|
Búcsú
Határ Győzőtől, Lázár Ervintől és Nagy Gáspártól
Ács Margit
Mi marad belőlünk?
Nagy Gáspár (1949–2006)
Látod szép légi felvételeken, ahogyan
jéghegyek, egész szigetek hasadnak le az Antarktiszról.
Átjár a félelem, teljesülni kezdtek az apokaliptikus
jóslatok. S néhány óra múlva elfelejtkezel róla, hiszen
emberi hangyaként mi mást tehetnél: terheidet vinned kell, a
tél közelibb pusztulással fenyeget, mint az özönvíz és a
felperzselt erdők, mezők. De nem felejted a látványt: a
hasadást és a lassú távolodást, mert veled is ez történik
egy ideje. Lehasadnak rólad léted részei, beleolvadnak a
falánk, fekete óceánba szeretteid, halottaid. Milyen kevés,
ami maradt belőled őnélkülük.
Nagy Gazsit könnyű volt szeretni. Olyan volt,
mint a legkedvesebb, legfiatalabb testvéretek. Vajon miért van,
hogy a nagy családokban a legfiatalabb gyermekek a
legkedvesebbek? S hogyan lehet, hogy Gazsi, aki egyetlen fia volt
szüleinek, ezt a végtelen kedvességet magában hordozta? Karamazov
Aljosa ismerte idősebb testvérei szenvedését és bűneit, s
önnön jóságát kínálta áldozatul a megváltásukért.
Néha azt gondoltad, hogy testvérek híján Gazsi titeket,
magyar írókat, jókat és kevésbé jókat vegyesen, befogadott
a családjába, nézi és ismeri bűnös szenvedélyeiteket, hiú
gyarlóságotokat, de látja bennetek a dicső küszködést
önnön romlékonyságotokkal szemben, látja a szenvedéseteket
is, és számíthattok a méltányosságára, tapintatára,
szeretetére. Megváltódtok az ő barátságában.
Ott volt a könyvbemutatókon, a szerzői
esteken, a díjazások ünnepein. Idősebb barátait hosszan
gyászolta, s emléküket életben tartotta. A műveknek
tisztelgett, de mindig tudta és tudatta, hogy a művet egy
emberi lény hozza létre, akinek személyes mivolta is becses,
összetéveszthetetlenül és szívvidítóan egyszeri. Minden
esszéje, akár írói teljesítményről szólt, akár
képzőművészek munkájáról, a művész emberi lényére is
rányílt.
Talán ezért teszed te is ezt önkéntelenül,
a mintában az ő szelíd óhaját látva: engemet, magamat is
szeressetek, énrám, magamra is emlékezzetek. Mert tudhatta
versei értékét, és azt is, hogy a magyar lírának ama
vonulatát, amely évszázadokon át „történelmet
csinált”, azaz motiválta a történelem folyamatait, az 1956
után indult néhány nemzedékből ő szinte egyedüliként
folytatja. Nem mintha másnak nem lettek volna a kor
tudatállapotára kiható művei, de emblematikus erejű szavakat
ő mondott ki, az ő néhány verse lett egyszerre irodalmi és
történelmi tény. S tudta, hogy tisztelet övezi mint bátor
költőt, de azt is éreznie adatott, hogy az efféle tisztelet
milyen embertelen. Embertelenül, részvétlenül követeli meg a
közember a „nagyoktól” a sebezhetetlenséget,
tévedhetetlenséget, holott épp azért jár nekik tisztelet,
mert sebezhető, téveteg emberként is képesek a világ, a
hatalom szemébe vágni az igazat. Hát ilyen tollforgató nem
sok maradt most már köztetek, és sirathatnád te is az
irodalom, a nemzet veszteségét, minden joggal. De jobban
bízhatsz abban, hogy a Balassi-kard markolatára új kéz
kulcsolódik, mint abban, hogy a Nagy Gáspárból sugárzó
szeretet valaki másban még egyszer felgyúl. Ezért őt
siratod, a barátodat, a rólad lehasadt részedet. Ösztönösen
engedelmeskedsz az ősi hiedelem sugallatának, mely szerint nem
talál nyugalmat addig, míg el nem engeded – hát elengeded.
S belőled így mi maradt? A fájdalmas
szeretet, a fantomfájdalom a hiányzó részben. De hát ez még
mindig ő. Látod, csak az ő szeretete, ami maradt. Nem kis
teher, nem könnyű küldetés.
