Molnár Miklós
Istók
kiszáll és beavatódik
Egy kelet-európai reggelen történik,
amikor avas babkávés vagonok, humanitárius
fegyverszállítmányok és időzített szövegkonténerek
indulnak útnak n-edik vakvágányokról (beszállás kizárólag
ruhátlanul, jegy és bérlet nélkülieknek), hogy alsó- és
felsőfelhőkakukkvári Bolond Istókfi Istók kávéházi
zaccügynök és sivatagi hullámlovas megelégeli a
fekvőhelyén túli világ terhes zajait, elmeháborítását,
szőrzetmeresztő rángásait, leveszikkadt köpködését,
pokolköves merényleteit, hulladékos gyalázatait, megelégeli
az egyetemes fémcsörgést, bérelt gumikerekek surrogását, a
forgalmi lámpák kancsalítását, a fejvesztett fejes
vonalzókat, az egyensapkák fejre igazítására vonatkozó
kincstári regulákat, a kitüntetési ceremóniák után
ceremóniátlanul felgöngyölített díszszőnyegeket,
ivartalanok ivarszerveinek bűzét, a rovarirtó szerekkel
házaló állatvédőket, prófétaszájak szagát, világtipró
széltalpak gőzölgését, a fogkefék ütemterv szerint
kihulló műsörtéit, a postabélyegek olajsejk-ízét,
szakállas lóversenyhiénák álcátlan foltváltogatását, a
bankárok körömreszelékét burnótként felszippantó
politikusokat – de még ezeknél is jobban a felső és alsó
lakszintekről, pincékből és padlásokból szüntelenül
zubogó zörejeket, zsugorított rádiók, minimagnetofonok,
midilemezjátszók, óriástelevíziók, gigászi hangfalak
bömbölését-nyekergését-sziszegését-csattogását-fortyogását-ugatását,
maffiózus családi, ágytársi, haveri, szomszédi
visítozásokat és üvöltözéseket, fűrészek, fúrók,
dugattyúk, morzsológépek, porfújók, tealövők,
sódarálók, csempeőrlők, húsfúgák, rekeszelők,
szögesdrótcsörlők, dömperek, buldózerek, baggerek,
koporsótaposók, háztetőszaggatók sátáni dübörgését –
s részint mert menteni akarja irháját és dobhártyáját,
részint pedig mert megáhította Gregor Samsa létezésmódját,
irodalmi tartósságát, kikezdhetetlenségét s
felfejthetetlenségét, bármikor színre szólítható
látszatjelenlétét, és mert példázatosan kedve szottyan
szörnyű féreggé válni: mindezekért körültekintő
előkészületek után ágy alá vonul – magyarán
beköltözik manzárdszobájában a pamlag alá. („Az én
nyoszolyám alja: az én váram.”)
Midőn ily példázatosan felindul, s eltölti
a visszavonhatatlan botránkozás, nyílt levélben közli a
sebtiben számba vett hatóságokkal és hatalmasságokkal:
kivonja magát minden világi és egyházi intézmény
illetékessége és fennhatósága alól, és ágy alatti
létmódra tér át. Manzárdszobájának ajtaját belülről
bezárja, a kulcsot kidobja az ablakon, becsukja az ablakot,
fekvőhelye köré gyűjti a féregléthez szükségesnek vélt
kellékeket (szán némi koncot biológiai lényének), és
bekúszik a dívány alá. Teveszőr pokrócot terít maga alá,
feje s dereka alját örmény muffokkal párnázza körül
(nesze, zabálj!). Magához veszi Baraka márkájú arabs
törpemagnóját a hozzá való fejhallgatóval s tucatnyi
hangszalaggal (népgyűlések, öntödei zajok, kupadöntők,
háztartási robajok, tankdübörgés, repülőgépzúgás,
szőnyegbombázások, tömeges kivégzések és pamlagon túli
egyéb hangok felvételei), valamint spirális jegyzetfüzetét a
hozzá való golyóstollakkal, nem feledkezve meg néhány
fiolányi barbiturátkészítményről s ajzószerként némi
meszkalinról meg egy kis hordó villányi kékoportóról sem.
Befészkelődik magánmindenségének
közepébe, és igyekszik ocsmány féreghez illőeket gondolni
magáról. Csápszerűen próbálja mozgatni a végtagjait, s
hevesen reméli, hogy előbb-utóbb kocsányon fog rengeni a
szeme. Egyre kevésbé létezőnek képzelt fülére húzza
fejhallgatóját, s elindítja a Barakát. Miközben a
zajokat hallgatja, melyek elől hencser alá menekült,
formálódó potrohát felfokozott kéjérzések gyűrik
hullámokba. Szövegeket ró spirális füzetébe, zseblámpával
világítja meg a lapokat. Számot vet samsultságával,
intellektusát az önelvű féreglét feltételeinek
kimunkálása foglalkoztatja. Pihentetőül, önsimogatásként
kitalálja magának Maját, Kelet Királynőjét, az erotikus
csapásosztót, aki rongyos főkötőjét biztosítótűvel
illeszti elálló fülcimpáihoz, vastag marihuánás szivarokat
szív, és tercelő varangyos békákat szökdécseltet a
kötényéből – éhező bukaresti árvák
alumíniumcsajkájába. A rovarodó Istók úrfi éppúgy
fogadott csecsszopója és bérletes szeretője képzelt
imádottjának, ahogy csődgondnoka és kozmetikusa is. Parányi
ízekből építi fel Maja mítoszát, ráfeszül a
szövegvetületek pókhálójára, s bensőségesen cirpelgeti
mágikus slágereit. Ó, világillúzió, tízezer létező
örök áradása, misztikus feleség, kivel a világ nemződött,
kitől elszakadni csak a személytelen, magasztos Minden-Egyben
felolvadó én képes!
A bogárfejéből messzire kitolt csápok
elektromos rezgéseivel üzeni meg szuperszonikus szerelmesének:
„Majám, Egyetlenem, kinek minden szava méltó rá, hogy tű
hegyével az ember szeme sarkába feljegyezzék! Könyörgök és
parancsolom, rovarodásom háremhölgye és szüzességem
húsoltára, legmuzsikusabb sajtárság, arám és anyósom és
kabinetfőnököm, hogy minden ízedben teremj itt szultáni
menyegzőmön! Nőül veszünk, főlovászunkká ütünk, és
egyszülött leányunkká nevezünk ki e pátensünkkel!
Nyoszolyaalattiságom nagyasszonya, üzeneteidet az ISTÓKIA
MULTIVERZUM címre küldd, de előtte semmisítsd meg a
nyomaidat – és csitt, csibém! Minderről senkinek egy szót
se!”
Istók szárított levéltetűvel,
muslincamártással és vadkacsazsírral keni meg, majd
elrágicsálja a Mitikus Riskához írott papírlapokat.
Spirális füzetében elragadtatott poémákat költ misztikus
kedveséhez, a világegyetem csendpásztorához, a Szakadt
Bitangok Orgiás Szakácsnőjéhez. Hangyátlanított
pudingokról ír, hangnyelő tejespillékről, szilajul
szárnyaló kombinékről, puhára párolt gumibotokról,
büntetőtáborok drótsövényén ropogósra sült
grillpulykákról. Viharos szószövései delejes kábutakra
viszik nembeli féreglétet fürkésző elméjét. Istók rákap
a mitológiai narkózisra. Maja édeni kapcáinak makulátlanná
moshatóságáról rittyent metafizikát, egy purgatóriumi
mosoda költségeit számolgatja; zálogházat tervez:
zajtömbökért csendmorzsákat kölcsönözne éterből
aláhullott pedigrés kuncsaftoknak, csekély kamatra, a
haszonból tisztesen megtollasodna: megtágítaná szubszofális
buráját, hangmosodát nyitna, szub- és transzsamsásodna,
megalkotná magában a profi oda-vissza változót, a ritmikus
gumiátlényegülőt, szakácsmennyország retúrjegyes
Főgregoriánus Samsissimusát, a balga és nyájas zarándokot,
a galaktika Hangtalan Úttörőjét, az anyarozsfaló,
kámforképű, tömjénes szellenetű Zápfog-Alkuszt: a Majához
méltó királyi vőlegényt. Miközben egyre kisebbre zsugorodik
pamlag alatti kuckójában, révülten hajtogatja: – Olyan
messzire… az ám, messzire… olyan messzire távolodjál,
Istók… távolodjál… amennyire csak… csak tudnám,
mennyire…
A sötétségben lapítva, zsugorodó
távolodtában attól tart, hogy fékezhetetlen verbális tájfun
szaggatja szét kerevetalji meghitt létbérletét, és odavész
előkelően ocsmány pozíciója a meszkálszurtos emigrációs
terepasztalon. Ha tájfun támad (első változat): Istók
sebtiben átlényegül fehér ruhás, véznácska süldő
lánnyá, ám a pusztító fergetegben csuklója nyomban
megreped, dereka elpattan. Ha támad a nyelvi tájfun (második
változat): Istók nem állhat négykézlábra a dikó alatt,
nem csúszhat-mászhat világmegváltók hímporában, hogy
zokogva lerágja róluk a műtyúkszemeket, nem keringőzhet
boglárkás rét közepén csipkeruhában,
távírógép-szalagokat nyeldesve… Szorong a puhogatott
padlódeszkán, és nyeli a szófából alápotyogó
afriktörmeléket – ámbár inkább epedára volna éppen
gusztusa. Dülledt szemű, dundi négyéves kislányként is
szembeszegülhetne az alvilági szóorkánnal, és nyilakat
eregetne hájas, szófosó körmeneti asszonyságok hátába.
Felhágna ama meszkálfennsíkra, ahol kitépett nyelvű, pucér
bestiák feszülnek távírópóznákon: a kommunikáció nyelven
túli aknamezői, kontextuális legelők csorda népek számára.
Legeletük délibábjában karaván ver fényes porfelleget:
felpumpált izmú, homokos testépítők illóolajokat,
virágporokat, orfikus egyházi csáblöttyöket görgetnek
irdatlan fémhordókban.
Istók az ürítkezés apóriáin emésztődik:
mély, időtlen fájdalom hasogatja extarkóját, exlágyékát,
exbokáját. Vizelési és székelési ingerek csiklandozzák,
viszketnek a szaporítószervei. Illik-e a magafajta ocsmány
féreghez a maszturbálás? Felnéz égboltozatának
megereszkedett deszkáira, nyomra vezető jelet keres. Miféle
régiókba hatoljon, hogy megszabadulhasson drámai terheitől?
Ki-, be- és alávonulása sarkalatos problémapontok halmaza.
Féreggé válni nem érdemes. A féreglét csakúgy szorongató,
mint a féregentúliság, a féregeninneniség s valamennyi
köztes processzus. Kulcs kellene… – Jelentéseim angyalai,
hozzám! Sorakozó, takarni a takarandókat, vezényszóra
felpörögni: egy-két-há-négy! Az üdvözítést még nem
kezdtem el, a lét próbaköve a szenvedés! – sziszegi Istók,
és százszámra gyártja a gondolati csődöket, hogy
tehetetlenségét kompenzálja. El kellett volna tüntetnem a
nyomaimat? Ha alagutat fúrna a falakba, ha áthatolna a falakon
túlra (feltéve, de meg nem engedve a falakon túli világ
létezését), ha eljuthatna más szobák más ágyai alá,
idegenek menedékzugaiba, miféle ragacsos nyomokkal találkozna?
Kiszáradt kútba esik egy csillagtalan,
sötét éjszakán egy író. Torka szakadtából segítségért
kiabál. Meghallják a közelben lakó szűrös, gubás emberek,
s odakurjantja egyikük a lármára előcsoszogó szomszédoknak:
– Ángyika, sógor, Tóni bácsi! Keríjjenek
mán valami lajtorját mög pányvát, hogy a faszi ki bírjon
kászálónni a kútbú!
– Irodalmi magyarsággal azt nem így mondjuk
ám – harsogja az író a kút fenekéről –, hanem úgy,
hogy hozzatok létrát és kötelet!
– Ennek is be kék zsindölyöztetni a
fejit… No, akkó maraggyon a zúr, ahun van, még mink
mögtanújjuk a zirodalmi magyarságot! – csattan a
válasz, és sorsára hagyják a tudákos alakot.
Az író leforrázottan kuksol a kiszáradt
kút legalján. Mit van mit tennie, mondatokat fogalmaz –
azazhogy ír. Se tolla, se papírja, sötét is van,
tehát a fejében ír: „Önmagát szörnyű féreggé ütvén,
Istók kísérletet tesz…”
Önmagát szörnyű féreggé ütvén, Istók
kísérletet tesz ágy alatti térzsugorulatának
megerőszakolására, feltárására és újraértelmezésére
(hogy zugpápák, álkirályok, műítészek, élősdi
agyzsibbasztók fölé kerekedjen). Etióp bölényvajjal
kenegethetné bodorodó bogárhaját, ködgomollyá
változhatnék, mindaddig örvénylően gyűrűzve, míg
lázáros szemű, érinthetetlen páriaként nem születik
újjá. Ha lázáros szeme korábbi énjeit tükrözné: meg
kellene semmisítenie tükrét? Tudná-e túlpartra vetni önnön
képtelenségét? Az innenső, folyvást szakadó parton vétesse
magát szürkeállományba? Pánikba csavarodik, golyóstollaival
kapálódzik; ráaraszol a papírra, és újra meg újra leírja:
Egy diliházi reggelen történik, amikor
időzített babkávés vagonok, avas fegyverszállítmányok és
onirikus szövegtartályok indulnak n-edik vakvágányokról
(beszállni sehogyan sem lehetséges), hogy Bolond Istók
szoláris zacclovas, hullámügynök és negatív Don Quijote
megelégeli a kerevet alatti világ terhes némaságát,
elmeháborító csendjeit, túlparti zajfoszlányait, vakító
tüköremlékeit, s részint mert menteni akarja irháját és
dobhártyáját, részint pedig mert meghaladta Gregor Samsa
létezésmódját, konzervált tartósságát,
kikezdhetetlenségét és felfejthetetlenségét, bármikor
színre szólítható látszatjelenlétét, s mert példázatos
kedve lelohadt: ha netán újfent körültekint is –
tejcsászárnőjének végleg felesküdve – egy új
létdimenzióban, vajon még egyszer felkínálja-e magát
világi és egyházi intézmények illetékességének és
fennhatóságának? Mert csiki a csuki, és kinn is farkas, benn
is farkas, és mert visszavágni sohasem fog a különféle
szinteken lakozó háborítóknak, szőrzetmeresztőknek,
köpködőknek, merénylőknek – létbérletét szét kell-e
emiatt szaggatnia? Szilánkokra bontva újraépítheti-e,
üvöltözve csitíthatja-e, szertefuttatva pontba rekesztheti-e,
végtelen labirintusba belepörgetheti-e önmagát –
takaratlanul, üdvözítő nélkül, minden féket eloldva?
Betontalpakkal szökdécseljen porszemcséről porszemcsére –
egy pamlagon túli purgatóriumban?
Vannak veszteni való nyomok? Nincsenek? El
kell-e vajon tüntetni a fekvőhelyet, a teveszőr pokrócot, az
örmény muffokat, a Baraka márkájú arabs törpemagnót a
hozzá való fejhallgatóval s tucatnyi hangszalaggal:
népgyűlések, öntödei zajok, kupadöntők, háztartási
robajok, tankdübörgés, repülőgépzúgás,
szőnyegbombázások, tömeges kivégzések és pamlagon túli
egyéb hangok felvételeit; a spirális jegyzetfüzetet a
hozzá való golyóstollakkal, a barbiturátkészítményes
fiolákat, a meszkalint, a kis hordónyi kékoportót, a
zseblámpát, a szárított levéltetveket, a muslincamártást,
a vadkacsazsírt, az etióp bölényvajat – és mindezek
lehetséges hasonlékait, képzettársításait és kiegészítő
felhangjait? El kell törölni a világban hagyott nyomokat? Fel
kell emésztődni? Ceremóniátlanul fel kell göngyölíteni,
felidézhetetlenné kell tenni a processzust, kivégzési
ceremóniák díszszőnyegét? Ha feldübörögnek a megtagadott
világi és egyházi hatalmasságok hajcsárjainak rúgásokban
és taposásokban keményre cserződött csizmái, ha feltörik
az ajtót a bérpszichiátriai pribékek, porszem sem jelezheti a
korábbi jelenléteket? Az önfaló féreglétben a végső
átváltozás: úgy őrizni meg magánregéink méltóságát,
hogy még a porhüvelyünket is eltüntetjük? Semmit sem
kiszolgáltatni? A feltört ajtó kilincsévé válni? A
szétzúzott ablakkeret szilánkjává? Áttűnni láthatatlan
árnyékszemcsévé a ledöntött falban? Elektronnyi, de
önelvű természetparánnyá fagyni? Atommagmélyi kövületté
tenni a processzus egyetlen említésre méltó
megtestesülését, a képzelet jegyesét, a leledzés
páraburkát: Maját, a kapcátlanságon sohasem kapható, éteri
testű, zenemagvat ellő, perzselően megfoghatatlan
világtehenet?
Hanem mi az a sötétség mélyén alig
észlelhető távoli fénypont? Közeledik, s nőttön-nő,
nyolcágú csillaggá válik, szivárványos sugarai delejes
fénycsóvát vetnek a sötétségbe. Már-már valóságos Nap,
izzó fehér középpontja magába szippantja a tekintetet.
Láthatóvá tett láthatatlan? A mennyek igazsága, a
halhatatlanság látomása? Most eltűnik, s helyén virágcsokor
jelenik meg: anyagtalan, mégis érző, lélekkel telített
virágok bokrétája. Rózsa, rózsa, nyíló rózsa: kibontja
szirmait, remeg a pártája, csészéje izzó pír. Ez hát
Ízisz ékessége, a bölcsesség misztikus rózsája, a
vízirózsa virágából égre pirkadt szerelemvirág? Illékony,
akár egy illatfelhő; meleg, simogató leheletet áraszt.
Szeszélyes formákban gomolyog, és egyre sűrűbb. Gyönyörű
lányalak, Boldogasszony istenanyánk ifjú papnője bontakozik
ki belőle; csupa tündöklés, csupa mosoly, csupa elfogadás.
Csigás redőzetű patyolat övezte teste átragyog a puha
pamutködön. Kezében papirusztekercs. Gyöngéden a fekvő
fölé hajol, és megszólítja szelíd, nyájas szóval: – A
láthatatlan nővéred, a te isteni lelked vagyok. Ez itt az
életed könyve. Korábbi létezéseid teleírt és jövendő
életeid üres papiruszlapjai. Egy nap kibontom előtted mind.
Most már ismersz engem. Csak hívj, és jövök! – Miközben
beszél, tekintetéből mondhatatlan gyöngédség árad. Angyali
képmás? Isteni ígéret? Ésszel felérhetetlen ízelítő a
másvilágból?
Megint szilánkokra hasadozik minden; a
látomás eltűnik. Szörnyűséges a leválás, a
visszalökődés porhüvelyünkbe; mintha egy hullába
tuszkolnának bennünket. Gyilkos letargia úrhodik el rajtunk,
tagjainkat abroncsok béklyózzák, agyunkra malomkövek
nehezednek.
Nagy sokára feltekintünk: Gönüz
istenatyánk főtáltosát látjuk magunk előtt, kisebb rangú
táltosok – napkeleti bölcsek? – társaságában.
Körbevesznek, biztatóan ránk mosolyognak, friss
gyümölcslével kínálnak.
– Feltámadtál, kegyelt fiunk! – szól
a főtáltos. – Mostantól fogva közénk tartozol. Beiktatunk
téged a fekete táltosok garaboncos rendjébe. Szent helyeinken
ismeretlen a harag és a bosszúállás. Szeretjük társainkat,
áruló köztünk nem lappang. Mindenkinek megbocsátunk, aki
vétkezett. Jobb útra téríti a szeretet, s baráti kezek a
boldogok közé vezetik. Aki megveti e tanítást, nem méltó az
ember nevezetre. Soha ne tárd méltatlanok elé, ami veled
történt. Jer, ünnepeljünk együtt, vár a beavatottak
lakomája!
Történt, ami
történt,
ne kérdezd az okát,
gondolj a rózsára!
A magasból szózatot hallunk: – Térj
vissza a világba a tízezer létező közé! Járd végig
rendeltetésed zarándokútját, míg el nem jutsz a torkolatig,
és lelked vissza nem ömlik az óceánba! – Minden
porcikánkban érezzük, hogy a Hatalmak Hatalmával kerültünk
kapcsolatba, a Minden-Egy teremtő forrásával, amit Istennek,
sorsnak, láthatatlan mesternek vagy a természet erejének is
mondanak. Nem mindennapi felelősség hárul ránk; olyan szerep
betöltésére jelölődünk ki, amelyre éretlenek és
készületlenek vagyunk.
Ritka, kegyelmi pillanatokban újra
hallhatjuk fénynővérünk hangját. Lényünk mélyén szelíd
szavak fakadnak: – A lélek: fátyolba burkolt fény. Ha
elhanyagolod, elhomályosul és kialszik, de ha a szeretet
olajával öntözöd, fáklyaként világol szüntelen.
Még ha álom volt is a másvilág
látomása, netán zavart képzeletünk űzött játékot
velünk, ámde kételkedhetünk-e lélekmásunkban, mely testet
öltött előttünk, kételkedhetünk-e a rejtelmes alteregóban,
csillagszépségű, hús-vér elevenséggel elénk perdülő
isteni énünkben, mely megszólított bennünket álmunkban?
Lelki nővérünk, jó szellemünk volt-e csakugyan, vagy inkább
önvalónk titkos tükre, jövőbeli lényünk megsejtése? Vagy
lépre mentünk néhány tetszetős metaforának? Ha valóság
volt, nem pedig dőre illúzió, ha az a lélek csakugyan a
miénk, akkor az a mi igazi lelkünk. Mit meg nem tennénk, hogy
újra ráleljünk! Evilági peregrinációnk évmilliókig is
eltarthat – vagy érjük be potom ötvenezer esztendővel? –,
de a magasztos perc, melyben megpillantottuk sugárzóan tiszta
nemtőnket, női animánkat, örökké eleven marad.
Vajon hihetünk-e ebben a temérdek cifra
csudaságban, e délibábos majomparádé valódiságában? Ilyen
ámító káprázatoknak leszünk kiszolgáltatva életünk
végéig? Talán nem is kiszolgáltatottság ez, hanem
részesülés? Vagy amint milliók és milliók teszik, fogadjuk
el, hogy »ignoramus et ignorabimus«, hogy homályból homályba
támolygunk, és foglaljuk imánkba: „A mindennapi
öncsalásunkat add meg nekünk ma! Szoktass minket a szutyokhoz,
lássuk csillagpornak, higgyük védőpajzsnak, valljuk háznak
és hazának!”?
Rózsa, rózsa, nyíló rózsa: egy
incifinci kan szúnyog imbolyog szirmaidon, és dölyfösen a
világegyetem kellős közepének hiszi magát. Az öröklétről
képzeleg a nyavalyása.
Másrészt viszont…
– Istók! Gyere, kisfiam, kész a paprikás
krumpli!