Kortárs

 

Sturm László

Egység, kétség, háromkák

Bertók László: Platón benéz az ablakon (Versek, 1954–2004)

 

A gyűjteményes kötet a költő hetvenedik évére jelent meg. Benne a három nyitó vers – évekkel megelőzve az utánuk jövőket – 1954–55-ből való. Dokumentumértékük van: 1955-ben miattuk ítélték börtönbüntetésre a szerzőt. A „priusz” kihatott az egész pályára, például szokatlanul későre tolódott az első önálló kötet kiadása (Fák felvonulása, 1972). De – utólag – lényegesebbnek látszik a Bertók munkásságát alapvetően meghatározó lélektani felismerés, hogy az ember ki van téve sorsa kettétörésének, esetlegességének és így az állandó félelemnek. Már a Fák felvonulásában találunk jó verseket, de csak a későbbiekben, fokozatosan válik uralkodóvá az a hang, amely miatt évtizedek óta elmondható, hogy a Pécsett élő alkotó összetéveszthetetlenül saját, ugyanakkor egyetemes világot hozott létre, vagyis klasszikusaink között a helye.

A végleges áttörést és teljes körű szakmai elismertséget a kétütemű nyolcasokra (és két rím váltakozására) épülő, tehát némileg magyarosított szonettek hozták meg a kilencvenes években (egybegyűjtve az 1995-ös Három az ötödiken tartalmazza őket). Itt töményen együtt van minden bertóki jellegzetesség: a vonatkozások létét sugalló, de mibenlétüket homályban hagyó – például a névmásokat, kötőszavakat kiemelő – töredezett, szaggatott stílus; a köznapi és az elvontan gondolati vegyítése; a lét értelmébe vetett hit fenntartása a jelenségek értelmezhetőségét illető állandó kétely közegében; a rezignált alaptónus; a gnómaszerű fogalmazás; a világ állapotának mint hasadtságnak, a maga helyzetének mint köztességnek a felfogása; a személyesség visszafogása; a föloldatlan ellentétek gyakorisága. A kilencvenes évek második felétől a szabad vers váltja fel a szonetteket, de nemcsak a forma, a hangütés is általában oldottabb, könnyedebb lesz. Végül a szerző eddigi utolsó kötetében, a Háromkákban (2004) visszatér egy újabb hagyományos műfajhoz, a távol-keleti gyökerű, tizenhét szótagot három sorba tördelő haikuhoz. Ám az eredetileg sóhajtásszerű, többnyire inkább gesztus-, mint műértékű formát is irodalmiasítja és magyarosítja: az első és a harmadik sort összerímelteti, valamint kilencesével ciklusba rendezi őket.

Egyelőre tehát ez az irodalom peremvidékére vezető megújulás az utolsó szó. Olyan megújulás, amely – visszatekintő okoskodással – logikusan következik az előzményekből. Létezésünk szaggatottsága Bertók szerint meghiúsítja a beteljesedést. Mégis bízik a teljességben, de azt az időn kívül, a pillanatban tartja elérhetőnek. Az időn kívüli élményt azonban a nyelv csak igen tökéletlenül képes kifejezni (ezt és ennek fonákját, az adott világ szétesettségét demonstrálja az egész költészetét meghatározó töredékesség, kihagyásosság), mivel az ilyen élmény kevéssé kötődik önmaga érzékelhető-kifejezhető környezetéhez. A kontextus minimumra szorításával a haiku az irodalmiság peremére ér, cserébe viszont kiemeli a pillanat villanásjellegét. A ciklusba állítás pedig jelzi, a felvillanó valóság nem az azonosítható, de talán mindössze látszatlétű időhöz és térhez kötődik, hanem a tények mögötti titokzatos, igazi valóság egyéb feltáruló pillanataihoz. Teljes létezés van, de valahol máshol van – így fogalmazhatnánk meg a platonizáló belátást, amely egyszerre forrása Bertók rezignáltságának és az „ésszel fölfoghatatlan reménynek” (a kifejezést a szerző használja az 1995-ben kiadott életműinterjúban).

Ha összefogottan akarja tárgyalni az értelmező ezt a költészetet, amelynek a valóban jelentős darabjai is több száz oldalra rúgnak, és műfajaiban, gondolatiságában, nehézségi fokában, élménykörében meglehetősen változatos, óhatatlanul ki kell jelölnie egy(néhány) főtengelyt. Megvilágító erejű fölvetéseket olvashatunk a minőségében és mennyiségében is jelentős Bertók-szakirodalomban azt illetően, hogy mi áll az életmű középpontjában. Tulajdonképpen ugyanarról beszélnek az elemzők a maguk módján, ugyanazt szemlélik más-más szögből, mikor hol az idővel való szembenézésként, hol megváltáskeresésként, hol a szabadulás kényszereként fogják föl az alapkérdést. Talán nem henye szószaporítás, ha én szintén máshonnan közelítem meg az alapproblémát, méghozzá a versekben és a szakirodalomban egyaránt sokat emlegetett köztesség mibenléte felől.

A bertóki köztességet többnyire el szokták intézni mint egy, legfeljebb két ellentétpár feloldatlanságát, senkiföldjét. Pedig ez nemcsak az elveszettség helye, hanem középpont is. Senkiföldje, de olyan gazdag tartományokkal, amelyek egy senkit is valakivé tehetnek. Bertók szerint éppen a középpont hiányzik világunkból, amely ezért széteső, beteljesülés nélküli. Hasadást, űrt érzékelünk egyéni és egyén fölötti (például a kozmikus), szándék és megvalósulás, igény és lehetőség, konkrét és elvont, kifejezés és kifejezendő, fent és lent között. De nem ragad okvetlenül ebbe a köztességbe az élet, mert van hit és néha talán tapasztalat arról, hogy összeállhatnak a dolgok, ha nem is a megszokott emberi téridőben. Túlontúl emberi elképzeléseinken kívül dereng a lényeg: „Pihen a középen való, / kardodról mit se tud, kínjaid / csak te látod bele” (Szavak a súgólyukból). Átfogó recept tehát nincs az elérésére, mégis megközelíthető, apránként, a személyiség fedezetével. Ugyanezen vers szerint: „Próbákból és tapasztalatból / épül a mezsgye, válik el / gyanútól forma, tűztől a víz […] Vigyázz a részletekre!”

Létezésünk két síkon zajlik. Mindennapjaink adott világában, adott térben és időben, ahol az értelemadó középpont csak hiányként és esetleg hitként van jelen. Néha azonban sikerül átlépni a sarkalatosan másba (amiről kiderül, hogy az szintén mi vagyunk: „A másik ember aki bent / háttal örökké mindenütt […] s úgy ragasztja össze az űrt / mint a kavicsot a cement // aki tudja a végtelent / időt és helyet visszaküld” (A másik ember aki bent), vagy legalábbis elképzelni az átlépést. Volt már szó róla, a pillanatban jön létre az átlényegülés: „A pillanat mi összeránt / mintha nem is volna idő / csak fényesség meg levegő / meg szélbe szakadt pántlikák” (Ahogy a verset mondanád), „A pillanatban benne van / mint pohár vízben az ég / csak körül kell írnom magam / meg kell jelölnöm a helyét” (Elképzelni hogy soha még), és a példák még hosszan sorolhatóak lennének.

A lényeg átélhető, de végső soron megragadhatatlan, így aztán a lényegtelen is megragadhatatlan. Bertók világát többnyire a hiány, a rossz közérzet uralja. A hiányos mondatszerkezetek (sőt, olykor szóalakok), a gyakran nehezen követhető, esetlegességükkel tüntető képzettársítások a közhelyek, szólásformák és köznapi témák merész megidézésével társulva provokáló élességgel irányítják a figyelmet megszokott világunk távlattalanságára. Önmagában kevés ez, a többről pedig csak feltevéseink lehetnek. Innen a sok „mint”, „mintha”, „s”, „ha” és „talán”, és mivel a kötőszavak mellett a főmondat rendre kifejtetlen marad, csak azt tudjuk meg, hogy kell legyen valami más, de hogy pontosabban miben áll az, titok. Természetes tehát, hogy a „titok” is gyakori és kulcsszava a verseknek: „nekem menedék a titok” (Én magam elől szaladok); „tobzódik a fehér titok / fut a tétova gondolat” (Fut a tétova gondolat) stb.

Az eszmélkedést megakasztó, egyszerre kétségbeejtő és reményteljes rejtélyes hiány többféleképpen nevesül, nevesülései azonban azt is jelentik, hogy épp a biztató arcával fordul felénk. Többnyire mint „Úristen” nyilvánul meg, a Szavak a súgólyukból a „szellem” szó hamleti kétértelműségével játszik el („A kontúrok, Hamlet, a kontúrok! / A Szellem határtalan, örökkévaló, / bennünk ölt testet, hiányaink / mágnesezik ki a homályból”). A leggyakoribb és legjellemzőbb viszont a titok fényként való elképzelése. Számos versben fordul elő ez a motívum, az Összegyűlik benne a fény címűben például árulkodó a két kulcsszó azonosítása: „s összegyűlik benne a fény, / a végtelen megtartó titka”. (Az életműinterjúban maga az alkotó emeli ki és értelmezi: „A fény az életet adó és elnyelő végtelen, a látható és mégis megfoghatatlan. Általa vagyok, s van minden, ő a leggyorsabb, a legnagyobb. Tér és idő, anyag és élet szavak csak. A fény a mindent betöltő valóság és titok.”)

Úgy tűnhet, Bertók valamiféle panteisztikus misztikát hirdet. Ám nem erről van szó. A misztikus felhangok kétségkívül léteznek, de a szerző nem bizonyosságként kezeli felvetéseit, hanem a kínzó hiányok, titkok vigasztaló feloldásának esélyeit próbálgatja. Mert – legalábbis egyelőre – a félelem, a vigasztalanság nyomasztó súlya tetszik bizonyosabbnak, és minden vigaszra az öncsalás gyanúja vetül. De még ha létezik is a vágyott közép, akkor is állandó a szorongás, hogy elhibázzuk a hozzá vezető utat, „és senki sincsen a helyén” (Állunk a világ közepén). A fő vigasz valójában csak annyi, hogy a reménytelenség és az értékhiány sem vallható bizonyossággal. Hiszen a hiányérzet egyszerre idézi föl – mint az ugyancsak sokat emlegetett árnyék a sötétet és a fényt – a mindent leromboló tagadást és a mindent újjászülő teljességet: „a hiány, ami összemos, / a földet éggel béleli” (A kettészakadt villamos); „talán a hiány az, ami / a mindenséget pörgeti” (Egyik rímtől a másikig). Bertók gondolatilag azzal lép túl a destrukciós-dekonstrukciós poétikákon, hogy ő a hit lebonthatóságán túl a hitetlenség lebonthatóságát is megmutatja. És ezzel, ha csak feltételesen is, de visszanyeri a hagyományos – és van-e másmilyen? – értékek nevében való elköteleződés lehetőségét. A szülőföld, a haza, az alkotás, a család és egyebek iránti elkötelezettség számos vers ihletője.

A köztesség és a közép gazdag sokértelműségét fokozza, hogy a világot uraló hasadtság („le-föl reped a hasadék / amit úgy nevezek hazám” – Futok az árnyékom után) lehet örök, és ha megszüntethető, akkor is csak egy másik, transzcendens valóságban szüntethető meg, de lehet időleges is, például alapvetően társadalmi kérdés (természetesen a transzcendens vonatkozásokat ekkor sem zárhatjuk ki). Az utóbbit sugallja a paraszti közösségben eltöltött gyermekkor emléke („boldogok voltunk boldogok / soha annyi fölös erő / olyan közel volt a jövő / hogy nevettünk ha csillogott // a világnak négy sarka volt / és mind a négy elérhető” – A világnak négy sarka volt), a múlt és a jelen szembeállítása („Azelőtt voltak évszakok. Hónapok. […] Aki hitt, azt szerették az érzékszervei […] Idő volt, tér volt, ceruza, papír, / járda, esernyő, amit akarsz. / Világsó is volt. De mi az?!” – Világsó) vagy a márciust emlegető, de nyilvánvalóan ötvenhatot is idéző Mintha elölről kezdeném: „Március mennyi költemény / vizesruha a bokrokon / végigfut a hazán a hon / csattog a drótnélküli fény // mintha elölről kezdeném / anyám nevét kiáltozom / jaj torkom jaj forradalom / mekkora kő a tollpihén // s az utcákon is mintha én / megvan csak ki kell mondanom / ország bukhat el egy ragon / világokat szül a remény // most minden mozdulat enyém / most átlépek árnyékomon”. Így, közösségépítésként megalapozva a közéleti elköteleződés legbensőbb, legáldozatkészebb lényegünkhöz kapcsolódik (ellentétben például azok véleményével, akik mindenben álcázott hatalmi versengést kívánnak látni), a személyiség ugyanis közösségben valósulhat meg: „a személyiség, a többiek nélkül / parányi lyuk csak a nagy lyukon” (Lehajolni a vödörért). Értékes emberi kapcsolatokat elősegítő viszonyítási rendszer nélkül viszont „minden önmagává bizonytalanodik” (Apró). (A magukra maradt emberek és dolgok groteszk kavargását mutatja be például a Nyálezüst című vers.) A viszonylatok helyreállíthatóságát azonban több motívum is sejteti. A különböző csapadékfajták a lent és a fent között teremtenek szimbolikusan is felfogható folyamatosságot, a varrás a részek között. „Megeredt a hó, sűrű öltésekkel / összevarrja a levegőt” – egyesíti magában a két motívumot a Holnapra indítása.
A Hangpróba Illyés Gyula születésnapján című versben az eső jelentésköre rávetül a képzeletre („Amíg esik, / szabad az út a képzeletig.”), így mondja ki kimondatlanul, hogy képességeink közül talán a képzelet tudja leginkább a világ egységét helyreállítani, az igazi valóságot felvillantani.

Mit lehet tenni, ha a társadalmi javulás is legfeljebb hosszú távú esély? Meg kell-e dermedni a bénulttá szakadozott világban, vagy átérezhetjük az igazi valóság sodrását? Őrzi-e valami megbízhatóan a mozdulatlan és érzéketlen töredezettséggel szemben a mozgó és érző teljességet? Ezekkel a kérdésekkel néz szembe a Mintha kővé változtál volna című vers: „Beképzelt lettél és nehézkes, mintha kővé / változtál volna, s már csak a nap, / a szelek, az eső meg a hőmérsékleti / változások érdekelnének, / ők is csak azért, mert rád se hederítenek, / s így megvan a kellő okod, hogy / többszörösen szenvedj, hogy kiszolgáltatott / légy, szétfeszítsen a nagy meleg, / összeroppantson a hideg, álljon az eső / ízületeidben, s örökké / frontátvonulás kínozzon, hiszen ellened / esküdött a mindenség, amit / magaddal egynek hittél, és hinnél még ma is, / innen alig van visszafelé / út, meg kell várnod, amíg teljesen vagy majdnem / teljesen betemet a szél, és / újra megérted, amit a füvek meg a fák / mondanak, és amit a talpad alatti / homok bizsereg füledbe, / innen csak alázattal, araszolva, s csak úgy / menekülhetsz, ha kiszakítod / magad a szorításból, melybe a szárnyaló / hiúság és a versengés sodort.” Sugallja a vers: a csak emberit és a csak egyénit kiemelő, az őket eredendő viszonylataikból kimetsző szemlélet az útvesztés oka. Az útjatévesztett ember jellemző tulajdonságai szinte listaszerűen összeállíthatóak a versekből. Az itt említett beképzeltség, hiúság, versengés társa a hazugság és a pátosz (Hangpróba Illyés Gyula születésnapjára), az önsajnálat és az öndicséret (Prédikáció), a kicsinyesség, bizonyosfajta óvatosság és közönségre kacsintás (Lehajolni a vödörért). A lista hosszan folytatható, de minden fogyatékosság végül is egy közös nevezőre vezethető vissza, az aránytévesztésre. A közös mérték, a közös eszmények, a közösség hiánya az ént önmagába zárja: „Ahol a cél / elveszett, ott mindenki / ugyanazt a távot futja, csak a / saját órájával méri az időt” (Borostyán).

Ám a Mintha kővé váltál volna a kiutat is lehetségesnek mutatja. Szerinte igenis van még olyan területe a világnak, ahol az igazi valóság a maga eredendő áramlásában érhető tetten, mégpedig a természet. Abból is – immár más költeményekre kitekintve – elsősorban a növényvilág: „Ha azzal kezdeném, hogy egy / világvevő cseresznyefa / többet tud a mindenségről, / mint én, mint általában az / ember vagy bármely élőlény” (Bizonyíthatatlan); „Közeledve végleges helyedhez, íme, / a növények bűvölnek el” (A kijáratot építik); „s ami ide / fölhallatszik, az a szorgalmas füvek / varrógépének nesze, hát semmi ok / kapkodásra vagy kétségbeesésre?” (A pillanatnyi helyzet). A növények mozdulatlan elkötelezettsége alázatra tanít. És ami ezzel együtt jár: a létezésbe vetett bizalomra és saját helyünk reális felmérésére (Hangpróba…: „Tisztázzuk legelébb / hol is vagyunk”). Az Illyésnek ajánlott vers programként fogalmazza meg: „Valamivel több alázatot és reményt!” Kifejtve pedig például a Megmarad minden, ami elszivárog: „Alázat tarja össze a világot, / kényszerű meder zuhanó folyót, / megmarad minden, ami elszivárog, / kipusztulnak buta ragadozók”. A teljességbe vetett bizalomból fakad a ráhagyatkozás spontaneitása, amely úgyszintén visszatérő témája a verseknek: „Lazítson a gyeplőn, hagyja a lovakat / mozogni, legyen kicsit / természetesebb, higgye el, hogy ami jó, / az úgyis megtörténik / magától, a rosszat meg kár erőltetni” (Mintha jelen se volna); „Mért az ijedtség, az erőlködés, / ha magától működik az egész?” (Magával ránt és elejt, ami fog); „Ha ellazítja, / érzi, hogy megfeszülhet / még minden izma” (Üres) stb. És belőle fakad az „araszolva” haladó, részletekre ügyelő (tehát nem fellengzően felületes) munkálkodás igénye (Hangpróba…: „Azzal leszünk jelen, / hogy munkálkodunk”). Ha ez a munkálkodás nem annyira a külső rend miatt szükséges is, hanem inkább a lélek felkészülése (alázata) miatt: „folyton-folyvást rendet kell rakni maga körül, / hogy a rendkívülinek maradjon helye, még ha / tudja is róla, hogy csinál majd magának” (Fölmegy a padlásra). Ebből a szemszögből nézve az öregség is visszanyeri méltóságát. A Valahol, valami kötet (2003) ciklusnyi öregség-verse már-már komikus részletességgel veszi számba az életkor előrehaladtával növekvő tehetetlenség és kiszolgáltatottság kísérőjelenségeit, de az öngúny humorrá oldódik, mert az egyéniség görcseitől megszabaduló személyiség esély is: a rászorultság belátó ráhagyatkozássá lényegülhet.

A természet mellett létezik még legalább egy remény és vigasz, a költészet. Mert a nyelv a szétesettségben is őrzi a teljességet: „és senki sincsen a helyén / csak a szótárban a szavak” (Állunk a világ közepén). A nyelv is mintegy – eget-földet összekötő – része a természetnek: „Fölizzott pléhdoboz / a pillanat. Csurog belőle a / kiszámíthatatlan. Nagy, / vízszintes szavak a tájban. Az ég / fölemeli őket, ledobja.” (Mint a madárszárny) A költészet pedig újra és újra fölvillantja a teljességet egy-egy „megtartó látomás”-ban „a van és a nincs villódzó pengeélén” (Zöld Niagara).

Megnyugvás azonban így sincs. Csak egy-egy vers, egy-egy elámulás pillanatában. Inkább törékeny kivételként, amely ki tudja, végeredményben milyen szabályt erősít. Hisz nem csupán az egyéni fölnagyítása rombolja le az arányokat, de az elvesztése is. Hiába értelmes esetleg a nagy egész, ha csak öntudatlan eszközei vagyunk, a kiúttalan körforgásban összemosódik erény és bűn, s elvész a számunkra való értelem: „A fát a tetvek, / a tetveket a hangyák… / Öljek? Szeressek?” (Bokor). Persze még ekkor sincs kizárva, hogy öntudatlan eszközlétünk majd saját érdekünket is szolgálja, ahogy a Mintha kővé váltál volna szerint az individualizáció szintén átcsaphat egy ponton a belőle való kigyógyulás folyamatába. Az Elkerülhetetlen az emberi ügyeket mint Isten cselét állítja elénk, „nehogy egyszerre megálljon az egész”. Nem derül ki, mire fel mozog az egész. Az ember vágya mindenesetre egyértelmű: csak az értelmesnek megélt tevékenység fordíthatja át a céltalanság szorongását az önérték átérzésébe. Az Egyik rímtől a másikig ezért fohászkodik: „Te, aki a dolgot adod, / tudod, hogy nem választhatok, // adj értelmes feladatot, / hadd higgyem, hogy szabad vagyok, // add úgy, kérlek, mintha magam / találnám ki, hogy adva van, // ne kezdődjön el nélkülem, / legyen végig az én ügyem, // lássák rajtam a többiek, / az a jó, ha benne veszek”. Ugyanebben a versben a visszájáról is fölveti a kérdést: „Ha nélkülem forog velem, / mért fokoz le a félelem? // mit lehet ott elrontani, / ahol nincs mit javítani? // mért büntetne a szerkezet, / ha ő teszi, amit teszek? // miért tudom, amit tudok, / ha mindegy, hogy mit akarok?” Az átfogó válaszok a „talán”-ban maradnak: „Talán csak rosszul kérdezek, / s a hallgatás a felelet, // talán a létnek fölragyog, / amit emberként nem tudok […] talán a hiány az, ami / a mindenséget pörgeti”.

Ember és világ: kettősség vagy harmónia? A sem csak az egyénivel, sem csak az egyetemessel (illetve kollektívval) való meg nem elégedés köztessége: híd két part vagy szakadék két szakadék között? Ezek a problémák határozzák meg a Bertók-versek témáit, közérzetét, motívumait (hasadás, betegség, ketrec, süllyedés, fulladás – Isten, pillanat, varrás, eső, alkotás, érintkezés, szabad légzés stb., stb.). De a stilisztikai, ritmikai jellegzetességek is ehhez idomulnak. Széttartás és egység felesel egymással a leggyakrabban alkalmazott sorfajtában, a kétütemű nyolcasban („mely úgy egész, hogy széthasad” – az Egyik rímtől a másikig ide is vonatkoztatható kifejezésével), a sor végi áthajlásokban (enjambement-okban), a hagyományos formák (szonett, haiku) átformálva követésében, a teljes szerkezetet megidéző, de be nem teljesítő töredékes mondatokban, a paradoxonba futtatott ellentétekben, a forma- és rímlelemény szervességének és a mechanikus ismétlés lehetőségének ütköztetésében.

Bertók alkotómódszerének számos buktatója van. A gondolatiság előtérbe kerülése beszűkítheti a figyelmet, álmélységekbe csábíthat, a felismerés benne ragadhat a puszta konstrukcióban, anélkül hogy látomássá hevülne. A szerző azonban java költészetében – és meg merem kockáztatni, hogy a kötet túlnyomó része ide tartozik – el tudja kerülni a csapdákat, számára a gondolatiság nem eltorlaszolja, hanem fölnyitja a személyiség teljességéhez vezető utakat. (Magvető, 2005)

 

 

 

 

 



Nyitólap