Nagy Gábor

A közösségi hangoltságú személyiség létdrámája

Csoóri Sándor költészetében

A Csoóri-vers természetrajza

Világ és lírai személyiség ütközése – ez (leegyszerűsítve) Csoóri Sándor lírájának a drámája. Miközben a költői magatartás a világ teljes átélésére irányul, szüntelenül szembesülni kénytelen azzal, hogy ez a világ és az én összeegyeztethetetlen. Legyen szó a kádári szocializmus időszakáról vagy a rendszerváltozás hullámán térségünket elárasztó globalizációról és nemzeti felelőtlenségről: a lírai személyiség morális alapállásával nem fér össze az azonosulás, a világban feloldódás. Ez nem eredményezi Csoórinál az elefántcsonttoronyba visszahúzódás magatartását, a világtól való teljes elzárkózást; a rendszerváltozásig a világért, a teljességért való küzdelem roppant energiái torlódnak össze verseiben.¹  1989 után azonban egyre sűrűbben jelennek meg a lemondás gesztusai, a szembeszegülés és ellenkezés magatartásából fakadó rapszodikus hangoltságot egyre gyakrabban váltja fel a lemondó visszavonulás elégikus hangneme.

’89 előtt, a szocializmus nemzeti hagyományokat, morális értékrendet szétzúzó barbársága ellen még lehetett küzdeni: egyértelmű volt, Csoóri számára nagyjából az ’56-ot követő megtorlásoktól, a bajok forrása. Az ismert baj könnyebben legyőzhető; ekkor még igaz volt e költészetre, hogy „meggyőző elszántsággal békíti össze a világ széthulló elemeit. […] S ezekben a pillanatokban egy olyan ősi egységnek is emléket állít, amelyiknek visszaállításáról az emberiség sohasem mondhat le”²  – írta Gróh Gáspár A világ emlékművei kapcsán. ’89 után nagyon hamar kiderült, hogy a szocializmus bukásával nem sikerült visszafordítani a nemzeti hagyományok térvesztésének folyamatát; s az okok immár sokkal rejtettebbeknek és összetettebbeknek bizonyultak. A rendszerváltozásba vetett reménység és hit megcsalatása súlyos sebeket ejtett a lélekben. Pedig a Csoóri-versek lírai személyiségének alkata alig változott: az individuum szabadsága és a nemzeti és szűkebb közösségek iránti elkötelezettség adja a megingathatatlan morális alapot. S bár a személyiség küzdőkedve – a nagy csalódások következtében is – megkopott, a Csoóri-vers tovább gazdagodott, teljesedett.

A Csoóri-versek lírai személyisége tehát kettős indíttatás küzdelméből teremtődik és e küzdelemben rajzolódik elénk. Az egyik késztetés a szuverén individuum szabadságvágya, a másik a közösségi, nemzeti elkötelezettségek parancsa. Ezek nemegyszer feszültségbe kerülnek egymással, s az ebből adódó küzdelem és létállapot, közérzet és hangoltság lesz nem egy verse legfőbb tárgya. „Innen eredeztethető a személyiség tulajdonképpeni drámája, s ezek a feltételek alakítják a Csoóri-lírában máig uralkodó törekvést: immár egy megnövelt lehetőségű, küzdővé stilizált, mindig fronthelyzetbe állított, de egyúttal emberi teljességre vágyó lírai hős az, aki teljes személyiségével mintegy átadja magát a közösségi lét problémáinak.”³  Csoóri világra nyitottsága, világszomja, teljességre törekvése azonban megakadályozza, hogy a vers a személyesség közegébe záruljon. Görömbei András találó megfogalmazásában a „személyesség helyett a lírai alany esetében a személyiségre teszi a hangsúlyt”⁴ . Ez a lírai személyiség „a világra az első megértés és megnevezés vágyával tekintő archaikus ember szólalásának helyzetét imitálja.”⁵ 

E líra hanghordozását Kulcsár Szabó Ernő többnyire a rapszódia műfajához kapcsolta, ami következménye a szerepfelfogással összefüggő emelkedettség és disszonáltság kettősségének: „a vállalt küldetésszerep ily módon nemcsak a közösségi problematika (közvetett, képi-hangulati jelzésű) versbe emelését, megszólaltatását jelentheti, de kifejezhetővé válnak így a szereppel járó érzelmi antinómiák is.”⁶ 

A gyakran látomássá növő metaforikus kép a Csoóri-líra alapeleme. Ahogy Pécsi Györgyi rámutatott: „legerősebb költői kifejezőeszköze a szürrealisztikus kép, de kérdés, mennyire a szabad asszociációs játék, az elme tudat alatti csapongása szervezi ezeket a képeket – ha rövid úton szinte mindig fölfejthető, miért kerülnek egymás mellé látszólag nagyon távoli képelemek (behozza a történelem, a személyes emlék, kiderül a szubjektum viszonyulásából, a gondolkodás logikájából).”⁷  Valóban, az apollinaire-i szürrealista montázs nem jellemző erre a költészetre, a metaforikus képzetkapcsolások magasabb szinten is funkcionálisak. Nem egyetlen rendszerbe szerveződnek, mint Baka István költészetében, hanem kisebb csomópontokba, amelyek együttesen a költői személyiség éthoszát, világlátását jellemzik. És Csoóri – szintén szemben Bakával – fogalmi és tárgyi társításától sem riad vissza, nemegyszer legeredetibb metaforáit hozva létre így.

Verseiben a gondolatiság is szemléletesen, képekben ölt testet. Nem az objektív tárgyiasság statikusságában, amelyben a tárgyak egyediségüket elveszítve magát a dolgot jelentik (mint Nemes Nagy Ágnesnél: „Tanuld a fákat…”), hanem a szemléletes tárgyiasság dinamizmusával,⁸  amelyben a tárgyak, a természet elemei és a fogalmak is ugyanazon akció részesei, amelyre a lét drámájában – ami gyakran a történelem színpadán zajlik – a lírai személyiség vállalkozik vagy kényszerül⁹ :

Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:
        fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.
Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak,
        csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák

s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,
        egy ismeretlen idő osztódó sejtje,
rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére
        s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.

(Jó volt nekem)

Gondolatiság és képiség polifon egységben van; verseiből „a közvetlen érzékelés, az elemző logika és a nyelvi megfogalmazás archaikus, primér szinkretizmusa tükröződik vissza.”¹⁰ 

A gondolatiság gyakran a nemzet sorsának kérdéseivel kapcsolódik egybe. Csoóri lírájának közéletisége ezért is lehetett vita tárgya, meg azért, mert végletes személyességéből soha egy jottányit se engedett. Ami a verseiben közéleti szerepvállalás, az is személyisége morális jegyeiből ered.¹¹  Azért kivételesen gazdag ez az individuum, mert én- és mi-tudat szervességét evidenciaként ismeri és vallja. Közösségi identitásának elevenségéből következik, hogy „a hagyományos értékek […] kiiktatását”, ami a szocializmus időszakát illeti, illetve ’89 után a nemzeti hagyományokban gyökerező létmodell „térben és időben való kiteljesedésének, érvényesítésének lehetetlenségét vagy roppant nehézségét írja le”¹² . Ugyanakkor közéleti, nemzeti ügy is egybekapcsolódik nála az általánosabb érvényű létértelmezéssel: „egyaránt a maga ügyeinek horizontjába tudta vonni a magyarság legfontosabb ügyeit és a XX. század végi emberi lét mérlegét is.”¹³ 

Rokona és utóda elsősorban Ady Endre és Nagy László költészetének.¹⁴  Lázas vívódásai inkább Adyhoz, morális rendíthetetlensége Nagy Lászlóhoz közelítik. Mindkettejükhöz konkrétan is kapcsolódik portréversek sorában vagy a közös világszemléletből fakadó idézetekben, allúziókban, intertextuális játékokban.¹⁵  A Csoóri-vers az Ady lírájához is visszanyúló és Nagy Lászlónál kiteljesedő bartóki modell újabb változata mágikus-animikus metaforikájú, a történelmet aktualizáló s a jelenben megmérő és a jelennel összevető, kritikus, a közösségi értékek éthoszára alapozó személyiséget kirajzoló szövetével.

 Nyolcvanas évek: magánéleti és közéleti válság szorításában

A Jóslás a te idődről válogatott versei után egy évvel, 1980-ban jelent meg az újabb verseket tartalmazó Csoóri-kötet, A tizedik este. Tovább erősödnek poétikája egyedítő elemei. „A lírai én nézőpontja […] megsokszorozódik, a lírai szituáció kitágul, térben és időben egyaránt végtelen, emellett váratlan elemekből épül föl. A Csoóri-versek egy-egy képben így tudják érzékeltetni a nagy életformaváltást éppúgy, mint a személyiség történelmi és jelenkori tapasztalatát, a megváltozott jelen időbe folyton beleszóló múltat, s azt is, hogy a költői én mindezt intenzív élményként éli meg.”¹⁶  Tovább mélyül a távolról egymás mellé kerülő motívumok közti kapcsolat is,¹⁷  bármily véletlenszerűnek tűnik is, mely természeti látvány hivatott a lírai személyiség közérzetét modellezni, azok valójában, a jelképiség szintjén Csoóri világképének kontúrjait is minduntalan kirajzolják. Miért kerül egymás mellé A csongrádi Tisza-parton soraiban „homok-ágyékú Tisza-part”, „romló testem”, „eltűnt vadállatok maradék csírasejtje”, „párzó csigák”, „nyárfa-pöhöly”, „medve-isten”? Épp e véletlenszerűen kiválasztottnak tetsző motívumok rajzolják ki a vers alapjelentését: a termékenységnek, az élet továbbélésének nagy misztériumát. Bár a költői én romló testével csak fekszik e környezetben („Fekszem, tisztulok”), a tisztulás révén részesül az élet megújulásának boldogságában: „Dobog a földidő alattam, / az ős nász moraja / dobog föl újra.” S a „medve-isten” záró motívumával (noha az csak egy hasonlatként kifejtett metafora viszonyítója) a termékenységvarázslások pogány ősidejébe helyezi vissza a költői ént – s az olvasót. Az Aszályos, bibliai év motívumrendjét pontosan megszabják a címbe emelt szavak. Gyíktorokként lüktető bokor, sárga mezők, napóra, kiszáradt fácánok („fölsikoltanak, / mintha fatojás koppanna ki belőlük / a repecskes földre”), véreres szemek, kidudorodó pupillák, csörgő gaz, „megrepedezett, pangó kutak” – minden a bibliai léptékű aszály megjelenítését szolgálja. De itt nem (csak) egy aszályos tájról, országról van szó: a lírai személyiség közérzetét is ugyanez a torkot eltömő szárazság hatja át – a cenzúrázott gondolatok kora vagy a személyes tragédiák miatt? Csak a kötetkontextus alapján mondhatjuk, hogy egyik is, másik is – itt csupán a létállapot rendkívül szemléletes rögzítése történik meg: „Szomjan haldoklik a szó a szájban, / a celofán-ropogású levegőben.” (A celofán nagyon gyakori motívum Csoórinál, s mindig a természetet pusztító civilizációra, a felelősségét nem ismerő emberi világra utal.)

A kötet a Rejtett önarckép ars poeticája, „nyársuhanás és hóözön” teljességet adó ellentéteiben megmerítkező önarcképe után rögtön olyan verssel nyit, amely újra Ady Endrét idézi saját portréja hátterébe. Már a Rejtett önarcképben nyilvánvaló az Adyval rokonság: „Bakonyerdő a vállaimnál”, csak itt Párizs helyén Prága és Varsó áll; a Bölcsőhelyem, esőben pedig pretextusként aktualizálja Ady Séta bölcső-helyem körül című versét. Mindkét mű a falu pusztulását konstatálja, szembetűnő azonban, hogy míg az Ady-vers alapszituációja szerint a költő a szerelmének mutatja be szülőföldjét, fölidézve annak egykori dicsőségét is, Csoóri elégikus monológjának nincsen megszólítottja, a költői én magában néz szét gyermekkora helyszínén, s a múltnak dicső emlékeit nem, csak romjait találja: „szép, hattyúnyakú ostornyelek körül / rég elporladt lovak párája úszkál”, „hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben / s körték hullnak föléjük darazsasan”. Míg Adynál a lírai alany még a pusztulásból is büszkén emeli fel fejét: „Ez itt pedig magam vagyok, / Régi tüzek fekete üszke / S fölöttünk végzet-szél fütyöl. / Szaladj tőlem, átkozz, gyülölj, / Avagy légy rám ujjongva büszke”, addig a Csoóri-vers azonos nyitó és záró versszaka a „sújtottan ázik két árva kocsikerék” szólamával az öntanúsítás gesztusát („villámlik felhős jobb karom”), az önistenítés trópusát is az enyészetben oldja föl.¹⁸ 

Csak akkor telnek meg némi öntudatos fénnyel Csoóri mondatai, amikor valamely művésztársának szellemét idézi meg,¹⁹ mint a Nagy László arcképe című portréversben. Szinte megelevenedik Nagy László, amint „nikotintól mérgezetten is rágyújt és állva marad: / a meggyfák alatt majd kipihenheti magát a csontváz”, az a nyughatatlan, pihenni nem tudó szellem, amit Csoóri Adyéval kapcsol öszsze, ebben a mozzanatban dúsítva föl a költői alkatot, a mesterség tudóját a nemzete iránt elkötelezett ember küldetéstudatával:

szavakat olvas le a galambcsőrről,
a messzi tulipán selymes cimpáiról,
szavakat az epilepsziás nyarak habzó szájáról
s nézzétek: Ady halott szemeit készül
szemével fölszaggatni –

Megszaporodnak a kötetben a számvetést végző közérzetversek, a „Jobb lett volna magamat lánggal / etetnem s nem politikával” (Hozsánna, rózsák) keserű, tétova szólamával,²⁰ „az ablakmosónak álcázott titkosrendőr” (Zörög éjjel a mák) fenyegető árnyával, konstatálja, hogy egyre több „az emberárulás verse, / a versben megromlott világ verse” (Lámpák és öklök elé), a költő „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, Nagy László Ki viszi át?-ját is megidézve, a káromkodások katedrálisának, a lelket bomlasztó erőkkel való szembeszállás szimbólumának pusztulását vizionálja: „fejemben hó emléke, / hó, hó, mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben” (Hó emléke). A Csoórinál oly gyakori hó motívuma itt egyszerre „utal József Attilára, Illyés Gyula híres képversére, Nagy László káromkodásból épített katedrálisára, de egyéni találata, belső fejleménye a versnek, maradandóan egyéni megújítása költészetünk gazdag hó metaforájának”.²¹ Nem véletlen, hogy Csoórinál többnyire az elemi létezők, elsősorban a hó és a nap(fény) tudnak olyan alapmotívumokká válni, amelyek a versek terén túlsugározva határozzák meg e költészetet. E két, részben ellentétes alapelem modellálja a világ egészét, teljességét, s össze is kapcsolódnak a lírai személyiség fő jellemzőivel, a többnyire a naphoz és attribútumaihoz köthető életöröm utáni vággyal, illetve a hó jelentésmezejébe tartozó erkölcsi tisztasággal, a kívülállásból eredő be nem mocskolódással, az egyéni szuverenitás megőrzésével.

Az Újtestámentumi sorokban Csoóri a „boldogok a lelki szegények” bibliai szállóigét fordítja ki: a „Boldogok a részegek” refrénjével kezdődő strófák először a mocsokban, sárban, majd a lemondás és igénytelenség tompaságában, aztán az elhagyatottság, magány kilátástalanságában mutatja a részegeket; a két utolsó versszakban azonban fokozatosan megmutatkozik sorsuk másik oldala is, a másnaposságban feltárulkozó halálélmény, végül a törvényenkívüliség és a megvilágosodottság kiváltsága. Kisszerűség és egyetemesség végleteit kapcsolja egybe itt is a metaforika, „dong-bong a világegyetem / egy cserebogár szíve körül”, „az áldozataival eljátszogató tenger” elementáris szférájában szinte nevetséges a babérokra törő ember (a részegeknek „nem kell a bársonypárnán / virrasztó aranyérem”). A már-már őrületig fokozódó elhagyatottság jellegzetes groteszk képben jelenítődik meg: „a tömör káposztafejeket / csókolgatják a lucskos kertben, / mintha elveszített családjukra / találtak volna évek után”. A „részegek” (ma talán hajléktalanok lennének, de a szocializmusban a hajléktalanság fogalma és tényének említése tilalom alatt volt) a társadalom atomizálódásának, az emberi közösségek széthullásának megtestesítői; a Kádár-kor torz társadalmában azonban még az ő kívülállásuk, dacuk is értéknek, prófétai elhivatottságnak tűnhet, hisz elkülönülésük azt is jelenti, hogy a mindent behálózó gyanakvásnak és hamis egymásra kacsintások összeesküvéseinek sem részesei: „övék a törvénytelen hó / mámora, a törvénytelen dacé, / az égre föltántorgó mutatóujj / baljós próféciája, / mikor a józanok keze még mozdulatlan / s a szentségtörőké is a föld felé csüng / szalmasárgán, mint az akasztottaké.” A Csoóri-féle emberi és művészi magatartás is óhatatlanul szembekerül a részegekével, érezhető a költő csüggedése a cselekvés hiábavalósága, céltalansága, eredménytelensége miatt, amelyhez képest még a részegek öntudatlan révülete is méltóságtelibb. Mert amiről ők könnyű szívvel lemondanak, a cselekvő művésznek épp az jut a Kádár-kor „levegőtlen présében”: „a világszínpad füstös drámája, / a mindennapi rom”.

Az országos látleletet csak súlyosbítja a szülőföldre való visszatekintés: az Éjszaka, otthon már az anya halálától még üresebb szülőházba visz gondolatban, ahol „az istálló, / mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva”, ahol az apa „nehéz dunyhák alatt sorvad a házban”. Szinte kísértetjárásos a ház a zárlat dermesztő látomásaiban:

De csak a lúd kiált föl álmában
gyászos hangon,
de csak egy siralomházi denevér
         sodorja le a kútról
                        az üres bádogkannát.

Ekkoriban több magánéleti trauma is komor árnyakat vet Csoóri verseire,²²A tizedik este címadó darabja beteg kedvese alakját idézi meg (hátborzongató visszatérő sorokkal: „Olyan a csönd, mintha valaki verset írna / egy haldoklóról. / Olyan a csönd, mintha egy haldokló írna verset”), s az ezt követő újabb kötetekben, az Elmaradt lázálom (1982) és a Kezemben zöld ág (1985) verseiben is többször tér vissza ehhez a tragédiához. Megsokasodnak – egy új szerelem élménye révén is – a magánéleti, szerelmes versek, és elvékonyodnak (elsősorban az Elmaradt lázálomban) a közéletre, a nemzet sorsára irányuló fénypászmák (persze csak Csoóri lírai műveiben).

Egy újabb, nemcsak személyes, de az egész nemzetet ért veszteség készteti a lírikust magányából kilépni. A Nagy László halálára írt Furulyacsonk a szánkon siratóéneke a hat strófában tizenkétszer ismételt vége szóval fejezi ki a személyes tragédia, az emberhalál mindenre kiterjedő, nemzeti jelentőségét; „Magyarország halottjától” búcsúzik a költő litániásan monoton, a népköltészetben is gyakran használt tagoló 7-es sorokban, a vége szó által indukált, szabálytalan közökben felbukkanó egyhangú é–e rímekkel. A sirató a gyászt mindenre kiható, teljes veszteségként éli át, hisz Nagy László halála „jelképesen a közösség csonkulása is, ezért indázódhat rá a Krisztus-képzet”.²³ Csakhogy még a föltámadásnak, „már annak is vége”, a záró strófa Nagy László-ian konok daca azonban kijelöl egy utat, az egyetlen utat – a Nagy László példájából eredőt: „megyek ezüst fejedhez, / szíved kihűlt helyére, / megyek, mert más út nincsen, / minden más útnak vége.” A Kezemben zöld ág kötet Nagy László megidézése című verse, öt évvel a költő halála után, megerősíti ezt az erkölcsi vállalást: „Öt éve halott vagy, de én még most is / ott megyek veled azon az úton.”

Újabb szellemi társat idéz meg a Bibó István emlékére írt Láttam arcodat, amely két sorában képes a szocializmus egész lényegét összefoglalni: „Aztán a magyar ótestamentumi bűnök félszavakkal / ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.” A ’47–’48 előtti és utáni időket ó- és újtestamentumiként értelmezve mindkét időszakot kritikával illeti: az előbbit a félig bevallott bűnökért, az utóbbit, az „új szerződés” szocializmusát pedig egyszerűen „mocsoknak” nevezve.

A személyes tragédiák Csoóri lírájában egyrészt az ő személyében összegyűlve, ott szinte rákos daganatként szétterjedve jelennek meg, másrészt – sokszor megint csak a lírai személyiségre kivetítve – országos pusztulássá magasodnak és sokasodnak. A Télvégi fényekben saját teste betegségeiben összpontosul a nemzet romlása: „Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor / és rádiumszenny, / elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország”. Az ábeli füstben, felkínálva magát a romboló erőknek (a „vörös égbolttal” konkretizálja is ezeket, a kommunista diktatúrára utalva), saját küldetését a nemzet sorsával kapcsolja össze: „ha rám akartok csapni, most jöjjetek / haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel, / elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot, / mint a labdát”. A Jók voltunk, jók és engedelmesek az elmulasztott történelmi cselekvést, a politikai hatalommal való megalkuvást hányja nemzedéke és a nemzet szemére.²⁴ A Csoórira oly jellemző, hasonlatszerkezetűvé bővített metafora olykor egészen távoli képzeteket kapcsol össze, páratlanul izgalmas feszültséget indukálva: „a hátbarugdosott, kósza kutyákért / még álmunkban is fölszisszentünk, / de a meghunyászkodó férfiak szemét, / mint egy karambol vértócsáit, kikerültük”; „félrebillentek velünk az évek, / mint lassan forduló repülőgép egy kivilágított / város fölött”.

A pusztulás érzete és hangulata uralja Csoóri természeti képekre alapozó líráját. Leggyakrabban úgy, hogy a természet elemei a civilizáció, a társadalom dologi elemeivel kapcsolódnak össze groteszk metaforákban. Az „elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák” rendkívül eredeti, kifejező képe az Elmaradt lázálom kötet Hajnali elbeszélés című darabjában olyan reflexiót hív elő, ami egyértelművé teszi a költő viszonyát a groteszk és szürreális trópusokban megrajzolt társadalmi környezethez. Szó sincs arról, hogy a költő a posztmodernben megszokott egykedvűséggel viszonyulna az ábrázoltakhoz, saját költői énjét, ethoszát is feloldva a kaotikusnak érzékelt világban. Nem, Csoóri szüntelen lázad az ellen, amit szeme, tolla rögzít: „megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom”.

Ugyanitt a civilizáció szennyétől elborított világ képe mellett a széthulló transzcendencia növeszti egyetemessé a „mennydörgő semmi” közérzetét: „az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja, / nagy kék mennydarabok / huppannak le a tisztásokra”.

A Kezemben zöld ág kötet Verődöm, vonszolódom című darabja a hazaversek folytatója; a nemzet kiszolgáltatottsága, a magyarság szétszóratása, szétdaraboltsága²⁵ fejeződik ki metaforikus síkon, ismét természeti és civilizációs – a háború képeit idéző – elemek groteszk összekapcsolásával: „Az erdők megfeketedve állnak alattam, / mint kiégett gyalogsági laktanyák”. Majd a költői én reflexióiból következő dimenzióváltással fogalmi kijelentések következnek: „Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel / el tudnék felejteni. / Nincs semmi itt, / amit öröknek hinnék! / Ó, hány Mohács / zivataros délutánjából kellett kimentenem a / reményt, hogy ez a mai nap is még / a miénk legyen.” Ezután összekapcsolja a két síkot, a reflexiót közlő költői én alakját s érzéseit a táji elemekkel, antropomorfizálva, sőt társadalmi érdekűvé metaforizálva azokat:

Verődöm, vonszolódom régi határtól
            új határig s fölnyög hozzám a letaglózott
Börzsöny, Balassi horpadt sírja
      és én újra rémülten nézek hátra:
      mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla
kavarogna a vörösödő alkonyatban.

A külön is említett Nagy László és Balassi Bálint alakját kapcsolja össze Mint titkos megbízatás címmel a Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde párjaként is értelmezhető szerepversben. A különböző történelmi korokat egyidejűsíti a vers: a „mikor ölni és fosztogatni indult a török” rögzíti Balassi téridejét, az „utasgép araszolgat az égen hazafelé” ehhez képest a jelenből idetévedt anakronizmus: a maszk mögé rejtett költői én idejében is vagyunk. Balassi kora inkább csak a költői én látomásaként idéződik meg, a végvári háborúk hátborzongató képeivel: „űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen, / mint lenyakazottakból a vér”; „Sár, ganyé, keserű fű a számban. / S édes hazám földjétől öklendezem”.

Nemcsak a múltban, de a jelenben is talál Csoóri újabb szövetségeseket. A Mint a testőrök – ajánlása szerint: A Muzsikás együttesnek – népzenész fiai s lányai „a halállal szemben rézbaltás szegénylegény” folklorisztikus szerepét hívják elő a költő tudatában, s a közös szellemi égalj a világgal szemben is szövetségessé teszi őket: „Rám csöröghetnek durván sunyi bádogórák / és földrészek üzleti csipogásában / nyomulhat felém az emberrabló álom, / süvöltő nádsípjaik, mint a testőrök, körülvesznek.” A szellemi értékkülönbség a hangot adó anyagok összevetésében és a hangjukat jellemző igékben is kifejeződik: a bádogórák csipognak, a természetes anyagú nádsípok süvöltenek.

Csoóri Sándor rendszerváltás előtti utolsó verseskötete 1989-ben jelent meg, A világ emlékművei címmel. A közéleti elkötelezettség ismét megerősödik lírájában, s az utolsó három kötetben valamelyest háttérbe szorult téma, a szülőföld és általánosan a falvak sorsa újra több versben foglalkoztatja. A kötet néhány önportréja után az egész nemzedék, sőt nemzet „portréját” rajzolja meg a történelmi felelősségünkkel számot vető nagy vers: a Húsvét másnapján „péteri s júdási éveinre” tekint vissza, s a gyávaságot lobbantja mindnyájunk szemére, a többes szám első személy nyelvtani alakjába bevonva saját magát is, mintegy mások helyett is magára véve a felelősséget:

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
      be a vérbe, a simogatás, az ölés
            csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!

Himnikus hangon, de a szemrehányás árnyalatával szól a Meghallod-e még? is, fölvetve: „kihaló madárfajok / és beomlott kutak hangján” szólhatna a hazához. Ehelyett az örök újjászületés bizonyságáról vall: „De te olyan vagy nekem, / mint a költészetem: a fájdalmakból is / világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt”. A kötet címadó versében pedig a hazája sorsával összeforrott költői sors öntanúsító büszkesége szólal meg:

            s jóváhagyásom nélkül
      engem nem lehet többé föláldozni.
Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások
            és őszirózsák kesernyés íze együtt
s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.

A költő szellemi közösségét, közösségi identitását tovább tágítja a Sütő Andrásnak ajánlott, az erdélyi magyarok sorsával a falurombolások idején nyíltan számot vető verse, Az elmulasztott utak: „Fogam közt szikrázó aranypénzzel / az elrabolt temetőket kutatnám föl / s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva / a fejszével levágott fejekről, ha már az élők / szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták / csikorognak…”

A veszteségek korát élő költő újra tudatosítja: „meg kell tanulnod végre itt maradni / a romlás színhelyein: leprás falak / s letört kilincsek földjén” (Otthoni udvar, ősz előtt), s a maradásnak ez a parancsa nemcsak a szülőföldre érvényes: az erkölcsében megingathatatlan, a nemzet sorsa iránt elkötelezett művész és ember benső késztetése is ez. S bárhogy pusztuljon, bármily nyomorultul árva legyen is az egykori falusi otthon („Az elnéptelenedett ólak előtt / biceg a lesántult kőrisbogár”), az Augusztusi este a felnevelő otthon élményének nem múló hatását tudatosítja, édesanyjára emlékezve: „Rég elmúlt kertjének illata / altat el ma is temelletted.” De szembetűnő, hogy mindig a múltba visszarévedő nosztalgia oldja csak némiképp a keserűséget, ami elsősorban abból fakad, hogy bár „az egész életút, élményanyag történelmi meghatározottsága ide […] köti”, „országnyi” méretekig fölnagyított szülőföldélménye „igazi mélyrétegek híján nem képes támasza lenni a társadalom, a kultúra, az idő különböző szintjein kóborló embernek, művésznek”.²⁶

A mindenkori Csoóri-líra egyik fontos csoportját alkotják a második világháborút megidéző versek. „Olyan létpróbát jelentett számára a gyerekkorban megtapasztalt borzalmak világa, hogy költői szemléletének állandó elemévé váltak a háborús képek. Talán azért jelennek meg oly sokszor, mert a létezés szépsége a háború pusztításában szenvedett legnagyobb és leginkább értelmetlen vereséget. Másrészt pedig azért, mert a háborúban az abszurditás vált valósággá, a szürrealista jellegű képek tényszerű valóságot fejeznek ki: a szürrealizmus és realizmus közötti határ elmosódása világunk lényegi vonásává minősül.”²⁷ 

E verscsoport legjobb darabja a Pergőtűz forgatása közben írt Te, Napra éhes. A költői én magára veszi egy egész nemzet felelősségét, s ezzel a tudattal kérdezi: „Mit tudtál volna / mondani nekik ott, a hullámzó / front-recsegésben, / akna-bűzben? / Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk / és pünkösdirózsa-nagy sebetektől / gyógyul a haza?” A saját költői öntudatának és magatartásának érvénye is kétségbe vonatik az értelmetlen áldozatok előtt: „Mit tudtál volna mondani nekik épp te, / aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve / az élet irgalmáért / könyörögsz folyton?” Mindennapi életöröm („Harsog most is a retek a fogad alatt”), az élet misztériumának átélése („Napra éhes”) ütközik az élet abszurditásával, céltalan tragikumával. A vers „bűntudatról, tehetetlenségről, belső puhaságról és puhányságról beszél, nem kevésbé erőteljesen, mint esszéiben”.²⁸

A kötet egyik legszebb darabjában a költői én nemzete Krisztusaként szól – nem hazájához, csak országához: „Ország, országom, gazdátlan ország, / tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!”, bár hozzáteszi: „Félálomban / és dadogva hazámnak is mondhatlak téged” (Átengedem magam). A bibliai remitologizáció eszköze néhány jelentésteli toposzra bízatik – Csoóri költészetének alapmotívumaihoz tartoznak ezek: húsvét („húsvéti szelek”), „harmadszor üzenik”, „ecet csöpög kezemre”, „pünkösdirózsák”. A péteri, júdási árulás korábban is összekapcsolódott Csoóri jelenkorának társadalmával – ez ismétlődik a Napról napra soraiban: „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! / kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem / s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, / most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, / szívével nagy vadak játszadoznak, / mint körmös cicák a gombolyaggal.” Az ótestamentumi jóslatok súlyosságával szól Jóslat című versében, aminek minden sorát, minden szavát igazolta az utókor – ez a vers (és az ezt követő kötetzáró Mestereim) nyomatékosítja Csoóri rendszerváltozás előtti utolsó kötete egyik fő vonulatának, „a nemzet legfontosabb kérdéseivel való szembenézésnek”²⁹ jelentőségét:

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti
utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.
A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,
az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,
ki a szabadba, a fák közé
és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.
A parkokban tücskök,
a jövendőmondó szobrok tövében
részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.
A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

Küzdelem a világ ellen, a személyes és közösségi integritásért

(A megcsalatottság könyvei: Hattyúkkal, ágyútűzben; Ha volna életem)

A rendszerváltozás után megjelent négy kötet (Hattyúkkal, ágyútűzben, 1994; Ha volna életem, 1996; Csöndes tériszony, 2001; Futás a ködben, 2005) részben fordulatot hoz Csoóri Sándor lírikusi pályáján. Poétikájának alapjai persze nem változnak, most is a természet elemi dolgai és a városi civilizáció darabjai alkotják képrendszerét. A Menekülés a magányból kötettől kezdődően föllazított versstruktúra tovább él; alkalomszerűen használ kötött formát, többnyire azonban a tagoló vagy a szabadvers lélegzetvételhez igazodó ritmusára bízza a verset. A hatvanas években háttérbe szoruló rímek akkoriban is vissza-visszatértek szórványosan, majd a Csoóri-líra egyik jellegzetessége lett a rímtelen versekkel váltakozó szabálytalan, mondhatni, észrevétlen rímelésű vers. A legújabb kötetekben – a Ha volna életemben jelennek meg újra – néhány kötött rímrendszerű darabot is találni (még egyszerre szakrális és mágikus-pogány hevületű Bátortalan ódát is ír a rímekhez). A lényeg azonban Csoóri viszonya a rímhez: többnyire ritmikai szerepe van, a mondatok sodrását állítja meg egy pillanatra, illetve a költői én indulatát fejezi ki.

A meghökkentő képzetkapcsolások most is a versek energiavivői. A metaforák gyakran álhasonlatként, s így az élőbeszédhez közelítően formálódnak meg, tulajdonképpeni hasonlatai pedig többnyire szürreális erezetűek. Visszavesz tehát a metaforák sűrűségéből és plasztikusságából (szemben például József Attila vagy Baka István poétikájával), a hasonlat tömörséget lazító szerkezetét ugyanakkor a lírai közbeszéd átlagától fölfelé srófolja, szinte szétszakítja a hasonlított és hasonlító közötti kapcsolatot.

Verstémái sem gyarapodtak számottevően, talán a létfilozófiai hangoltság, az idő ontológiai jelentőségének erősödését lehetne kiemelni.³⁰ 

Ami változott, az a lírai személyiség és a világ közötti viszony. A kettő közötti különbséget már nem termékeny feszültségként éli meg, a lírai személyiség integritását fenyegető erőkként érzékeli a világ folyamatait és történéseit. Erősödik idegenségérzése, otthontalanságélménye, s ez a költői én hangsúlyosabb külön-, sőt most már kívülállását váltja ki. Ez sem vezet azonban teljes bezárkózáshoz, mert Csoóri lírai személyisége soha nem lehet teljes a közösségi identitás vállalása nélkül.³¹ Minden eddiginél érzékenyebben reagál a közösség integritását, a nemzet még élő hagyományait porlasztó, pusztító erőkre. „Sokrétűen megvallja kötődését a nemzet alapügyeihez, másrészt tárgyszerűen is gazdagon tárja fel azok minden eddiginél súlyosabb – mert önmagunk okozta – veszélyeztetettségét.”³² De nem annyira a küzdelem rapszodikus hangoltságában, mint egyrészt inkább a panasz, a sirám hangján: a rapszódia mellett egyre gyakoribb műfaja az elégia. Másrészt az expresszivitást mind gyakrabban a groteszk irányába tolja: „magasztosnak és alantasnak az egyidejű felidézésével teremti meg azt a groteszk hangulatot, amelyben azért a keserűségnél nagyobb a büszkeség.”³³ Személyes ellenségeit iróniával fegyverzi le, a közönyös tömeget, a közösségi és nemzeti identitás problémáira érzéketlen néptömeget a lefokozás, a szarkazmus eszközeivel szembesíti önmagával. Ezzel szemben az eddigieknél is egyértelműbben fölfelé stilizálja a költői ént, a kultúrát semmibe vevő, a nemzeti hagyományokról elfeledkező társadalommal szemben mint megőrző és a veszélyeztetettségre figyelmeztető kultúrhéroszt szituálja (olykor némi krisztusi reminiszcenciával), nem függetlenül Ady lírai személyiségének „utolsó magyar” gesztusától.

Az újabb versek egyik fő jellegzetessége a disszonáns hangütés. De ez már nem elsősorban az egymástól távoli képzetek egybekapcsolásából adódik: „ahogy a különnemű valóságelemek, ugyanúgy keveredik, vegyül, váltogatja egymást a pátosz és az irónia, önirónia is.”³⁴ 

Sokszor már a verscímek megadják a vers alaphangját. A Ha ennyi volt az élet elégikus hangütést intonál, s bár az én–ti éles szembeállítása, a szemrehányás érdesebbé teszi a tónust a vártnál, a strófák ereszkedő menete mégis megfelel a cím keltette várakozásnak. „A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült / forradalmak hevernek temetetlenül”: a fogalmakat megelevenítő szemlélet mögött ott munkál a dac, az indulat – de a versszak zárása rögtön lehorgasztja: „S már csak a kutyák zabálhatják föl őket.” Az utolsó strófa reményt és lázat imitáló kérdéseiben, szemrehányás és önvád sorjázásában még felvillan a cselekvő személyiség eszménye: „Ha még ezer ablak-villámlás / fényébe kellett volna odaállnunk / egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal / csak úgy arrébb kullogtunk?” De erre is csak a lemondás és sebzettség megvallása következik, hiába „próbál átmelegedni a versben”.

Én és ti szembenállását jelenetezi a kötet több verse is – ennek okát a Zörög az újságból lehet kihámozni: arról az időszakról van szó, amikor Csoórit, Nappali hold című esszéjének néhány sora miatt, igaztalan vádakra alapozott nemtelen támadások sora érte („szörnyű merényletek / központja vagyok évek óta: / szétvert csomópont”, panaszolja rég elhunyt kedvesének is a Tulipánokban). Részben ez váltja ki a csalódottság szélsőséges gesztusait és a múlt megszépítését: „Néha azt érzem, jobb volt reménytelennek / lennem negyven év lágerében, de erősnek”, részben persze a társadalmi folyamatokkal való mélységes elégedetlenség, mint ez a szembeállításból kiderül: „mint most az összemaszatolt remény urának” (Van-e még hátra valami?). Így válik – az egész kötetet átfogó hattyúéhoz³⁵ társulva – meghatározó motívummá az ágyútűz, a Zörög az újságban a kötetcím szószerkezetébe foglaltan, a Lehettem volna én is verszáró látomásában a háború lidércét érzékeltetve – egy másik madármotívummal hozva létre a disszonanciát: „összekormozott szobákról álmodom mégis / és röpködő, véres ludakról ágyútűzben”. Ez a második világháborút megidéző vers a csoóris szuggesztív-szürrealisztikus metaforika mintadarabja. A nyitó szakasz önmagában is valóságos remeklés:

Lehettem volna én is leitatott,
mocskos frontkatona: hadonászó
s lövöldöző rumhős, rumvitéz,
a halál ivócimborája, ki hátratolt
rohamsisakban jár és szuronnyal
csiklandozza meg az összegömbölyödött
sündisznók és a reszkető nők
hasaalját, aztán egy birsalmát
szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

A konkrét társadalmi körülményekből indít a vers: a fiatalon háborúba hurcolt és leitatott katonákkal, két kellékükkel (rohamsisak, szurony) megrajzolva alakjukat, majd a csiklandozás egyszerre játékos és állati indulatokat hordozó gesztusával fokozatosan jelképessé emelődik e kép, animikus-mágikus színezetet kap a Csoórinál oly gyakori természeti képek, sündisznó, birsalma és Hold révén; mintha egy abszurd felnőtté avatási szertartáson volnánk. A meditatív vershelyzet aztán lazítja a verset, de minden strófában akad egy látomásos kép, amely a maga bizarrságával, disszonanciájával izgalmassá teszi a szöveget. A másodikban egyszerű metonímia kelt szinte groteszk hatást, amikor a csomagok helyett a tartalmuk cselekszik: „megindultak / volna a meleg pogácsák és a forró / kanalak a hómezők felé”. A harmadik versszak különös fogalmi metaforával hökkent meg: „Hallom […] / vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket / az erdőn”. Csoóri lírájában persze nyilvánvaló, hogy itt is, mint a második világháborús magyar áldozatokkal kapcsolatban mindig, ott bujkál a sorok között a lírai személyiség által az egész nemzet helyett magára vett bűntudat. A „Hol maradtam el tőlük?” kérdésében ez is ott munkál, s a „Hol a tetűktől: a tökéletes, / kis halál csicskásaitól?” groteszk – ugyanakkor hátborzongatóan konkrét és reális – képében a kiváltságosság miatti lelkifurdalás. Az utolsó strófa aztán, „a kihaló istenek közül Egyvalaki” képében visszakapcsolva a pogány-archaikus világképhez is, csak az irracionalitásban tud fölmentést találni sorsára: „harangzúgásba öltöztetett”.

Az animizmus mágikus terében lel vigaszra a lírai személyiség a Keserű, pünkösd előtti ének gyönyörű soraiban is. „Rámosolygok egy döglött kő alól / kinőtt fűre”, konkretizálja az önvédelem gesztusát, az elzárkózás önmentő szerepét, „s a mosolytól máris az vagyok // újra, aki régen egy csillagról / zuhant alá, át a felhőkön, madarak / hullámzó, sötét kárpitján át / s úgy ért földet, mint az esők, / mint éjjel is sugárzó napdarab”. E líra nem egy alapmotívuma sűrűsödik egyetlen strófába: madarak, eső, nap. A létezés őseredeti valóságosságáról és kiváltságáról vall ezáltal, a kitaszítottságban is megélhető teljességről, a létezés áramáról, áramlásáról, ahogy az utolsó versszakok szembeállítják a két létezésformát, a társadalomból kitaszított és az örök áramlásban menedéket nyert emberét:

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.
         Hazátlanul
hazámban és csak Isten zöld
sétaterein hallom megszólalni
bátorítón a tücsköket. A legázolt
         fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:
         az Örök Por
országából. A tüzes nyelvek
helyett a holtakén. Halljátok,
micsoda zsibongás ébred,
         s micsoda dohogások erősödnek?

Bár a nemzeti felelősség tudata erősíti személyiségét, a Megint a cukortalan, keserű teák arról vall, hogy ebben is teljesen magára maradt (megjelenik, az én–ti után, az én–ők szembeállítás): „A csellengők közül senki se tudja, / hogy hanyattlökött szülőhazámra / gondolok mindig”. De a csellengőkhöz hasonlóan riasztóan nemtörődömnek látja az új társadalom újgazdagjait, akik „mint kövér dongók, / lustán csaponganak / a poharak fölött”, akiket szintén meg sem érint mindaz a nemzeti gond, amit a vers sorol: „Határ? Határok? Kínzó áttűnések? / Hajléktalan bujdosó, szegény himnuszok? / Bartók közeli szobor-fején / a tipródó vadvércsék oly távoliak / nekik, mint a halál fuvolása”. S furcsa sejtelem lopakszik szívébe: „Ki tudja, nem az új megkínzóim szíve / izmosodik-e bennük?” (Szűrt árnyékban)

Így hát magára veszi a nemzetért aggódás minden gondját; Emlékezés 1956 novemberére című versében szinte a vértanúság szerepét perelné magának: „a vértanú-ország / minden körözött halottjára / hasonlítok”, s kiutat még a versekben sem talál: „hisz még a versekben is / maszatos tankok és szétzüllesztett, / rühes rózsakertek állják el utamat” – mondja ars poeticus érvénnyel. Az önmagát demiurgosszá mitizáló lírai hős „mediátori funkciót lát el: az élet elvét képviseli a negatív erőkkel szemben”³⁶: „Nem tagadom: a szemem sötétebb, / mint a falban elszenesedett gerendavég / vagy az útfélre rugdalt bazalt, / de tudom, amire most ránézek vele, / újra remegni kezd, és megadja magát” (Nem tagadom: a szemem sötétebb).

Közéleti versei is gyakran „animikus-szarkasztikus hangnemben szólnak”.³⁷ A nemzeti kultúrát gyalázókat jeleníti meg így a Februári látomás, torz temetői kísértet alakjában (másutt „lábra állt, meddő giliszta”), aki „gajdol, / nyerít, csettegtet s csókokat / dobál a távolról figyelő varjúknak”.

A szülőföld–gyermekkor tematika is újabb darabokkal gazdagodik, de a „cukortalan, keserű teák íze” ezekben sem oldódik. A Hattyúkkal, ágyútűzben egyik legszebb verse, a Csöndélet otthoni kamránkban sokadszor ábrázolja az elhagyatott családi házat. A költő „egérhúgyos lukba” tér haza, de még így is visszaidéződik a gyerekkori varázs: „az esti lókantárokon / itt jött föl nekem legelőször a csillag”. Még a háborús borzalmak képei is több méltóságot hordoznak, mint a jelen névtelen pusztulása: „Feküdt itt halott katona, / kitüntetés-sebbel a torkán / s géppisztollyal legyilkolt disznó”. Az utolsó strófa szinte filmszerűen megjelenített képeinek groteszk, a kisszerűt és szakrálist vegyítő hangulatában és a zárósor kimerevített képkockájában páratlan leleménnyel képes a költő jelen és múlt, pusztulás és élet, halál és születés kettősségeit egybefogni:

Ha tudnék, elmozdulnék a faltól,
el, egész testsúlyommal, de itt marasztal valami múltbéli múlt,
dacoló halántékfény és szivárgó anyasírás.
És szeretem is ezt a vérrel megszentelt helyet,
ezt a magára maradt, paraszti jósdát,
ahol a fülledt liszteszsákból
egy ráncos arcú, fehér angyal is kiléphetne –
Megbámulhatnánk egymást hosszan,
mint borostyánkőbe dermedt denevérek.

A Ha volna életemben Az alkonyatban valaki (akárcsak az Augusztusi elégia) tiszta elégikus hangon rajzolja meg ezúttal a vállán gerendát cipelő édesapa alakját, áthárítva rá a nemzeti felelősséget és e vállalás hiábavalóságát is: „Vihetné akár Magyarország / minden meghasadt szikláját hangtalanul. / A torony órája / tán akkor is hatot ütne / s mind a hat kondulás / a megöregedett kutak vizében / halna el egymás után.”

Az 1996-os kötetben sorjáznak a keserűbbnél keserűbb hazaversek, hazasiratók, a nemzeti felelősséget firtató önmarcangoló elégiák. Az Ez hát az én országom a nemzeti azonosságtudat döbbenetes hiányát vetíti ki a céltalan dorbézolás, szórakozás, az országos cirkusz³⁸ képeibe: „mintha elvarázsolt / cirkuszban bámészkodna” „ez az ide-oda lökődő, megfakult sokaság”, s rábízná magát „forgószélre, futóhomokra”. A közösségi felelősségét fel nem ismerő népet az elégikus versszövetet is felszakító szarkazmus eszközével jeleníti meg: „ilyenkor tapsol meg buzgón / még egy csörgősipkás papagájt is, / vagy bika-álarcos költőt, / ki végpusztulását jósolgatja”. A Hát mégis él valaki? az „elgazosodott parasztudvart” és „Kolumbusz Indiákját” összeszikráztató, a „vérontó ipiapacsok” szarkasztikus oxymoronjára a „fölfedezetlen szívek földrészének” patetikus-szép metaforájával felelő nagy rapszódiája a „Nincs senki, senki, kinek országa volna /
s mozgósítható istene!” kétségbeesett felkiáltására a „Nem, nem!” dacával felel,
s ha bizonytalanul is, az életöröm moccanásával zárul: „mintha tengert terelgetne egy nagy szél / a horpadt medencecsont felé, tengert és kiáltásokat… / Hát mégis él valaki, aki itt csodát akar?”

A Valami nehéz illat csonka szonettje (Csoóri külön bejáratú műfaja ez) annál sötétebb, szarkasztikus, groteszk képet fest a korábban „fennkölten züllő országról”, amely most már az „emberpestis / szálláscsinálójától” bűzlik:

A Virág-ház fél mázsa lilioma,
mint rothadó férfimájak a talponállók

körzetében. Lassan a temetőknek is
jobb illatuk lesz, s öt kosár széttaposott kőris-
bogárnak!

A ragályos kór terepén, egy zseniálisan kontanimált, a támolyog, tévelyeg és a téboly jelentésmezőit egybefogó neológ igével „Isten, mint az eszelős Lear király, / gazos mezőkön tébolyog”. De rögtön „visszavonja”, visszaénekli e hangot Csoóri lírájának egyik legszebb darabja, a Badar vallomás a hazáról, ez az elégikus, szemérmesen szép hazahimnusz.³⁹ A hazát két különös képben ragadja meg: az egyik fogalmi alapú, s jelentésmezeje – a Hortobágy sokféle kultúrtartalmat hordozó motívumával – szinte rögzíthetetlen: „a butaságok, sikolyok / kiégett Hortobágya volt”. A másik egészen szokatlan, mégis döbbenetes erejű megelevenítés, amelyben talán az önálló életre készülő kreatúra (Pügmalión?) története rejlik: „rosszul összegyúrt / agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig / súlyos várakozás feszült”. De mintha az öregség, a halálra készülődés képzetét is hordozná már e kép is: a „ráncos messzeség” visszasugárzik az agyagasszonyra is. Akkor e dombos szemhéj mögött feszülő várakozás egyszerre a halálra készülés és a halállal dacoló élet jele. Csoóri személyiségének a hazával, a nemzeti közösséggel összeforrottsága itt fogalmazódik meg a legplasztikusabban, a szürrealisztikus metonímia ellenére is letisztult egyszerűséggel: „Nekem / az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy / a kezem emelem most is; ahogy a szívem / esik hanyatt a sárban.”

(Apokaliptikus nemzetvíziók: Csöndes tériszony, Futás a ködben)

Hosszabb szünet és A jövő szökevénye összegyűjtött versei után két évvel jelent meg a Csöndes tériszony (2002). Ezredfordulós versek, de annak tudatában, hogy nemcsak a történelmi és nemzeti tudattól vértelenített – s ekképp valójában soha másként, mint a filozófia fikciójaként létező – emberiség, hanem a történelmi és nemzeti sorsba ágyazott magyarság is eleven része a korszakváltásnak. De hiába várnánk a korszakváltás csinnadratta-hangulatát, sem a maguk által fölkent álpapok és botcsinálta jósok eksztatikus kísértetlátását. Csoóri Sándor versei látleletek, közérzetversek; ha azt térképezi föl, ami az ő szemének iszonyú, akkor a bölcsek csöndességével teszi, és a szeretet hitével átitatottak reményével. Még indulatosabb, az iszonyodás rezignációját a felháborodás hangjaival elsöprő verseiben is megcsillan a csöndes remény szólama: „A pokol tornácára még könnyű / diófaágak is behajolnak” – zárja Az én ostoba Hiszekegyem című versét.

A Csöndes tériszony új hangot hoz Csoóri lírájába: a közérzetversek nagyon sokszor, a látomást evilági és transzcendens szféráig egyaránt kitágítva, apokaliptikus jellegűekké válnak. Ez komorabbá, sötétebbé teszi a Csoóri-vers közegét, új energiák disszonáns keveredésével hozva egyúttal újfajta izgalmat a sohasem egyhúrú lírába.

Szó sincs tehát a rezignáció, az elégikus hangvétel egyneműségéről. A kötet verseinek többségét a hangvétel összetettsége, az elégikus és ódai, a rapszodikus lüktetés tölti fel különös feszültséggel. S a látleletszerű, az orvosi záradékok tárgyilagosságát idéző – többnyire rövidebb – verseiben ott zúgolódik a költő tiltakozó szíve. Ahogy a Januári rokokóban a képeslapra illő látványt – a sirályok „a befagyott Duna táncpallóján / szökdelnek, mint Csokonai / ugrós dámái farsang napján” – a zárlatban egyetlen belső izzású, a költészetében oly sugallatossá növő hó motívumához bizarrul kapcsolódó jelzővel teszi élővé-halandóvá: „…most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó”. Persze már magának a rokokó képeslapnak a megrajzolása is költői remeklés. A felütés a szemlélő költőt helyezi el a szemlélt tájban, a természetit és emberit összekapcsoló metaforával: „csontom északi oldalát zúzmó lepi”. A téli hónap kegyetlenségét megszemélyesítéssel (vagy animizálással?) érzékelteti: „Most fordul észak felé január, / jeges úton kopognak körmei.” S hirtelen a rokokó könnyedsége: a befagyott Duna mint táncpalló, a sirályok „Csokonai / ugrós dámái”, s az „elkárhozó hó” hátborzongató metalepszisét – ok- és okozatot fölcserélő alakzatát, hisz érezzük: nem a hó kárhozik el, ránk hull az elkárhozás hava – a túlvilági szféra rendkívül finom megérzékítésével készíti elő: „Csapong valami kóbor zene is / a túlvilágról, karcos rokokó” (már a „karcos” előlegezi a rokokó könnyedből fenyegetővé válását).

A Csoóri-vers egyik legjellemzőbb sajátsága a rendkívül feszültségtelített metaforika: képei nagy távlatokat fognak egybe, viszonyító és viszonyított között mindig rátalálás-, sőt rádöbbenésszerű a kapcsolat, s gyakran von egybe kicsi és nagy, rút és szép, profán és szakrális elemeket. A Templomi csöndben „elbitangolódott fejek / zuhognak le az égből, / mintha elromlott automatából / ezüst forintok zuhognának”. A Ki akar itt még? egyik döbbenetes képében azt kérdi a költő, ki akarja „az elmeddült asszonyok völgyét / telehordani tulipánnal”? A „Vadrózsa-ügynökök” a Haláltánc-kísérletben „az édenkertet parcelláznák”, ugyanitt a „Csöcsökből emelt székesegyház” leplezi le mai világunk erkölcsi hanyatlását. A „félmeztelen, / kószáló kamasz” szivárványt talál „a folyóparton: elvesztett hajpántodat” (Ó, te szépséges banyácska). A „filléres siratók” (Az én ostoba Hiszekegyem), az „elkoszosodott szentek” (A város szélén), az „összevérzett harangkötél” (Szorongó séta a mezőn), a „dermedt ércmezők a szívben” (Az elveszett haza útja) – az oxymoronok mind-mind egy karakteres világnézet, világértelmezés kifejezői, a világ erkölcsi kettéhasadtságának poétikai megtestesítői.

A másik jellemző csoóris eszköz a részletesen kifejtett, meglepő hasonlat, amelynek második fele, elszakadva a hasonlítottól, szinte egy teljesen új képzetet, nemegyszer történetdarabkát alkot meg, mégis mindvégig fönntartva a kiinduló képpel a kapcsolatot. Disszonáns, már-már a szétírás poétikája felé mutató hatás keletkezik így, amit azonban mindig visszafog a különböző képelemek nagyobb egységbe, a lírai személyiség morális létfelfogásának keretébe szerveződése.⁴⁰ A „nagy ürességnek” nevezett szabadságról írja a költő: „játszik veled a tenger reggeltől reggelig, / én meg csak itt tipródom a közeledben, / mint holdkóros jövevény / a hullámzó háztetőn” (Szabadság: nagy üresség). Kutyája úgy ugatja meg az illatozó, prüsszögtető orgonákat, „mintha betolakodó galambcsapat / szállt volna le eléd a kerítésre” (Kutyával a tavaszban). A versírást úgy hagyná abba, fogadkozik, „mint a bolyongást októberben, / mikor zülleni kezd az erdő / és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja” (Hányszor lemondtam már). Olykor élesen ironikus hatást kelt a hasonlító: „Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban, / dúdolunk neki, mint szent falurosszának, / bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. / Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház / ápolói” (Nagy Gáspárnak).

A költői én alaphelyzete a szemtanúé: hol az eseményekben részt vevő, hol egy fölülről látó, a mindent látás szempontjából Isten szemeként aposztrofálható szemtanú figyeli az eseményeket – bensőséges átéléssel akkor is, amikor az eseményeken kívülre vagy azok fölé helyezi magát. Az egész kötetet áthálózó szem-metafora is alátámasztja ezt. Már a nyitó vers – a tárgyiasság anyagisága felől a személyesség távlata felé haladó Valami megint eltűnt – második sora felvillantja ezt a metaforát: „Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? / Egy elpattanó szem búcsúfénye?” A „hátha láthatom még” reményéből csak a zárlat lakonikus megállapítása marad: „Valami megint eltűnt előlem örökre.” A Lónyerítés című versnek is alapmotívuma a nézés, látás; itt a befelé látás a világ értelmezésének elengedhetetlen feltétele: „Nézni tanulok újra, / de a le-lecsukódó szemhéjam előtt / lófejek világítanak csak, / mint vörösen izzó tölgyfatuskók.” A ló motívuma, elsősorban Ady és Nagy László hagyományához kapcsolódva, szintén alapeleme az új kötetnek. E hagyományra konkrétan is utal Csoóri: „Ady eltévedt lovasa merre vágtat” – kérdi a Hányszor lemondtam már című versben, s ugyane hagyomány továbbélésére példa a Lónyerítés metaforikája, amelyben a ló a költészettel kerül viszonyított kapcsolatba: „Lentről a völgyből / ló nyerít föl hozzám. / A hangja érdes, lebegtetett verssor” – kezdődik a vers, a metafora szemléleti alapját a telitalálatos jelzővel megteremtve, majd az „állati miatyánk” megdöbbentő – de csak látszólag blaszfémikus – képével szakralizálja a ló–költészet asszociációs sort. A transzcendens sugallatot a következő versszak is szinte észrevétlenül, a túlvilági lelkeket jelképező pillangókkal tartja fönn: „Hányszor, de hányszor / ez rebbentette el közelemből / a sírokon csárdásozó pillangókat!” Az alapviszonyítást – ló–költészet – a zárlat motívumismétléses metaforája erősíti meg: „Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. / Nyomukban versek sörénye csapong / feketén a sárga domb mögött.” Csoóri versében nem az intertextualitásról mint eszközről van szó, hanem annak lényegéről: a szövegek – a magyar versek – továbbélésének mint a hagyomány feltételének és a kulturális folytonosság szükségességének felismeréséről.

A szem mint a kontaktus: emberi, illetve ember és isten közötti kapcsolattartás médiuma értelmezhető a Lehet, hogy Isten keres újra című darabban. E vers a gyermeki ártatlanság idejét eleveníti fel a nyitányban: „Mikor még mezítláb jártam / porban, fűben, / látott az Isten engem is.” Ezzel áll szemben a sokkal nagyobb tereket: földrészeket és tömegsírokat bejáró költő helyzete: „nem követ szemmel sehol senki”. A költői én azonban nem vesztette el utolsó reményét, a transzcendens kapcsolattartás felújításába vetett hitét. (A hit nála sohasem bizonyosság, a transzcendencia vágyát kifejező, Istent megszólító sorai soha nem „a biztonságérzetet adó függés”, mint inkább „a hitre való alkalmasság vágyának kibeszélései”.⁴¹) A zárlat a természetleíró képet tágítja ki oly mértékig, hogy a látványban, akár már a költő halála után, felsejlik legalább a lehetősége Istennek: „De ha mégis láttok egyszer / szétnyíló, sárga hasadékot az égen / és megpörkölődött szempillát lebegni / hosszan a Vértes fölött, / lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, / ahol először látott.”

A Haláltánc-kísérlet apokaliptikus látomását, a „mesterséges, kis Boszniák” zúdulását a költő szemében rejlő ősi-mágikus erő állítja meg: „De lépésnyire megáll tőlem / s látja már, hogy bálvány vagyok: / a szemem mint egy foszforos / szakadék csak ragyog, ragyog.” Az Idő búcsújában a megszemélyesített Idő szeme méri fel a városra – az ezredvégi kiüresedett emberi létforma szimbólumára – mért csapásokat: „a pestis búcsúzhatott így / élőktől és holtaktól régen, / ahogy ez az évszázad tőlünk” – állapítja meg a költői én, majd József Attila külvárosverseit idéző képet villant fel: „Szemétkukát görget a szél az utcán / házam előtt. / Csörömpöl a nagyranőtt vödör, / mint lánctalpakon vánszorgó, / megöregedett szörnyeteg.” E szürreálisan felnagyított képben egy évszázad háborúi sűrűsödnek össze, azzal a szorongató benyomással, hogy a rémségek emlékei közöttünk élnek. A század apokalipsziséből hiányzik minden fenségesség és minden tragikum. A művészet is meghal mindazzal, amit maga mögött hagy az Idő:

A szemközti ház falában
ötvenéves lövedék-sebek.
Hajléktalan verebek
keresnek bennük néha szállást.
A vállszíjas Idő odapillant rájuk
s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is.
Összeszűkült szemében züllő fények.
Aztán kilép szobámból s távozik.
Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.

A szem egyik legszuggesztívebb, kegyetlenségében is megrázó metaforikus megjelenése A fiatal, alkoholista festő látogatása című vers külön versszakká kiemelt sorában olvasható, ahol a szem az elesettség és áldozatiság metaforája: „És a szeme akár egy lebombázott város.” A szökevényben viszont – akárcsak a Szemek figyelnek démonikus, „koporsóból megszökött múltat” vizionáló képeiben – a fenyegető erők megtestesítője: „Nem akarok én tőletek mást, / csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elől / gyalulatlan deszkaszál mögé, / vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik / keresnének déli harangszókor / és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.” Az apokalipszis döbbenete szólal meg a Gondoltad-e? című versben is: „Hatalmas szem – ez most a nyár. / Országok és tülekvő emberszívek / fényesednek benne kevélyen. – / Gondoltad-e, hogy egyszer / majd ez a szem is lecsukódik, / s a világ négy sarkát / árnyékok állják körül?” A döbbenet nem elvont filozófiai gyökerű: amit a történelem látni, szemtanúként megélni engedett, az hívja elő a megváltás nélküli világvégétől való félelmet. Miként a Nem féltem soha semmitől szárazon kopogó, Pilinszky Apokrifjét idéző apokaliptikus sorai: „Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme / büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok / és szétázott platánlevelek közé. / Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.” A Balkáni múzsák húgában a fák az iszonyat szemtanúi: „…esküdöztél, / hogy szemük van a fáknak. / Áruld el, mit látnak helyetted most, / mikor vad árvizek / egyenes adásban taszítják be a templomajtót / s viszik túszul a Megváltót magukkal?” Vörösmarty Előszóját asszociáló apokaliptikus képek sűrítik magukba a gyalázat változatait: „emberek zuhannak földre / lángolva, mint a szurokfáklyák”; A világvég fakó fényei című vers animizálva ábrázolja a magát és környezetét pusztító embert: „mára beköltöztünk / világnagy városokba, / ahol fölfaljuk magunk alól / az anyaföldet, / és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat”. A mindezt szemtanúként megélő költő számot vet azzal, hogy nem lehet örökké jelen, szemrevételezni és számba venni a század önmaga ellen cselekvő emberét és bűneit: „… ráhagylak benneteket / egy óriási szemre, / melyben már a világvég / fakó fényei gyülekeznek.”

A látás a világ befogadásának közvetlen módja Csoórinál. De már számot vetett a befogadás korlátozott lehetőségeivel: „kevés egy élet ahhoz, / hogy tízszeresére növesszem meg a szemem / s az állatövek tüzes titkába belelássak” (Az utca közepén). A szem ugyanakkor, mintha az ember lelke lakozna benne, sérülésével vagy pusztulásával jelképezi az emberi alapértékek pusztulását: „véres ludak az angyalok // s a házak fölött ott köröznek, / kéményt vernek le, háztetőket, / s gigájuk úgy jár föl-le, mintha / emberszemeket nyeltek volna” (Sok volt, sok volt a lúd fölöttem). A kötet címét is tartalmazó vers, az Esztergomi elégia a lélek nyugalmát fejezi ki a szem megpihenésével, a befelé figyelés gesztusával. Ez a mesterien szerkesztett, csodálatos vers elégico-óda, időszembesítő, létösszegző mű, mely a „mit értem el?” kérdésétől jut el a „De ennek vége!” felkiáltáson át vágya megfogalmazásáig:

…Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befelé néz, mint üdvözült vakok,
akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,

vérző kezet, mely volt már kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.

A Csöndes tériszony verseit rendkívül szorosan egybefogó motívumháló másik leggyakoribb eleme a szív. A „Zrínyi Ilonás szívtől” (Megint jön valaki) a „tavasz kitépett szívével kezemben” (Emlékezés egy álomra), a „szív meredek szajnapartján” (Séta Párizsban), az „Ilyenkor szokott kisiklani a szív, / […] meglágyulni az ország” (Ünnepek s hétköznapok) képein át a „Félreüt szívem” (Szorongó séta a mezőn) riadalmáig. A szem–szív sorát hierarchikusan folytatva a fej, a kéz, a láb, a koponya, a csontok, csigolyák kapnak kiemelt szerepet: Csoóri verseiben a boncnoki alapossággal szétszedett és újra felépített emberi test mint az emberi létezés bizonyossága válik a versek alapelemévé. A táj – a másik fő versépítő elem – minduntalan összeolvad az emberi testrészek kavalkádjával. S ezáltal a költő még akkor is az elembertelenedés ellen kiált, amikor az apokalipszis antropomorf képeit festi. A hangya–hegy, hernyó–pillangó szintén gyakran előforduló ellentétpárjai; a fák: meggy-, akác- és diófák, a sas, a bikák, bivalyok – csupa élet, csupa lüktetés, mozgás ez a táj. Csoóri Sándor egész poétikája tiltakozás a világ és az emberi lélek kiüresítése ellen, fohász egy emberibb, élhetőbb világért. Akár szemtanúként, akár befelé figyelő bölcsként: a költő sohasem közönyösen, hanem a legrégebben hagyományozódott emberi alapértékeket őrizve van jelen a világban, a nemzet közösségében, amely útjára bocsátotta őt, s amelynek hűséges képviselője. Az elveszett haza útját keresve teszi föl a kérdést: „Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?”

A vers a hazahimnuszok sorába tartozik, de a szűkebb haza fokozatos veszését panaszolja: Erdély-sirató. Ady Endre szülőföldjeként idézi meg, s a reflexió saját lírai személyiségéhez kapcsolja az asszociációt:

Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,
Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban
az arcomig jön s nézi: élek-e,
vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?

„Az elveszett haza gyötrelmes útja” a „kivágott fák”, „kastélyromok” konkrétságából emelkedik a tercinák emblematikus képei által krisztusi kálváriává, az erdélyi magyarság keresztútjává:

Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet,
végső kivérzés, föld alatti álom,
de húsvét hős fénye sehol, csak az emlékezet

meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.

A Nagy Gáspárnak című vers a zárlatban szintén Adyt idézi, a sárban hanyatt fekvő ország láttán, meg Nagy László felkiáltását („Nekem Ady Endre ostora tetszik!”): „Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög, / hogy bezupálhassunk csapatába, / a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.”

A Szorongó séta a mezőn szép számadásverse, amelyben a költői én a politikai szerepvállalás letűntével újra tanulni kezdi a világot (szinte a legelejéről kezdve: „Nézem két kezem a tájban, / mint bölcsőben a csecsemők. / Velem voltak tíz éven át?”), ám a csodák átélése helyett a halál közelségére döbben rá, a népmesék mesebeli óriásaként hívja ki maga ellen Istent: „Ha küzdőtársat akar, / jöjjön ő / s verjen bele a földbe, / mint a népmesék óriása.”

A Szorongó sétá…-ban „hazacsonkként” jelenik meg az ország, a háború által szétzilált gyerekkorra emlékező Kő és csalánban „Kiszáradt rózsatövek / limlomos tájaként” a szülőföld, Az én ostoba Hiszekegyem vershőse, „aki elhitte magának, / hogy porszemet porszemmel házasítva / újra országot alapíthat / a régi fájdalmak helyén”, „zuhanva landolt / légüres hazájában”. Kötetszervező jelentőségű válik Csoóri hagyományos, a haza, a nemzet, a közösség ügyeivel számot vető műveinek verscsoportja. Egy teljes század magyar történelmét átfogó igénnyel szól a hazáról a Trianon nyolcvanadik évfordulóján írt Csontok és szögek. A darabokra esett ország a krisztusi sors – szintén összetört, kallódó – kellékeivel szakralizálódik, s ennek éles ellenpontjaként a felelőtlen kivagyiság, pazarlás, úrhatnámság jellemzi az országvesztőket. Emitt „csontok és szögek / s akasztófa-szilánkok”, „berobbantott, huzatos mennybolt”, amott „frakkos hóhérok”, „szivarfüst anarchiája”. A herderi nemzethalál víziójában – „népek tűnnek el / összezárt állkapoccsal egymás után” – a mód- és állapothatározó egyszerre fejezi ki a nyelvek halálát s azt a körülményt, hogy a népek szó nélkül, ellenvetés nélkül adják át magukat sorsuknak.

A szarkasztikusan megrajzolt nemzetvesztők képe teljesedik apokaliptikus haláltánccá a Levél Görömbei Andrásnak alcímű Haláltánc-kísérletben.⁴² A vers szép példája a Csoóri költészetébe szórványosan visszatérő kötött formájú verselésnek: félrímekkel pántolt nyolcsoros strófái egyszerre idézik Arany Jánost és Ady Endrét; a versdallam, a pattogó ritmikájú sorok a haláltánc hangulatát keltik. De a kötetet mégis a nemzeti ügyekért küzdő költő példáját előhívó Szózat és kiáltás zárja, a többek között Illyés Haza a magasban-ját és Bartókját idéző sorok a remény és hit patetikus szólamát hagyják hosszan kizengeni, végezetül.

A Futás a ködben (2005) az előző kötet több témáját, jellemző hangütését folytatja. A Látomás, fényes nappal ezúttal Trianon mindennapos emlékére íródik, s a Csontok és szögek több motívumát megismétli. Itt azonban nem a nemzetvesztők kapnak teret a versben, hanem a trianoni sokk és az azt követő romlás nyer messzire visszanyúló történelmi távlatot:

Szent László bíbor, királyi palástja
szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,
vagy lebeg csak bánatosan,
mint nyárvégi ökörnyál.

A zárlat Sütő András Advent a Hargitán című drámájának motívumait megidézve a hiábavaló várakozás képével horgad le, eltörölve szinte az előtte hangot kapó „hátha mégis” reményét.

E kötetben elhalkul Csoóri lírája, ritkább a bartóki zenét idéző disszonáns, rapszodikus hang, a költő A kóbor elégiák útján jár, a mindennapok kis és nagy harcaiban mindig vereséget szenvedő haza sorsával válik eggyé: „Megyek az erdők között, / ahogy az út megy; / szinte föld vagyok magam is, / megtaposott, hazai föld.” (Ősz Erdélyben) A Hát mégis lesz hazám nekem is? fölkiáltásában a természettel, sőt az istenivel egybeolvadás képzete nyilvánul meg egy látomásban: „Rémületében valaki / a hegy alatti rét boglyáit gyújtja föl sorban, / hogy fertőtlenítse a magasságot. / Gyönyörködöm a tüzekben, a jegenyemagas / lángokban, / mint a föltámadásban – / Hát mégis lesz hazám nekem is?” Nemzedékére visszatekintve a tétova, hiábavaló várakozásba dermedve látja azt:

Néha a történelem fújt át csontjainkon,
néha a böjti szél,
de mi vak cipőinkben
ott toporogtunk csak a sárban,
s vártuk a legközelebbi órát:
hátha a szerencsétlenségünk
avat boldoggá minket.

A zárlat hátborzongató deszakralizáló képben láttatja a transzendencia földi szimbólumait, a templomokat: „Nézem megviselt templomainkat, / mellettük is úgy rohanunk el reggel és este, / mintha kihűlt, óriás teáskannák mellett / rohannánk el a semmibe.” (Alig maradtunk egynéhányan)

Csak a kötetzáró sorokban villan meg valami a reményből, a magyarságnak az archaikus folklórból származó szimbólumát idézve a látomásban. Elkártyázott köpeny a vers címe, s ez lett Csoóri 2004-es válogatott verseinek kötetcímadója. Bár „elkártyázott köpeny / az egész ország, krisztusi gönc”, a zárlatban – ha nem is a csoda, de a csoda akarása, szuggesztiója adja a lírai személyiség újra és újra felegyenesedésre sarkalló makacsságának, erejének létbizonyítékát:

Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,
ahogy rohan a ködben
és zúdul utána egy egész erdő.

Ez a küzdelmet és örömöt, sikert és pokoljárást egyaránt vállaló, a világ teljességét a hiányok évadján is befogadni vágyó,⁴³ a kontrasztok, disszonanciák kereszttüzében is szilárdan álló, a magánéleti és közéleti harcokat egyaránt megvívó, a személyes és közösségi integritásért perelni nem szűnő költői én adja Csoóri lírájának létfilozófiai centrumát. Ady Endre és József Attila óta ez idáig Csoóri Sándor volt képes a versben a lírai személyiség legteljesebb, egyszerre individuális és közösségi elkötelezettségű, a nemzeti történelem és kultúra identitásszerkezetébe és -alakulásába kapcsolódó sorstörténetét megrajzolni.

Jegyzetek

¹Vö. „A hetvenes évek végén a »fennkölten züllő országgal« szemben folytatott küzdelemben bontakozott ki teljes mélységében Csoóri Sándor költői és esszéírói pályája.” Görömbei 2003, 136.

²Gróh Gáspár, Hódolat a nem hódolónak. Csoóri Sándor: A világ emlékművei = Gróh 2000, 27.

³Kulcsár Szabó 1979, 391. [Kiemelés az eredetiben.]

⁴Görömbei András, A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében = Görömbei 1999, 150.

⁵Jánosi Zoltán, Gondolatok – rózsavérből. Tűnődések CsoóriSándor versein = Jánosi 2001, 343.

⁶Kulcsár Szabó, 1979, 392.

⁷Pécsi Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről = Pécsi2003, 53.

⁸Vö. „Az élmény és elvonatkoztatás példás egysége révén válhatott költészete a személyesség és tárgyiasság szintézisévé is, tehát többé, mint egyik-egyik típus önmagában.” Görömbei 2003, 158..

⁹Vö. „Csoóri Sándornak a tudat kanyargó ösvényein haladó gondolatisága, a képzet, a metafora, a fogalom s a látomás közötti sávokon haladó, hol ebbe, hol abba az irányba kilépő versmenete e szokatlanul »oszcilláló« dinamika mellett azért sem hagyja hamvadni az olvasó éberségét, mert azokon a terepeken, ahol ez az ösvény vezet, lépten-nyomon figyelmeztetően, szinte eleven aktualitásként fehérlik át a történelem csontozata.” Jánosi Zoltán, Gondolatok – rózsavérből. Tűnődések Csoóri Sándor versein = Jánosi 2001, 346–347.

¹⁰Uo., 342.

¹¹Vö. „… személyiségének egészét mozgósítva minden ügye üdvösségügy”. GróhGáspár, Hódolat a nem hódolónak. Csoóri Sándor: A világ emlékművei = Gróh2000, 24.

¹²Pécsi Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről = Pécsi2003, 57.

¹³Görömbei 2003, 136.

¹⁴Márkus Béla még Balassit, Zrínyit, József Attilát és Illyés Gyulát nevezi meg mint „a küzdést, diszharmóniát kívánókat, az életet harcként értelmezőket, az igaz egész egyéniséget és emberséget ellentétekből fölépítőket”. Márkus Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = Márkus 1996, Démonokkal csatázva. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 63–64.

¹⁵Ezek gazdag feltárását l. Jánosi Zoltán, Gondolatok – rózsavérből. Tűnődések Csoóri Sándor versein = Jánosi 2001, 347–349.

¹⁶Görömbei 2003, 134.

¹⁷Vö. Kiss 1990, 142.

¹⁸Ehhez vö. „A versbeszédet egy-egy részlet ismétlése vagy variálása különös fénybe vonja. A megismétlődő sor vagy sorok jelentése ugyanis sohasem fogalmi jellegű, hanem az is atmoszferikus, de rejtélyes, titokszerű is.” Görömbei 2003, 135–136.

¹⁹Vö. „Gondtudatosító és bajvívó szerepében az ősökre, a költőelődökre mint támaszokra tekint a művész, minden eddiginél erősebb eltökéltséggel […] A támaszra, önerősítésre pedig roppant szüksége van…” Márkus Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = Márkus 1996, 64.

²⁰Márkus Béla mutat rá, mint több más versrészlet kapcsán is, e sorok Adyt idéző gesztusára. Márkus Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. CsoóriSándor: A tizedik este = Márkus1996, 61–62.

²¹Görömbei 2003, 142.

²²„Más barátok és pályatársak után 1978 januárjában meghal Nagy László. Beláthatatlan kimenetelű betegség kényszerítette ágyhoz és kés alá magát a költőt is. Közben meghalt az apja, gyógyíthatatlan kór támadta meg asszonyát, s aztán el is pusztította.” Kiss 1990, 137.

²³Vasy Géza, Elszakadás és megkötöttség. Egy motívumkör CsoóriSándor költészetében = Vasy 2000, 131.

²⁴Görömbei 2003, 155.

²⁵Vö. Görömbei 2003, 158.

²⁶Cs. Nagy Ibolya, A szülőföldélmény Csoóri Sándor költészetében = Cs. Nagy 2002, 223.

²⁷Görömbei 2003, 161–162.

²⁸Pécsi Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről = Pécsi2003, 60.

²⁹Görömbei 2003, 165.

³⁰Erről részletesen l. Cs. Nagy Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. CsoóriSándor: Ha volna életem = Cs. Nagy 2002, 227–238.

³¹Vö. „Egyre nyilvánvalóbb számára, hogy az élet kiteljesítése sem egyéni, sem nemzeti-közösségi vonatkozásban nem sikerül. Ezt a két létszférát ugyanis Csoóri Sándor költészete tartósan nem tudja elválasztani egymástól.” Görömbei 2003, 225.

³²Görömbei 2003, 230.

³³Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 68.

³⁴Uo.

³⁵A hattyú-motívum gazdag jelentésrétegeit Márkus Béla tanulmánya bontotta ki. Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. CsoóriSándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 71–72.

³⁶Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 70.

³⁷Görömbei 2003, 226.

³⁸Vasy Géza a kötetben az országos hanyatlás, a céltalanul sodródó történelem képzetét összekapcsolja, joggal, a groteszk képelemekkel, amelynek „hangsúlyosan a cirkusz tágan értett motívumköre felel meg”. Vasy Géza, Időrétegek és motívumok. Ha volna életem = Vasy 2000, 99.

³⁹Így, az egész kötet terében érvényes Cs. Nagy Ibolya megfigyelése, miszerint „a felfokozottan indulatos, támadó-ostorozó hevülettel festett látomások, a taszító jelzők, az undor képei a poétikai hatásmechanizmus elvei alapján most is egy ellentétes minőséget felmutató lírai világképzés tanúságtevői: ez itt a haza, talán az édes haza, melynek rommá tett templomait, lerombolt hegyeit mégiscsak újjáteremteni vágyja a költő”. Cs. Nagy Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. Csoóri Sándor: Ha volna életem = Cs. Nagy 2002, 237.

⁴⁰Márkus Béla e hasonlatok funkcióját kutatva így vélekedik: „Talán az a nyelvtani meghatározottság diktál, hogy a cselekvést kifejező igék mellett könnyebben szerkeszthető meg a hasonlat, mint a metafora. Talán a magyarázó, megvilágító és nyomósító, értékelő funkciójuk. Az, amivel kapcsolatban e trópus ismeretelméleti aurájáról lehet beszélni. A megismerés civilizációs gesztusáról. Arról, hogy a hasonlatban együtt jár az analógia és az empátia, a külső és a belső megismerés. Végül, hogy minden hasonlat hivatkozás az őstapasztalatra, az elemi létérzetekre…” Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 76.

⁴¹Cs. Nagy Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. CsoóriSándor: Ha volna életem = Cs. Nagy 2002, 231.

⁴²Görömbei András több vers példáján mutatja be, hogy e szarkazmus oka „az országot betöltő zsibvásár” és az „eszméket mellőző önfeledt tömeges züllés” kiváltotta undor. Görömbei2003, 231–232.

⁴³Vö. „A növekvő hiányok közepett a teljességet siratja megrendítően, hasonlíthatatlan érzelmi kultúrával.” Alföldy Jenő, Lelki realitás és közös ihlet. CsoóriSándor: Futás a ködben. Kortárs, 2005/11. 105.

BIBLIOGRÁFIAI RÖVIDÍTÉSEK

Cs. Nagy 2002 = Cs. Nagy Ibolya, Kérdez az idő. Tanulmányok, kritikák, cikkek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc.

Görömbei 1999 = Görömbei András, Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc.

Görömbei 2003 = Görömbei András, Csoóri Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony.

Gróh 2000 = Gróh Gáspár, Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák. Kortárs Kiadó, Budapest.

Jánosi 2001 = Jánosi Zoltán, Idő és ítélet. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc.

Kiss 1990 = Kiss Ferenc, Csoóri Sándor. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Kulcsár Szabó 1979 = Kulcsár Szabó Ernő, Rapszódia térben és időben. Csoóri Sándor lírai portréjához = Kulcsár Szabó Ernő, Műalkotás – szöveg – hatás. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Márkus 1996 = Márkus Béla, Démonokkal csatázva. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc.

Pécsi 2003 = Pécsi Györgyi, Olvasópróbák 2. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc.

Vasy 2000 = Vasy Géza, A nemzet rebellise. Írások CsoóriSándorról. Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár.

Részlet az MTA Bolyai-ösztöndíja által támogatott A nemzeti önismeret megőrzése és újraépítése a magyar költészetben az 1960-as évektől napjainkig című tanulmánysorozatból.

Nyitólap