Márkus Béla

Egy mondat a gyarmatosítókról

Kedves Bennszülöttek! Lehet, hogy – Németh Lászlónak a második szárszói beszédből való híres szavaival – a „ránk küldött megváltók” közé sorolnak bennünket, Magyarországról jött vendégeket, mindegy, megszólalunk-e vagy sem. Kétségtelen, betolakodó idegeneknek érezhetnénk magunkat, ha hagynánk, hogy ellepjenek a sértődöttség hullámai, amelyeket magunk is kavarhatunk akár, ám amelyek magasba szökkenéséhez elég lehet egyetlenegy félmondatot olvasnunk valahol, valakitől. Nem akárhol és nem akárkitől: a Hídban, a 2005. július–augusztusi összevont számban, méghozzá a főszerkesztő, Gerold László tollából. Aki mindent tud a kaptafákról és a szifonokról címmel a Költő disznózsírból című kötetet, a Tolnai Ottóval készült rádióinterjút méltatva az alábbiakat találja mondani, nyilván nagyon is megfontoltan: „Ma, amikor egy újabb gyarmatosítási hatás éri, fenyegeti a vajdasági kultúrát az anyaország részéről (amihez egyre inkább provincializmusba süllyedő igénytelenségünkkel és szolgalelkűségünkkel, sajnos, mi is hathatósan hozzájárulunk!), fölöttébb érdemes odafigyelni Tolnai okosan nem szólamokat hangoztató, hanem irodalmi tényeket felsorakoztató, lényegi kötődéseket példázó, kivétel nélkül meghatározó íróegyéniségeket említő mondataira Dérytől, Németh Lászlótól, Weörestől, Pilinszkytől, Mészölytől, Ottliktól, Mándytól a maiakig, Esterházyig, Garacziig stb.” A hely és az alkalom miatt aligha volna ildomos föltenni azokat a kérdéseket, amelyek egy megfelelőbb helyzetben úgyis feltéteknek majd. Kezdve azon, hogy ha újabb gyarmatosítás vár az itteni kultúrára, akkor kellett lennie egy régebbinek is – mikor volt vajon, és kik voltak a végrehajtói, s nem akadt a fehérek közt egy európai vagy (megint Németh László szavával) a pápuák közt egy pápua, aki megálljt intett volna? S messzire nyúló, ágazó-bogazó kérdés lehetne az is, vajh úgy általában a vajdasági kultúrát fenyegették a hódítók, vagy csupán ennek a magyar(abb jellegű) részét. E fenyegetés eszköze, módszere is fölöttébb érdekes meg tanulságos lehetne, például a más területekre való kiterjesztés szándékától vezéreltetve, hiszen nemcsak a Vajdaság van a világon. Még ha vele kapcsolatban újfent ott szerepel is a provincializmus régi-régi vádja, amely hajdan, a főszerkesztő indulása idején nemzedékszervező tényező lehetett, és amely most, könnyed nagyvonalúsággal, mintha hajlandóságot mutatna átfordulni önvádba is. Vagy legalábbis önvizsgálatba, még ha a meghatározó íróegyéniségek túlnyomó többségének munkásságát nem a nemzeti önmardosás, nem a nemzetiségek, nemzeti kisebbségek gyarmatosításáért érzett felelősség vállalása vagy éppen áthárítása jellemzi is. S még ha az egy Németh László mellől hiányzik is annak az írástudónak a neve, Illyés Gyuláé, aki – ha élne – akár gyarmatügyi referens is lehetne, megint. És nyilatkozhatná a Frankfurter Rundschauban (mint tette az 1982. december 21-i számban), hogy veszélyeztetett (az erdélyi, a felvidéki mellett) a vajdasági kultúra, gyarmatosítani akarják – nemigen látná és hinné tán azt, hogy az anyaországiak. Megismételné inkább, nagyobb nyomatékkal és fájdalommal – igen, az érzelmeket sem titkolva –, hogy „Erdélyben még adva van a jobb önvédelemre képes intakt magyar értelmiség, de Szlovákiában és Jugoszláviában [azaz a tegnapelőtti szóhasználatot elvetve, a tegnapi Szerbia-Montenegróban, a mai Szerbiában] a városi központok »elmagyartalanodása« kihat a kisebbségekre”. Erre vagy még előbb, Németh Lászlónak annak a váddal felérő felvetésére, hogy a jugoszláviai magyar írástudóknak hazájukban a magyarságuk vállalása botlasztó kő, lehetne ismét minden aggodalmat és vele együtt minden beleszólást elhárítandó azt válaszolni, amit Bori Imre válaszolt. A cikk (Magyar Szó, 1983. február 20.) címe szerint, hogy: Még Illyés Gyulától sem! – mármint nem fogadnak el látleletet, tanácsot és így tovább. Nem fogadnak el, ők, a vajdasági magyar (értelmiségi) elit tagjai – ahogy ezt az Új Symposion történetéről írott igen alapos monográfiájában, a Vajdasági lakomában Szerbhorváth György taglalja.

Aki olykor a nyersességig szókimondó ugyan, és csöppet sem tiszteli a „sympósok” nagyfokú önmitologizálását, a hagyományok kitalálását, ám mégsem valószínű, hogy egyike lenne a mai Híd vezető embere szemhatárán feltűnt anyaországi gyarmatosítóknak. Máskülönben nem íratna vele ugyanebben a lapszámban Burány Nándor, Dudás Károly, Németh István és Tari István Szórványban című cikkgyűjteményéről egy szigorúan igazságtalan (vagy: igazságtalanul szigorú) bírálatot. A Miről, miért és kinek? „alibi munkának” tartja a könyvet, idejétmúlt, „avítt” műfajúnak a szociográfiát, ugyanakkor „természetesnek” az „identitás- és mentalitásváltást”, szemben – még jó, hogy nem nacionalistát mond – az „etnocentrikus gondolkodásra” jellemző véleménnyel, meggyőződéssel, amelyik „az asszimiliációt tragédiának tartja”. Asszimilálódjanak tehát nyugodtan, kedves Bennszülöttek, mondjanak le büszkén nemzeti önazonosságukról, csak az anyaországi gyarmatosítóknak álljanak ellent – sugallnak valami effélét az amott monográfus, itt kritikus szavai, a horizonton még azt a szivárványt is lebegtetve, amelyik a nemzetiségi jövőjét úgy képzelteti el, hogy „a legújabb információs technikáknak hála elzárkózottságuk mértéke változik/változhat”. Valami hasonlóval biztatott a minap az egyik anyaországi napilapban Végel László is – mint aki akkor is látja az egeret (a számítógépét, természetesen) szaladozni a magyar mondatok között, ha az óvodákban s az iskolákban az anyanyelvi oktatás mind lehetetlenebb helyzetbe kerül. Hogy a doktrinérségnek nincs határa, sem időben, sem térben, az esetleg a folyóiratszám szerkesztőinek is szöget üthetett a fejébe: a Szórványban, az elmarasztaló szó után, ugyanott kapott méltatást is, Hajnal Virág és Papp Richárd „egyedi és jelentős műnek” nevezte. Hogy melyik írás készült el előbb, s melyik kiegyensúlyozására szánták a másikat, azért sem fontos kérdés, mert a Vajdasági lakomáról majd pár hónappal később, az októberi számban maga Gerold László ír lényegében elismerő, ugyanakkor a filológiai tévedéseket, pontatlanságokat is szóvá tevő kritikát. „Igen alaposan, körültekintően és szakszerűen” megírt munkának tartja, s mintegy a szerző helyett is megválaszolja a könyv feltette kérdéseket. Summázata érdekes, érdemes a figyelemre, belátásról tanúskodó. Szerbhorváth György meggyőző érvelésének hatására (is) elismeri, hogy sem a Symposion, sem az Új Symposion nem változtatta meg sem a nyilvánosságot, sem a közbeszédet. Belátja, hogy mai szemmel társadalmi és politikai vagy társadalompolitikai vonatkozásban a symposionisták megalkuvók, túlságosan rendszertisztelők voltak – a monográfus ennél keményebben fogalmaz, olyan személyek esetében, mint Rehák László, Bosnyák István vagy Bányai János, Ágoston Mihály és mások, olykor megsemmisítő módon. Nem tagadja, hogy hittek a jugoszláv eszmében, nem ismerték fel a Tito-kultuszt, bár hozzáteszi, hogy könnyű utólag okosnak lenni, és hogy a jugoszlávság akkor esetleg mást jelentett, mint manapság. Feltételesen, a „talán” segédszavával még azt is elfogadja, hogy nem néztek úgy szembe a kisebbségi lét kérdésével, ahogy ma szükséges és lehetséges – a monográfus itt is egyenesebb beszédű, amikor értetlenségének ad hangot, hogy a magyar nyelv problémái mennyire háttérbe szorultak a gondolkodásukban, az anyanyelvi oktatás mily kevéssé foglalkoztatta őket. Mentegetőzésről persze szó sincs, sőt, mindezek után újra előjön, mi is – a provincializmus vádja. Csak másképp nevezi: vidékiességnek, s azt mondja, talán nem kellene elfeledkezni arról sem, hogy azok, „akik a vidékiességgel szemben igényességet, ne mondjam, európaibb kultúrát akartak meghonosítani, azok mégiscsak a kisebbség érdekében ténykedtek és ténykednek”.

Ez a jelen időbe nyúlás, a ténykedésnek ez a meghosszabbítása, folytonossá tevése legalább két okból meggondolkodtató. Az egyik, hogy a Vajdasági lakoma anyaországi olvasójának – gyarmatosítás ide vagy oda – úgy tűnhet föl, a könyv meggyőző bizonyítékokkal áll elő a tekintetben, hogy a provincializmus elleni küzdelmet nem a symposionisták, még csak nem is az előttük járó és általuk sokszor nevetség tárgyává tett áprilisi hidasok, hanem már a két világháború közötti elődjeik is a zászlajukra tűzték. Erre is igaz lehet, amit Szerbhorváth György, maga mondja így, „durván szólva” felvet: a sympósok „olykor a divatmajmolók majmolói voltak, a kurrens nyugati cuccokat azután vették föl, miután már a jugoszlávok is levetették azokat”. Továbbá, hogy – a ma divatos kifejezéssel élve – olyan „mémekkel, azaz információmintákkal (eszmékkel, elméletekkel, szlogenekkel, frázisokkal, parolákkal és minden mással) fertőződtek meg, amelyek vírusok módjára ott »lebegtek« a levegőben”. A provincializmus ilyen hoszszan lebegő frázis lehet, aminek a mozgását azért is érdemes figyelemmel kísérnünk, mert az örökösen a vidékiesség ellen küzdő úgy járhat, mint Petronius, a vajdasági – a címbeli egy mondat fordulatát használva – meghatározó író-, pontosabban kritikusegyéniségek által semmire sem becsült Székely János drámájának, az egész magyar irodalomban páratlanul értékes Caligula helytartójának a hőse: miközben Caligula ellen küzdött, Caligulává vált maga is.

Ez persze egy drámahős intelme, Erdély felől vagy inkább a gyarmatosító római császárság felől. Habár a bennszülötteknek mindig van okuk az aggodalomra, vajdaságiként talán mégsem kellene rettegni az anyaországi hódítóktól. Vagy nem tőlük kellene (illenék) elsősorban. Még ha szemlélet, felfogás dolga is mindez. Vigasztaló jel azonban, hogy – közhelyet használva – a helyzet vélt (vagy valós) súlyosságát szóvá lehet tenni. Mint ahogy szóvá teszi – messziről úgy látszik, hogy okkal – Bányai János és Gerold László is a Hídban a Gábrity Molnár Irén-könyv, A magyar nyelvű tudományos könyvkiadás a Vajdaságban az utóbbi másfél évtizedben súlyos tévedéseit, könnyed felszínességeit. Másrészről viszont – s nem mondanánk más, ilyen vagy amolyan oldalt – az Aracs teszi ugyanezt, ha kifogásolnivalót lel a nemzetiségi művelődéspolitika tegnapi s mindennapi gyakorlatában. Hogy az önismeret gyarapítását, mélyítését szolgálhatja akár az ezekről, akár a Tolnai-könyvről, akár az Új Symposionról való, szerencsére nyilvános beszéd – aligha vitatható. És ugyanerre lehet hivatott akár Hornyik Miklós Határsértésének, válogatott és új írásai gyűjteményének négy esztendővel ezelőtti megjelentetése, akár a Gerold László szerkesztette irodalmi lexikon vagy a legújabb, Vajda Gábor frissen kiadott, alcímében is teljesíthetetlenül sokat vállaló – mert a délvidéki magyarságnak egyszerre az eszme- és az irodalomtörténetét ígérő – könyve, a Remény a megfélemlítettségben. Ez utóbbi kötetet kivéve – amelyről talán lesz majd alkalom máskor, máshol bővebben szólni – akár irigyelni is lehet a vajdasági-délvidéki érdeklődőket: különösen az erdélyi (pontosabban: a romániai) kínálathoz képest gazdag a lakoma. A falatok kiválasztásában pedig – meghökkentő lehet, de ez a gyarmatosítói véleményem – a Híd sokkalta több tudnivalóval szolgál, mint a határon túli „testvérlapjai”. Étlapja nemcsak szebb kiállítású, hanem tudatosabban szerkesztett is: épp arra a vidéki helyzetre van tekintettel tanulmányaiban, de híreiben is, amelyet egyébként félt tőlünk, gyanús szándékkal távolról jöttektől.

Elhangzott a Magyarkanizsai Írótábor Az írók felelőssége és a szabadság című, 2006. szeptember 9-i tanácskozásán.

Nyitólap