Podmaniczky Szilárd
A
Magritte-vázlatok
A víz nyomában a felhők
A balkonon át felhők úsznak a szobába,
a vörös függöny mögött víztükör nyílik a padló
helyén. A vízből dús növény áll ki, előtte fehér karó
jelez. Hátul fa és pozdorja dől a falnak, valamit szét- vagy
összeraknak. A vízben minden tükröződik, csak a felhőknek
nincs nyoma. A víz is felhő, a felhő is víz, minden hasonlít
valami másra.
Sakk és matt
Csukott szemű férfi pisztolyt nyom a
homlokához. Fehér ing van rajta, nyakkendő, a gallér
legombolva. Haja fésült, arca lányosan ápolt. Mögötte
sötét falak között sakktábla-ábra, rajta sarokba dőlt
figura. Az idő áll, a golyó halálra izgulja magát a
pisztolycsőben.
Nem beszél
Haj nélküli kopasz fej, bőre fehér,
ajka rúzsvörös, szeme pilla nélkül hunyva. Mögötte tán
ugyanaz a fej, hajjal, életteli arccal, ajka rúzsvörös, szeme
nyitva, az előtte álló fejre néz. Köztük nyakmagasban
csővel döfött paraván. Az ember elképzeli magát, ahogy
hallgat, de képzelete mégis csak magához beszél.
Csodák kora
Szobaszerű barlang, amiben lyukak és
alagutak futnak a falban. A földön homok, sivatagi táj a
festő állványán. Meztelen nő csukott szemmel, fejéről
fehér lepel hull a testre, szétnyílik a hasán. Emlői alatt a
medencecsontban fogaskerék jár. Amott háttal ugyanez a szerzet
áll. Az ember is gép, csak végtelen, s félelmében csodáért
kiált.
Híres ember
Fadobozban színpadi táj, hátul bástya
vigyáz a falakra. A dobozban föntről férfi feje lóg, mintha
bábu volna. Lila függöny mellett sötét doboz áll, mintha
szemből üvegfal határolna. Belül ízenként csúszó,
elnyújtott sakkfigura. Minden javára szolgál, csak egy nem. A
bizonytalanság.
A sivatag katapultja
Szobánk egyik fala hiányzik, azon túl a
sivatag vár. Az ég sötét, a szobát fehér felhők járják.
Szépen metszett falap, benne keményen áll a rúdvas. Jobbról
szorongó ember árnya vetül a sivatag homokjára. Ha ma nem is,
de holnap számolni kell a világűrrel.
A nagy újság
Madár csontváza áll a dobozban,
lebbenő függöny vörös széle rajta. Hátul jön egy férfi
elegánsan, kezével lendületet ad a szónak, s az ágyban
fekvő nőnek magyaráz. Fejük helyén üres gömbök
bólogatnak. Most végre megtudtak valamit, amiről azt hitték,
mindig is tudatában voltak.
Az idol születése
Zúg és bömböl a tenger, nem maradt az
égen fény éjszakára. Rózsaszín móló nyúlik a tájba,
rajta lépcső, valaki felmegy nemsokára. Mellette tükör,
ablakos pozdorja. A nagy asztalon lapos emberforma fekszik, s
túl a billenési ponton sakkfigura áll a nyakára. Keze lassan
emberkéz lesz, de még nincs itt, kit majd simogatva imádna.
Nehéz átkelés
Lemetszett bábukéz vörös galambot
szorongat az asztalon. Egyszemű sakkfigura őrzi a madár
röptét. A szoba szemközti falán viharos tenger tombol,
villámok csapkodják a süllyedő hajókat. Valahová mindig
eljutunk, még akkor is, ha nem tudjuk, hová.
A hódító
Csokornyakkendős férfi portréja, aki
tagbaszakadt fejét indával díszített deszkára cserélte,
hogy jobb képet hagyjon magáról az utókorra. Hátul barna
lankák, az ég bordó, izzik. Egy gyökerestül zöld fa
elrepül a pokolba. Vagy csak a fűrésztelep várja, hol
fölhasítják hasonló arcokra.
Ezüstös szakadék
Kiismerhetetlen anyaga van a falnak. Kő,
fa, műanyag? Lényegében hullámzó felületű ablakot
ütöttek rajta. A párkányon még ott a pajszer, oldalt
fahasáb, kék szemek nyugszanak rajta. Piros-sárga csíkos
sakkfigura néz a falon túlra, az ezüstös szakadékba. Nem
múlik a szakadékról születő gondolat.
A Mester öröme
Szétnyílik a sárga függöny, lépcső
fut a tájkép alá. A képen vörös gyár a tóparton,
körötte tobzódik a zöld. A gyárkémény csúcsán kötél
indul, mely a sötét sakkfigura fejéig lendül, hogy ott a
fejbe ütött szögre kerítsen csomót. A kötélen a duci
Mester ugrál, testéből fekete szőrpamacsok lobbannak elő.
Örül, pedig tudja, semmi oka rá.
Éjféli esküvő
Kétszintes asztal a terasz közepén,
fölül egy férfi feje háttal, alul női paróka szőke
fürtjei, üres a lányarc. A terasz éji erdő közepébe
nyúlik, a fák vaskos lombjaikkal az égből zuhannak, és
nőnek a föld felé. Oldalt tükör támasztja a falat, azt
hiszi, látta, hová tűnt a férfi s a nő egy szempillantás
alatt.
Az erdő küszöbén
Csak egy fa, áll a földben, tíz ember
nem érné körül. A törzse olyan széles, akár a lombok
magasa. Ám középen, mintha a fa csak téglafal burkolata
volna, föltűnik a fugába rakott téglasor. És nincs több fa,
az erdő itt kezdődik vele. Vagy itt ér véget benne a
téglafal.
A varázsló cinkosai
A nő csak melltől lefelé látszik,
meztelen vonalait háló fonja körül. Feje és válla eltűnik
a sárgaréz csőben. Ám mindjárt előttünk fölbukkan az
asszony meztelen háta és rézsárga hajkoronája, nincs rajta
hálófonat. A varázsló tudja, hogy csak akkor dolgozik a
nővel, ha nincs szüksége magányra.
A töredékek árnyékai
Mi volna, ha egyszerre láthatnánk
mindent? Nem látnánk semmit. Marad a részlet, amit a képzelet
kedvére kiegészíthet. Tollból madarat formál, a
hegycsúcsból szárnyaló sas törne elő. Alakok, formák,
eltűnhet bennük bárki a magánya elől.
A nagy utazás
Elindulsz, és az útra bízod magad.
Megtörténhet bármi, nem tanultad, nem is akarsz ellenállni.
Mindent letapogatsz, hogy a kezed eleven emlékként őrizze a
múltat. Házat, fát, asszonyt és hegyeket. És nincs az az
idő, mi azt mondaná, ne járd be újra százszor ugyanazokat a
helyeket.
Folyólakók
Ha az ember a folyókban élne, hosszú
nyakat hordana és fura zakókat, vagy pirosba tört fekete
márványt öltene ingnek. A folyó, persze, folyó volna, és a
kövek sziklák morzsaléka. Mintha változni csak az ember lenne
képes, hogy önmagát elrejtse saját arca elől.
Egy magányos sétáló
álmodozásai
Ha az ember hátat fordít a világnak,
egyedül marad. Kalapban, meleg, fekete kabátban sétál a
folyó mentén, a távoli felhők szürkéje alatt a folyón
keskeny hídra vetül a fény. De hiába jut át a túlpartra,
vele úszik emlékei mélyén egy csupasz, halott testről
alkotott fénykép.
Népszerű panoráma
A tenger és a felhők mindenek felett, s
elöl a homokpart a képzeletet végtelenül kitárja. Aztán egy
réteggel lejjebb a sűrű erdő sötétje mindent eltakar, a
lombokat a képzelet nem járja. S végül a város, házak
tömött sora, ablakok, a közös biztonság az embert megóvja,
mert rábízza magát a hasonlatosságra.
Georgette Magritte
portréja
Georgette, a tiszta nyak és váll
hajlata, az egyszerű hajviselet mélyén felkavaró, tüzes
szemek világa, pedig mintha ridegségtől reszketne
csupaszsága. De nem. Ő a kék háttér, ő a keretet támasztó
sakkfigura, és ő a vörös posztó is, melyhez tanulmányt ül
a száj finom vonala.
A diák álma
Szétnyílik a kék függöny, s mögötte
a hóbortos álom a figurát darabokra szaggatja. Lóg a keze,
élettelen a lába, ráadásul fekete felhő omlik a nyakába. A
teste sárga, és mint a húr, remeg. A távolban zöld lombok,
torony piros tetővel, mintha rá nem figyelne senki, csak
haladnak tovább a telő idővel.
Cím nélkül
Grafitszürke föld, korláttal ellátva,
mögötte végtelen fehérség, és a nap kevés sárgája
zárja. Két figura áll a földön, az egyik kalapos férfi
kartonalakja, a másik sokszor visszatérő test, a sakkfigura,
melyből sötét ágak, lombok törnek elő. Mindketten hosszú
árnyat vetnek, testüket kottapapír fedi, dalok és szólamok,
melyeket csak belülről hallani.
Paul Max portréja
Max egyik szemét függöny fedi balról,
a másikkal egyenesen a szemembe néz. Ruhája mintha rácsavart
pokróc volna, s még mindig egyenesen a szemembe néz. Homlokán
s a feje fölött felhők húznak el. Most már értem. Ez az
égi magasság, ahonnan minket figyel.
Az álom próbája
Az este, mikor ledőltem aludni, a
feleségem meztelen válla fölött megláttam a székre
terített pongyolát. Mintha kuporogna alatta valami. Egész
éjjel ez járt a fejemben. Később hiába oltottam villanyt, a
ruha fehéren figyelt, kíváncsi volt, tudok-e tőle aludni.
A lángész arca
A lángeszű zseni arca olyan, mint
másé. Később föltűnik a különbség, de akkor már halotti
maszkja lebeg a szemünk előtt. A gondolat kapukat nyit az
arcon, melyeken át ágak nőnek keresztül, s átlátni a
múltba, ahol még gondolkodva sétált a fák között,
egyedül.
Vidék
A kies vidéken félgömbű gombák nőnek
a fűben, s valahogy ott terem az erdő egy cikcakkos részlete.
Az erdő zölden ég, zöld füst száll az égre, nem változik
semmi, nem cseréli a színt másik színre. Vidéken vagyunk,
ahol az ember olyan ritka, mint az az ember, akinek nincsen
titka.
Felfedezés
Csupasz női test, a lágy vonalak
valahogy mégis otrombák. Ajka piros, haja hosszú, fekete, a
fejét balra billenti, a szeme nem áll egyenesbe. Valaki mintha
összefogdosta volna, látom rajta az ujjlenyomat nyomait. Vagy
talán fák évgyűrűi festenék a bőrét? Nem tudom, még tart
a felfedezés.
Közjáték
Már megint mire gondoltam egy
széthúzott függöny előtt, ahol lyukacsos vulkán adott
hátteret. Láttam, ahogy az ember nem más, mint láb és kéz,
egy-egy végtag. Párokban járnak így egyforma jobb lábbal,
némelyik a földön fekszik. Miért is állna föl ebben az
embertelen világban.
A madárevő lány (Az
élvezet)
Tegnapi sétámon különös arcú lányt
láttam, szép volt, a bőre mégis pergamen. Egy fa alatt állt,
melyen madarak csiripeltek. Hirtelen elfogott a félsz, hogy ez a
lány mindenre képes. Csak fölnyúl a fára, és élve, fehér
gallérját sem kímélve, nyersen vérét ontva, végtelen
szenvedéllyel megeszik egy madarat.
A tűz kora
Az indián úgy csihol tüzet, hogy maga
is lángra lobban. Áll a csupasz, sávokkal rétegzett tájban,
s izzó testén át izzó gömbök kelnek útra a tenyere
fölött. Valamit tud, amit én csak sejtek. Nem látom, mégis
egyre nagyobb bizonyossággal próbálom elmondani.
Az iskola kapuja
Úgy érzem, hiába minden tudásom, mert
amit tudok, az nem más, mint a padló sárga vonala, az ég
folyton változó kékje, anyám legyezője. Ma ott álltam újra
az iskola előtt, ahol a tudásom kezdetét megszereztem. De
mára nincs más, mint a formátlan, szétfolyó gondolat.
Az erdő
Próbálnék egyszerűen lerajzolni egy
tanulmányfejet, fekete talapzaton, a háttér piros és sárga,
alul hajópadló. De közben mindjárt arra gondolok, mi járhat
a fejében. Mert ha közben az erdőre gondol, ágakra és zöld
lombokra, akkor ez a gondolat minden részét bejárja, ő maga
az erdő.
A szemlélődés vége
Az emberi fej ábrázolása az
ábrázolás pillanatában véget ér, nem jelent semmit, csak
jelöl. De mi van akkor, ha szilánkosra szaggatom az arc
elejét, és kusza, semmitmondó hátterével együtt
megduplázom. A néző megtalálja a különbséget, fölfedezi
az azonosságot, és azt hiszi, hogy rövid szemlélődésében a
mű végére ért. Holott csak szemlélődése ért véget.
A tárgyak hercege
Ez a tárgy csak a képzeletemben él,
soha, senki nem látta, és soha, senki, semmire nem fogja
használni. Piros talapzaton zöld háttérnek dőlve áll ez a
fekete, hullámos vonalú keret. Semmi dolga nincs, nincs sorsa,
nem vár rá semmi, világéletében érintetlen marad. Azt kell
gondolnom, ő a tárgyak hercege.
A rabló
Sötét ruhába öltözött, széles
vállú, de karcsú alak támaszkodik a pozdorjaládára. Arcát
is fekete vászon fedi, viszont két keze csupaszon és barnán,
emberi módon letámaszt, mintha ez a sötét erő kedvesen
tűrné, hogy modellként lefessem. Hálából a lábfejét
örökre eltüntetem.
Az asztal, az óceán és
a gyümölcs
Lefestek három tárgyat, és mind fölé
más nevet írok. Az ágas falevélhez azt, hogy asztal. A
zsákhoz azt, hogy óceán. A kancsóhoz azt, hogy gyümölcs. Ez
az első lépés ahhoz, hogy megértsük a festészetet. A
tárgyak neve elfedi valódi létüket, mert folyton a
használatuk az, ami a fejünkben jár.
A felhők titka
Barna erdő fölött barna égbolt
világít, s valami hosszú, bonyolult fonál csavarodik magába,
hurkokat vet. Ám két vége szabadon lóg, tehát nem végtelen.
Ki tudja, mit ábrázol!? Talán a felhők tudják. Ők járják
az eget, nekem csak a gondolat jut, amivel az útjukat keresem.
Az idő vége
Régóta megy már ez az óra, díszes
faragás veszi körül, azt hiszem, az asztalon áll. Csakhogy
számlapja fehér papírlap, és hasonló minták vannak benne,
mint ahogy a gyermek az összehajtott papírba vág, s kihajtva
szimmetrikus képet formáz. Lehet, hogy egyszer így ér véget
az idő. Egy gyerek kezétől elmúlik a világ.
Egy éjszaka múzeuma
Minden éjben ott lapul a titokzatosság,
a rejtély, fény nélkül láthatatlanná válnak a tárgyak, s
végre saját életüket élik. Mi történt ma éjjel is a
kezemmel, az almával vagy valami formátlan tárggyal? Nem
tudom. Másnap ugyanolyan értetlenül nézem, mint a múzeumban
kiállított, megérinthetetlen tárgyakat.
Az álom gyümölcse
Most nem mondok semmit, csak festek. Az
álom mélyén járok, amely meleg, barna és mélysötét. A
formák kivehetetlenek, nem akarok tárgyakat, csak
belesimulást. Érzem, hogy ez az álom jó, nekem való, akár
el is tűnhetnék benne. Ha fölébredek, sokáig fogok
emlékezni rá.
A gyászmenet titka
A földből füstölgő puskacső áll ki,
körötte papírlemezre hasonlító, elnagyolt figurák, az ég
sötéten alkonyul. Mindenki tudja, mi történt, de nem beszél
róla, összepréseli a száját. Titkukat úgy őrzik, mint a
puskacső füstjének illatát, mely belemarta magát az orr
ereibe.
A fénytörés
A sárga asztallapon két formátlan keret
áll, az egyik belseje üres, a másik tükrözi vagy őrzi a
felhőkkel úszó ég képmását. Amikor a fény megtörik,
minden máshova kerül, s meglepődve keressük ott, ahol semmi
nincs. A fény szempillantás alatt átrendezi a világlátást.
A szűzlány megkínzása
Homokos tengerpart, valami lányosan
rózsaszín tömb a parton, bottal átdöfött fa hasáb. És ott
áll előttünk fehér lepelből kibomló, koromfekete testtel a
lány, a feje helyén a nyakába botokat döfött a kínzatás.
Nem értem magamban sem ezt a brutalitást. Ki és miért tette
ezt vele?
Paul Naugé portréja
Pault sehogyan máshogy nem tudom
elképzelni, csak frakkban, fehér csokornyakkendővel, ahogy
megmarkol egy kilincset, de nem érdekli, mi van odaát. Ajtót
fölösleges festeni, a küszöböt nem lépi át, mégis sokszor
úgy tűnik, mindenütt ott van. Talán érdemes lesz
megkétszerezni őszemélyiségét a portréján.
Kettős titok
A háttérben csendesen hullámzó tenger,
elöl két hiányos arc. Az egyik arc a másik hiányzó
részlete, mégis így külön két arcnak tűnik. A titkot zárt
golyónak képzelem, amin középen vízszintes hasíték fut
körbe, zárt és mégis nyitott forma. Az emberben megbúvó
titok egy, itt most mégis kettő lett belőle.
A titkos játékos
Sakkfigurák erdejében, rózsaszín
lombok alatt baseballozik két fehér ruhás, dobó és ütő
játékos. Fejük fölött fekete teknősbéka száll, hátul egy
szekrényben bekötött szájú nő, szoknyája piros, fölül
csak kombinét visel. A titkos játékos ott van, de nem tudni,
kit képvisel.
A felhők izmai
Az erdő fölött sötéten szállnak a
felhők, senki nincs a környéken. Mikor a felhők magukra
maradnak, leszállnak a sárga padló deszkáira, lelógatják
vaskos és szürke izmaikat. Valahol nekik is meg kell mutatniuk
magukat, különben mivégre a folytonos röpködés.
A világ vére
Mindenütt erek futnak, és vér
hömpölyög bennük. Milliónyi kilométer ér, és milliónyi
hektoliter vér. A világ árad, kinyújtózik, összerándul,
él. A testek belseje sötétben működik, nincs szüksége
fényre. Nekem mégis, ha le akarom festeni.
Az emlékezet sebhelyei
A világba nyíló vörös terasz körül
cifra korlát fut, előtte vörös fényben úszó magányos
ajtó nyílik. Az ég fekete és vörös rétegei átjárják
egymást. Egy kéz apró szemű állat fejét tartja a kezében,
mindkettő egyazon vörös anyagból. Minden vérzik, az
emlékezet védtelen, mint egy fej nélküli báb.