Léka Géza
„A már alig létező
körül”
Nyolcvan éve született
Takács Imre
A néhai költő, a nyolcvan esztendeje
született Takács Imre nyomait kutatom a világhálón. Amint
beírom a nevét az immár százmilliók által használt Google
keresőjébe, elborzadok: a számítógép nem kevesebb, mint 482
ezer találatot jelez. Ám ahogy telnek a percek, úgy fogy a
kedvem, mert egykori házigazdámról csupán minden
harmadik-negyedik oldalon lelni valamit. Ám se vers, se próza,
mindössze néhány lexikális adat, pár hevenyészett
nemzedéki névsor, jobb esetben egy-egy pályatárs vagy barát
emlékező sorai a 2000-ben elhunyt kiváló költőre. Közben
azon tűnődöm, vajon mit szólna ma az informatika korának
tudományos világképéhez, mit gondolna, milyen
következtetéseket vonna le a komputerkultúra mellékhatásait
illetően az az ember, aki évtizedekkel ezelőtt így írt:
„…a táskarádió többet alakított az utánunk jövő
nemzedéken, mint amennyit a mi nemzedékünk költészete. A
tranzisztor elterjedése többet változtatott a mai húszévesek
szellemi arculatán, mint a Bartók-életmű létrejötte és
áthatolása – 1945 után – a költészetbe.” Ha most
belegondolnék, hogy az éppen húszéves fiam már azt se
tudja, milyen volt egy klasszikus táskarádió, ezen a ponton
akár be is fejezhetném.
Túl későn ismertem meg.
A nyolcvanas évek második felében mint
pályakezdő költőt gyakran és szívesen fogadott a Sziget
utcai panellakásban. Ha saját ügyeimben Székesfehérváron
jártam, szinte minden alkalommal nála szálltam meg, később
kizárólag miatta ültem buszra, vonatra. Első hosszabb
beszélgetésünk után levelet írtam neki, megköszönve atyai
jóindulatát, s hogy éjszakára is befogadott, ám amikor
hónapokkal később rákérdeztem, megkapta-e,
elbizonytalanodott. No, ha írtál, akkor ott lesz az a többi
között, mondta, és a szekrény felé mutatott. Keresd ki,
bontsd föl, és olvasd hangosan! Tudtam, hogy erősen romlik a
szeme, s egy gimnazista lány járogat hozzá Tolsztojt és
Dosztojevszkijt fölolvasni, de hogy legalább félszáz levél
sorakozik a szekrényében bontatlanul, arra legkevésbé sem
számítottam. Hüledezve kerestem ki a magamét, amit
születése idején legalább fél tucatszor átfogalmaztam,
nehogy valami lefokozó pongyolaságot találjon benne, mégis
oly idegenül hangzottak a soraim, hogy többször is eltévedtem
bennük. Zavaromat látva bort töltött, s megkért,
magyarázzam is, amit olvasok, mert nem érti, miféle lóról
beszélek. Az a baj, Imre bácsi, hogy én se nagyon! –
pironkodtam, hiszen a korosztályomat elmarasztaló közhelyes
hasonlatból a nagy igyekezetben kimaradt az állatorvosi
jelző, s mire rájöttem, már a harmadik-negyedik fröccsnél
tartottunk. Tetszett neki a nehezen összetákolt példa, ám
hiába bizonygattam, hogy nem az én találmányom, minduntalan
leintett: fölösleges szerénykednem, mert ami jó, az jó.
Aztán megkérdezte, hányra húzza vekkert, majd lesétáltunk a
virágóra melletti kocsmába, ahol a rizling tüzétől igencsak
átmelegedve sertéspörköltet evett a gyimesi tarisznyájából
előkotort kanállal.
Érdekes módon versekről sosem
beszélgettünk. Természetesnek vette, hogy írok, egy
egészséges lelkületű fiatalember mi mást is tehetne, ha nem
akar megfulladni, hangoztatta többször, de esztétikai
kérdésekben nemigen foglalt állást. Sokkal inkább a szellemi
hátországom érdekelte, a paraszti életformához, a népi
kultúrához kötődő ismereteim, tapasztalataim, s hogy mit
gondolok Sinkáról, Nagy Lászlóról, Csoóriról, a Hetekről
és a Kilencekről s az utánuk jövőkről: Döbrenteiről, Nagy
Gáspárról. Én pedig boldog voltam, hogy partnernek tekint,
hogy figyel rám, s őszintén érdekli a véleményem. Soha nem
akart fölébem kerekedni, éreztetni a tekintélyét, sőt
őszinte örömmel vallotta be, ha néhányukkal kapcsolatban én
tűntem naprakészebbnek.
A folklór reneszánszáról s a táncházmozgalomról
szólva említette először néprajzos barátját, a korán
eltávozott Pesovár Ferencet, s érdeklődött, hallottam-e
róla. Nagyot dobbant a szívem. Vettem egy mély lélegzetet,
és már fújtam is: őt s testvérét, a táncfolklorista Ernő
bácsit még gyerekként ismertem meg abban a hatalmas budai
villában, ahová a Népművelési Intézet egykori legendás
igazgatója, Széll Jenő közbenjárásának köszönhetően
1953-ban többedmagukkal beköltözhettek, s ahol oly sokszor
megfordultam a szüleimmel, miként a mozgalom alapjait
megteremtő, a Kárpát-medence táncdialektusait tudósi
alapossággal feltáró Martin Györgyöt is, aki két-három
doboz Kossuthot szívott el naponta, s úgy hat-hét éves
koromban engem is megkínált vele az Állami Népi Együttes
Corvin téri székházában, de édesapám kicsippentette a
kezemből, és mindkettőnket leteremtve visszadugta a többi
közé… És mondtam, csak mondtam, kifulladásig, Imre bácsi
pedig hagyta, hadd röpdössek, majd amikor befejeztem, nagyot
csapott az asztalra: „Bezzeg ezek a helyi költők! Annyian
vannak, mint a csepergés, de úgy szántják a provincializmus
pocsolyáit, mint bálna fasza az iszapot! Egészségedre!…”
Azon az éjszakán egyetlen percet sem
aludtunk. Reggel ágyazott meg nekem; csergéket, vastag
pokrócokat szedett elő a Szécsi Margittól kapott faragott
ládából, azokba bugyoláltam magam a kisszoba szőnyegén,
mert ágya csak a nappaliban volt. Az ajtóból még
visszafordult, és harmadjára is megkérdezte, amivel már
hajnalban sem tudott betelni, hogy biztosan jól emlékszem-e
Kiss Ferenc Csoóri Nomád naplójáról írott
mondatára, amellyel az 1970-es évtized legfontosabb könyvének
minősítette. Újbóli megerősítésemre diadalmasan a
levegőbe csapott, és szép álmokat kívánt.
Akkoriban még rendszeresek voltak az irodalmi
estek a „soktornyú városban”, s értő közönség is akadt
szép számmal. Egy ilyen alkalommal ismertetett össze Nagy
Gáspárral, akit az est után a sógorom kölcsön-Zsigulijával
fuvaroztunk haza Budakeszire. Imre bácsi tudta, amit Gáspár
nem, s búcsúzáskor még bekurjantott a letekert ablakon:
„Aztán vigyázzatok az utasra, mert ha baja esik, ennek az
országnak lőttek!” Gazsinak csak évek múlva mertem
bevallani, hogy a sógor pár napos jogosítványa birtokában
először merészkedett a fővároson túlra, ráadásul az autó
bármelyik pillanatban fölmondhatta volna a szolgálatot, mivel
élelmes gazdája, fittyet hányva a szigorú tiltásra,
gázüzeművé barkácsolta át.
Serfőző Simont is együtt vártuk egy
szikrázó tavaszi délelőttön, ő azonban nem érkezett meg.
Mégsem telt haszontalanul a várakozás, mert Imre bácsi karon
fogott, betessékelt egykori munkahelyére, a Vörösmarty
Könyvtárba, s arra az időre, míg ügyes-bajos dolgainak
végére jár, kikérte számomra az összes Serfőző-kötetet.
Én meg beballagtam velük a közeli parkba, és néhány óra
alatt átrágtam magam valamennyin. Már késő délután volt,
amikor a művelődési házban lehuppant mellém, és tajtékzott
a dühtől: a műsort ugyan megtartják, de Simon lemondta a
részvételt. Már a díszletbe azonnal belekötött, s kikérte
magának, mit keresnek egy irodalmi est pódiumán a gúlába
rakosgatott üres konzervdobozok, babgulyástól a
székelykáposztán át a májkrémig, a sűrített paradicsomig.
Ám a lírai titokra hamarosan fény derült, mert amint a
szavaló előlépett, azonmód szétrúgta a kupacot, így az
első versmondatokat elnyelte a szörnyű bádogzsivaj. Imre
bácsi döbbenten fordult felém. „Kontrapunkt, Imre
bátyám!” – kiáltottam a fülébe, amitől még inkább
felbőszült. Fölemelkedett a székből, teátrálisan
„beintett”, morgott mellé valami cifrát, és sietve
elhagyta a termet. Otthon tele szájjal nyitott ajtót, s
invitált, falatozzak vele a legalább három napja szikkadó
főtt marhaszívből. Udvariasan elhárítottam, pedig a
látványtól még a hideg is kirázott.
A legnagyobb hírveréssel beharangozott estre
már el se jött, pedig régi-régi barátja, Csoóri Sándor
volt a város vendége, aki a hosszú szilencium után először
jelenhetett meg Fehérváron, tisztelői körében. Nekem most
dolgom van, de te el ne mulaszd! – mondta mismásolva, s úgy
tett, mintha ki se látszana a sok tennivaló közül.
Sürgött-forgott, rámolt, pakolt, szavát is alig lehetett
venni, így nem zavartam tovább, és elköszöntem tőle. A nagy
sikerű estet követően, nem sokkal éjfél előtt,
elfogódottan ültem be Csoóri Sándor mellé a Vörösmarty
Könyvtár szürke Barkasába, s mire Budapestre értünk,
megtudtam, hogy ő bizony erősen neheztel Takácsra, amiért a Tiszatáj
mártíriumát megcsúfolva rendszeresen publikál annak
jellegtelen, „albatroszos” változatában. Mindezt meg is
üzente neki, így nagy valószínűséggel ez tartotta távol.
Én meg lapítottam, mert Imre bácsi korábban engem is
megpróbált rávenni, küldjek verseket a „megújult” Tiszatájnak.
Természetesen erről szó sem lehetett, de nem vitatkoztam vele,
mert érvelése olyan fokon taszított, hogy igyekeztem a szót
más irányokba terelni.
Felhőtlennek egyedül a lakásához közeli, a
Közép-dunáltúli Írócsoport számára fenntartott zegzugos
helyiségben láttam, faragványai, festményei, nagyalakú
táblaképei társaságában. Ott élhette ki igazán kézműves
hajlamait; festett, fúrt, faragott, reszelt és ragasztott, s
hálás volt a legapróbb érdeklődésért is. Ilyenkor
büszkén magyarázta, mit készít éppen, s milyen szándékok
mentén teszi. Egy alkalommal arasznyi, égszínkék műanyag
babával állított be, s rögtön munkához látott. Maga elé
tette a már korábban megácsolt félméteres bitófát, majd
egy vörösréz drótdarabból hurkot hajlított a baba nyaka
köré, és nagy műgonddal „kivégezte”. Többen is
fölszisszentünk a háta mögött, mire megfordult, és
ünnepélyes hanglejtéssel, a szavak közti szünetet hosszan
kitartva árulta el a műalkotás címét: A HÓHÉRT
FÖLFÜGGESZTIK ÁLLÁSÁBÓL! Órákon át nem tudott betelni
vele, mert bármit kérdeztem tőle, fölemelt ujja mögül
mindenre ezzel a mondattal felelt. Tanúja lehettem hát
mindannak, amiről az Egymásra emelt kövek című
kötetének fülszövegében így vall: „A költészet
énbennem valamenynyire mindig csinálódott, mert én magam
gyakorlati hajlammal vagyok inkább áldott. Mérlegelő vagyok,
nem szürrealista módon gondolkodó. Még egyszerűbben szólva:
gyakorlati cselekvések lehetetlenüléseiből lettek a
verseim.”
Pontosan ezt a göcsörtöt éreztem a
lényében akkor is, amikor legfájóbb személyes
veszteségeiről – Nagy Lászlóról, Pilinszkyről és a már
említett Pesovár Ferencről –, földolgozhatatlan
történelmi traumáinkról vagy éppen a földgolyóra
leselkedő ózonlyukról töprengett. „Rétora vagyok annak,
aminek lehettem volna énekese” – idézte többször is
önmagát egyik hosszúverséből, a Halottak sétaútjából.
A Szovjetunió afganisztáni inváziója olyan mély és
szörnyű sebeket tépett föl benne, amelyekről szólni nem,
legfeljebb csak üvölteni lehetett. Verset szeretett volna róla
írni, neki is gyürkőzött néhányszor, de nem boldogult vele.
Helyette egy keskeny deszkalapon örökítette meg a
megörökíthetetlent. Egy, a kislányát kendőjébe burkoló
anyát karcolt a puha fába, akiket fakó, halálos színekkel
maszatolt át. Borozgatás közben, váratlanul nyomta a kezembe,
kíváncsi volt, vajon mit gondolok felőle, eljut-e hozzám az
üzenete. A deszkalap hátoldalára ceruzával firkantotta rá:
„Kuda igyos, fecskemadár?” Másodpercekig meredten néztem,
ám még mielőtt rákérdezhettem volna, mindkét kezével a
fejéhez kapott, és hosszú, eszelős üvöltésbe kezdett.
Aztán, ahogy elfogyott belőle a szusz, kezei ernyedten
lehanyatlottak, és homlokával az íróasztalára borult. Egy
személytelen leányzó, aki barátja oldalán véletlenül
csöppent be közénk, megbotránkozva ugrott föl a helyéről:
azonnal engedjük ki, egyetlen perccel se marad tovább.
„Kisasszony… lehet, hogy én fáradt vagyok már, de
megbocsásson, mit tudhat ön egy aggastyán borzalmairól…?”
– emelte rá szomorú tekintetét Takács Imre, majd
fölhörpintette maradék borát, és úgy, ahogy fogadott, egy
szál alsónadrágban, mezítláb kísért ki minket a
liftajtóig.
Ez a bénító látvány, ez az eleven kép
jelenik meg előttem azóta is, valahányszor a könyveit
olvasgatom, ez üt át a lapokon, s néz velem farkasszemet az
életen túlról, ahogy magára hagyottan, lemeztelenedve áll a
sivár lépcsőházban, miként azt is jelképesnek érzem, hogy
éppen onnan, a létezés senkiföldjéről dörmögi felénk
lemondó üzenetét:
Megmenteni nem
tudtok engem. „MAGAM MAGAM”
őrizhetem csak nektek, számotokra,
mivel itt vagytok körülöttem,
a már alig létező körül,
bár ezt a létezetlent fogva mégis…