Parlamentben lett volna helyük. A
magyarság létét, sorsát érintő kérdésekre gondolok.
Eörsi István: ’83 márciusában
volt egy olyan beszélgetésem Kis Jánossal, hogy kihívott a
lakásomból, s innen tudtam, hogy komoly beszélgetés készül,
mert a lakásom be volt poloskázva. Ekkor azt mondta, úgy
látszik, a Szovjetunió előbb-utóbb válaszút elé kerül.
Vagy lemond a birodalmáról, vagy ledobja az atombombát.
Tudniillik most érkeztünk el odáig, hogy a hadiiparban sem
tudja a versenyt tartani az amerikaiakkal, tehát előbb-utóbb
olyan helyzetbe kerül, hogy zsarolhatóvá válik. Ha az
atombombát ledobja, nekünk nincs mit tennünk, mert akkor
tudjuk, mi lesz az eredmény. Ha nem, akkor fel kell
készülnünk valamilyen módon a változásra. Ezt már
’81-ben mondta; ama nagyon kevés ember közé tartozott, aki
ezt így végiggondolta. És én ezt nagyon komolyan elhittem
neki. Németországi élményeim is ezt mutatták. Hazajöttem,
azt láttam, hogy egy államhatalom görcsösen próbálja a
régi formákat fenntartani, már inkább csak a formákra
helyezve a hangsúlyt, senkitől nem kívánták meg, hogy
párthűen gondolkodjon, csak legfeljebb azt, hogy a
gondolatainak a megfogalmazása közben – akár írásos, akár
szóbeli megfogalmazása közben – bizonyos tabukat még
tartson tiszteletben. Azt is láttam, hogy az árak, a húsár
például, az élelmiszerárak, mennek fölfelé. Már a
börtönkönyvemben is megírtam azt, amit később ezen az
írószövetségi kongresszuson elmondtam, hogy Kádár a
hatvanas évek elején egy kompromisszumot ajánlott föl a
vezető értelmiségieknek – mert igazából a munkásokat és
parasztokat nem kérdezték erről a dologról –, azt mondta,
hogy több húst és több szabadságot kaptok, ha elismeritek a
hatalmamat, és ezt egyéb opció és egyéb választás híján
elfogadták. Kádár betartotta az ígéretét, és ezzel
sikerült neki igen kitűnő embereket őszinte hívévé tenni.
Vagy legalábbis a lojalitást fenntartani. Ebbe én nem
szálltam be kezdetektől fogva. A legelején nem is
szállhattam, mert börtönben voltam, ’60-ban szabadultam, és
más élményeim voltak, mint a kint lévőknek. A mindennapos
megaláztatások szertartásai és a halottak, akiket
hátrahagytam, nem engedték meg, hogy én ebbe beszálljak.
Hazajövetelem után azt figyeltem meg, hogy az igény mögül,
amelyet a párt funkcionáriusai továbbra is hangoztattak,
hiányzik a hit, hogy ez megtartható. Az is látszott, tudtam is
róla, hogy különféle szerveződések vannak. Már két fő
szerveződés volt: a demokratikus ellenzék, amelyik urbánusnak
is mondható irodalmilag kifejezve, mindenesetre olyan
ideológia, amely valamilyen baloldali, akár marxista
áramlattól eredeztette magát, és ha attól nem is jobb felé,
de a marxizmustól feltétlenül elfejlődött majdnem mindenki,
rajtam kívül. Az én eszmevilágomban maradtak marxista elemek
vagy ilyesfajta világnézeti tömbök mindmáig, amiket nem volt
okom kivetni a hajómból. A másik a népies áramlat, amelyet
Csurka és Csoóri vezetett, és amelyik igazából a
felszabadulást elsősorban mint nagy nemzeti eseményt fogta
föl. Olyan eseményként, amely a távlatban lehetőséget
teremt egy Duna menti nagyobb Magyarország megteremtésére is.
Ezek a vonalak akkor már teljesen világosan látszottak. Én
nem vettem részt a monori konferencián, mert nem voltam
Magyarországon. De ennek a híre írásban is, szóban is
eljutott hozzám, és ezt a kétfajta áramlatot viszont is
láttam az írókonferencián, és ezenkívül egy roppant
tömeget, mely nem tudta, hogyan viselkedjék, óvatos volt még,
fogta a száját, vagy óvatosan bírált, de alapjában
vitathatatlan volt, hogy a pártállam elpusztulásáért nem
ejtenének egy szem könnyet sem.
Fekete Gyula: Elég furcsa idők
voltak, mert akkor már érződött, hogy itt valami változás
érlelődik. Tulajdonképpen az Írószövetségben már
’81-ben, akár azt is mondhatom, hogy megcsináltuk már a
rendszerváltást, amikor a ’81-es közgyűlésen az
Írószövetség átvette a hatalmat. A Párt vezető szerepe
már oly mértékben megfinomodott, hogy azt nehéz volna vezető
szerepnek tekinteni, mert mindenben az elnökség és a
választmány döntött. Igazság szerint már ’85 végén is
szó volt arról, hogy meg kell tartani a közgyűlést, mert
emlékezetem szerint a mandátumunk ’85 végéig tartott. Én
– alelnök voltam akkor – nem is akartam belemenni a
mandátum meghosszabbításába, mert semmi jogalapunk erre
nincs. De a pártközpont úgy érezte, hogy még nem készült
fel igazán a hatalomátvételre. És emiatt halasztódott a
közgyűlés. Azt kell mondanom, különféle módszerekkel
próbálkoztak. Azt hiszem, az egyik próbálkozási forma az
volt, hogy rá kell ijeszteni az írókra. Így betiltották a
Tiszatájat, tulajdonképpen igazán nem is tudták
megmagyarázni, miért, csak utólag kerestek magyarázatot a
betiltásra. Volt „Csurka-ebzárlat”, voltak
erőszakoskodások, ami ellen mi persze tiltakoztunk, de
természetesen olyan területeken csinálták, ahol nekünk nem
volt döntési lehetőségünk.
Berecz János: Gorbacsov egy évvel
korábban lett főtitkár. Ő egy olyan politikát kezdett el,
amit mi úgy értékeltünk, hogy hasonlít a miénkre is
bizonyos vonatkozásban, kivéve a mezőgazdaságot, mert a
mezőgazdaság a Szovjetunióban végig végtelenül elmaradott
és nyomorult állapotban volt. Még arra is emlékszem, hogy a
francia TV megkérdezte a véleményemet a peresztrojkáról meg
a glasznosztyról. Mondom, körülbelül úgy állunk a mostani
pillanatban, hogy Szása fölhívja Igort reggel: Olvastad a mai
Pravdát? Azt mondja: Nem, mi van benne? Azt én telefonban nem
merem elmondani. Szóval, nem volt az eléggé kiforrott
állapotban, bár az látszott, láttuk, hogy a két nagyhatalom,
a Szovjetunió és az Egyesült Államok próbálkoznak bizonyos
közös nevezőt találni a nemzetközi problémák
megoldására. Ennek a levegője érezhető volt, de csak
’87-ben kaptunk arra utalást szovjet vezetőktől, hogy
feladják a térséget, és képtelenek gazdaságilag sokat
segíteni. ’86-ban már érezhető volt, ’87-ben pedig
kifejezetten tudtuk, hogy a ’85-ben, az MSZMP XIII.
Kongresszusán elfogadott gazdasági program teljesíthetetlen.
Már úgy is neveztük, hogy csőd. Kádár Jánosnak nem nagyon
tetszett ez a kifejezés, ő ragaszkodott volna a
„fejlesztés” meg „az életszínvonal bizonyos rétegeknél
való javítása” meg a „már látjuk a fényt az alagút
végén” kifejezésekhez, ez nem volt ’86–87-ben teljesen
így. De ’86-ban még küzdöttünk, a másik pedig az volt,
hogy akkor már megindult ismét egy értelmiségi és főleg
írólázadás. ’81–’82-ben volt a Csoóri ügye, aztán
jött a Tiszatáj, akkor már az Írószövetség választmánya
is tiltakozott, 114 író levelet írt a Központi Bizottságnak,
hogy ne hatalmi eszközökkel foglalkozzon az írókkal, az
Írószövetség problémáival, illetve azokkal az
eszmei-politikai problémákkal, amelyeket akkor az
Írószövetség felvetett és képviselt.
Albert Gábor: A közgyűlés első
napjának utolsó szünetét tartották. Bodnár György volt az
elnök, s a szünetben odamentem hozzá. Éppen Cseres Tiborral
beszélgetett.
– Jelentkezésemet a felszólalásra –
mondtam nekik – már a déli szünetben leadtam. Örülnék, ha
nem tennétek át a következő napra.
Igazság szerint ők sem tudták, milyen
cédulával „kártyáztak”. Azt mondták, rendben van, és a
következő ciklust azzal nyitották meg, hogy a Vigadóban nyolc
órakor hangverseny kezdődik, takarítani is kell, tehát – ha
jól emlékszem – előttem csak Alföldy Jenő kapott szólási
lehetőséget, utánam pedig Kiss Gy. Csaba. Ők sem sejtették,
hogy – talán nem szerénytelenség azt mondani – valójában
akkor robban a bomba. Igaz, előttem is szóltak keményen.
Eörsi István ekkor javasolta, hogy be kellene vezetni a
cenzúrát. Miért tesz úgy az állam, mintha nem volna
cenzúra? Vezessük be hivatalosan! Sánta Ferenc is előttem
szólt, nem beszélve Csurka Istvánról és Mészöly
Miklósról.
Az elnöki asztalnál Pál Lénárd, a PB
tagja, fizikus akadémikus, Berecz János és egy hölgy ült,
szintén a pártközpontból, és talán még Köpeczi Béla.
Kókadoztak már, a hosszú nap utolsó előtti felszólalója
voltam, s mikor kimentem, nekik fogalmuk sem volt arról, hogy
kicsoda ez az Albert Gábor, de hát meg kell hallgatni. Utána
majd Kiss Gy. Csaba jön, akiről viszont sejthették, hogy
valami kellemetlent fog mondani, mert ő mindig a lengyel
kérdésekkel foglalkozott, és most is valami lengyel dologgal
jön elő.
Kimentem az emelvényre, vittem magammal a
papírjaimat. Az első pár mondat után megállt a levegő egy
pillanatra. Nagy csend támadt. Bornemisza Péter egyik
írásából idéztem, hogy egyrészt félek, másfelől ég a
szívem, de mindenképpen ki kell nyitnom a számat, el kell
mondanom, hogy ez nem mehet így tovább. „Tisztelt
Közgyűlés! – kezdtem fojtott hangon. – Szoros értelemben
nem szövetségi ügy, amiről néhány szót szeretnék ejteni.
De Magyarországon az irodalom sosem volt pusztán művészeti
kérdés. S magam is úgy vagyok vele, hogy mindezt el kell
valahol mondanom, annak ellenére, hogy, Bornemisza Péter
szavait kölcsönözve, »egyfelől félek, másfelől ég a
szívem, és talán az oldalamon is kifakadna, ha a számat föl
nem tátanám«.”
Amikor ezt mondtam, csönd lett, és az elnöki
asztalnál ülők is kezdtek odafigyelni. Magányos merénylő
voltam, lehetne így mondani. Hetekkel előbb elhatároztam, hogy
a közgyűlésen kipakolom azt, ami a bögyömben van. Hogy
elfogadhatatlan, ahogyan az irodalommal bánnak, mert az
irodalommal való bánásmód tulajdonképpen az egész
társadalommal szembeni bánásmódjuk lenyomata. Tarthatatlan,
ahogy ezeket a különböző ügyeket intézik. Ezek a
konkrétumok adták az igazi ütőerejét annak, amit elmondtam.
Felemlegettem a Tiszatáj bezúzását, a körülötte kialakult
hercehurcát, azt, hogy minden március 15-én megverik a
fiatalokat stb. Ezeknek a botrányoknak a szóvátétele volt az,
amely végül is, úgy érzem, mindenki számára hitelesítette,
amit elmondtam. Megidéztem Németh Lászlóék nemzedékét,
egyáltalán, a népi írókat, akik a két világháború
között joggal érezhették, hogy a földkérdés megoldása, a
megvalósuló demokrácia sok mindenre gyógyírt jelentene. És
mi történt? Fölidéztem azt is – később a fejemre is
olvasták –, hogy milyen katasztrofálisan alakultak a
magyarság demográfiai mutatói. A népességfogyásra gondolok.
Hogy annak idején az Ormánságban, ahonnan én magam is
származom, az egykézés miatt mindössze háromezrelékes volt
a szaporodási mutató. Ezzel szemben most – 1986-ban –
országosan egy ezrelék, tehát mindössze egyharmada annak,
amit Illyésék akkor katasztrofálisnak ítéltek. A
földkérdés megoldásának, a földosztásnak mi lett a
következménye? A kulákpolitika, egy olyan társadalmi réteg
szétverése, mely valójában a magyar társadalom, a magyarság
gerincét jelentette. A középparasztság felszámolásával az
egész magyar mezőgazdaságot tönkretették, és nemcsak a
mezőgazdaságot, mert íróként, szociográfiám készítése
közben láttam, hogy nem egyszerűen a mezőgazdaságról
van szó, hanem emberek tízezreiről, százezreiről, akik
hontalanul, kiszolgáltatottan kerültek a fővárosba. Lábuk
alól kicsúszott a föld, amelyhez úgy ragaszkodtak, mint
kisgyermek az anyjához. A demokráciáról is csak beszéltünk,
s végre kiderült, hogy demokrácia valójában sehol sincs. Mi
történt mindazokkal a megoldási javaslatokkal, amelyeket annak
idején a népi írók, mint valami csodaszert, úgy őrizgettek?
Fényesítették magukban a gondolatot, és hittek benne. A
szavak szintjén ezek a változások megtörténtek,
bekövetkeztek, mégis egyre nyomorúságosabban érezzük
magunkat. A szólásszabadságból nem lett semmi, helyette itt a
Tiszatáj-ügy meg az ilyen-olyan eltiltások. Egymást érik
legnevesebb íróink szilenciumai. Ezek után elmondtam, hogy
mégiscsak a magyarság sorsával kellene foglalkoznunk,
építkeznünk kellene. Utolsó mondatom az volt, hogy ne
bűnbakokat keressünk, hanem próbáljunk építkezni. Befejező
szavaimat óriási csend követte, de mikor megköszöntem, hogy
meghallgattak, frenetikus tapsvihar tört ki. Ahogy lejöttem az
emelvényről, jobbról-balról ölelgettek, a pulpituson pedig
meredt képpel ültek a hivatalosok, úgy érezték, hogy itt
valami olyasmi történt, amire nem számítottak, amire azonnal
kellene valamit válaszolni, arra viszont nincs idő, mert már a
következőt is szólították. Kiss Gy. Csaba kissé
elfogódottan azzal kezdte, hogy nagyon nehéz nekem Albert
Gábor után szólanom.
Arra nem maradt idő, hogy az elnökség az
elhangzottakra ott azonnal reagáljon.*
Berecz János: Albert Gábor
felszólalása engem azért háborított fel, hogy úgy mondjam,
mert semmit nem ismert el harminc év eredményeiből, nem vette
figyelembe azt a nemzetközi helyzetet, amiben voltunk.
Hangsúlyoztam is, hogy a szomszédaink ellenünk vannak több
dologban, már az úgynevezett baráti szomszédok. A
nemzetiségi kérdésben pedig még a lengyelek sem értettek meg
bennünket. Tessék már figyelembe venni, hogy hiába
beszéltünk a lengyeleknek, pedig nekik most mennyi fájdalmuk
van! Rájöttek, mennyi fájdalmuk van nemzetiségi
kérdésekben. De még ők sem értettek meg bennünket, hogy
miért vetjük fel ezeket állandóan közös nemzetközi
tanácskozásokon. Másrészt azért neveztem demagógnak, mert
lehet, hogy ő érezte, hogy a válság már olyan fokú, hogy
robbanás előtti helyzet van. Ezt, hogy robbanás előtti
helyzet van, én csak ’88. november 1-jén mondtam ki a
központi bizottsági ülésen. Én csak akkor jutottam el
odáig. És ezt nem tudtam elfogadni, és nem is akartam. Ha én
ez ellen nem szólok, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy
egy platformon vagyok vele. És nem voltam vele egy platformon,
mert nagyon keményen támadta azt a pártot, amelynek én tagja
és képviselője voltam. Tehát ilyen szempontból
foglalkoztatott az ő felszólalása. Mondtam is, hogy vedd az
igazság elemeit, keverd össze kemény szavakkal, és akkor
ebből kijön az, hogy végül is egy demagóg hang hallatszik.
Nem sokkal azelőtt, nyáron volt a monori találkozó. Az engem
személy szerint nagyon meglepett, hogy az úgynevezett polgári
írótársadalom, vagy az urbánus és a népies, együtt leült,
és majdnem közös álláspontot alakított ki. Személy szerint
is meglepett ez. Az volt a pártvezetésnek az elképzelése,
főleg Kádár Jánosnak, hogy meg kell akadályozni, hogy ez
társaság az Írószövetséggel teljesen összefogva az
Írószövetséget ellenzéki politikai szervezetté tegye, mert
ez mégiscsak írói szövetség, szakmai jellegű. Én akkor
mondtam Kádár Jánosnak, hogy leülnék Csoórival, ha ő
hajlandó, úgyhogy Csoóri Sándorral a közgyűlés előtt pár
nappal beszélgettünk. Még arra is emlékszem, hogy a Béke
Szálló egyik kávézójában. Azt kérdeztem tőle, hogy meg
akarják-e őrizni az Írószövetséget. Mert vannak
törekvések arra is, hogy többféle írószervezet legyen.
Szétszabdalni stb., azzal nem értettem egyet, megmondom
őszintén. Akkor viszont azt tegyék lehetővé, hogy ne kelljen
ott hagynunk a közgyűlést, tehát legyen a hang elviselhető,
olyan, hogy én is, vagy mi is, vitatkozhassunk azzal a hanggal.
Ezért lepett meg engem Albert Gábor felszólalása, mert az nem
vágott abba a vonalba, és hát egy kicsit felpaprikázott. Ami
minket illet, ott valóban voltak olyanok a pártvezetésben,
akik szerint minél több írószervezet kellene, és erre
történtek is kísérletek a közgyűlés után. Változatlanul
nem értettem vele egyet. És a kilépésekkel sem. Erre
mindjárt visszatérek. Viszont a közmegegyezésre, illetve a
párbeszédre elmondtam, hogy a párbeszédnek három alapvető
feltétele van. Az egyik az, hogy vegyük tudomásul a másikat.
Tehát itt mégiscsak két fél közötti párbeszéd lehet. A
másik, hogy legyen valamiféle megértés, vita a párbeszéd
folyamán. És a harmadik, hogy legyen minimális közös
nevező, a jövővel kapcsolatban.
Csoóri Sándor: Azt mondtam, ha
valaki demagógiának, rosszindulatnak, provokációnak tartja
Albert Gábor felszólalását, az nem tudja, milyen országban
él. És azt mondtam – nem szó szerint –, hogy aki nem érzi
meg, hogy ezt kétségbeesésből mondta egy ember,
segélykiáltásból mondta egy ember, az süket. Itt
közbevetem, hogy Illyésnek van egy nagyszerű tanulmánya a
pesszimista versekről. Illyés azt mondja, hogy a vers sosem
lehet pesszimista. Az ember lehet pesszimista, de a vers, ha
megszületik, már sose, mert az azt akarja, hogy megjavuljanak a
dolgok. Azért születik. Én úgy gondolom, hogy egy ilyen
felszólalás is azért születik, hogy megjavuljanak a dolgok.
Nem azért, hogy provokáljon. Én jól ismertem Berecz Jánost,
Pozsgay Imrét, és állandó vitában voltam velük. Tehát
olyan helyzet alakult ki, hogy fontosnak tartottam, hogy
például Berecz János a Király Károly ügyét személyesen
tőlem tudja meg, és ha lehet, segítsenek. Fenntartottam ezt a
kapcsolatot – ha valaki ezt bűnösnek tartja, hogy én ezekkel
a politikusokkal szóba álltam, az, azt hiszem, nem tudja
elképzelni, hogy miket mondtam nekik. Kérdezze meg tőlük. Jó
a lelkiismeretem, minden mozzanatra emlékszem. Amikor velük
tárgyaltam, semmiféle megalkuvásba nem mentem bele. Ezért
mondtam, amikor megvádolta Albert Gábort, hogy te úgy
viselkedsz, mint egy paraszt Révai. És én ezt mély
meggyőződésemből mondtam, éppen azért, mert megítélésem
szerint egy igazi parasztfiú, egy igazi paraszt értelmiségi
úgy nem viselkedhet, mint ahogyan ő viselkedett. Hát ez lett a
szállóigéje akkor annak a napnak. Bizonyos értelemben az
Albert Gábor-i gondolkodásmódhoz kapcsolódott, és az
ellehetetlenítést folytatta, mert az után, hogy megkapta ezt a
jelzőt, Berecz már nem tudott olyan könnyen cselekedni. Mert
bent volt az elképzelésükben az, hogy ha lehet, akkor
megsemmisítik magát az Írószövetséget is. De hát
szerencsére ez nem sikerült.
Berecz János: Ami a „paraszt
Révait” illeti, az tényleg egy kicsit mellbe szúrt. De
aztán megmagyarázta nekem Kádár János, azt mondta: „Maga
mondta, hogy szabolcsi parasztgyerek, tehát áll ez a jelző.
Révai meg nagyon okos ember volt.” Mondom: De kemény. „Hát
– azt mondja –, nézze, hozzánk viszonyítva most maga is
egy kicsit kemény volt.” Így aztán összejött, de utólag
én nem tekintettem aztán sértésnek.
Fekete Gyula: Összejöttünk a
Kárpátiában néhányan, és arról beszélgettünk, mit lehet
csinálni. Én azt javasoltam, hogy öten-hatan szólaljunk fel,
és ez elég lesz ahhoz, hogy a többség odafigyeljen, mert
igazunk van, és ki is tudjuk fejteni az igazunkat. Nekünk más
lehetőségünk nincs, csak az igazunkat meglobogtatni a
közgyűlés előtt, és akkor bízhatunk abban, hogy a nagy
többség mellénk áll, még a párttagok jelentős része is.
No már most, voltaképpen az történt az első nap, hogy az az
öt-hat felszólalás hangzott el, amit tulajdonképpen
önvédelemként, de támadásként is mi elhatároztunk. Nem
hiszem, hogy ott akár a ’86-os közgyűlésen valamifajta
egység azon túl létrejött volna az írók között, hogy
elegük volt a több évtizedes pártnyomorgatásból, tehát a
pártirányítás erőszakoskodásaiból és a folytonos
kitanításokból és egyebekből. Az író szerintem akkor
tarthatja magát írónak, ha elég szuverén gondolkodásában
is, művészetében is, és nem tűri el a folytonos
irányítgatást, pláne az utasításokat és efféléket. Ez
nyilvánvalóan ütközött a becsvágyból adódó
érdekeltségekkel, tudniillik akkor a hatalom osztogatott
szerződést, példányszámot, jutalmat, kitüntetést és így
tovább, tehát azok, akik mondjuk túlságosan fontosnak
tartották ezeket az értékeket, igyekeztek jóban lenni a
hatalommal. De láthatóan – és ez itt derült ki ’86-ban
– lélekben nem kapituláltak. Tehát tulajdonképpen
kényszerűségből igyekeztek jóban lenni vele, de belül
tiltakozott a lelkük, mert amikor lehetőség kínálkozott,
hogy szembeforduljanak, lám, ilyen tömegben kerültek szembe.
Még a párttagok is, ezt külön hangsúlyozom azért!
Valóban, Berecz – én nem is azt mondom,
hogy csak taktikából – az akkori pártvezérkart tekintve
igenis népibb jellegű volt, mint általában szokásos volt.
Ezt el kell ismerni. Ha jól emlékszem, Ibrányba való, és
sárospataki diák volt. Azt mondhatom, ilyen előélet után
akár bizalmat is érezhetett volna az ember iránta, ha nem
alakult volna ki olyan helyzet, amelyben ő látszott Kádár
legvalószínűbb utódjának. És mintha ő igyekezett volna
megszolgálni ezt az állapotot. És ezért volt, hogy énbennem
nem volt iránta olyan bizalom, ami az előéletéből lehetett
volna. Nagyon sok nyilvánosság előtti felszólalásában igen
durván beszélt az írókról – a közgyűlés előtt persze
taktikázott esetleg, de utána már ő nagyon kiborult, fel volt
háborodva nagyon, hogy a párt totális vereséget szenvedett a
közgyűlésen.
Eörsi István: Vitathatatlan volt,
hogy az Írószövetség túlnyomó többsége, kivéve a
funkcionáriusok kis csapatát és egy-két embert, aki hozzájuk
húzott, a pokolba kívánta a teljes kultúrpolitikai
taburendszert, hierarchiát, hazugságokat, és voltak, akik ezt
nyíltan kifejezték, vagy tapssal, vagy később, amikor a
választás volt, a voksukkal fejezték ki, hogy hova tartoznak.
A voksok bebizonyították, hogy a Jovánovics Miklós-féle
pártkatonák – azért mondom éppen őt, mert őróla
legalább azt el tudom mondani, hogy meggyőződéses ember volt,
és nem karrierista, tehát komolyan kell venni – tragikusan
elszigetelődtek, ez a szavazáson teljes mértékben kiderült.
Albert Gábor beszédére is emlékszem, volt benne egy
olyasfajta nemzeti pátosz, amiről az előbb is beszéltem,
tehát, hogy úgy mondjam, oda tartozott. Én – őszintén
szólva – az egész Írószövetségnek már nagyon kis
jelentőséget tulajdonítottam akkor. Ennek részben az volt az
oka, hogy engem már többször betiltottak, többször is
listára raktak, meg eltiltottak minden publikációtól, nagyon
méltatlanul bíráltak, és az Írószövetség értem soha a
kisujját meg nem mozdította.
Csoóri Sándor: Az
Írószövetség egy mesterséges képződmény volt, a
szocializmus mesterséges képződménye. Egy idő után azt
éreztük, hogy nekünk ebből valamit csinálni kell. Miért
éreztük ezt? Azért is, mert nem volt elég, hogy megírjuk a
műveinket, mondjuk ’56 után a szociográfiáinkat, amikből
rögtön botrányok lettek, hanem meg is kell védenünk ezeket a
műveket. És mivel írásban nem mindig védhetjük meg, mert az
írást cenzúrázzák, ki kellett alakítani egy másfajta
módszert, az élőbeszéd műfaját is, mert a számat nem
cenzúrázhatta senki. A szövegeimmel még azt is
megcsinálták, hogy kivágták a Forrásból borotvapengével, a
Kortársból ugyancsak tízezer példányban verseket
borotvapengével kivágtak. Megvannak ezek a folyóiratok, meg
lehet nézni. De azt már nem tudták megcsinálni, hogy valaki
odaáll mellém, s azt mondja: ezt mondhatod, azt nem mondhatod.
Tehát az Írószövetség szerepe ebből a szükségszerű
gondolatból nőtt ki, hogy nekünk a szánkat nem
cenzúrázhatták, minden mást cenzúrázhattak. Így alakultak
ki az írószövetségi közgyűléseken olyan rendkívüli
helyzetek, amelyeket megéltünk.
Eörsi István: Én ott ültem, és
fel is szólaltam, de engem sokkal jobban érdekelt már a három
nappal későbbi nagy értekezlet, amely az én lakásomban volt,
persze ’56 harmincadik évfordulójának a megünneplése. Nem
én voltam a szervezője, de azáltal, hogy a lakásomat
rendelkezésre bocsátottam, tudtam, ebből mindenfajta bajok
lehetnek. Felszólalással is készültem. Egyébként erre az
értekezletre meg volt híva, sőt az előkészítő munkájában
részt vett Csoóri is és Csurka is, és nem jöttek el, mert
azt mondták, hogy az írószövetségi küldöttgyűlésen
túlnyertük magunkat, most nem jó tovább ingerelni a hatalmat.
Elküldték maguk helyett Lezsák Sándort és jó barátjukat
– nekem is jó barátom volt –, Levendel László orvost és
még néhány embert, sőt, még azt hiszem, Für Lajos is
megjelent egy ideig, de Csoóri és Csurka távol maradt. Itt
már nagyon látszott, de már a küldöttgyűlésen is, hogy a
pártállam kétfajta ellenzéke között érlelődik egy nagy,
szakításig menő konfliktus.
Berecz János: A pártvezetésben
ugyanúgy leképeződött az Írószövetség két szárnya, és
mindegyik máshonnan kapta az „éceszeket” vagy a hangulatot,
a baráti kikacsintást és így tovább. Én a pártnak
szolgája voltam. Soha nem éreztem magam porkolábnak. Én
ugyanúgy vitatkoztam a szovjetekkel, mint bárki mással, mint
az olaszokkal vagy a franciákkal. Sokszor előfordult, hogy
felhívtak, hogy kezdeményezzünk már valamit, mert Ponomarjov
elfogadja, ha magyarok kezdeményezik. Volt, amikor én kértem,
hogy ők kezdeményezzenek valamit, mert a magyar
pártvezetésnek azt mondhattam, hogy szovjet javaslat. Szóval
ilyesmi volt, de sok rés volt, és én mindig arra gondoltam,
hogy a magyar népnek jó legyen.
Csoóri Sándor: Az emberek sosem
egyszínűek, hanem sokfélék. Nyilván Berecz úr szeretett
volna abban a paraszti világban is megmaradni, és annak a
paraszti világnak, az erkölcsének megfelelni, amelyet
nyilvánvalóan megismert, és amelyet becsülni lehetett. De
ezek nem egyeztethetők össze egy hatalmi helyzettel.
Albert Gábor: Változtak az idők,
és megindult az a folyamat, amelyet megállítani nem lehetett.
Az Írószövetségre nehéz időszak következett. Cseres Tibort
választották meg elnöknek, és Cseres Tibornak helyt kellett
állnia. Berecz, még a választás előtt, a második napon,
azzal fejezte be összegzését, hogy „önök majd itt
választani fognak, mi pedig döntünk”. Ebben benne volt egy
jó adag fenyegetés, hogy jól gondolják meg, hogy mit
csinálnak. Valószínűleg ennek lett következménye, hogy az
Írószövetség nem merte vállalni, hogy egy olyan valaki
bekerüljön választmányába, aki – ahogy Berecz mondta –
szinte ultimátumot fogalmazott meg. Mindenesetre az
Írószövetségre nehéz korszak következett. Itt
természetesen nem akarom részletezni, hogy nekem milyen
nehézségeim támadtak, hogy kiadásra elfogadott könyvemet
félretették, hogy az Emelt fővel második kiadásáról
szó sem lehetett. Az viszont jó érzéssel töltött el, hogy
az Írószövetség vezetői Cserestől, Nemes Nagy Ágnestől
kezdve sorra felhívtak, hogy Gábor, ha nehézségeid vannak a
publikációval, szóljál nekünk. Segíteni nem sokat tudtak,
de ez a szolidaritás mégis sokat jelentett.
A rendszer ekkor kezdett látványosan bomlani.
’86-ban, ’87-ben, ’88-ban már a Kerekasztal
létrejöttével lehetett érezni, hogy itt alapvető
változások készülnek, más, több, mint ami eddig történt,
és nemcsak az egypártrendszeren belüli apró kis
engedményekre lehet számítani. Egymást erősítették ezek a
változások, és ezek következménye volt, ezek tették
lehetővé a lakiteleki találkozót. Az is nyilvánvaló, hogy a
lakiteleki találkozóra, a sátorba az írószövetségi
beszédem volt a belépőm. Ott azokkal találkoztam újra, akik
az Írószövetségben a kezem szorongatták, és magukhoz
öleltek. Ez a beszéd hozott össze bennünket.
Akkor nem pozíciókért folyt a harc, hanem az
igazság kimondásáért. Hogy ne az „oldalamat fakassza ki”
az igazság, hanem végre kimondhassam, amiről úgy éreztem,
nemcsak az én egyéni ügyem, fájdalmam, hanem a közösségé.
Persze hosszú időbe telt, amíg a nem írószövetségi tagok
is megtudták, hogy miről folyt a szó a közgyűlésen. Majdnem
fél év telt el, mire – szamizdatok útján – a hiteles
szöveg eljutott hozzájuk, és kézbe vehették.
Eörsi István: A közgyűlés
hírt adott olyan változásokról, amelyeket mindenki sejtett
már, dokumentálódott, hogy az emberek már nem fogják be a
szájukat, hogy a hatalom kiabál meg üvöltözik, de
igazából, mint egy legyet, már elhessegetik ezeket. Tehát a
tünetek szintjén volt jelentősége, de semmit nem hozott
létre, semmit nem alkotott még az Írószövetség
ellenállása sem. Mert például amit én elmondtam, azt
megírtam már a Börtönkönyvemben, meg máshol is.
Lehet, hogy Albert Gábor először rukkolt ki, tehát ilyen
értelemben ő újdonságot hozott. Már nagyon lehetett látni
Monor óta az ellenállás kettészakadását is. Tehát én azt
hiszem, hogy az Írószövetség, mely igazából gittegyletté
degradálta magát ’56 után, nem tudott ebből a gittegyleti
létéből más újat felmutatni, mint hogy a tagság egy része
fellázadt ellene. De ez nem történelmi jelentőségű.
Lehetséges, ha egyszer megírná valaki az írók és a hatalom
viszonyát, olyan eseményként kellene ezt az írószövetségi
közgyűlést ábrázolni, ahol dokumentálódott, hogy a régi
módszerekkel nem lehet már itt uralkodni, és új módszerek
nincsenek.
Fekete Gyula: Az
Írószövetségben jelen lévő erjedésnek feltétlenül van
része a változásban. Az egész értelmiségre hatással volt,
és bizonyos szempontból a gondolkozó emberek nagyobb arányban
is odafigyeltek az írókra. Persze ’86-ban sajnos Illyés már
nem volt, de az a szellem jelen volt. Maga az, hogy bizonyos
demokratikus módszerekkel szemben a párt tehetetlen. Tehát
bizonyos demokratikus kitartással és fegyelemmel igenis a
párturalom ellen is föl lehet lépni, ezt bizonyította
lényegében az Írószövetség. Tudniillik éppen az, amit
jeleztem az előbb, hogy sikerült azt a jogot megszerezni, hogy
pótjelölést adhasson be a közgyűlés, még akkor is, ha
akármilyen névsort bocsátanak eléje, pótjelöléssel
kiigazíthassa azt a névsort, már ez önmagában is óriási
vívmány volt. És az, hogy később titkosan választhassa az
így megválasztott választmány a tisztikart, ez azt
jelentette, hogy a párt oktroja egyszerűen tehetetlenné vált.
Nem lehetett az Írószövetségben úgynevezett
pártirányítást alkalmazni. Lényegében amit
pártirányításnak becéztek, az pártdiktatúra volt, máshol
is, nemcsak az Írószövetségben. De attól kezdve, amikortól
már önállóan választottuk a vezérkart, ezt nem lehetett
megcsinálni.
Berecz János: Én a történelmi
kifejezéssel csínján bánok, mert nagyon elcsépelt, itt már
minden történelmi. Márpedig én történelminek azt tartom,
ami tartósan hatást gyakorolt és gyakorol a fejlődésre. Ez
nem tartósan gyakorolt hatást, hanem én inkább azt mondanám,
abban az időszakban áttörést jelentett. És ha nem
törekszünk arra, hogy kicsit visszafogjuk, akkor lehetséges,
hogy egy lázadás elindítója lehetett volna. Így viszont még
egy viszonylagos párbeszéd megmaradt, tehát úgy tekintem,
mint ami jelentős szerepet játszott a további fejlődésben,
de történelminek én azt a folyamatot nevezném, ami már úgy
’80–’83-tól elkezdődött, és ment végig egészen
’90-ig.
Csoóri Sándor: Egyszerűen az
történt ’90-ben, hogy elveszítettük az ellenfeleinket.
Különös dolog, de ez megváltoztatta magát az írói
állapotot is. Amikor az Írószövetség egy pótparlament volt
kicsiben, ugyanolyan méltósággal szólaltak föl mind a két
oldalon. Akik tévedésben éltek, a tévedésüket mondták,
akik akartak valamit, azok az akaratukat mondták, de nem volt
kertelés. És nem volt harag. A legtöbb emberrel, akivel
szemben álltunk, vagy akik szemben álltak velünk, szóba
álltunk. Ezt nem látom a mostani Parlamentben, sokkal
kisszerűbb, visszataszítóbb, nincs meg az a felelősség –
pedig mi egy fillért nem kaptunk érte, bocsánatot kérek, hogy
ilyesmit mondok. Történelminek azért nevezem, mert hogyha
nincs ilyen értelmisége egy nemzetnek, amelyik ennyire képes
saját magát is kitenni mindenféle kellemetlenségnek,
megfogalmazni valamit, az baj. Most lehetnének vagy vannak már
új ellenfelek, de nem találja meg az ember. Nem találja meg a
formákat sem, nem találja meg a helyeket sem. Én próbálom a
Hitelt szerkeszteni, illetve mi próbáljuk a Hitelt
szerkeszteni, de olyan nehezen gyűjtjük össze rá a pénzt,
hogy az elképesztő. Ezzel küszködünk, pedig ha a politika
nem fonódik össze a kultúrával, nem ér semmit sem. Mert a
politikának mindig az alkukat kell keresni, az igazi
gondolkodásnak meg az érzelmeknek nem ez a terepük. Tehát a
kettőnek együtt kellene lenni. Sokszor elképzeltem, hogy
éppen az Írószövetség mintájára kellene egy felsőházat
szervezni, nem úgy, mint a régi felsőházakat szervezték,
hanem kizárólag szellemi emberekből, akik ugyanazokat a
kérdéseket más közegben és más gondolatokkal vegyítve
megtárgyalnák, és akkor a nép láthatná, hogy hogyan
érdemes erről, arról, amarról gondolkodni. Természetesen
még ennél is jobban szeretném, ha igazi irodalmi élet lenne
újra, mert én azt vallom, hogy a könyveket nem lehet eldobni
úgy, mint az újságokat egyik napról a másikra. A könyvek
továbbra is az emlékezet nagy helyei lesznek. Éppen most,
amikor a XX. és a XXI. század az emlékezet ellen indított
rettenetes harcot, hogy ne emlékezzünk, felejtsük el, már öt
perc múlva elfelejtjük, ami előtte történt. Tehát ne legyen
semmi bizonyosság bennünk, ne legyenek következetes mondatok,
ne legyenek következetes életutak, ne legyen emberi nagyság,
csak sikeresség legyen. Én úgy gondolom, hogy ha
visszaemlékszünk ezekre a pillanatokra, akkor azt kell
felidéznünk, hogy irodalomra továbbra is szüksége van minden
nemzetnek, különösen ennek a nemzetnek, melynek a múltjához
az irodalom nagyon is hozzátartozott. Nem mindegyik nemzethez
tartozott ez ennyire hozzá, vagy másképp alakulhatott az
irodalom helyzete, hiszen ahol volt központi erő, például
udvar, ott voltak udvari költők, festők, de Mohács után
nálunk nem volt királyi udvar, tehát egészen más szerepe
lett a művészeteknek. És nekünk ehhez kell továbbra is
ragaszkodni. Nem lehet ezt felmondani úgy, mint ahogyan egy
rossz szerződést felmondunk.