Kortárs

 

Léka Géza

„A már alig létező körül”

Nyolcvan éve született Takács Imre

 

 

A néhai költő, a nyolcvan esztendeje született Takács Imre nyomait kutatom a világhálón. Amint beírom a nevét az immár százmilliók által használt Google keresőjébe, elborzadok: a számítógép nem kevesebb, mint 482 ezer találatot jelez. Ám ahogy telnek a percek, úgy fogy a kedvem, mert egykori házigazdámról csupán minden harmadik-negyedik oldalon lelni valamit. Ám se vers, se próza, mindössze néhány lexikális adat, pár hevenyészett nemzedéki névsor, jobb esetben egy-egy pályatárs vagy barát emlékező sorai a 2000-ben elhunyt kiváló költőre. Közben azon tűnődöm, vajon mit szólna ma az informatika korának tudományos világképéhez, mit gondolna, milyen következtetéseket vonna le a komputerkultúra mellékhatásait illetően az az ember, aki évtizedekkel ezelőtt így írt: „…a táskarádió többet alakított az utánunk jövő nemzedéken, mint amennyit a mi nemzedékünk költészete. A tranzisztor elterjedése többet változtatott a mai húszévesek szellemi arculatán, mint a Bartók-életmű létrejötte és áthatolása – 1945 után – a költészetbe.” Ha most belegondolnék, hogy az éppen húszéves fiam már azt se tudja, milyen volt egy klasszikus táskarádió, ezen a ponton akár be is fejezhetném.

Túl későn ismertem meg.

A nyolcvanas évek második felében mint pályakezdő költőt gyakran és szívesen fogadott a Sziget utcai panellakásban. Ha saját ügyeimben Székesfehérváron jártam, szinte minden alkalommal nála szálltam meg, később kizárólag miatta ültem buszra, vonatra. Első hosszabb beszélgetésünk után levelet írtam neki, megköszönve atyai jóindulatát, s hogy éjszakára is befogadott, ám amikor hónapokkal később rákérdeztem, megkapta-e, elbizonytalanodott. No, ha írtál, akkor ott lesz az a többi között, mondta, és a szekrény felé mutatott. Keresd ki, bontsd föl, és olvasd hangosan! Tudtam, hogy erősen romlik a szeme, s egy gimnazista lány járogat hozzá Tolsztojt és Dosztojevszkijt fölolvasni, de hogy legalább félszáz levél sorakozik a szekrényében bontatlanul, arra legkevésbé sem számítottam. Hüledezve kerestem ki a magamét, amit születése idején legalább fél tucatszor átfogalmaztam, nehogy valami lefokozó pongyolaságot találjon benne, mégis oly idegenül hangzottak a soraim, hogy többször is eltévedtem bennük. Zavaromat látva bort töltött, s megkért, magyarázzam is, amit olvasok, mert nem érti, miféle lóról beszélek. Az a baj, Imre bácsi, hogy én se nagyon! – pironkodtam, hiszen a korosztályomat elmarasztaló közhelyes hasonlatból a nagy igyekezetben kimaradt az állatorvosi jelző, s mire rájöttem, már a harmadik-negyedik fröccsnél tartottunk. Tetszett neki a nehezen összetákolt példa, ám hiába bizonygattam, hogy nem az én találmányom, minduntalan leintett: fölösleges szerénykednem, mert ami jó, az jó. Aztán megkérdezte, hányra húzza vekkert, majd lesétáltunk a virágóra melletti kocsmába, ahol a rizling tüzétől igencsak átmelegedve sertéspörköltet evett a gyimesi tarisznyájából előkotort kanállal.

Érdekes módon versekről sosem beszélgettünk. Természetesnek vette, hogy írok, egy egészséges lelkületű fiatalember mi mást is tehetne, ha nem akar megfulladni, hangoztatta többször, de esztétikai kérdésekben nemigen foglalt állást. Sokkal inkább a szellemi hátországom érdekelte, a paraszti életformához, a népi kultúrához kötődő ismereteim, tapasztalataim, s hogy mit gondolok Sinkáról, Nagy Lászlóról, Csoóriról, a Hetekről és a Kilencekről s az utánuk jövőkről: Döbrenteiről, Nagy Gáspárról. Én pedig boldog voltam, hogy partnernek tekint, hogy figyel rám, s őszintén érdekli a véleményem. Soha nem akart fölébem kerekedni, éreztetni a tekintélyét, sőt őszinte örömmel vallotta be, ha néhányukkal kapcsolatban én tűntem naprakészebbnek.

A folklór reneszánszáról s a táncházmozgalomról szólva említette először néprajzos barátját, a korán eltávozott Pesovár Ferencet, s érdeklődött, hallottam-e róla. Nagyot dobbant a szívem. Vettem egy mély lélegzetet, és már fújtam is: őt s testvérét, a táncfolklorista Ernő bácsit még gyerekként ismertem meg abban a hatalmas budai villában, ahová a Népművelési Intézet egykori legendás igazgatója, Széll Jenő közbenjárásának köszönhetően 1953-ban többedmagukkal beköltözhettek, s ahol oly sokszor megfordultam a szüleimmel, miként a mozgalom alapjait megteremtő, a Kárpát-medence táncdialektusait tudósi alapossággal feltáró Martin Györgyöt is, aki két-három doboz Kossuthot szívott el naponta, s úgy hat-hét éves koromban engem is megkínált vele az Állami Népi Együttes Corvin téri székházában, de édesapám kicsippentette a kezemből, és mindkettőnket leteremtve visszadugta a többi közé… És mondtam, csak mondtam, kifulladásig, Imre bácsi pedig hagyta, hadd röpdössek, majd amikor befejeztem, nagyot csapott az asztalra: „Bezzeg ezek a helyi költők! Annyian vannak, mint a csepergés, de úgy szántják a provincializmus pocsolyáit, mint bálna fasza az iszapot! Egészségedre!…”

Azon az éjszakán egyetlen percet sem aludtunk. Reggel ágyazott meg nekem; csergéket, vastag pokrócokat szedett elő a Szécsi Margittól kapott faragott ládából, azokba bugyoláltam magam a kisszoba szőnyegén, mert ágya csak a nappaliban volt. Az ajtóból még visszafordult, és harmadjára is megkérdezte, amivel már hajnalban sem tudott betelni, hogy biztosan jól emlékszem-e Kiss Ferenc Csoóri Nomád naplójáról írott mondatára, amellyel az 1970-es évtized legfontosabb könyvének minősítette. Újbóli megerősítésemre diadalmasan a levegőbe csapott, és szép álmokat kívánt.

Akkoriban még rendszeresek voltak az irodalmi estek a „soktornyú városban”, s értő közönség is akadt szép számmal. Egy ilyen alkalommal ismertetett össze Nagy Gáspárral, akit az est után a sógorom kölcsön-Zsigulijával fuvaroztunk haza Budakeszire. Imre bácsi tudta, amit Gáspár nem, s búcsúzáskor még bekurjantott a letekert ablakon: „Aztán vigyázzatok az utasra, mert ha baja esik, ennek az országnak lőttek!” Gazsinak csak évek múlva mertem bevallani, hogy a sógor pár napos jogosítványa birtokában először merészkedett a fővároson túlra, ráadásul az autó bármelyik pillanatban fölmondhatta volna a szolgálatot, mivel élelmes gazdája, fittyet hányva a szigorú tiltásra, gázüzeművé barkácsolta át.

Serfőző Simont is együtt vártuk egy szikrázó tavaszi délelőttön, ő azonban nem érkezett meg. Mégsem telt haszontalanul a várakozás, mert Imre bácsi karon fogott, betessékelt egykori munkahelyére, a Vörösmarty Könyvtárba, s arra az időre, míg ügyes-bajos dolgainak végére jár, kikérte számomra az összes Serfőző-kötetet. Én meg beballagtam velük a közeli parkba, és néhány óra alatt átrágtam magam valamennyin. Már késő délután volt, amikor a művelődési házban lehuppant mellém, és tajtékzott a dühtől: a műsort ugyan megtartják, de Simon lemondta a részvételt. Már a díszletbe azonnal belekötött, s kikérte magának, mit keresnek egy irodalmi est pódiumán a gúlába rakosgatott üres konzervdobozok, babgulyástól a székelykáposztán át a májkrémig, a sűrített paradicsomig. Ám a lírai titokra hamarosan fény derült, mert amint a szavaló előlépett, azonmód szétrúgta a kupacot, így az első versmondatokat elnyelte a szörnyű bádogzsivaj. Imre bácsi döbbenten fordult felém. „Kontrapunkt, Imre bátyám!” – kiáltottam a fülébe, amitől még inkább felbőszült. Fölemelkedett a székből, teátrálisan „beintett”, morgott mellé valami cifrát, és sietve elhagyta a termet. Otthon tele szájjal nyitott ajtót, s invitált, falatozzak vele a legalább három napja szikkadó főtt marhaszívből. Udvariasan elhárítottam, pedig a látványtól még a hideg is kirázott.

A legnagyobb hírveréssel beharangozott estre már el se jött, pedig régi-régi barátja, Csoóri Sándor volt a város vendége, aki a hosszú szilencium után először jelenhetett meg Fehérváron, tisztelői körében. Nekem most dolgom van, de te el ne mulaszd! – mondta mismásolva, s úgy tett, mintha ki se látszana a sok tennivaló közül. Sürgött-forgott, rámolt, pakolt, szavát is alig lehetett venni, így nem zavartam tovább, és elköszöntem tőle. A nagy sikerű estet követően, nem sokkal éjfél előtt, elfogódottan ültem be Csoóri Sándor mellé a Vörösmarty Könyvtár szürke Barkasába, s mire Budapestre értünk, megtudtam, hogy ő bizony erősen neheztel Takácsra, amiért a Tiszatáj mártíriumát megcsúfolva rendszeresen publikál annak jellegtelen, „albatroszos” változatában. Mindezt meg is üzente neki, így nagy valószínűséggel ez tartotta távol. Én meg lapítottam, mert Imre bácsi korábban engem is megpróbált rávenni, küldjek verseket a „megújult” Tiszatájnak. Természetesen erről szó sem lehetett, de nem vitatkoztam vele, mert érvelése olyan fokon taszított, hogy igyekeztem a szót más irányokba terelni.

Felhőtlennek egyedül a lakásához közeli, a Közép-dunáltúli Írócsoport számára fenntartott zegzugos helyiségben láttam, faragványai, festményei, nagyalakú táblaképei társaságában. Ott élhette ki igazán kézműves hajlamait; festett, fúrt, faragott, reszelt és ragasztott, s hálás volt a legapróbb érdeklődésért is. Ilyenkor büszkén magyarázta, mit készít éppen, s milyen szándékok mentén teszi. Egy alkalommal arasznyi, égszínkék műanyag babával állított be, s rögtön munkához látott. Maga elé tette a már korábban megácsolt félméteres bitófát, majd egy vörösréz drótdarabból hurkot hajlított a baba nyaka köré, és nagy műgonddal „kivégezte”. Többen is fölszisszentünk a háta mögött, mire megfordult, és ünnepélyes hanglejtéssel, a szavak közti szünetet hosszan kitartva árulta el a műalkotás címét: A HÓHÉRT FÖLFÜGGESZTIK ÁLLÁSÁBÓL! Órákon át nem tudott betelni vele, mert bármit kérdeztem tőle, fölemelt ujja mögül mindenre ezzel a mondattal felelt. Tanúja lehettem hát mindannak, amiről az Egymásra emelt kövek című kötetének fülszövegében így vall: „A költészet énbennem valamenynyire mindig csinálódott, mert én magam gyakorlati hajlammal vagyok inkább áldott. Mérlegelő vagyok, nem szürrealista módon gondolkodó. Még egyszerűbben szólva: gyakorlati cselekvések lehetetlenüléseiből lettek a verseim.”

Pontosan ezt a göcsörtöt éreztem a lényében akkor is, amikor legfájóbb személyes veszteségeiről – Nagy Lászlóról, Pilinszkyről és a már említett Pesovár Ferencről –, földolgozhatatlan történelmi traumáinkról vagy éppen a földgolyóra leselkedő ózonlyukról töprengett. „Rétora vagyok annak, aminek lehettem volna énekese” – idézte többször is önmagát egyik hosszúverséből, a Halottak sétaútjából. A Szovjetunió afganisztáni inváziója olyan mély és szörnyű sebeket tépett föl benne, amelyekről szólni nem, legfeljebb csak üvölteni lehetett. Verset szeretett volna róla írni, neki is gyürkőzött néhányszor, de nem boldogult vele. Helyette egy keskeny deszkalapon örökítette meg a megörökíthetetlent. Egy, a kislányát kendőjébe burkoló anyát karcolt a puha fába, akiket fakó, halálos színekkel maszatolt át. Borozgatás közben, váratlanul nyomta a kezembe, kíváncsi volt, vajon mit gondolok felőle, eljut-e hozzám az üzenete. A deszkalap hátoldalára ceruzával firkantotta rá: „Kuda igyos, fecskemadár?” Másodpercekig meredten néztem, ám még mielőtt rákérdezhettem volna, mindkét kezével a fejéhez kapott, és hosszú, eszelős üvöltésbe kezdett. Aztán, ahogy elfogyott belőle a szusz, kezei ernyedten lehanyatlottak, és homlokával az íróasztalára borult. Egy személytelen leányzó, aki barátja oldalán véletlenül csöppent be közénk, megbotránkozva ugrott föl a helyéről: azonnal engedjük ki, egyetlen perccel se marad tovább. „Kisasszony… lehet, hogy én fáradt vagyok már, de megbocsásson, mit tudhat ön egy aggastyán borzalmairól…?” – emelte rá szomorú tekintetét Takács Imre, majd fölhörpintette maradék borát, és úgy, ahogy fogadott, egy szál alsónadrágban, mezítláb kísért ki minket a liftajtóig.

Ez a bénító látvány, ez az eleven kép jelenik meg előttem azóta is, valahányszor a könyveit olvasgatom, ez üt át a lapokon, s néz velem farkasszemet az életen túlról, ahogy magára hagyottan, lemeztelenedve áll a sivár lépcsőházban, miként azt is jelképesnek érzem, hogy éppen onnan, a létezés senkiföldjéről dörmögi felénk lemondó üzenetét:

 

Megmenteni nem tudtok engem. „MAGAM MAGAM
őrizhetem csak nektek, számotokra,
mivel itt vagytok körülöttem,
a már alig létező körül,
bár ezt a létezetlent fogva mégis…

 

 

 

 

 

 



Nyitólap